Paul Bowles fordítások XIII.
Elhagynak az évek
(IV. jelenet)
A kötelezők letudva, és egy nyugtató.
Emlékezz a menekülési tervre. Légy biztos az estében.
Bulizz és nézd a lassan repedező üveget
Amíg egy vérrög nem akadályozza a látásodat.
“Gyere ahogy megbeszéltük. A fák kidőltek.”
A bűnhődés gyors legyen. Követeld meg mindenkitől.
A kegyetlen emlékek, mikor fulladoztunk,
A tompa órák az idegek vaskos falai mögött,
Fösvényen megtartasz majd magadnak mindent
elrejtve a settenkedő vihar és a nővér szeme elől?
(ÚjNautilus online)
Paul Bowles fordítások XII.
Elhagynak az évek
(I jelenet)
Elhagynak az évek, a fák mögül zene szól.
Az oázist pálmák ölelik körbe. Süvít a szél.
Minden a helyén, kivéve a kötelek csikorgását,
a lámpást és a harangokat,
minden, kivéve a távoli jéghegyek fehér délutánjait,
a tangóharmonika dallamát messze a Grand Banknál.
Minden, kivéve az egyedüli utazás szomorúságát,
az elveszettséget és a hirtelen jött hófúvást.
Ma délután Amar kertjébe mentünk.
A kerítésfalak bezárnak .”Tamanarban
az unokatestvérem belázasodott. Találkoztál vele
két évvel ezelőtt, közvetlenül a ramadán után.
Emlékezett rád. Egyszer beszélt rólad, tavaly.”
És amikor leszállt az alkony
Amar elénekelt néhány szívének kedves dalt.
A bőr lassan kiszárad, a százlábúak még alszanak,
egy-két nap és az ég sötét lesz, mintha éjfél lenne.
Hajnalban üvöltenek a kutyák, aztán éjjel újrakezdik.
Közötte minden nap üres, mint a semmi szagú szél.
A gesztusok eltűntek. Most eszeveszett csend van.
Vízváltozatok
A föld távolodik, a vakító napsütésben kénes liliomok tűnnek fel
a szem sarkában.
A tengerparton, a korallbarlangokban, a homok alatt, mint kés
a vajban, vág, áramlik a víz, morajló mozgásba
lendül, éjszínű langó lesz a hegyek közti kis kikötőben,
majd fodrozódni kezd, ahogy a föld távolodik.
A falu fái fölötti sziklafogak érzékenyek a hangra,
a szem kanyargós csatornáiban, a szem tengelye alatt,
fény nélkül emelkedik és süllyed.
Az írisz mellett zöld labirintusok keletkeznek, hogy otthont adjanak
a sárban élő lényeknek.
A sziget szélén a sziklák fehér tarajú hullámokba csapódnak és
az éjszaka beleolvad az óceánba.
Ahogy a föld az ég irányába siet, magányos csónak tétovázik
a dokkban.
A dombon díszes villa emelkedik ki az éjből, a hold elbújik
a legmagasabb sziklaszirt mögött.
A szárazföld belsejében a vulkán hangját hallhattuk, de itt a tenger
határozatlan irányokba árad, a kötelező ébresztő nyavalygása vár
a kikötőben.
A szem szeretné felidézni a függő völgyek reggeli meleg fuvallatát,
ahogy növekvő körökben pörögnek, mint a fehér spirálokban repülő sirály,
ahogy a nap néma robajlással kiemelkedik a vízből, hogy megfesse
az égboltot.
(Új Forrás/7)
Paul Bowles fordítások XI.
Vers
Örökre folytatódjanak a dolgok.
Ne hulljon
semmi darabokra. Sehol egy
Fa. Ne
Legyen üvegpenge sem.
Kék sziklák
Védjék a völgyet, ahol
Alszom.
Sodródjanak a dolgok
Örökre, de ne
maradjanak el a tettek.
Semmi nem szökhet meg.
Senki ne szabjon gátat
Az álmoknak. Ne
törje meg semmi
Sehol egy Fa. Ne
legyen üvegpenge sem
Tanúja a tetteknek.
*********
Minden maradjon csak így, ne
Bolygasd meg, ne
Vesződj vele, éld a pillanatod,
Mindegyik örökkévaló.
(ÚjNautilus online)
Paul Bowles fordítások X.
Ballada
I
Még nincs álom
kinek szeme
lassan rezdül
kinek szíve zakatol
beszéljen hát
kinek csendes ajka
szótlan
tudja
Még nincs álom
kinek ajka
és szeme néma
II
Hogy a kertben
a szeszélyes záporban
kinek a zöldje int csendet
a fanyar szélben
kinek árvize fordul
más irányba
és kiket nem kaphat el senki
Hogy micsoda segélykiáltás
hol csak az a fű nő
hol csak az a fű nő
a gyep is sarjad
III
De ez nem egy
lassú változatlan
kör
legyen a kör
legyen hát
kerek mint ez a fej
mely odazuhan
ahol nincs tücsök
mi ciripelni mer
völgyek és a hegyek
majd tovahúzódnak
az éj két oldalán
(ÚjNautilus online)
Paul Bowles fordítások IX.
A tóhoz vezető ösvény
…és itt van a hely, amire biztosan gondolt:
“Ha el tudnék bújni, amikor beugrok
és nézni, ahogy csacsogva és lármázva jönnek,
hogy kivegyék a testet. Kétségbe lennének esve,
aztán sírva látnák hajában a hínárszálakat.”
… és ezen a ponton lehetett,
szinte félt. Hol elvékonyodnak a nyírfák,
a bank mellett talán megállt és elgondolkodott,
hogy soha nem azt csinálja, amiért jött.
De ha megtette, akkor az is hülyeség volt,
mert napok óta azt tervezte, hogy megteszi.
A liliommezőket letaposta, ahol átment
és a gát közelében találták meg a lebegő cipőt.
Halála lassú volt.
Nem ismert gyorsabb utakat.
(ÚjNautilus online)
Paul Bowles fordítások VIII.
Jelenlét
A meghitt spirálok kővé dermednek, akár a megszólítások az utolsó imára.
Feltörik a bíborvörös pecséteket, hogy megtaláljuk a föld mélyében rejtőző hangokat.
Ne törődjünk az eltéríteni akaró kételyekkel, maradjunk sziklaként a helyünkön.
A pecsétviaszok újra megszilárdulnak, viszont a bőr pórusai szabadon lélegeznek.
A kék és zöld színekkel kellemes hatást érhetünk el, de lássuk be, ez is bizonytalan.
Mint ahogy a kívánatos tulajdonságokat sem érzi meg hamarabb az ember, hiszen
a kabáthajtókák mögött ott vannak a nyugtalanság gombjai. Ha tudsz, hozz közelebb
az örömhöz. Ez közös örökségünk, az egyetlen megmaradt cseresznye-piros remény.
A hétköznapok kohójának acéljából nem önthetsz használható betűket, nevetséges
félreértés az egész. Nem engedhetjük meg, hogy elégikus dalokat énekeljünk.
Tekintetünk furakodjon az ujjrésekbe, ha tenyerünkkel eltakarjuk az arcunkat.
Előfordulhatnak hazugságok a vágyott tavakról. A múlt héten Paradise leskelődött,
lekapta a falról a harsonát, de hiába fújt bele, az néma maradt. Hát nem értitek, hogy ránk
telepszik az unalom? A sötét alagutakban nem látszik a cél, ilyenkor a tömegeknek
van hatalmuk. Nem kell túlkiabálnom tehetetlenségünk határait, nyugalomra van
szüksége a platánoknak. Milyen parancsokra vezethetjük vissza a felelősségünket?
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a leírt szavakat és mérlegelni kell a dühkitöréseinket.
Még nem távolodtunk el a minket körbevevő alumínium kerítésektől. Ez indokolja
a párbeszédet, a hatalom búvópatakja mindenhol ott csörgedezik. Ha ellenségeskedést
tapasztalunk, hagyjuk abba azt a kurva ásítozást. Az érzelmek iránti fogékonyságra
könnyen rálelhetünk, még akkor is, ha valaki mosolya lassan porcelánvázába hullik.
Még ha fájdalma nem is múlik el nyomtalan és veszteségei felfedhetők. A gumi színe
fekete. Az örök igazságok nem azok. Ezen a festményen talán egy hosszú körutat látunk.
Az efféle küldemények megsebeznek ugyan, de biztosan a felszínen tartanak. Mert
a formák állandósága megingathatatlan. Körülöttünk mindent beborít a halott bolygók
pora. Az örvénylés rövid ideig folytatódik. Csukjuk be a szemünket és fonjuk össze
karjainkat. Készen állunk a hatszögletű csempékről szóló értekezésre, amikor már mindent
sárgarézbe mártottak. Csak ekkor fogják megsimogatni a drága prémeket a sokatmondó kezek.
Az egyetlen feszültség a jövő, aminek hiábavalóságát magától értetődőnek kell tekinteni.
Taedium vitae
a sivatag fuvolái várnak ránk
új hideg sóhajt áraszt a délután
lassan-lassan a felhő felfedi alakját
holnapra elmossa a hegyek vonulatát
lassan, igen lassan ébredezik a szél is
mitől olyan finom a sivatag pora?
holnapra a ma homokja is csak tegnap csupán
hát feltámadt a szél
hozd be a szőnyegeket és zárkózzunk be
mosolyogj rám még egyszer mielőtt elfelejtelek
ülj le mellém a szőnyegre és mosolyogj
hát feltámadt a szél
sokáig nincs menekvés előled
mosolyogj
újra
lassan-lassan az elveszett sivatag fuvolái is elhallgatnak
reszketve az éjszakába veszni veled egy nap csupán
El Djouf
Egyszer megérkezünk,
Keresztül mindenen kilencszer hét napon át.
Hevesen szeretkezünk,
Hagyjuk magunkat elégni a tűző napsugarakon.
Aranypor helyett hamut hintünk fejünkre,
Adj nekem egy csendes pillanatot.
Harmincnyolcezer skorpió volt az ára.
A horizont hullámzó vonulatában
Tarajos homokhegyek, őrület, előretörés, gyötrelem.
Kilenc hét alatt végre
Megérkezünk a csendbe.
(Új Forrás 2023/4)
A fehér városban
(Alain Tanner-snittek)
a járványsárga nap órakorongja számlálja az időt,
szűk sikátorok vezetnek a halott szökőkútig,
üres teraszok tégelyében forróság égeti a redőnyöket,
az Omoniától indulnak a távolsági buszok,
kibomlott cipőfűzőjén kisértet-kutyát vonszol magával,
egy korty vízhez sem jutnak hajnalig, míg a pékség kinyit,
a horizont korlátja mögött kibomlik a vak sötétség,
hogy elnyelje a tenger ezt a kétségbeesett éjszakát,
amíg a forróság vitorlája kifeszül a láthatatlan égbolton,
várj itt hajódra, Aigeusz sziklaszirtje virradatkor még üres
a kócsagok a patak vonalát követik, nézi fehér
foltjukat a ködszürke erdőszegély ecsetvonásaiban,
mögé képzeli mindazt, amiért már egy lépést sem tesz,
biztosabban kézzelfoghatóak képzeletében, bolyonghat ott,
mint Knósszosz labirintusában, újra láthatja a nyári utcák
téblábolását, ahogy a hőség ránehezedik a város vállaira,
a Nap felégeti a néptelen ligeteket, az áldozati füst utat
talál az égbe, hogy a megbocsátás szennyes vitorláiba
belekapjon a zátonyok rejtőzködő mélységébe zuhanó szél
(Új Forrás 2023/3)
Paul Bowles fordítások VII.
Szerelmes dal
Tücskök ciripelnek a fülekbe
Érdes csókok tapadnak az arcokra
A szeretők a tóhoz szöknek
A többi holt éjszaka
Vér áramlik az ajkakba
Körmök vájnak a szemekbe
Tudjuk, hogy mi lehetett volna
Amit látunk a szemünkkel
az leírható a szavakkal?
Prelűd és tánc
A magas fa sötét lombja alatt
ettem a krumplit
Szürke gém nézett rám a bokrok közül
Méhek szorgoskodtak a mezőn
Csend volt
A szél sem moccant
De a távoli égen feltűnt egy madár
Láttam a földhajlatokon át
Üvegtetős rétek felett
Platina erdők felett
Acéldombok felett
A kezdetektől figyeltem
Fehér lány sétált a platina erdőben
Lassú fehér dalok hagyták el ajkait
Lépkedett a fák között és énekelt
Ahol fehér az árnyéka az erdőnek
Ahol fehér a fa rajzolata
Ahol fehér a villanyvezeték zümmögése
Ahol fehér az ég a vízen
Ahol fehér időtlenség a nap
Láttam ahogy elveszik a fák között
De énekének dallama örökre ott lebeg
(ÚjNautilus online)
Az erdő csendje
(Walser-turistatérkép)
ásónyomban rejtőzik a föld mélysége,
az ég magassága elveszik a fák koronája alatt,
az avarba hullt ágak roppannak lépteik súlyától,
botladozó menetük megőröli a fák csontjait,
nedveik kisajtolódnak táplálni a rejtett forrásokat,
homlokukra hamu telepszik, míg összeverődnek
a parkolóban, vonszolják csapdájukat, mint
törött szárnyú madarak, a szótlan erdő egyetlen
végtelenített suttogásában: „next to time“
Pünkösd után
a napsütéssel kiáradt a lélek kegyelme,
hogy felismerje a test árnyékos jelzéseit,
a tavasszal megkímélt orgonabokor ágait
madarak lepték el, hogy keresse a hírhozó
galambot, ha fölröppennek a dús lombok közül,
aszisztolés ritmusban suhognak a verdeső
szárnyak, hátrahagyják rejtekük magányos
csöndjét, amit halandó el nem kerül, ha
szólítják, s ha nem, mélységébe alámerül
(Műhely 2022/4)
Paul Bowles fordítások VI.
Polemos
Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz.
Amikor a felhők és a szavak szétszakadnak,
A levegő megremeg és a világ darabjaira hull.
Amíg a szándék nem fedi fel magát,
A kitaposott utat senki nem találja.
India poros, leopárd bújik a sziklák árnyékban,
A város széléig jöttem,
fehéren ragyogott a napfényben.
A tájkép különös, míg meg nem hunyászkodik.
Salaamed megnyalta az ajkát és a földhöz érintette.
Ő a völgy és a völgy az övé.
De megtagadom tőled, hogy ezt kiejtsd a szádon.
Sidi Amar télen
Azt hiszem, soha nem láttam az arcodat
esős napokon, az ég szürke artériája
Lüktet a fákról, és a szívedben
Víz folyik. Még soha nem hallottalak zokogni
Az éjszaka hangján, a lelked ellenáll a csendnek.
Eljön a nap, amikor az égi határvonalak
Nem csak a tornyokba kapaszkodnak,
És neked, aki az éjszakában reszketsz,
Társad már csak a magány lesz unalmas útjaidon.
(ÚjNautilus online)
Japánkert
cseresznyevirág
áprilisi széllel hull
földre a szirom
madárdal nélkül
néma tavaszi kertben
árva tulipán
harangjának szirmai
csendben összehajolnak
virágod titkát
sehol meg nem találod
emlékét őrizheted
akkor váratlan
szárba szökhet halk szirma
szívednek áradása
hogyan követed
könnyed ecsetvonását
utadba ezer
virágszirom száll
a pergamen papíron
havazó tavasz
emlékeztet a télre
de még sarjad az élet
kerted füvében
langyos fények játszanak
borostyán szalad
nem éri utol időd
a komor este
madárének vigasztal
az ég színéig szárnyal
(Új Forrás 2022/10)
Paul Bowles fordítások V.
Kényes dal
Sokáig tartott a visszaút.
Fehér liliomok lobogtak a falak mellett.
A hamvas kék szőlőszemek
Úgy ragyogtak, mint az üvegcserepek.
Pontosan a kikötő felől fújt a szél
Megfésülte a hosszúra nőtt füvet.
Azt hiszem, a kikötőre gondoltunk
És rendben, hogy jól nézett ki a kék vízével
És a távolodó vitorlásokkal.
Még akkor is, ha szél hajszolta a hullámokat
És ingoványos talajon álltunk
Gondolataink az út körül jártak.
A fuvolák manapság túl sokat hallgatnak
A zenészek pedig hamisan játszanak.
A falak mellett lobogtak a fehér liliomok.
Itt vagyok
Nem bánom, ha itt vagyok
Csak mormogok magamban:
Ha nem jön senki és nem vesznek észre, az is rendben van
Nehéz elhinni, hogy itt bármit szabad
Gyere, hagyjuk veszni ezt a látszat szabadságot
Ezek a dolgok legyenek porszemek
Soha ne fájjon a fejem miattuk
Hagyni kell, hogy idővel megérjenek
Mindez történjen lassan és gyengéden
Délben fújjon langyos szél a tető felett
A nagyváros álmosan merüljön el a napsütésben
Legyen mindenhol selymes tisztaság
Jöjjön, aminek jönnie kell
Mindig ezt éreztem
Dal
Rabszolgák lesztek egy kastélyban.
Minden csókhoz kerül kacagás.
Minden kalandhoz lesz tanítvány.
Szabadok vagyunk és hegyeket mászunk,
De minden utazás vége zuhanás lesz.
Régi mozaikképek kísértettek minket
És minden szilánkjuk után jött a zokogás
És minden szúrásra csend volt a válasz.
Minden szabadságunkért megfizettünk,
de minden nevetéshez jutott simogatás;
De minden szerelemhez járt egy mosoly.
(ÚjNautilus online)
Paul Bowles fordítások IV.
Serenad au cap
Tompán gyöngyöző este telepszik a földre
A fátyolos sötétség szélesen teríti szét szürke arcát
Körös-körül a levendula levelein és a fákon
A rohanó alkonyatban kifejezéstelen halott szürkeség
Öleli át a forró földet érintve az arcát
A medencénél magasodó fenyő alatt a laza föld meleg és fekete
Tökéletes csend simítja végig a nedves teraszokat és harmatos szirmokat
Apró gyémántfények hullanak a tengerpart hosszan ívelő vonalára
Csillogva reszketnek az örökkévalóság küzdelmes peremén
A medence mindig sötétlő vize meleg, felgyűlt habjai mozdulatlanok
A rohanó alkonyatban egy sötét alak rendíthetetlen szótlansága öleli át a forró földet
Érintve az arcát
Serenad au cap/ Szerenád sapkában (korzikai)
Nemzetközi vers
Megengeded hogy csak feküdjek a fűben?
Felettem felhők terítéke és én a mindenség leszek
Mindent takarj be levelekkel
Lehetnénk a teljesség
Couleuvre-couleuvre-segítsnekem
Egyzöldkígyórepülthozzámazégenát
Couleuvre/ sikló (francia)
Amerika
Bordázott üvegkamrákban élünk
Önkéntes kristályhéjainkban
Kinek van itt panasza?
Őrizetlen börtönünk fehér fényében
Bágyadtan heverünk a vakondszürke szőnyegen
Száraz levelek zizegnek a függönyön
Nem repül rovar, pikkelyes kígyó sem mozdul
Szatén huzat ágyainkon
Palackok ridegen dugaszolt sora
Ablakaink apró üvegtáblái mögött
Ki az aki lázadni mer?
(Új Forrás 2022/7)
Paul Bowles fordítások III.
Egy dallam (II. jelenet)
Egy dallam a hajlíthatatlan égbolton
Koponyám barlangjában rovarok karistolnak
Nincs mit megfejteni
Három hónapja hagytalak el
Jaj, az állandó tengerparti kételyeknek
Megvirradt árulásod szürke reggele
Kakasok kukorékoltak a sziklákról
Elnyomták hullámzásunk bársonyos hangját
És homályos, bűntelen tekintetedtől
A fájdalom örökre ott cseng fülemben
Nincs mit megfejteni
A kabócák ciripelő zenebonájában
A part hosszan dél felé nyújtózik
A dühös hangok vidékein, nem messze a föld felett
Bátortalan mosolyod lángra lobban
Betegségünk hamvait elsodorja a szél
Ének a toronyszobából
I
Amikor izzadsz cajgnadrágban
a kukoricasorok között,
egy távoli dombon földműves ebédel.
Mi még mindig várunk a tengeriben.
Mi még várunk a pálya szélén.
Aztán a napsütötte kavicsokról
visszapattan nyári dalom,
érzed-e a tavalyi termés rothadását?
II
Hamarosan leszáll az alkonyat
de ebben a hatalmas völgyben
megőrizhetjük-e a napfényt?
a lila felhők leereszthetik-e égi vitorláikat
amíg a patak partjánál várakozunk?
ellentétes irányban folynak-e a folyók
ha lehajolunk a lombsátrak tükröződéséhez?
Korán jönnek az árnyékok,
rendben, a hegyek rázuhannak a levendulás domboldalakra.
Kirobban a kövekben szunnyadó eksztázis.
Kék harangok ringatják majd a füvet.
Tiszta kék ragyogást árasztanak ki szívemből.
(ambroozia online)
Paul Bowles fordítás II.
Amerika
Bordázott üvegkamrákban élünk
Önkéntes kristályhéjainkban
Kinek van itt panasza?
Őrizetlen börtönünk fehér fényében
Bágyadtan heverünk a vakondszürke szőnyegen
Száraz levelek zizegnek a függönyön
Nem repül rovar, pikkelyes kígyó sem mozdul
Szatén huzat ágyainkon
Palackok ridegen dugaszolt sora
Ablakaink apró üvegtáblái mögött
Ki az aki lázadni mer?
(Új Forrás online)
Paul Bowles fordítások I.
Messzi még a miért
Mikor ki mit mondott
Nem azt amit gondolt
Hol hallottam, hogyan mondták
De messzi még a miért
Van lehetőséged uralni a csendet
Hajlítsd magadhoz íveit, költözz sötét szögleteibe
És hallgasd odakinn az idő sziszegését
(Nem így rendeltetett, és oly messzi még a miért)
Lassú dal
Nincs messze az idő ami utat mutat a holdhoz
mégsem idézi annak gyalázatát
mint a ragyogó legelők éneked holdfényében
vagy a holdkorong anti-zsoltára tekintetetben
mikor napsütés simítja a legelőket és harangszó
zúg a verőfényben, patakok partján megpihen
majd hálásan a dús gyepre telepszik
többé nem űzi el a baglyot a holdbéli álmokban
Állítsd le magad
Megteszem amit tennem kell
Ha elég melegen süt a nap
Minden amit mondok, azt ki kell mondani
Úgy láttam ott ülni őt, mintha övé lenne a világ
Mintha nem is alamizsnán élnénk
(ÚjNautilus online)
Zsilip a gyermekkori tájban
(Tarkovszkij-ismétlések)
a mélység vonzásában a fából ácsolt
zsilip gerendáján egyensúlyoztak,
botcsinálta kötéltáncosok a szürkén
habzó víz felett, a kertekalján rozoga
kerítések védték az almafák korpuszait,
a tüzek Káin-füstje nem szállt az égbe,
rideg alkony ereszkedett rájuk, nem
számoltak a veszteséggel, csak futottak,
hátrahagyni az elátkozott Édent
patakba dőlt a platánfák árnyéka,
a mederben az emlékezés kövei,
amiből a folyónál menhírt építettek
a parti homokba, lesték a lomha
uszályok kicsapó hullámait, hogy
ragadják el ifjúságuk síremlékét,
a Nap vigasztaló sugaraiban
bizakodtak, fényévek távolában
nem őket várják a holt galaxisok
ezek a napok szédülések, elsuhanó
sirályok fehér teste az ige, emberek
a szélvédett teraszokon, arcuk erről a
bolygóról való, az alvó vadkacsákat
nézik, nem veszik észre az ijedt őzeket
Kimondatlan szavak
(Ferlinghetti-futamok)
vállig érő hajjal járták az utcákat,
lesték a sietős lányokat, kérték
őket, hogy várjanak a városi parkban,
egész éjszaka a kényelmetlen padokon
szédültek, gyémánt-tengelyén forgott
velük a világ, aztán egyes szám negyedik
személyben rájuk virradt, kimondatlan
szavakkal a némán didergő hajnal
(Pannon Tükör 2022/2)
Paul Bowles fordítások
Éjszakák
Voltak idők, mi van ezzel és azzal,
amikor a szavak suttogása nem volt elég.
Az emlékek polcán ott hever a rosszízű nyár,
hiába kutatod a kamrában, sehol nem találod helyét.
Bizonyára korán véget ért a váratlan köddel,
és mérhetetlen sötétségbe sodorta a szél.
Egy hang sem lehet elég, mi van ezzel és azzal,
és gyorsabban fogynak az órák.
Üzenet
Senki nem kiáltott fel a nyáron
Forró szobákban teltek a napok
Benyitott az éjszakák levegőtlen folyosóira
Egy sárkány vándorolt át a hanghidakon
Ragyogott a pikkelye és a farkát húzta maga után
A zokogó parkokban ijesztgette a patkányokat
A domboldaltól távol elakadt az utcákon
Nevetés csapott át a kanyargó folyón
A város kupolái alabástromban remegtek
És a déli külvárosok szélén a zsaruk
A kiszáradt fűben megtalálták a nyomát
Minden dolgok
Csíkos kígyók kúsznak ránk
A madarak ideges sikolya
Elcsendesíti a szökőkutakat és a gyümölcsösöket
Megtalálták suhogó szárnyaikat
Alászállnak az égből
Akkor én és akkor én
Eltörlöm a kerti séták mosolyát
Sólymot nevelek a fiókából
Tarantulák és méhek között
Akkor én és akkor én
Elfelejtek minden siránkozást.
(Új Forrás 2022/3)
Cassavetes-helyzetgyakorlat
az esti utca dermedt arcát nézi,
ahogy két nő riadtan fölötte áll,
a többiek sietnek, csenevész
kiáltását sem hallották, a tompa
puffanást megelőzőt, fekszik
a levágott faágak közt, az ügyetlen
test majd feltápászkodik, mint aki
másik bolygóról tér vissza,
de a kivilágított kirakatok
üvegében magát hiába keresi
Mögötte a tenger
kaptat a hőségben a lépcsőn,
korántsem fürgén, inkább fáradt
belenyugvással, mit kitartásnak
nevez, nem beszél róla, de nem tudja
az út hova vezet, nem bánja a hontalan
vándor szerepét, se azt, hogy mással nem
oszthatja meg, hallgatja mi van legbelül,
mormol mint a kagylóba zárt tenger,
míg szakadt vitorlákkal partjára kifut
(siópArt 2021/4)
Kavafisz-változat
lekerültek róla az ékszerek, a karkötő maradt,
rózsafüzér vagy tibeti imaszámláló egyre megy,
körbejár az idő, ha rászánja magát, hogy
megtisztítsa lelkét a bűntől, ha van neki,
forgatja tenyerében a szemeket, de maradjon
titok az utcanép előtt, a zajongó, magányos
tömeg orrára nem köti, csak megy előre a porban
az úton, a tisztaságot keresi, valahol a belső zugban
kutatja, a csendben, a gonoszt a botjával űzi el,
tömjént lélegzik hozzá, szavakat motyog,
talán messzebbre jut velük, keresi a nagy Ismeretlent,
holott olvasta, hallotta benne létezik, de hiába,
a kétely az űr hidegébe löki, majd megmelegszik
Szirakuza forróságában, míg koldul a katedrális
előtt, ezt hiszi, így a földön jár, míg megengedi,
ki dönt erről, hogy megtegye, amíg teheti
(Új Forrás 2021/9)
J. B. G. visszafordítások
Janet Brooks Gerloff festményei József Attila verseire
nem léphetünk be a vonalak mögé
nem simulhatunk az üveglapba
nem láthatjuk a hóba fulladt nyomokat.
a régi helyén friss törzs izmosodik
az erősödő kéreg más éveket takar
elhagyott madárfészek a test lenyomata
szalajt a bottal turkáló ember biciklije
irgalommal szólalnak meg a kövek
gyermekkézzel porba rajzolt kegyelem
Madarak látogatása
cinkék a korláton
a hajnal fényes kövei
szárnyaik alatt
az égbolt mélysége
a felhők repedéseiben
a borókafenyő termése
gurul a terasz kövén
míg rá nem sötétedik
résnyire ereszti a redőnyt
ne tudja legyőzni a képzelet
és nézi belenyugvón
az árnyékos padlóra
zuhant sirálytetemeket
(Új Forrás 2020/10)
Lidia Chiarelli
Az élet falára
Lawrence Ferlinghetti 101.születésnapjára
Hic et nunc
Vezess fényt festeni
az élet falára.
Vezess, hogy
könnycsepp legyek
egy fájdalmas sírásban,
a költészet dombjának
magányos fája alatt.
Vigyél el,
felfedezni a világot,
ahogy te láttad
a tenger arany csillogását,
a szélben kóválygó sirályok táncát,
a nyugtalan árapályok felett.
Veled hallgatni
a szirén visszhangzó dalát,
a csillagos éjszaka
rozsdálló leveleinek neszében.
Segíts nekem a fény partjára érni,
várni a napot, hogy világos legyen,
most és mindörökké
Kakuk Tamás fordítása
(Új Forrás 2020/7)
Borges álmok
ha felébred éjszaka
a festő kalapban hajol fölé
karcos szemcsékkel
hasadt vászonra fest
elnagyolt templomot
tompa alkonyattal
azt lássa ha felébred éjszaka
kinéz az ablakon
a gyümölcsök héja alatt
a szövetek lassú bomlása
később lesz tapasztalat
Hamletre nem emlékszik
Fortinbras sem lett király
látja ahogy meddő
kertekben tétován biceg
a korlátlan alkonyat
szembe jön vele a hídon
sűrűsödő szédülésekkel
az időtlenségbe vezet
(Új Forrás 2019/3)
Csendes ablak
hideg márványasztalon
tapintható az anyag szaga
minden hiánytalan
Töredékes foglalat
meztelen kilégzésekkel
vízszintes bizonyosság
elérhetetlen kaput keres
egy elveszett ima
Reggel miért
elhagyott sínpárok
egyetlen mozdulat
végleg törölt szöveg
villog a kurzor
szabad felület
A láthatár vonala
világosodik a sötétség
élesedik a hallás
laborba leadott vizelet
hűl benne a csend
Messzi part
elfogyó sorok a füzetben
alagútból menekülő madár
(Új Forrás 2017/1)
Másik álom
a tenger és a felhők
sötét hullámai felett
egyetlen pontban
nyílik meg a végtelen
vakító homokjában
nyomtalan tűnnek el
a testek lenyomatai
a kifakult vászonra
karcos szemcséket
ragaszt a szél
Széles margó
a túlsó part üzen
mély és csillagtalan
az idő súlypontja
összeverődnek
a csillár üveggyöngyei
ami nincs kőbe vésve
örökre elveszik
Csukott ajtók
hiányos kövek helyén
magukra hagyott
madárfészkek
lakatlan otthonai
a költözőknek
üres mozivászon
az ajtókeret
nem látni a világot
falrepedések zenélnek
megérkezik az ítélet
Mint a terhet
nem hirtelen igázza le
a gyanútlan várost
kitartó konoksággal
egész nap esik
az idő ritmusát
adják az esőcseppek
estére a hegy felől
nehéz ködök
ereszkednek
a monitoron
meghal egy ikon
Utolsó tenger
hideg színekkel
elnagyolt akvarell
kihűlt szobában
megörökölt bútorok
fényezett felületükön
könnyű karcolások
hatalmas vizekhez
urnák hamvas
porát viszik
(Bárka 2016/2)
Széljegyzetek 12.
rövidülnek birtokod távlatai
önmagukat erősítik
az esti virágillatokban
ha a kételyek erőre kapnak
mélyen belélegzed a világot
homályos képeket idézel fel
miközben a szirmok összezáródnak
sötétségük mélyén lámpafény
a kinyilatkoztatott igazság világossága
Széljegyzetek 1.
a párhuzamosok
nem találkoznak
őznyomok a hóban
asztalon üres kehely
azonos lesz minden
a végtelen rád zuhan
(Bárka 2015/1)
Katedrális a viharban
az alkonyat
koronája
az elhagyott
tájon
láthatatlan
katedrálist
építek adjon
oltalmat
ha elsötétül
a világ
(Prae 2014/2)
Ismeretlen áramlatok
hátrahagytam
terheimet
az útra
a csendből
merítek erőt
így könnyebb
lesz haladni
a viharos
vizeken
megváltó
célom felé
(Új Forrás 2014/8)
Megtalált oszlopok
a lármás
kikötőt
magam mögött hagytam
sziklaparton állok várom
szilaj
robajlással
érkezzen
a dagály
érzem
féktelen
hullámai
elragadnak
ismeretlen
erő biztat
a kezébe
helyezem
magam
(Prae 2015/1)
Tapintható lesz
tisztán látható
a reggel minden
pillanata a patak
sodrásának párája
tapintható lesz
a kávéscsésze
pereme a kertben
kipattannak
a gyümölcsfák rügyei
a bűnök bocsánatára
Zuhannak az utcákra
az épületek mögül
megnyúlt árnyékok
zuhannak az utcákra
kiszorítják a zajokat
a csönd felmutatása után
minden halad a medrében
a zaklatott forgalom
a ballonkabátos férfi
a kisgyerek biciklivel
erős áramlat
sodorja őket
az ismeretlen óceán felé
Szétfut a tájon
magához szelídít
szétfut a tájon
homályos
távolságok felé
hagyod
vigye magával
sodorja tovább
egyre feljebb
a jelenlevő
nézel utána
míg átszakad
az égbolt
aztán behunyod
szemed
hogy tisztán láss
ha majd te is
megérkezel
(2014 Vigília/ 8)
Elérhetsz oda
hiába érzékeled
nem csak a fény
színeváltozása
ami túlmutat az éggel
érintkező horizonton
Ariadné árnyékát
követő jelzés az
aminek nyomán
elérhetsz oda
hol találkozik
két óceán
Hagyni a neszeket
megállsz a kései kertben
színek hiánya sajog
van okod próbát tenni
túljutni Rubiconon
hagyni a neszeket
pergament égboltra figyelni
elfogadni hirtelen ragyogását
hogy legyen bátorságod
kimondanod
Úgysem esik be
szűretlen sötét
zavaros neszek közt
a fény úgysem esik be
ismeretlen erő sodor
rá kell hagyatkoznod
megforgat felemel elejt
nyílt víz vagy szárazföld
kérdés örökre
Madáretetők az ágakon
elhagyott madáretetők
az ágakon
kiszabadult a felhők
fogságából a hó
megszállta az utcákat
hozta a szabad lélegzetet
de a megváltás fehér leple
az ajtón kívül maradt
(Pannon Tükör 2013/5)
Engednek utadra
szürke felhők
mögött a napkorong
közben arcodba
vágnak ismeretlen
fanyar illatok
a távolsággal
hátrahagyhatod
nem követnek
engednek utadra
észre sem veszed
a hegyek vonulatát
azok magasából
zuhannak
az árnyékok puhán
mint hajnali álomban
ahol erős fuvallat
csapja ki hangtalan
a szenvedés
kopott kapuját
Ha felizzik mégis
a szekrény üvegajtajának
visszatükröződésében
átrepül az ablak előtt
látod nesz nélkül suhanni
nem szólal meg a harang
az óramutató a sötétebb
színek felé mutat
ha felizzik mégis az égbolt
keskeny szegélyét
három szeg üti át
Ablakból láthatod
ha kinézel a szeles
utcák színes házaira
mozdulatlan a világ
hiába futnak hajók
a tenger horizontján
vitorlások vesznek el
az elmosódott láthatáron
hinned kell
kitartón haladnak
az utat felfedezni
ami az éltető vizek
forrásához vezet
(Vigília 2013/10)
Vétlen tárgyak
vétlenül levert tárgyak
most a percek
összerakhatatlan mozaikok
ide-oda tologathatók
a szoba parkettáján
néha súlytalannak tűnnek
máskor mozdíthatatlanok
Eléd kerül
eléd kerül az alkonyat
egy értékelhetetlen percre
összefogja a fényeket
szétfolyik a szemközti
házak ablakainak sokaságán
utat találsz az égbolton
de váratlanul kapuját zárja
hamuszürkén és hangtalan
Régóta ilyen
tépett felhők alatt
régóta ilyen
ősz helyett tél
nyárra meg tavasz
árnyék fehér falon
jobb híján maszatolom
Ahogy távolodik
visszanézel
a futó borostyán
közt vágott virág
a kerítés mellett
elnyílt spireák
rád zuhannak
az alkonyat
súlyos árnyékai
nem leszel nyugtalan
viszed őket magaddal
a platánok alatt
(Új Forrás 2013/7)
A fügefa árnyéka
ha vágtál át
szédült városokon
a szikes tavak felé
hol zárt kapukkal
álltak a templomok
az utcák padjait
üresre égette a nap
a forróság kísért
a nyár járvány sújtotta
kihalt ösvényein
hogy egyszer elérj
a fügefa árnyékába
fölemelni tekinteted
Nézi mögötte
nézi mögötte
naponta mindig újra
befelé figyel
futna minden
mégis mozdulatlan
súlya egyre nő
nap vakít mögüle
vagy a kegyelem
(Vigília 2013/5)
A megváltás napjai
széllökések zúgása kísérte
végig az éjszakát
nyugtalan álmokat zúdítottak
a domboldalak hézagosan
helyezkedő házaira
változó légáramlatok hozták
a reggeli enyhülést
nyílásokat hasítottak az égbolton
örökre földhöz szorított fák
árnyéka a kerítésekre vetült
a megváltás kékje érinthetetlen
napjai számolatlanok
A mester ecsetvonása
könnyebbé lesznek a léptek
fagyos roppanásai
míg talpad alatt átszalad
a késésben lévő vonat
a vasúti felüljáróról
fenn a kápolna freskója
a mester ecsetvonásai
leírhatatlanul a reggeli égen
a vasszerkezet rezgései
titkos üzenetet küldenek
az ismeretlen térbe
hasztalan várod a választ
hétköznapi időd sem engedi
hogy elérjen hozzád
ezért nem tudod eldönteni
valóban láttad-e
vagy csak az emlékezet
jótékony játéka idézte fel
a megfoghatatlan pillanatot
amit örökké keresel
(Új Forrás 2013/5)
Távolodó
Hajók elszórtan,
mint a felhők.
A délelőtt vitorlái,
ragyogás.
Korlát mögött,
lent a lombok,
Zilált hajszálak között,
vacogás.
A nyár mocska öledben,
karod horzsol.
Ártatlan ágak ütnek,
zuhanás.
Egyetlen ablak szakadt
vászna.
Túl északi fény,
tisztulás.
(Új Forrás 1986/6)
Naplótöredékek
távoli harangok,
álcázott esztendők
kondulásai
– – –
szárazon roppan a szó,
szuszog az újszülött
vereség
– – –
így élünk két csönd
közé zárva,
mindketten a magunkét
sajnálva
(Új Forrás 1986/1)
Hölderlin
A csönd áttetsző üveg,
repedése mögött,
közelgő napok fémes
tükrei végleg fölfénylenek.
(Új Forrás 1985/4)
Találkozások töredékei
Andrej Takovszkijnak
A szél nem hozza a havat.
Az idő édessége
távoli, mint közeli a tenger –
patak partján emeli magasba tekintetét.
A hang elenyészett –
feketébe fordult színek szövetében,
csak bakancsok fázós cuppanásai,
csapott vállak mögül messzi harangszó.
Ki öntötte a harangot,
– mértékét figyelő napoknak.
Kettős szorításban az elnyújtott
kiáltás. Hágcsóján kapaszkodni.
A táj, a zsindelyezett
torony, a folyó vonala, a természet
titkos tömbjei.
A sárban sajgó nyomokat hagyva –
kunyhókig, bolygók rideg terméig.
A zárt ajtókon át fűszoknya zizeg át,
születik szerelem újra,
gyermeksírás öntözi a világ
sivatagát.
A szemek mélyén a szürke, az utak
labirintusa feledve –
íme, megérkezett.
A semmiből a lét másik arca,
“még nem vagyunk húszévesek”.
Az ellenfények lázában cipőjét fűzi
a gyermek,
almák zuhognak fövenyre –
lovak futása kútban hallik,
hullámok hintája röpíti.
A vödör kidőlt vize hajnali párákban.
Múlásán álmélkodik a sarjadt fű
boglyákba hordva. Kerítésnek
támaszkodik a város,
raktárak sugárútjain riadtan
járőröznek a reflektorok.
A Szobában dübörgő kerekek kórusa
zen – míg lassan kihallik
csonka nyelvű igricek torz éneke.
(Új Forrás 1983/2)
Ez a furcsa szorítás
Ez a furcsa szorítás. A lámpa
piros, sárga, zöld: lágyul a nyár.
Zúduló sugár von kupolát. Ez a
furcsa szorítás a bőr, az izom,
a csont mögött. Az üzletek hát-
só traktusán deszkacsönd. Ez a
furcsa szorítás, mérőón a végle-
ges mélység felé. A kirakatok
üres üvegéből visszanéz. Ez a fur-
csa szorítás lélekbizonyosság.
A hajózható utak melyikén?
(Új Forrás 1982/6)
Vadvizeken
Nyolcasokat karcoló
korcsolyák.
Jelzett kapuk közt
korong pattog.
A vers lék,
lyuk a tó közepén.
(Kortárs 1981/5)
Egyszerű
Két indulás között kitelel-
nek a percek. Később el-
színeződik a szó.
Eső-dobpergés.
Áznak a zászlók a házak
homlokzatán. Távoli tá-
jon kéklik az ég.
Halkuló csöppek.
A csönd pocsolyája föl-
szárad-e még?
(Új Forrás 1980/2)
Athénig hosszú út vezet
Athénig hosszú út vezet.
Túl a sárga abroszok te-
nyérnyi foltjain, langyos
zongoraszón. Nem érvényesek
az előre megváltott jegek.
Házak és kövek között ta-
lán a tengerig, talán a ki-
kötőbe. Csillagos ostornye-
lek. Kifordult a világ, ké-
mények kormozzák színeit.
Tűnő átmenet a valóságos és
vélt részeken. Hazug hitszegés
e néma várótermi halál, hi-
szen már Krétád kívánod.
(Kortárs 1979/5)
A tenger W. partjainál
Akár a vízalatti kő,
süllyed iszapba
minden, ami volt. Hu-
nyorgó sugár. Pördül
a perc, az árnyék fenn-
akad falán. A felhők
közt robban a nyár,
zuhog a fény. Tágul a
part. Hajlékony hullá-
mok hátán hömpölyög
a szél. Itt az eredők
összegzésével, később
távolabb talán. Az idő
teszi: messzi a látha-
tár, de túl mindenen
készül a köd. Bezár.
(Új Írás 1979/4)
Lőrések
A parton sárga eső zuhog. Rozs-
dálló zsilip, szilárd hullámtö-
rő. Körül állványozva a múlt, a
hajdan volt idő. Lőrések mögül
leselkedik az alkonyat. Gyűlnek,
sokasodnak az elhallgatott sza-
vak. Rőt virágok az arcok helyén.
Meglehet oly kevés, de tágítható
e létezés-töredék. A várfokon E-
mánuel zászlaja lobog. Odébb, a
kőfal mögött egy esendően boldog
világ forog. Csöndesedik a tó.
A Nap lassan porba hullik, mint
roham közben elejtetett lobogó.
(Mozgó Világ 1978/2)
Téli park, szoborral
Melocco Miklós: Ady Endre
Állok a hó hullásában
elveszejtve. Akkor ott
ősz volt. Színek és fé-
nyek. Még működő szer-
veid belső bomlására
figyelve. A fák kifehé-
redett őrsége most. A tó
itt már tenger. Ülsz
kőbe vésve ezen a kerti
padon. A pillanat múló
mámorán túl, ott ragyog
szavad szívemben.
(Új Írás 1978/11)
Betlehem
Halk zúgással ébrednek a fák,
méla köd üli meg
a komor állomást.
A riasztó hűvösségen át,
egy lámpa hunyorgó fénye
sejteti Betlehem csillagát.
Elszórt poggyászok között tétován,
három király kutatja
az egyszülött nyomát.
(Alföld 1976/3)
Visszaút
megteremt a mértani
idomok összessége
kirajzolva az éjszakai
utak fényhajlatát
érkeztem a visszaútért
a hajnal széttöri
az idő ketrecét
és ébredő sugár
bombázza a hömpölygő
ködöt
(Új Forrás 1976/2)