Borges álmok

ha felébred éjszaka
a festő kalapban hajol fölé
karcos szemcsékkel
hasadt vászonra fest
elnagyolt templomot
tompa alkonyattal
azt lássa ha felébred éjszaka

kinéz az ablakon
a gyümölcsök héja alatt
a szövetek lassú bomlása
később lesz tapasztalat
Hamletre nem emlékszik
Fortinbras sem lett király
látja ahogy meddő
kertekben tétován biceg

a korlátlan alkonyat
szembe jön vele a hídon
sűrűsödő szédülésekkel
az időtlenségbe vezet

(Új Forrás 2019/3)

Csendes ablak

hideg márványasztalon
tapintható az anyag szaga
minden hiánytalan

Töredékes foglalat

meztelen kilégzésekkel
vízszintes bizonyosság
elérhetetlen kaput keres
egy elveszett ima

Reggel miért

elhagyott sínpárok
egyetlen mozdulat
végleg törölt szöveg
villog a kurzor
szabad felület

A láthatár vonala

világosodik a sötétség
élesedik a hallás
laborba leadott vizelet
hűl benne a csend

Messzi part

elfogyó sorok a füzetben
alagútból menekülő madár

(Új Forrás 2017/1)

Másik álom 

a tenger és a felhők
sötét hullámai felett
egyetlen pontban
nyílik meg a végtelen
vakító homokjában
nyomtalan tűnnek el
a testek lenyomatai
a kifakult vászonra
karcos szemcséket
ragaszt a szél

Széles margó 

a túlsó part üzen
mély és csillagtalan
az idő súlypontja
összeverődnek
a csillár üveggyöngyei
ami nincs kőbe vésve
örökre elveszik

Csukott ajtók 

hiányos kövek helyén
magukra hagyott
madárfészkek
lakatlan otthonai
a költözőknek
üres mozivászon
az ajtókeret
nem látni a világot
falrepedések zenélnek
megérkezik az ítélet

Mint a terhet 

nem hirtelen igázza le
a gyanútlan várost
kitartó konoksággal
egész nap esik
az idő ritmusát
adják az esőcseppek
estére a hegy felől
nehéz ködök
ereszkednek
a monitoron
meghal egy ikon

Utolsó tenger 

hideg színekkel
elnagyolt akvarell
kihűlt szobában
megörökölt bútorok
fényezett felületükön
könnyű karcolások
hatalmas vizekhez
urnák hamvas
porát viszik

(Bárka 2016/2)

Széljegyzetek 12.

rövidülnek birtokod távlatai
önmagukat erősítik
az esti virágillatokban
ha a kételyek erőre kapnak
mélyen belélegzed a világot

homályos képeket idézel fel
miközben a szirmok összezáródnak
sötétségük mélyén lámpafény
a kinyilatkoztatott igazság világossága

Széljegyzetek 1.

a párhuzamosok
nem találkoznak

őznyomok a hóban
asztalon üres kehely

azonos lesz minden
a végtelen rád zuhan

(Bárka 2015/1)

Katedrális a viharban

az alkonyat
koronája
az elhagyott
tájon
láthatatlan
katedrálist
építek adjon
oltalmat
ha elsötétül
a világ

(Prae 2014/2)

Ismeretlen áramlatok

hátrahagytam
terheimet
az útra
a csendből
merítek erőt
így könnyebb
lesz haladni
a viharos
vizeken
megváltó
célom felé

(Új Forrás 2014/8)

Megtalált oszlopok

a lármás
kikötőt
magam mögött hagytam
sziklaparton állok várom
szilaj
robajlással
érkezzen
a dagály
érzem
féktelen
hullámai
elragadnak
ismeretlen
erő biztat
a kezébe
helyezem
magam

(Prae 2015/1)

Tapintható lesz

tisztán látható
a reggel minden
pillanata a patak
sodrásának párája
tapintható lesz
a kávéscsésze
pereme a kertben
kipattannak
a gyümölcsfák rügyei
a bűnök bocsánatára

Zuhannak az utcákra

az épületek mögül
megnyúlt árnyékok
zuhannak az utcákra
kiszorítják a zajokat
a csönd felmutatása után
minden halad a medrében
a zaklatott forgalom
a ballonkabátos férfi
a kisgyerek biciklivel
erős áramlat
sodorja őket
az ismeretlen óceán felé

Szétfut a tájon

magához szelídít
szétfut a tájon
homályos
távolságok felé
hagyod
vigye magával
sodorja tovább
egyre feljebb
a jelenlevő
nézel utána
míg átszakad
az égbolt
aztán behunyod
szemed
hogy tisztán láss
ha majd te is
megérkezel

(2014 Vigília/ 8)

Elérhetsz oda

hiába érzékeled
nem csak a fény
színeváltozása
ami túlmutat az éggel
érintkező horizonton
Ariadné árnyékát
követő jelzés az
aminek nyomán
elérhetsz oda
hol találkozik
két óceán

Hagyni a neszeket

megállsz a kései kertben
színek hiánya sajog
van okod próbát tenni
túljutni Rubiconon
hagyni a neszeket
pergament égboltra figyelni
elfogadni hirtelen ragyogását
hogy legyen bátorságod
kimondanod

Úgysem esik be

szűretlen sötét
zavaros neszek közt
a fény úgysem esik be
ismeretlen erő sodor
rá kell hagyatkoznod
megforgat felemel elejt
nyílt víz vagy szárazföld
kérdés örökre

Madáretetők az ágakon

elhagyott madáretetők
az ágakon
kiszabadult a felhők
fogságából a hó
megszállta az utcákat
hozta a szabad lélegzetet
de a megváltás fehér leple
az ajtón kívül maradt

(Pannon Tükör 2013/5)

Engednek utadra

szürke felhők
mögött a napkorong
közben arcodba
vágnak ismeretlen
fanyar illatok
a távolsággal
hátrahagyhatod
nem követnek
engednek utadra
észre sem veszed
a hegyek vonulatát
azok magasából
zuhannak
az árnyékok puhán
mint hajnali álomban
ahol erős fuvallat
csapja ki hangtalan
a szenvedés
kopott kapuját

Ha felizzik mégis

a szekrény üvegajtajának
visszatükröződésében
átrepül az ablak előtt
látod nesz nélkül suhanni
nem szólal meg a harang
az óramutató a sötétebb
színek felé mutat
ha felizzik mégis az égbolt
keskeny szegélyét
három szeg üti át

Ablakból láthatod

ha kinézel a szeles
utcák színes házaira
mozdulatlan a világ
hiába futnak hajók
a tenger horizontján
vitorlások vesznek el
az elmosódott láthatáron
hinned kell
kitartón haladnak
az utat felfedezni
ami az éltető vizek
forrásához vezet

(Vigília 2013/10)

Vétlen tárgyak

vétlenül levert tárgyak
most a percek
összerakhatatlan mozaikok
ide-oda tologathatók
a szoba parkettáján
néha súlytalannak tűnnek
máskor mozdíthatatlanok

Eléd kerül

eléd kerül az alkonyat
egy értékelhetetlen percre
összefogja a fényeket
szétfolyik a szemközti
házak ablakainak sokaságán
utat találsz az égbolton
de váratlanul kapuját zárja
hamuszürkén és hangtalan

Régóta ilyen

tépett felhők alatt
régóta ilyen
ősz helyett tél
nyárra meg tavasz
árnyék fehér falon
jobb híján maszatolom

Ahogy távolodik

visszanézel
a futó borostyán
közt vágott virág
a kerítés mellett
elnyílt spireák
rád zuhannak
az alkonyat
súlyos árnyékai
nem leszel nyugtalan
viszed őket magaddal
a platánok alatt

(Új Forrás 2013/7)

A fügefa árnyéka

ha vágtál át
szédült városokon
a szikes tavak felé
hol zárt kapukkal
álltak a templomok
az utcák padjait
üresre égette a nap
a forróság kísért
a nyár járvány sújtotta
kihalt ösvényein
hogy egyszer elérj
a fügefa árnyékába
fölemelni tekinteted

Nézi mögötte

nézi mögötte
naponta mindig újra
befelé figyel
futna minden
mégis mozdulatlan
súlya egyre nő
nap vakít mögüle
vagy a kegyelem

(Vigília 2013/5)

A megváltás napjai

széllökések zúgása kísérte
végig az éjszakát
nyugtalan álmokat zúdítottak
a domboldalak hézagosan
helyezkedő házaira
változó légáramlatok hozták
a reggeli enyhülést
nyílásokat hasítottak az égbolton
örökre földhöz szorított fák
árnyéka a kerítésekre vetült
a megváltás kékje érinthetetlen
napjai számolatlanok

A mester ecsetvonása

könnyebbé lesznek a léptek
fagyos roppanásai
míg talpad alatt átszalad
a késésben lévő vonat
a vasúti felüljáróról
fenn a kápolna freskója
a mester ecsetvonásai
leírhatatlanul a reggeli égen
a vasszerkezet rezgései
titkos üzenetet küldenek
az ismeretlen térbe
hasztalan várod a választ
hétköznapi időd sem engedi
hogy elérjen hozzád
ezért nem tudod eldönteni
valóban láttad-e
vagy csak az emlékezet
jótékony játéka idézte fel
a megfoghatatlan pillanatot
amit örökké keresel

(Új Forrás 2013/5)

Távolodó

Hajók elszórtan,
mint a felhők.
A délelőtt vitorlái,
ragyogás.

Korlát mögött,
lent a lombok,
Zilált hajszálak között,
vacogás.

A nyár mocska öledben,
karod horzsol.
Ártatlan ágak ütnek,
zuhanás.

Egyetlen ablak szakadt
vászna.
Túl északi fény,
tisztulás.

(Új Forrás 1986/6)

Naplótöredékek

távoli harangok,
álcázott esztendők
kondulásai
– – –
szárazon roppan a szó,
szuszog az újszülött
vereség
– – –
így élünk két csönd
közé zárva,
mindketten a magunkét
sajnálva

(Új Forrás 1986/1)

Hölderlin

A csönd áttetsző üveg,
repedése mögött,
közelgő napok fémes
tükrei végleg fölfénylenek.

(Új Forrás 1985/4)

Találkozások töredékei
Andrej Takovszkijnak

A szél nem hozza a havat.
Az idő édessége
távoli, mint közeli a tenger –
patak partján emeli magasba tekintetét.
A hang elenyészett –
feketébe fordult színek szövetében,
csak bakancsok fázós cuppanásai,
csapott vállak mögül messzi harangszó.

Ki öntötte a harangot,
– mértékét figyelő napoknak.

Kettős szorításban az elnyújtott
kiáltás. Hágcsóján kapaszkodni.
A táj, a zsindelyezett
torony, a folyó vonala, a természet
titkos tömbjei.

A sárban sajgó nyomokat hagyva –
kunyhókig, bolygók rideg terméig.
A zárt ajtókon át fűszoknya zizeg át,
születik szerelem újra,
gyermeksírás öntözi a világ
sivatagát.
A szemek mélyén a szürke, az utak
labirintusa feledve –
íme, megérkezett.

A semmiből a lét másik arca,
“még nem vagyunk húszévesek”.
Az ellenfények lázában cipőjét fűzi
a gyermek,
almák zuhognak fövenyre –
lovak futása kútban hallik,
hullámok hintája röpíti.

A vödör kidőlt vize hajnali párákban.
Múlásán álmélkodik a sarjadt fű
boglyákba hordva. Kerítésnek
támaszkodik a város,
raktárak sugárútjain riadtan
járőröznek a reflektorok.

A Szobában dübörgő kerekek kórusa
zen – míg lassan kihallik
csonka nyelvű igricek torz éneke.

(Új Forrás 1983/2)

Ez a furcsa szorítás

Ez a furcsa szorítás. A lámpa
piros, sárga, zöld: lágyul a nyár.
Zúduló sugár von kupolát. Ez a
furcsa szorítás a bőr, az izom,

a csont mögött. Az üzletek hát-
só traktusán deszkacsönd. Ez a
furcsa szorítás, mérőón a végle-
ges mélység felé. A kirakatok
üres üvegéből visszanéz. Ez a fur-

csa szorítás lélekbizonyosság.
A hajózható utak melyikén?

(Új Forrás 1982/6)

Vadvizeken

Nyolcasokat karcoló
korcsolyák.
Jelzett kapuk közt
korong pattog.
A vers lék,
lyuk a tó közepén.

(Kortárs 1981/5)

Egyszerű

Két indulás között kitelel-
nek a percek. Később el-
színeződik a szó.

Eső-dobpergés.

Áznak a zászlók a házak
homlokzatán. Távoli tá-
jon kéklik az ég.

Halkuló csöppek.

A csönd pocsolyája föl-
szárad-e még?

(Új Forrás 1980/2)

Athénig hosszú út vezet

Athénig hosszú út vezet.
Túl a sárga abroszok te-
nyérnyi foltjain, langyos
zongoraszón. Nem érvényesek

az előre megváltott jegek.
Házak és kövek között ta-
lán a tengerig, talán a ki-
kötőbe. Csillagos ostornye-

lek. Kifordult a világ, ké-
mények kormozzák színeit.
Tűnő átmenet a valóságos és

vélt részeken. Hazug hitszegés
e néma várótermi halál, hi-
szen már Krétád kívánod.

(Kortárs 1979/5)

A tenger W. partjainál

Akár a vízalatti kő,
süllyed iszapba
minden, ami volt. Hu-
nyorgó sugár. Pördül

a perc, az árnyék fenn-
akad falán. A felhők
közt robban a nyár,
zuhog a fény. Tágul a

part. Hajlékony hullá-
mok hátán hömpölyög
a szél. Itt az eredők
összegzésével, később

távolabb talán. Az idő
teszi: messzi a látha-
tár, de túl mindenen
készül a köd. Bezár.

(Új Írás 1979/4)

Lőrések

A parton sárga eső zuhog. Rozs-
dálló zsilip, szilárd hullámtö-
rő. Körül állványozva a múlt, a
hajdan volt idő. Lőrések mögül

leselkedik az alkonyat. Gyűlnek,
sokasodnak az elhallgatott sza-
vak. Rőt virágok az arcok helyén.
Meglehet oly kevés, de tágítható

e létezés-töredék. A várfokon E-
mánuel zászlaja lobog. Odébb, a
kőfal mögött egy esendően boldog

világ forog. Csöndesedik a tó.
A Nap lassan porba hullik, mint
roham közben elejtetett lobogó.

(Mozgó Világ 1978/2)

Téli park, szoborral
Melocco Miklós: Ady Endre

Állok a hó hullásában
elveszejtve. Akkor ott
ősz volt. Színek és fé-
nyek. Még működő szer-

veid belső bomlására
figyelve. A fák kifehé-
redett őrsége most. A tó
itt már tenger. Ülsz

kőbe vésve ezen a kerti
padon. A pillanat múló
mámorán túl, ott ragyog
szavad szívemben.

(Új Írás 1978/11)

Betlehem

Halk zúgással ébrednek a fák,
méla köd üli meg
a komor állomást.
A riasztó hűvösségen át,
egy lámpa hunyorgó fénye
sejteti Betlehem csillagát.
Elszórt poggyászok között tétován,
három király kutatja
az egyszülött nyomát.

(Alföld 1976/3)

Visszaút

megteremt a mértani
idomok összessége
kirajzolva az éjszakai
utak fényhajlatát
érkeztem a visszaútért

a hajnal széttöri
az idő ketrecét
és ébredő sugár
bombázza a hömpölygő
ködöt

(Új Forrás 1976/2)