Singer Gáspár Anna Szerencsés vesztesek (Múlt és Jövő 2021/3)
A hetvenes-nyolcvanas évek írói világának felidézése mentén keletkezett Kakuk Tamás Szerencsés vesztes című esszéregénye, amelyre, szól a fülszüveg, „blikkfangosan fogalmazva“ akár azt is mondhatnánk, egy barátság regénye. S bár nem tudni, vajon miért lenne mindez a borítón szereplő leírás szerint „olcsó fordulat“, mikor maga a tematika is nagy hagyománnyal bír az irodalomban (a könyvben elsődlegesen megjelenített Györénél mindenképp). Tény ugyanakkor, hogy Kakuk a Györe Balázzsal a hetvenes években kötött, életre szóló barátságának történetét – a megszokotthoz képest legalábbis – kissé tágabban kezeli. A tizenöt rövid részből, illetve epilógusból álló kötetben egymáshoz szorosabban, néhol lazábban kapcsolódó rövidebb írásokat olvashatunk a barátságot felelevenítő életeseményekről, kettejük írói pályája szempontjából fontos találkozásokról, meghatározó filmekről, olvasmányokról – a könyvet (regény helyett) akár esszégyűjteményeként is olvashatjuk. A szövegek számot adnak Kakuk látásmódjáról, életről és művészetről való gondolkodásáról s persze nem csupán erről: az adott korszakról is. A könyv – amely a fiatal író, költő, Györe Balázs házassági és egzisztenciális válságával indul – részben ez utóbbi, vagyis a Kádár-kor írói lehetőségeinek, hétköznapjainak „békaperspektívából“ rögzítése miatt is érdekes lehet az olvasó számára.
„Balázs“, ahogy a kötetben szerepel, ebben az időszakban épp az apósától kölcsönkapott hétvégi házban húzza meg magát Visegrádon. Elvégezte az ELTE magyar-orosz szakát, de azóta nem találja a helyét; kényszerű magányában, kapcsolata tisztázásáig első kötetének verseit írja. Aznap viszont Esztergomba indul, ahol a Petőfi mozi kirakatában észrevesz egy papírcetlire írt álláshirdetést, a Tatai filmszínházba propagandistát keresnek. Györe pénze már fogytán, így megpályázza az állást. Tata és környéke azonban nem csupán emiatt lesz a későbbiekben lényeges. Kakuk, a Sakk a piros szalonban című részben kitér egy másik, szintén akkor indult pályatársra, Győri László tatabányai író, szerkesztőre is, felidézve megismerkedésük helyszínét, a megyei könyvtár folyóirat-olvasóját, valamint az Ifjúmunkás utcai lakás piros tapétás szobáját, ahol a Tatán végül mégsem propagandistaként, hanem filmtárvezetőként elhelyezkedő Györe és számos más fiatal író is megfordult. Kakuk és Györe ismeretsége szintén itt, Tatabányán történt, mégpedig a Turul Filmszínházban. “ Propagandistaként dolgozom a moziban, a pártzsargonból átvett kifejezés a sok talpnyalással járó közönségszervezést takarja – írja ennek kapcsán Kakuk. „Esélytelenként pályázok a lakatosműhelyből a megyei újságban megjelent álláshirdetésre. Valami isteni szerencse folytán mégis én leszek a befutó a tizenegy jelölt közül. A gyári munka után élvezem a viszonylagos szabadságot, a délelőtti csatangolásokat az utcákon. Iskolákat, intézményeket, hivatalokat keresek fel, hogy becsábítsam a tanulókat, az alkalmazottakat a kevésbé népszerű filmekre. A Turul-mozi a Kő-hegyen lévő milleniumi emlékműről kapta a nevét. Megnyitásakor mindenkinek tetszik a modern vasbeton épület, a tágas, színes mozaikokkal díszített előcsarnok, a félezer embert befogadó süllyesztett nézőtér. Telt házakkal megy az elsőnek vetített film, a Rocco és fivérei. Barátom, Győri Laci első felesége gyakran feltűnik a hétfői művészfilmek vetítésén, egyedül jön, ilyenkor férje vigyáz a gyerekekre. Ha az esti órákban náluk vagyok, Emma a dolgozószoba egyetlen foteljébe kuporodik. A vastag cigarettafüstben a házigazda orosházi éveinek délibábja is kirajzolódik, közben a piros tapétás szoba íróasztalánál türelmesen olvasgatja a verseimet.“
Györe és Kakuk tehát mindketten filmszínházban helyezkednek el, de a s egyfajta filmszerűség jellemzi. Szintén jó példa erre annak – a végül megvalósulatlan – beszélgetésnek (és videofelvételnek) a leírása Ottlikkal kapcsolatban, akit a történet szerint Györe Balázs levélben keresett meg, s hívta el Tatára. Az említett beszélgetésen – az előzetes tervek szerint – Koromzay Dénes hegedűművész is részt vett volna. “ Térjünk vissza Ottlikhoz és Balázshoz, akik a Charles Moreau tervezte műromoknál kelnek át a patak hídján. Ottlik azon morgolódik, hogy az Esterházyaknak volt képük a tizenkettedik századi vértesszentkereszti apátság maradványait ide beépíttetni. Közben Koromzay Dénes hegedűművész, Ottlik barátja taxit fogad a tatai vasútállomáson. Könnyű kisbőröndjével hamarosan megérkezik a Pálma Hotelbe. Hogy másnap kora reggel, a kamera előtt fejest ugorjon Ottlik Gézával a a szomszédos Kristály strand hideg vizébe. Az író ragaszkodott ennek a jelenetnek a felvételéhez.“
Györe írói pályájára Ottlik kezdettől fogva hatással lesz, amelynek elemzésére Kakuk a könyvben egy egész részt szentel. De az indulás kapcsán számos más, a hétköznapokat jellemző téma is megidéződik. Milyen egzisztenciális lehetőségei voltak/lehettek például egy egyetemet frissen elvégzett bölcsésznek? „Szinte kötelező (volt) a vidéki munkahely“ – írja Kakuk egy helyütt Győri Lászlóról, aki a budapesti egyetemi évek után először Kaposváron lesz könyvtáros, majd egy-két év elteltével „katapultál“ Tatabányára, ahol viszont nemcsak lakáshoz jut, de szerkesztőként is bábáskodhat a megújuló Új Forrás körül. A megyei könyvtárban alkotókört szervez, ahol a beérkezett művekből minden hónapban kiadnak egy fénymásolatban megjelenő kis, füzetes gyűjteményt. Györének kezdetben szerencséje van, hisz apósától kölcsönkapja a visegrádi nyaralót (fűtetlen ház, a kemény dikóra szőttesekből ágyaznak, hajnalban a takaróként szolgáló plédekre terítik kabátjaikat). Tatán azonban az eredendően budapesti gyökerű költőnek már nem jut saját lakhely; éjjel-nappal akkori munkahelyén, a fimraktárban tartózkodik. Ágya összecsukható kemping-ágy, a helyiségben lévő másik asztalnál pedig Marika néni, a technikai munkatárs ragasztgatja a végtelen filmszalagokat. Akinek érkezése előtt Györe minden alkalommal összecsukja és a sarokba állítja a kemping-ágyat. Kakuk a Vissza Visegrádra című részben idézi Györe ezen élményével kapcsolatos versét (Filmtár: film a filmben), amely A jámbor Pafnutyij apát keze vonása című kötetben jelent meg 1982-ben.
„Raktárban lakom. Barakkban. Filmraktárban./Elegánsabb nevén: a filmek tárában./Nappal: munkahely(em). Este és éjjel: lakó-, dolgozó-, fürdő-és hálószoba.“ Mindeközben a Tatabányán született Kakuk elsőnek gyári munkásként, később a tatabányai Turul-mozi propagandistájaként (közönségszervezőjeként), majd Monostori Imre révén az Új Forrás segédszerkesztőjeként kap munkát. Visszaemlékezése szerint itt „nem túl hatékonyan“ írja az elutasító leveleket, s nem sokkal később bejelenti távozását a laptól. A Magyar Rádióhoz szeretne bekerülni, ehhez azonban előbb lakást kell találnia. Zuglóba Kemény Katalinhoz, Hamvas Béla feleségéhez Györe ajánlja be, mint „lehetséges albérlő-jelöltet“.
„A cselédszoba a konyhából nyílik, meglepően tágas, bútorozott helyiség“ – emlékszik vissza Kakuk erre az időszakra. „Nincs gázkonvektora, az alagsori pincéből kell a szenet felhordani a fűtéséhez. A negyvenes égővel világított szénporos helyiségben lehet fát hasogatni a begyújtáshoz. A fürdőszobát csak délelőtt tíz után szabad használni. Kemény Katalin éjszaka sokáig fenn van, reggeli álmát megzavarná az ajtónyikorgás, a vízcsobogás. Ledübörgünk Balázzsal a harmadik emeletről, hamarosan becsikorog a megállóba a 69-es villamos. A Mexikói útig csöndben bámuljuk a sötétedő kinti világot. Közben elképzelem, ahogy mosakodás nélkül nekivágok a hajnali városnak. Két átszállással jutok el az Astoriához, a Múzeum körútról gyalogosan a Magyar Rádióhoz. Egész nap tologatom a kiskocsin a magnószalagokat a hangtárból a szerkesztőségi szobákba. Este felviszem a szeneskannát a hideg cselédszobába. Várom, hogy a tűz lassan felmelegítse a cirádás vaskályha zömök testét. A megkopott politúrozású kisasztalon zacskóból két zsemlét, zsírpapírból tíz deka parizert vacsorázom. Még nem merem hangosan kimondani, hogy nincs ehhez kedvem, bátorságom. Tatabányán a Magyar Rádió személyzeti osztályának levele vár, túlképzett vagyok hangtári raktárosnak. Inkább megkönnyebbülést érzek, mint csalódást. Magam előtt is könnyebben tagadhatom le gyávaságom.“
Az egzisztenciális nehézségek felidézése mellett lényeges szerepet töltenek be az irodalom (és a rockzene) berkein belüli találkozások (Örley-kör, Beat-ünnep, Fölöspéldány Csoport). Pályatársai indulásával kapcsolatban Kakuk megemlíti az Alföld 1976. márciusi számát, amelyben Györén kívül Zalán Tibor, Géczi János, Szabó Ernő, Fecske Csaba, Kelemen Lajos és Kakuk versei jelentek meg, köztük pedig egy akkor már ismert név: Esterházy Péter. Kakuk számára ekkor egy pillanatra úgy tűnik, keresztezik egymás pályáját. Mégis leginkább a korai elválás lesz majd ezzel kapcsolatos tapasztalata. Györe kötődése Ottlikhoz már szóba került, a nagy előd nyomai (s az amerikai Kerouacéi) tettenérhetők prózájában, elsősorban a Halálom után eltüzelni!, a Halottak napja, az Apám barátja, illetve a Barátaim, akik besúgóim is voltak című regényekben, amelyekről Kakuk hosszabban a Kerouac Újpesten című részben ír. „(Ottlik) a szigligeti alkotóházban van, levélben küld biztató sorokat. Balázs személyes kötődése valahol itt kezdődik az íróhoz, amely végigkíséri saját írói pályáján. Követi fogadott mestere útmutatásait: a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. Művei igazolják saját helyzetének megítélését, ahogy mondja, kétségbeesésében fordul az íráshoz mint egyetlen kapaszkodóhoz. Prózája többségében tragikus élethelyzetek feldolgozására épül. A krízisek kezelésére tett kísérletek irodalmi élményként adnak kérdéseket megőrző terápiákat. Legújabb regényében sincs másként, a Halálom után eltüzelni!-ben az életesemények dokumentumszerű leképezésével édesanyja alakját idézi meg, könyörtelen őszinteséggel vizsgálja hozzá való viszonyát. A szerző elmondása szerint „Kerouac hangsúlyozottan van jelen, idézetekkel is, nemcsak ebben, hanem más könyveimben is. Nagyon korán megragadott a vallomásos, őszinte prózája: ő sem talált ki semmit. Nem kérdezte soha: mi történne, HA? A valóság, a folyamatosan keletkező valóság szinte vallásos tisztelete jellemezte.” A valóság feltérképezése s ennek mentén a szorosan vett hétköznapi tapasztalatok – Györe számára mindenképpen – a tatai moziüzemi kitérő után is folytatódnak; a Fölöspéldány Központban helyezkedik el, a Kálmán Imre utcában. Az intézmény az Országos Széchenyi Könyvtár részlegeként működik, ahol újraosztják a könyvtáraknak, vagy épp selejtezik a máshol feleslegessé vált könyveket. Györének “Fáj a szíve, amikor benyomja a pecsétet a belső oldalra: Fölöspéldány!” Ám éppen ez az elnevezés lesz az, amellyel az 1979-ben, Kőbányai János által a Beatrice együttes köré szervezett Beat-ünnep rendezvény – amelynek irodalmi-zenei estjein fiatal szerzők, így Csató Károly, Györe Balázs, Kemenczky Judit, Szilágyi Ákos, Temesi Ferenc, Turcsány Péter és Kakuk Tamás is felolvasott – a későbbiekben önálló csoportként határozza meg önmagát. Létrejön a Fölöspéldány Csoport.
S ha már fontos találkozások: a tenisszel való kapcsolatuk, még ha nem is irodalmi kapcsolódás eredményeként jött létre (bár a könyvben megemlítődik, hogy e sport Ottlik számára sem volt közömbös), mégis meghatározó élmény volt Györééknek. A pillanat, amikor először láthatták (volna) a pályán a fiatal Temesvári Andreát. „ A vörös salakon tréningruhában melegítenek a játékosok. Hétköznap délután kevesen lézengünk a nézőtéren. Rajtunk kívül csak a bennfentesek toporognak a klubház falánál. A vezetőbíró gondterhelten méregeti a gyülekező felhőket, mígnem kitartóan szitálni kezd az eső. Nem ígér semmi jót, elmaradnak a meccsek. Nem látjuk Temesvári Andreát játszani, rosszkedvűen baktatunk a metróhoz. Hazafelé a személyvonaton az jár a fejemben, majd máskor megnézem Temesvárit. De aztán erre soha nem kerül sor, csendben elmarad, mint oly sok minden más az életemben.” – írja erről Kakuk. „Életrajzi tény, hogy egyetemet végeztem, dolgoztam iskolákban, könyvtárakban és szerkesztőségekben – sikerek nélkül. Lehetőség szerint kint vagyok minden fővárosi teniszversenyen, és gyönyörködöm Temesvári Andrea teniszjárékában.” – idézi ugyanitt Györétől.
És aztán újra lakások, halálok utáni pakolások, emlékek és emlékezés. Üres szobák és elválások, betegségek (Györéé) és tragédiák, amelyekkel újra és újra szembe kell nézni. „Vállalnunk kell a ránk kiszabott sorsot.” Kérdés, hogy a folytonos nekigyürkőzésre (mikor van, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére is alul maradunk) találhatnánk-e megfelelőbb hasonlatot, mint egy elveszített teniszmeccs? „Igen, a meccseknek vannak vesztesei, de vajon mit számít ez? Megmagyarázhatatlan bizakodás önt el, a nagyvárosi szorongás felszívódik ebben a megismételhetetlen érzésben” – vallja az emlékező. „Szerencsés vesztes vagyok.”
Rőhrig Eszter „Jázminillatú, csokoládéízű arabica kávé” (artlimes online 2022 január 9.)
Kakuk Tamás könyvének, címe (“Szerencsés vesztes”) és Adalbert Stiftertől származó mottója („odaadás, bizalom, kivárás”) megbékélő, elfogadó attitűdöt sugall. A „szerencsés vesztes” viszont oximoron, összeférhetetlen fogalmak együttese. Az író bizonyára nem ok nélkül ismétli háromszor a „szerencsés vesztes” kifejezést: a könyv címében, a Szerencsés vesztes fejezetcímben (61.) és e fejezet utolsó oldalán önazonosításként: „Szerencsés vesztes vagyok” (64.). Írásunkban arra szeretnénk rávilágítani, hogy ez az oximoron a hetvenes években volt fiatal nemzedék azon tagjaira illik, akik megőrizték morális-etikai tartásukat.
A borítón Csontváry Kosztka Tivadar a közelmúltig lappangott, Teniszező társaság című festményének részlete. Mintha nyári késő délutánban lennénk, gondtalanul időző, három részre szakadt társaságot látunk egy parkban. Teniszeznek, hattyút etetnek, a nézőtől legtávolabb talán olvasnak. A teniszezők összevissza ütögetik a labdát, a hattyúk nem is vízben úsznak, hanem mellette, egy zöld foltban. Kanyargó ösvény határolja el a kalapos, könnyű ruhában hajladozó hölgyeket. Perspektívát és méretarányt nélkülöző, mesebeli ez a táj. A hattyú éppen akkora, mint az őt etető nő. Az emberek apró, groteszk alakok, mintha manókká varázsolták volna őket. A hattyúk, a magány, az örök szerelem, a férfierőszak, a halál e jelképei a kép alsó sarkába szorulnak, és kifelé vezetik a tekintetet ebből a különös, lilliputi világból.
A cím alatt ez a műfaji meghatározás áll: esszéregény. Nemcsak a „szerencsés vesztes”, de ez is különös szókapcsolat, melynek jelentését a szerző Keszthelyi Rezső Öntalálkozó című művéhez kapcsolódó reflexiójával világítja meg: olyan prózai mű, amely vendégszövegeket tartalmaz (15.). Kakuk Tamás hol megjelöli az idézetek forrását, hol pedig nem, jelezve ezzel, hogy nem az egyes részleteknek van jelentőségük, hanem az egész szöveget mint organikus egységet olvassuk. Nem a szoros időrend az elsődleges kompozíciós elve, inkább egy bizonyos időszakhoz tér vissza és annak többfelé elágazó élményét eleveníti fel, amelynek apropója írótársához, Györe Balázshoz fűződő négy évtizedes barátsága. Különbözőségek és hasonlóságok adják kapcsolatuk dinamikáját. Györe budapesti, Kakuk Tamás vidéki költő, jobban beleágyazódik környezetébe, a mindennapi, pénzkereső létbe, mint barátja. Nem más ez, mint örökös outsiderség, hiszen a vidékiek még kevésbé jutottak nyilvánossághoz, mint a budapestiek. Mindketten szenvedélyes teniszezők, Györe nyer, Kakuk elveszti a meccseket. Morális-etikai tartásuk azonban egybevágó.
Kakuk Tamás közérthetően fogalmaz, az élőbeszéd és a tárgyias írott nyelv határán egyensúlyozva és olykor, ha költészetről beszél, líraian finom és áttetsző képekben. A történetek nem tartanak sehová sem térben, sem időben. Előrelép, aztán visszatekintő lesz a narráció, amely minduntalan újabb és újabb olvasásra ösztönöz, mert az olvasó önkéntelenül összefüggő történetté szeretné alakítani mindazt, ami töredezetten, forgácsokban tárul a szeme elé. Keszthelyi Rezső az Öntalálkozó című kötetben ezt írja: „Az emlékezés az ember pillanatnyi idejéig az életet tartalmazza.”
A Szerencsés vesztesben az emlékezés kitartóan köröz a 70-es, 80-as évek fölött, aztán lecsap és minden apró részletre kitér: helyszínekre, emberekre, történésekre, irodalmi művekre. A valódi nevükön szereplő művészek életükkel „írják” műveiket, a címek és idézetek dőlt betűsek: leheletnyi utalás arra, hogy élet és művészet azért nem azonos minőség. Kakuk és barátja művészetfilozófiáját ezzel a Györe-idézettel jeleníti meg: „A valóságnak nincsen mása.” Vagy másképpen fogalmazva: „…az írás az élettel egyenrangú cselekvés” (11.).
Önáltatástól, megalkuvástól, hazugságtól mentes emberi-művészi életeszmény áll a könyv tengelyében, ez az origó, a kezdet és a viszonyítási pont. Minden leírt szóból melankólia és rezignált életérzés árad, amely abból fakad, hogy amikor Kakuk Tamás és barátai, írótársai voltak fiatalok, ez az életeszmény veszélyes, gyanús, provokatív volt.
Barátai között észrevehetetlenül lapultak meg a besúgók, akik mindmáig következmények nélkül rombolták szét tehetséges társaik életét és pályáját. Létezésükről tudtak, de személyazonosságuk rejtve maradt. Volt, aki bízott a barátságban (mint például Györe Balázs Csató Károlyban és Andor Csabában), mások gyanakvók lettek; például egy összejövetelen magát Kakuk Tamást vélte besúgónak Nádas Péter, csak mert nem szólalt meg: ez tette gyanússá (38–39.). Az újonnan vásárolt írógépekről írásmintát vettek és beküldték a rendőrségre. Nem kevésbé megdöbbentő, hogy a márciusi ünnep előtt az összes sokszorosításra alkalmas eszközt elszállították a munkahelyekről (35.). Kakuk Tamás igen finoman utal a március 15-ei alternatív megemlékezésekre (Báthory utca, Batthyány-örökmécses, Petőfi Sándor utca; 10–11.).
A regnáló hatalom szorításában élő alkotók ritka pontos leírását kapjuk, többoldalú megvilágításban. Ide kívánkozik, idézzük fel Zalán Tibor Arctalan nemzedék című esszéjét (Életünk 1979. 11. sz.), amelyben Zalán megnevezi és definiálja, kik ők, mit akarnak, és megértjük, a szerző azt érti arctalanságon, hogy nem voltak lehetőségeik, nem volt mozgásterük. Csak írni akartak, megjelenni a nyilvános irodalmi térben, s ha erre nem kaptak lehetőséget, saját lapot kívántak alapítani. A nyilvánossághoz, megjelenéshez kevés szerkesztő segítette őket, akkoriban lámpással keresve is alig lehetett találni bátor embert. Keszthelyi Rezső e bátor kevesek egyike, aki maga is költő, kiváló költő volt. Nem érdekelte a siker, csak írt, emellett hosszú évtizedekig dolgozott lelkiismeretes kiadói szerkesztőként. Györe Balázs egy interjúban ezt mondta róla: „…az ő különlegessége az, hogy nem ismerték el.” A halál, a megsemmisülés, a melankólia és a feddhetetlen példaképek iránti vonzódás jellemzi e generáció legjobbjait, közülük emeli ki Kakuk Tamás azokat, akik fontosak lehettek a számára. Földényi F. László a melankólia mint életérzés egyetemes összefüggéseit kereste és írta meg – e nemzedék alapkönyvéről líraian, ugyanakkor éles szemmel, lényeglátóan ír Kakuk Tamás, amikor a maga tapintatos stílusában utal arra, hogy Földényi könyvében nincsenek válaszok, csak felvetések, reflexiók. „Földényi könyve érzékenyítő, bizonytalanná tevő és titokzatos olvasmány, mert nem vállalkozik arra, hogy konkrét válaszokat adjon saját kérdéseire, hanem a tudás és sejtelem összegzésével maga is keresi azokat a járható hidakat, amelyeken átkelhetünk azon a kétségbeejtő tapasztaláson, hogy életünk véges.” Mások, például Zalán Tibor a Fáradt kadenciákban a halál iránti szinte türelmetlen sóvárgásukat fogalmazták meg. Viola József pedig az értelem határait feszegető, szürreális képvilágú verseiben a végletekig provokálta olvasóit. Györe Balázs szinte minden regényéről olvashatunk szubjektív, értékelő elemzést, ő a (családi) krízist és annak feldolgozását teszi művei alapvetéseivé (40.). Györe mellett Győri László (A kései Éden, 26–31.) is fontosnak tartja a családi hátteret, tisztázni akarja a felmenők iránti viszonyát: a család, annak múltja igenis része az időnek, a történelemnek, a saját történetnek, és ki-ki identitásának az alapját képezi. Ez is egyfajta szembeszegülő attitűd egy olyan korban, amely a valódi arctalanoknak, azaz az elvtelenül alkalmazkodóknak kedvezett.
A magunk részéről inkább regénynek, mint esszéregénynek tekintjük ezt a rendkívül esszenciális, fegyelmezett, mégis őszinte, elhallgatásaiban sebzetten érzékeny prózát. Nem szeretnénk műfajelméleti fejtegetésekbe kezdeni, rövidre fogva: azért tekintjük regénynek, mert az esszéformában megidézett pályatársak a könyv lapjain kibontakozó írói én különböző modulációinak foghatók fel, majd az utolsó fejezetben borongós színekben, de határozottan megmutatkozik az egyetlen, az anti-Rastignac hős sorsíve.
Ez a regény pontokból és ellenpontokból áll, a korszak veszteseit és szerencséseit emelve ki nemzedékükből. Az ellenpontok (amelyeket alább fejtünk ki) csak apránként öltenek alakot, miután a művészek állással, megjelenéssel kapcsolatos kudarcaival megismerkedtünk, Kakuk Tamás mintegy kivezet bennünket ebből a fojtogató világból egy másik dimenzióba, ahol a valós élet kényszereiből kitörve szereplői időlegesen megtalálhatják önmaguk tiszta létezését. Telitalálat a „szerencsés vesztes” oximoron, mivel az „elveszett nemzedék” (lost generation) kifejezés már foglalt és közhellyé vált, sőt valójában pontatlan, mert semmi nem lehet elveszett, ami jelen volt egyszer, nincsenek mentségek. (Szó esik Ginsbergről, Kerouacról, talán nincs is közös pont a két civilizáció lázadó attitűdjében, persze attól még tekinthetők példaképnek.) A szerencsések és vesztesek közül azon kevesen – köztük Kakuk Tamás és Györe Balázs – érdemlik meg a két fogalmat együvé ötvöző minősítést, akik a korábban már említett origóhoz a legközelebb állnak. A regény végére kiderül, messze nem pejoratív, negatív fogalomról van szó – pedig nem tudtuk, hogy a kifejezés, a lucky looser a teniszben használatos terminus technicus, a vesztes játékos újabb esélyét jelenti. Ideje rátérni a teniszre és azokra a toposzokra, amelyek a már említett korszak ellenpontjaiként hajszálvékony, de erős védőhálót vonnak a szereplők köré. Egyrészt vannak tiszteletet érdemlő elődök és kortársak (Ottlik Géza, Keszthelyi Rezső), másrészt vannak általánosan érvényes művek és alkotók (Rilke, Gottfried Benn, Julio Cortázar, Jack Kerouac), vannak helyszínek: a tatai Öreg-tó, az Angolpark, a margitszigeti teniszpálya, a Balaton. A kertek, parkok – és most belefoglaljuk Csontváry festményét is – egyidejűleg konkrétak és elvontak, erős a kulturális konnotációjuk, az egyetemes kultúrtörténet toposzait alkotják, sok-sok mítosz, irodalmi mű kapcsolódik hozzájuk, s ettől izzik föl még inkább védelmező-megtartó erejük. A parkok és kertek, a vizek, folyók, tavak, a horvát tengerpart (Keszthelyi megidézésével) közelségében időtlen édenkertben érezhetik magukat a regény szereplői, ha csak egy-egy teniszmeccs erejéig is. A tenisz a mi elképzeléseink vagy inkább fantáziánk szerint a középkori lovagi viadal kései, humanizált utóda. Hiszen mi másért térne ki részletesen az író a teniszütőkre, azok anyagára, márkájára? A fegyver („ütő”), a fegyver minősége fontos kívánalom, a siker záloga lehet. A tenisz – lovagi viadal: a tisztán férfijáték fontos helyet foglal el aktivitásaik között, ebből a szempontból férfiregénynek tekinthetjük a Szerencsés vesztest, és nem kérdezzük, hogy miért nem kapnak helyet (legalábbis őket megillető helyet) a nők ebben a regényben? A nők válások kapcsán jelennek meg, az elrontott, félresiklott élet attribútumaiként, illetve Kemény Katalin mint az aggályoskodó főbérlő és mint Györének súlyos betegséget jósoló delphoi Püthia (24.).
Az utolsó, az Őszirózsa panzió című fejezet – mint korábban utaltunk rá – fordulatot hoz a narrációban. Janisch Attila felejthetetlen remekművét, a Hosszú alkonyt idézi fel bennünk az, ahogyan a mindennapok valósága hirtelen és észrevehetetlenül a halál dimenzióiba úszik át. A bensőséges, egyes szám első személyű narrációt harmadik személyű, távolságtartó és félreérthetetlenül önironikus elbeszélés váltja fel. A szerencsés vesztes titulus kettétörik: szleng lúzerre („Mire nincs pénzed, te lúzer?”, 71.) és szerencsésre: üres udvariassági szófordulatra („…az Őszirózsa panzióban örülnek szerencsés megérkezésének”, 73.). A szerencsés vesztes kifejezés elvesztette kifejező erejét és érvényességét, új identifikációra van szükség.
Egy korábbi motivikus elem: Györe Balázs pöfögő, zörgő Trabantja a nyugdíjas változásmenedzserhez, a fejezet (és persze a regény) hőséhez illő, meg nem nevezett, de nyilván jobb márkává változik. A kert, a park, a liget a fenyegetettség, a betegség, a halál előérzetének szinonimája lesz. A tenisz a tökéletes játszma és a tökéletes játékos, Roger Federer iránti elérhetetlen vágyakozásban ölt alakot, a nő a kihűlt érzéseket (feleség), az ordenáréságot („nagydarab, erősen kisminkelt nő”) és a nyomorékságot (kerekesszékes Martha) asszociálják. Ugyanakkor az érzékiséggel telített, színekben („mályvaszínű hortenzia”), illatokban, ízekben („jázminillatú, csokoládéízű, arabica kávéról”), finom mozdulatokban („a nő ápolt kezével finoman forgatta az üvegpohár betétes, díszítésekkel cizellált fémcsészéjét”, 75.) tobzódó kávézás Marthával először és utoljára a női szépség iránti fegyelmezett elragadtatottságról vall.
A harmadik személyű, lírai-ironikus elbeszélésben megjelenő korábbi narrátor esendőbb, ugyanakkor különösebb. Nem másokról szól, a maga életét éli, saját művészi látása van, sőt, látomásai támadnak, nem más írókat idéz. Mindenáron révbe igyekszik a friss nyugdíjas, de még jó erőben lévő férfi: a megérdemelt pihenést, a szabad életet áhítja. Váratlanul kibillen a megszokott nyugalmából azzal, hogy lebénulást, járásképtelenséget vizionál. Az idilli kert-idő valósággá válik: a szaporodó évek előbb-utóbb megsemmisüléshez vezetnek. A fájdalom, a betegség és a várhatóan bekövetkező halál gondolatával kell mostantól megbirkóznia. Az „erősebb lét”-tel, ahogyan korábban Rilkével példálózott (50.). A végességgel való szembesülés és a víziók, álmok egyidejűleg rohanják meg: elképzelhető, hogy ez a sokk felerősíti az alkotási folyamatot és újabb, talán a legjelentősebb mű megszületését indukálja majd.
Wehner Tibor Széljegyzetek K. T. Szerencsés vesztes-könyvéhez (Új Forrás 2021/05)
W. T. már a hatvanas évek első felében lelkes kosárlabda játékos volt, és – amikor nem ütközött éppen a kellőképpen gyűlölt zongoraóráival – a Bp. Honvéd serdülőcsapatának edzéseit látogatta. A serdülők edzése mindig a felnőtt gárda (rendszerint elhúzódó) tréningje után, egy angyalföldi iskola tornacsarnokában volt, így a serdülő csapat tagjai hosszan nézhették, hogy a felnőttek között a magyar kosárlabdázás fénykorának legjobbjai dobáltak levezetésképpen: Greminger, Koczka, Simon és a bedobó Temesvári, Temesvári Andrea későbbi teniszbajnok édesapja is. W. T. természetesen ott volt a régi Sportcsarnok legendás Bp. Honvéd-MAFC összecsapásain is, ahol a kívülálló számára érthetetlen módon, Honvédos elkötelezettsége ellenére, a családi tradíciók szellemében a műegyetemistáknak szurkolt, akiknek a csapatában a center Gabányi László volt. A meglehetősen fiatalon (és furcsa körülmények között) elhunyt Gabányiról nevezték el a Hauszmann Alajos utcai műegyetemi kosárcsarnokot a kilencvenes években, ahol W. T. fia, W. Z. (professzionális kosárlabda játékos, egyébként az angol nyelv és irodalom tanára) a MAFC csapatát erősítette bedobó poszton, s aktív részese volt a klub hol első osztálytól búcsúzó, hol első osztályba feljutó küzdelmeinek. W. T. a lelátón ülve, a nagy elődök nyomában játszó csapat mérkőzései közben sokszor felidézte magában az évtizedekkel korábbi kosaras emlékeit.
W. T. édesapjával gyermekkorában sokszor volt néző a margitszigeti teniszstadionban. Már nem emlékszik arra, hogy kik játszottak, de máig él benne a pályát körülvevő, meredek emelkedésű széksorokkal körülvett stadion látványának emléke, és az, ahogy a szemben ülő nézők feje egyszerre, a labda járását követve fordul folyamatosan balra-jobbra, s amikor lezárul a labdamenet, hogy bolydul fel a korábbi fegyelmezett, egységes mozgás-rend. Évtizedekkel később, amikor a sziget szoborállományát térképezte fel egy készülő könyvéhez, szomorúan látta a romos, elhanyagolt, gazdátlannak tűnő létesítményt. W. T. a tatai, véletlenszerűen létrejött, K. T-sal játszott angolkerti meccseket követően a nyolcvanas évek első felében a remeteségpusztai Diana Hotel pályáján is – amelyet Elizabeth Taylor és Richard Burton tatai filmforgatása, illetve itt berendezett szállása kapcsán építettek (nem volt tudható, hogy akkor éppen házastársak voltak vagy sem, és teniszeztek-e egyáltalán) – csillogtatta szerény tenisztudását, majd ezen évtized végétől fiát, W. Z-t már a dunaszentmiklósi, festői fekvésű aszfalt-pályán vezette be a játék rejtelmeibe. W. Z. – lezárva aktív kosárlabda-pályafutását – a kétezres évek második évtizedére fordulva is rendszeres teniszjátékos, a játék elméletével, edzésmódszereivel is foglalkozó sportember, aki egy-egy sporteseményen való személyes jelenlét érdekében távolabbi utazásokra is vállalkozik: a bécsi tenisztornák – no meg a londoni NBA-meccsek – lelkes szurkolója. (Időközben egyébként amint a margitszigeti, a remeteségpusztai és a dunaszentmiklósi pályák sorsa is az enyészetbe fordult – úgy tűnik, a teniszpályák meglehetősen rövid életű, kényes teremtmények.)
K. T. és Gy. B. a hetvenes évek második felében látogatást tett az akkor a tatai vár Öreg tóra nyíló benyílójában lakó W. T.-nél. A látogatás alkalmával Gy. B. tulajdonképpen egy meghívást kezdeményezett W. T. számára az egyik akkortájt szerveződő irodalmi csapatba, amely talán az Örley Kör volt. W. T. a meghívást köszönettel visszautasította, jelezvén, hogy ő magányos harcos, aki őrizni igyekszik autonomitásának látszatát, ezért soha nem csatlakozott senkihez és semmihez. Indítékai kapcsán azonban arról viszont valószínűleg nem szólt, hogy akkor ő már az Afrik című, egy példányban megjelenő, visszautasított kéziratokat közlő folyóirat önmagát főszerkesztőnek kinevező főszerkesztője volt. Ebből (ebből is) aztán súlyos és évekig elnyúló belügyi bonyodalmak keletkeznek, amely során az eseményekről, illetve W. T. főszerkesztői ténykedéséről – bár magát az egypéldányos lapot nagy-nagy bánatukra nem sikerült megszerezniük – a helyi lap szerkesztőségében kialakult (kialakított) besúgói sejt résztvevői tudósítottak. A tehetséges kulturális újságírók csapatában Gy. Z., a Kárpátaljáról érkezett költő és W. V. német nemzetiségi élharcos volt a kulcsjátékos, és ide érkezett meg aktív belügyi játékosként Kecskemétről az ugyancsak tehetségesnek minősített szociográfus-újságíró Cs. K., aki Gy. B. akkor még minderről mit sem sejtő országos barátja volt.
(Szőnyei Tamás 2012-ben megjelent Titkos írás című, kétkötetes könyvének névmutatójában egy névsorba kerültek a megfigyelők és a megfigyeltek, így a sok-sok hivatkozás-számmal megjelölt szereplők, Gy. B., Cs. K., W. T. és a többiek. Természetesen az Új Forrás/N. G-„ügy” külön fejezet a két vaskos kötetben. (N. G. iskola-, (csoport-) és kollégiumi társa volt Szombathelyen W. T.-nek, ahol népművelés-könyvtár szakon kaptak diplomát, és a kapcsolatokat évfolyam-szinten évtizedeken át ápolták.) W. T. a N. G.-„ügy” hullámainak lezárulása, és K. T. rövid szerkesztőségi pályafutása után, 1987-ben – még a régi nagy ellenség, a helyi pártvezér S. H.-né „uralkodásának” idején, élénk helytelenítő megítélését ismételten kiváltván – érkezik vissza munkatársként Tatabányára, ahol 2011-ig tevékenykedik az UFO redakciójában. Egy neveket nélkülöző késői áttekintésben M. I. főszerkesztő tekinti át a lap Kádár-korszakot belengő belügyi vonatkozásait – de nem tudható, hogy az egykori ügynökök ekkoriban hogyan tengették napjaikat. W. T. az egyik budapesti kiállítás-megnyitóján a kilencvenes években ironikus célzattal mint a BM Művészeti Ügyosztály munkatársa lép fel, amit nagy megrökönyödésére a kiállítást rendező intézmény vezetője,F. B. valóságos titulusként interpretál.)
W. T. a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója előtt és után gyakran meglátogatta T. F. írót Rákoshegyen, a Laborcz-villában, aki akkoriban a Por című regényén dolgozott. (Rákoshegyen, a villa kertjében gyakran focizott a korszak fiatal íróinak társaságában E. P. is, aki főúri családi vonalakon szoros szálakkal kötődött Tatához, illetve Majkhoz. T. F. igencsak bosszús volt, amikor a szomszédos iskola kertjéből a gyerekek nem adták vissza az átrúgott labdát.) Ilyenkor, ha W. T. budapesti egyetemi napjai üres óráit kihasználva meglátogatta, T. F. felolvasott egy-egy részletet a készülő regényéből és elmesélte a Fölöspéldány-csoporttal akkoriban átélt élményeit. Az egyik, már családi jellegű nyári rákoshegyi látogatás alkalmával felolvasás nem volt, helyette T. F. meglehetősen erőszakos invitálásának engedelmeskedve – a vendéglátó nem lévén bridge-játékos – pókerjátszmába kezdtek. Az egyre kínosabban alakuló játék során valami őrületes szerencse következtében W. T.-hez sorozatban kerültek a legjobb lapok, és T. F. egyfolytában csak vesztett, vesztett, vesztett. A rendkívül rosszkedvű csatározásba forduló sorozatot W. T. csak gyors távozásukkal szakíthatta meg.
A bridge kártyajáték W. T. családjában mindig is nagy népszerűségnek örvendett. A szülők gyakran rendeztek kártyapartit barátaikkal, illetve bizonyos időszakokban hetente egy este valamelyik játékostársnál vendégeskedtek. (A bridge mellett volt egy kissé ritkábban vissza-visszatérő tarokk parti is, ilyenkor aztán a gyerekeknek meg sem szabadott mukkanni.) W. T. azt csak később tudta meg – akkoriban, amikor magyarul is megjelent Ottlik Géza Kalandos hajózás-a – hogy az első magyar nyelvű bridge-könyvet – amiként a Járom a pesti utcát című kötetének bibliográfiája is tanúsítja – egykori nagybátyja, Zolnay Vilmos gondozta és adta közre. E könyvet – vagy valószínűleg könyvecskét – W. T.-nek mind ez ideig nem sikerült beszereznie. A Járom a pesti utcát című kötetben az író portréjának megrajzolója megemlékezik arról is, hogy Zolnay Vilmos ifjúkorában, az 1900-as évek első évtizedeiben a tatai tóparti allée-ban kialakított pályán lóversenyeket szervezett, ahol fogadni is lehetett a lovakra – vagyis ő volt a totalizatőr. Mindez sajnos csak megkésve, Tatáról való kényszerű távozása után jutott W. T. tudomására, így fogalma sem volt arról, hogy az egykori családi vonatkozásokkal terhelt lóversenypályán rótta meglehetősen gyakran borongós sétáit.
(Zolnay Vilmos fia, az ugyancsak Zolnay Vilmosnak nevezetett író – aki életük során hosszú évtizedeken át nem állt szóba apjával, és ez a viszony kölcsönös volt –, az őskori sziklarajzok elhivatott kutatója, Devecseri Gábor költő és Szilágyi János György ókortörténész ifjúkori barátja és levelezőtársa Kisbéren praktizáló orvos lányát látogatva olykor felkereste W. T.-t Tatán, s ilyenkor a családi és az irodalmi ügyekről beszélgettek kedélyesen az Esterházyak egykori Angol parki Kiskastélyában, amely akkoriban a Komárom megyei múzeumok székhelyeként funkcionált. Ifjúkori kapcsolatairól az ifjabb Zolnay nem tett említést, és csak a feleségével együtt elkövetett öngyilkossága után, néhány frissen megjelent publikációból derült fény a Szilágyi János Györggyel, az ókortudományok és az ókori művészet kiváló kutatójával való kontaktusára. Úgy adódott aztán, hogy a hetvenes évek második felében Szilágyi János György W. T. szigorú tanára volt az Eötvös József Tudományegyetem művészettörténet szakán, illetve a Szépművészeti Múzeumban, ahol a két órásra összevont előadásait a hallgatóknak állva kellett a múzeumi termekben végighallgatni. Amikor W. T. már Budapesten dolgozott, egyik új kollégája a Szépművészeti Múzeumból érkezve régi munkahelyét jellemezvén maliciózusan jegyezte meg: ott még a falakból is folyt a gyűlölet.
Évtizedekkel később olvasta W. T. az Élet és Irodalomban R. S. visszaemlékezését Szilágyi János Györgyről, amelyben leírta, hogy az egyik, a magánéleti ügyek után érdeklődő múzeumi munkatársat megtréfálva hogyan teremtették meg a szexuális szokások kapcsán annak a látszatát, hogy a professzor „madarakkal csinálja”.)
Szerény tenisz-tudását W. T. általános iskolás korában egy futó teniszoktatás során szerezte meg a budapesti Pasaréti úti Vasas-pályákon, ahol később a wimbledoni bajnok Taróczy Balázs is játszott. Akkor még nem állt a feszített betonszerkezetű tetővel fedett teniszcsarnok, amelyben a kétezres években már egy kosárlabdapálya lelt otthonra, s amely a Hauszmann Alajos utcai aréna mellett ugyancsak fontos helyszíne volt W. T. fia, W. Z. sportolói pályafutásának. W. T. tenisztudását Pasarét mellett a Feneketlen tó melletti pályákon próbálta gyarapítani, ahová reggelente kerékpárral érkezett, majd onnan ugyanígy indult hazafelé: akkor a Villányi úton még alig találkozott autókkal, és a Jagelló út a Németvölgyi temető mellett húzódó gödrös földút volt. Ezekre a Feneketlen tó melletti pályákra néztek annak a Fadrusz utcai háznak az ablakai, amelyben W. T. nagybátyja, Zolnay Vilmos lakott, de kitekintve ő nem láthatta családja ifjú tagjának labdapüfölését, lakhelye ugyanis – nem lévén a rendszer barátja – ablaktalan, illetve egy lichthófra tekintő, könyvekkel zsúfolt lakás volt. Évtizedeken át írt naplójának kéziratos, utolsó füzeteit zavaros körülmények között bekövetkezett halála utána a Fadrusz utcai ház szemetes kukájából kiemelve egy ismeretlen juttatta el W. T.-nek, akkoriban, amikor ő ugyancsak évtizedek óta írt naplójának nyomdai előkészítésével foglalatoskodott.
(Az Új Művészet 2020. decemberi számában, az egyik tanulmány illusztrációjaként egy fotó jelent meg: Kőbányai János felvételén – akinek neve és működése gyakran szóba került K. T. és W. T. tatai, déli, ebédszünetben lezajlott társalgásai során – a fiatal, dús hajú és bozontos szakállú Gy. B. nyitja meg 1980-ban Bernáth(y) Sándor, avantgardista festő kiállítását.)
Kontra Attila A légszomj búvárharangjában (Új Forrás 2018/3.)
Kakuk Tamás első regénye, a Keleti zóna műfaji besorolását tekintve eltér ugyan korábbi munkáitól, beszédmódjában mégis szervesen illeszkedik eddig megjelent köteteinek formavilágába. Akár egy költeményben, itt is a szavak konnotatív jelentése a hangsúlyos. Persze van elbeszélője, vannak hősei, van térhez és időhöz kötött cselekménye, ezek funkciója pedig a hagyományos epikai elemek funkciójával megegyezik. Megegyezik még akkor is, ha a konkrét hely és a konkrét idő mindvégig megnevezetlen marad. Az olvasó – filozófiai hasonlattal élve – úgy érezheti, hogy ezek a kategóriák csupán a belső érzék azon formái, amelyekben a képzetek elrendeződnek, és ebből kifolyólag csak a szöveg összetett utalásrendszerében, a cselekménnyel párhuzamos történelmi események beazonosítása után dekódolhatók. Az egyik epizód kérdései és az azokra adott válaszok, amelyekben a szerző mintha burkoltan, mégis expressis verbis vallana önnön alkotói módszeréről, valójában a regény egészére igazak: „Vannak-e szálak? Vagy csak innen-onnan felmerülő képek? Negatívok. Előhívás közben kapják meg színeiket, foltjaikkal rajzolják ki, festik fel a helyszíneket. Lenyomatok.”.
A kétéves sorkatonai szolgálat élményei köré szerveződő történet a hetvenes évek szocializmusának ambivalens világába, a keleti zóna kellős közepébe kalauzol minket. Egy olyan élethelyzetben, ahol minden szándék és tett ellenőrzött, a főszereplők részleges szabadságukkal válnak résztvevőivé annak a játszmának, amelyben – miként azt az eskütétel sorai is kifejezik – a lelkiismeretek birtoklása a tulajdonképpeni tét: „Én a dolgozó magyar nép fia esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek. […] Ha pedig eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”. Az uralmon lévő rendszer hatalma ellenben kívülről bármennyire is elnyomó és kényszerítő, esetükben nem terjed ki a belső ítélőszékre.
A tizenkét fejezet címét a sakkban használatos megnyitáselméletek és középjátékok elnevezései adják: a Grünfeld-védelemtől a Zárt szicíiliain át az Elfogadott királycselig követik egymást az egyes változatok. Az elbeszélő – aki önmagát is mindig külső nézőpontból láttatja – legközelebbi bajtársaival, Ferenccel és Sebastiannal együtt gyakorolja ezeket a kombinációkat a laktanyában töltött, vacsoráig tartó szabadidő alatt. Ám mindez csak „a szabadság látszatának ideje”, és a táblán alkalmazott módszerek titokban történő tanulmányozása sem kockázatmentes. A sakk-könyvet az őrszobára becsempésző Ferenc (aki katolikus papnövendék) jól tudja például, hogy amennyiben lebukik, őrség helyett a fogdába kerül. Talán kézenfekvő volna a sötét és a világos bábuk küzdelmének metaforikus ábrázolását látnunk abban, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt napilapjának tudósításait citáló vendégszövegeket evangéliumi perikópák és más irodalmi művekből (például Evelyn Waugh Utolsó látogatás illetve Mészöly Miklós Az atléta halála című könyvéből) származó részletek ellenpontozzák, de az írói szándék ennél minden bizonnyal árnyaltabb. Nem fekete-fehér.
A szövegben mindvégig névtelenül maradó főhősről már az első oldalakon kiderül, hogy filmrendezői ambíciói vannak, így a regény egészét át- meg átszövik a különféle filmes terminusok és a filmszerű képekben való gondolkodás: „Egy idő után elveszti a beszélgetés fonalát, kívülről látja magukat, mintha egy filmforgatáson fenn ülne a darun. A negyvenöt fokban megdöntött kamera optikája a nyitott ablakon benézne a söntésbe, ahol egyenruhás és civil férfiak könyökölnek poharaik előtt a cigarettafüstben. […] A külsőben lassú svenkkel követi magukat a kamerával, ugyanakkor érzi maga alatt a daru egyenletes emelkedését is. A talpa alatt a három alak elveszik a pályaudvaron nyüzsgő tömegben, közben a crane eléri azt a magasságot, ahonnan nagytotálban látszanak a vágányokon várakozó vonatok”. Szintén ezt a vonalat erősítik a filmtörténet klasszikus alkotásaira történő utalások, a hétköznapi tárgyak és események beemelése a képi művészet világába: „Az emeletes ágyak árnyéka forgatási fotó lehetne a Metropolisból”, vagy „Az alvás álomsnittjei értelmezhetetlenül követik egymást, ijedten fut a reggeli parkban, mint David Hemmings a Nagyításban.”.
A címben szereplő zóna egyszerre jelöl egy viszonylag egyértelmű, másfelől pedig mégis nehezen megragadható területet, még akkor is, ha az egyes szakaszokban számos földrajzi eligazítás fellelhető. A reflexió első szintjén persze a szemünk elé táruló látvány az érvényes: „A parasztbarokk házak közé emeletes lakótömböket ékeltek, a katolikus templom melletti monostor turistaszálló. A kirakati bábukon itt a Vörös Október Ruhagyár konfekciótermékei.”. A közvetlenül érzékelhetőn túl azonban sorra elevenednek meg a gyermek- és ifjúkor emlékei: a szövetségesek hajdani légitámadásai alatt csak másodlagos célpontként kezelt dunántúli bányavárosban, a későbbi Tatabányán töltött évek (Falkbeer ellencsel; Királyindiai támadás) vagy a karl-marx-stadti pályaudvarról Weimarba tartó egykori utazás (Averbach rendszere) képei. Sőt, az oldalakon előrébb haladva egyre inkább úgy tűnik, mintha fokozatosan megszűnne az a gondolatban elővételezett határvonal, amely a fikciót és az álmokat a verifikálható tényektől, a külső szemlélő pozícióját pedig a személyiségen átszűrt élményfolyamtól elválasztja: „Meglepetten tapasztalja, hogy a mozgóképekbe korábbi életének jelenetei is belekeverednek. Az összeálló filmnek így lesz rendezője és nézője egy személyben.”.
Egy film anyaga ugyanakkor még a montázstechnika és a párhuzamos szerkesztés mesteri alkalmazása ellenére is többnyire korlátozott tartalmú marad. Kakuk Tamás regénye viszont egy olyan lokalizálhatatlan régiót nyit meg, amelyhez mintegy belsővé transzformált adalékként kapcsolódik csak hozzá mindaz, ami jelenvaló és a tapasztalatban adott. Ez a módszer pedig olyan, akár a metafizikusé. Nem fölfedez valamit, amit eddig még nem ismertünk, hanem egyéni beállításban mutatja meg mindazt, amit bizonyos értelemben már mindig is ismertünk. Ami mindvégig itt volt a szemünk előtt. (Media-Press, Tatabánya, 2017)
Reichert Gábor „Ahol az lehetsz, aki voltál, és aki majd szeretnél lenni” (Új Forrás 2018/3.)
Nemcsak egy húszas évei elején járó fiatalember, hanem az általa ismert és szeretett közösség, egy dunántúli magyar város 20. századi emlékezete elevenedik meg Kakuk Tamás első, Keleti zóna című regényének lapjain. De hogyan érnek össze egy katonai laktanya barakkjában az egymástól olykor időben és térben is távoli múltrétegek? Az alább közölt szöveg a könyv 2017. november 30-i bemutatóján, a budapesti Írók Boltjában elhangzott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata.
Haladjunk kívülről befelé: a kötet borítóján egy nagyon szép, érdekes fotó látható, miért gondoltad azt, hogy ennek kell itt lennie?A regény címéről óhatatlanul eszébe jut az embernek Tarkovszkij, a Stalker, az ottani zóna, nem mintha feltétlenül kapcsolódási pontokat keresnék, de a borítónak a fotóval és a címmel elég baljóslatú üzenete van. Ebből következik a kérdés, hogy számodra valóban ennyire negatív élményt jelentett mindaz, amit könyvedben megírtál, vagyis a katonaság?
Depresszíven éltem meg az a két évet, mert a sorkatonaság kiragadja az embert abból a valóságból, amiben addig létezett, és egy idegen közegbe helyezi át. Ott pedig olyan ismeretekre kénytelen szert tenni, amelyek kibillentik a megszokott komfortzónájából, a kötelező szabályok, az előírások betartása megdöbbentik, az emberek közötti parancsra működő, a hatalommal visszaélésekre is folyamatosan alkalmat adó viszonyok pedig megrémítik. Nyilván befolyásolják ezt az egyéni érzékenységek, de a hadsereg írott és íratlan törvényei bedarálnak, ha nem próbálsz megőrizni, egyedül vagy a hozzád hasonlókkal egy privát szférát, ahol az lehetsz, aki voltál, és aki majd szeretnél lenni, ha leszereltél.
A Keleti zóna cím egy nem körbehatárolható helyre utal, a könyvből azonban kiderül, hogy nagyon ismerős tájakon, magyarországi tájakon járunk, még sincs kimondva, hogy hol, mi volt a célja ennek az elhomályosításnak?
A névtelen elbeszélő megtalálásával arra törekedtem, hogy a személyesség vonalán maradjon homályos a valóság, mégis érezhető legyen a hetvenes évek szűk levegője, ezzel együtt, azt hiszem, az eredeti helyszínek kiolvashatók a szövegből. A regény hősei évtizedek múlva látják magukat a laktanyában, miközben mégis a jelenben élik meg az akkori eseményeket.
Elbeszélőnk szülővárosához kötődő emlékei is jelennek vannak a Keleti zónában, de egy idő után olyanok tűnnek fel, amelyek sokkal régebbiek, amelyeket nem élhetett át a főhős, ha úgy tetszik, a regényben ott van a város emlékezete, a huszadik századi történetére tett utalásokkal.
A regény szerkezetében arra törekedtem, hogy több síkon próbáljam ábrázolni azt a világot, amit a főhős magáénak érez. A múlt többrétegű behívásával térben és időben próbáltam mozgatni az elbeszélést. Talán így az is kiderült, hogy nem csak a hősnek és az írónak, hanem a városban élő közösség minden tagjának fontosak, meghatározóak voltak a regényben szereplő események.
A regény három hőse Ferenc, Sebastian és a névtelen elbeszélő a dél-somogyi laktanyában, ha nincs is konkrétan megnevezve, de a szövegből kikövetkeztethető. Milyen volt a nagyobb közösség a helyőrségben, illetve ez a három fiatalember mire szövetkezett?
A katonai szolgálat alatt, ahogy már említettem, az ember súlyos tapasztalatokat szerez. Ezek közül az egyik legfájóbb, hogy katonatársai másként gondolkoznak a világról, s ennek megfelelően reagálnak az ottani helyzetekre. A regényben Sebastian fogalmazza meg, hogy ezért muszáj olyan barátokat találni, akik hasonló érzésekkel élik meg a kaszárnya naponként változó, keserves, kínzó, mulatságos, abszurd, unalmas mindennapjait. Ez sem volt egyszerű, mert a rettenetes kilátástalanság érzése jellemezte a katonaságnál töltött éveket. Hőseinknek ezért segített a túlélésben megtalált barátságuk, olvasmányélményeik megbeszélése és a közös sakkozás.
Úgy tűnik, hogy ez a három fiú egy izolált világot alakított ki magának a zónán belül, a szövegben ennek az izolációnak egyik jelölt helyzete az általad említett sakkozás. Számomra ennek folyamatosan van egy allegorikus üzenete. Az írás során törekedtél arra, hogy a megnyitások játékdinamikáját lekövessed?
A könyv szerkezete a sakkozás megnyitáselméleteire épül, amelyek közt vannak nyílt, félig nyílt, zárt megnyitások, ezzel is hangsúlyosabbá akartam tenni azokat az élethelyzeteket, amelyekbe hőseink óhatatlanul belekerülnek a laktanyában. Például az orosz védelem a regény egyik fontos fejezete, amikor névtelen elbeszélőnk találkozik az ezrednél az elhárító tiszttel, aki nem más, mint a politikai titkosszolgálat embere, és akinek figyelme nem csak a sorkatonákra, de tiszttársaira kiterjed. A fejezetcím egyértelműen metaforikus üzenet az olvasónak, mert az orosz védelem látszólag ugyan nem inspiráló játék, de vannak változatai, amelyek mindkét félnek jó támadási lehetőségeket kínálnak, tehát a rejtett feszültségek ott bujkálnak a partiban.
Beszéltünk arról, hogy maga a történet elhomályosított, de ellentételeként a regényben vannak részletek, konkrét elemek, amelyek térben és időben behatárolnak bennünket, és ezzel sokkal kontrasztosabbá teszik a szöveget.
A felhasznált regényrészletek az akkori olvasmányélmények, szándékaim szerint koherensen belesimulnak a szövegbe, illetve a dokumentumszerű mozifilm híradós és napilapcímek valóban térben és időben helyezik el a történetet. A regény cselekménye nyolc hónapot, egy kiképzési időszakot ölel fel, amikor a megnevezett szereplők, Sebastian és Ferenc úgynevezett öregkatonaként várják a leszerelést, míg névtelen elbeszélőnk újoncként igyekszik tájékozódni ebben az abszurd világban.
A regény rövid, szikár mondatokból építkezik, van egy végig kitartott monotonitása és töredékessége a szövegnek.
A töredékesség tudatos döntés volt, a több irányba futó történet cselekményszálai elszakadnak egymástól, hogy akár hosszabb szünet után újra összeérjenek, vagy máshová kapcsolódjanak. Ezzel az írásmóddal a közlésnek és a hallgatásnak is több értelmezési lehetősége van, s jól tetten érhető az a nyomasztó laktanyai légkör, amely többek között a sakktábla zónájába kényszerítette ezeket a fiatalembereket.
Mórocz Károly Időutazás a különös Keleti zónába (24 Óra 2017. november 18.)
Amikor a szerző regényének bemutatóján a Kortárs Galériában vehettem részt, zsúfolásig megtelt az érdeklődőkkel. Reichert Gábor, az ELTE oktatója beszélgetett a szerzővel arról, mi is az a Keleti zóna, hogyan kerültek elő az emlékezet kútjából a katonaévek, a gyerekkor, az egykori filmhíradók, újsághírek, dalok. Tijana Stankovic hegedűművész tett hozzá a gondolatokhoz olyan pluszt, ami a zene nyelvén vitt minket előre és hátra az időutazásban.
A mozaikdarabok eleinte össze-vissza kavarogtak bennem, aztán amikor éjszaka és reggel elolvastam a regényt, összeálltak egésszé. A főhős – nevezzük T-nek – katonaélményei a hetvenes évekből olyanok, mint akkoriban több tízezer magyar fiatalemberé. Békaügetéssel büntettek, Fekve tölts! vezényszóra hasaltattak a sárba, be akartak szervezni besúgónak, és még sorolhatnám. Rövid mondatok. Koppannak néha, mint a jégeső, aztán lágyabbak, mint a tavaszi zápor. Változik a kép, mint a filmekben. És így van jól, hiszen T a katonaság alatt ide-oda utazgatott. Olvasmányai révén a 2. világháborús hadszínterekre, azután és azelőtt Amerikába, a Magyar Szocialista Párt újságját böngészve másfél évtizeddel később Csehszlovákiába, vagy egészen egyszerűen, de nagyszerűen haza, egy bányászvárosba, ahol szülők, barátok várták.
Regény? Novellafüzérnek is nevezhető a most kiadott kötet. Egymáshoz kapcsolódnak ugyan a fejezetek, de ahogyan a sakkban szétválnak a variációk, itt is ez történik. Megint a film jut az eszembe, ahol könnyedén változik a kép, a hely, az idő. Csak győzze összerakni a néző. Nem baj, ha másféle következtetésre jut, mint a rendező. Sőt. A Keleti Zóna teljes valójában és valószerűtlenségében megismerhetetlen, szerintem ebben nincs vita. Mindenkinek van egy elképzelése arról, milyen volt, milyen lehetett, és ez normális esetben hónapról hónapra változhat, bármilyen dokumentum módosíthatja. Mint ahogyan Kakuk Tamás regénye is, amelyet dokumentum értékű idézetekkel gazdagított.
Felvetődik a kérdés, kiknek is ajánlható. A lista elején mindenképpen az ötödik X feletti férfiak vannak, és ez nem hímsovinizmus, egyszerű tény. Akik voltak már katonák, azok rengeteg csemegére lelnek. Az örökifjú, de idősödő hölgyeknek javaslom: olvassák! Lesz beszédtéma bőven, esetleg még különféle büntetések bevezetéséhez is kaphatnak ötleteket. Pardon, férfitársaim, ez rossz vicc volt… A huszonéves fiúknak a kötelezően ajánlott kategória, többet használna a katonaság, mint amennyit ártana. Lehet cáfolni ezt, de csak tapasztalati tényeket fogadok el.
Nem maradhat el a sakk és a matt. Kérem azokat, akik nem tudnak sakkozni, ne riadjanak meg attól, hogy a Keleti zóna fejezetcímei a legszebb szellemi sporthoz kötődnek. Miért is? A sorkatonáknál kiemelt szerepe volt annak, ki hogyan tölti a szabadidejét. Az „üres” megannyi veszéllyel járt. A „tartalmas” már elfogadható kategória. Ilyen a sakk. Abból is a védekezés. A sötét színnel játszók védekeznek. A regényben T és Sebastian és Ferenc is ezt teszi. Jól. Túlélik a katonaságot, a maguk módján kivédik a támadásokat, nem kapnak mattot. És amikor leszereltek, dúdolhatták az ötvenes évek egyik slágerének refrénjét: „És száll a dal majd: Ócseny, ó, ó, ócseny, / Ó, ó, harasó”. Nagyon jó, magyarán, ahogyan Scott Fitzgerald megfogalmazza: Ha nem létezik a tökéletes boldogság, talán teljes boldogtalanság sincs.
Cseri Pál Intellektuális testépítőknek kötelező olvasmány (Boldogulj Tatabányán 2016. október 17.)
Kakuk Tamás író író, költő. Városunk kulturális életének szűkszavú, legendás figurája. Az irodalmárt Biciklibelső című harmadik esszéket, kritikákat, útleírásokat tartalmazó kötetének megjelenése apropóján kérdeztük.
Miért volt az a pár évtizedes hallgatás? Mennyire kell bátornak lenni ennyi idő után könyveket kiadni?
A belső bizonytalanságom és az újságírói munka együttes eredménye volt a hallgatás. Nem éreztem, hogy az abban az időben kínkeservesen, ritkán írt irodalmi szövegeim jót állnak magukért. A munkám annyi kreativitást követelt, hogy nem maradt tiszta energia a versekre, prózai műfajokra. Nem szólva a rengeteg „melóról”, mert a szerencsés kevesektől eltekintve, nagyon sokat kell dolgozni ebben a szakmában, hogy elfogadható pénzt keress a megélhetésre, családra. Nem a könyvek kiadásához kellett a bátorság, hanem a megírásukhoz.
Miért pont Biciklibelső lett a címe legújabb könyvének?
A kötetben megjelent írások pontosan lefedik ezt a metaforát. Egyfelől valóban „biciklis” anyagokat gyűjtöttem össze, tekintettel arra, hogy két évtizede a kerékpározás „nagy szerelem” az életemben, és több írást inspiráltak a letekert kilométerek. A másik értelmezés szerint a fizikai erőfeszítések során is megteremtődik az a csend, amely lehetővé teszi, hogy a fáradtság zsibbadásában csak a belső történésekre figyeljünk. Egyik régi barátom szerint a biciklisbelső azt is jelenti, hogy nélküle nem is lehetne nyomni a pedált, tehát metaforikusan az írásnak is megvan a maga „biciklibelsője”.
A filmes látásmód ott van a Biciklibelsőben. Milyen rendezők voltak nagy hatással Önre, és miért?
A régmúlt időben az is megfordult a fejemben, hogy filmrendező lennék, ezért rengeteg filmet néztem meg a mozikban, filmklubokban. A könyvtáram meghatározó részét filmes könyvek képezik, tehát a történetek mesélésben önkéntelenül is megjelennek olyan filmes technikák, mint a párhuzamos szerkesztés, az idősíkok szabad kezelése, a valóság képszerű jelzése, de ez nyilvánvalóan régóta „benne van” az irodalmi alkotásokban. Rengeteg nevet kéne felsorolnom, mert sok érzékeny, a világra nyitott, kitűnő művészt találhatunk a világ filmrendezői között.
Milyen ívet képzelt el a szövegeknek és megvalósult- e teljesen, amit szeretett volna?
Hajlanék arra, hogy azt válaszoljam, a jó szövegek egyszer csak elkezdik magukat írni, egyébként meg, egyszer abba kell hagyni a szövegek javítását, csiszolgatását, mert úgy járunk, mint az akvarellfestő, aki addig „pamacsol” papíron, amíg halottak lesznek az addig szikrázó, élő színek.
Majdnem az összes nagy irodalmi toposz szerepel a könyvben, fontos volt, hogy így legyen, vagy csak jött magától?
Töredelmes vallomást teszek, csak úgy jött magától.
Tatabánya elég határozottan megjelenik a könyvben, legalábbis a környéke, a kulturális életről már annyira nem tudunk meg sokat, mi jellemzi a város kulturális életét, és miben más mondjuk a fővárosétól, és mi az, ami csak nálunk jellemzi a kultúrát?
Nincs direkt utalás Tatabányára, de természetesen, a mondatokból, képekből, utalásokból, hangulatokból tetten érhető az írásokban a város. Nincs ebben semmi meglepő, itt születtem, egy-két kudarcba fulladt dezertálási kísérlettől eltekintve, itt élek, dolgozom, hozzám tartozik, és én hozzá tartozom. Az utóbbi időben sokkal több kedvemre való filmet, színházi előadást, koncertet, kiállítást, irodalmi eseményt találok, tehát az én nézőpontomból elégedett vagyok. Azt is látom, hogy sokan és sokat tesznek azért, hogy a városlakók megtalálják a maguk számára leginkább tetszetős fizetős és ingyenes rendezvényeket. Budapest az Budapest, ahogy London az London, ezzel nincs mit kezdeni, előny, hogy a főváros közel van, innen bárkinek könnyen elérhető.
Olvasnak még manapság esszéket, útleírásokat az emberek?
Szerintem vannak, akik olvasnak, de azt hiszem, ők vannak kevesebben, de ez egyáltalán nem baj.
Mi lesz az életmű következő darabja?
Egy regényen dolgozom, bizakodó vagyok, hogy előbb-utóbb elkészül. Az első fejezetet megmutattam irodalmár barátomnak, akinek volt egy remek ötlete a műfajához, és most valószínűleg kajánul mosolyog, ahogy a bokáimra csatolt ólomsúlyokkal igyekszem előre a cselekményben.
Mórocz Károly Bicikli, borok, gondolatok (24 Óra 2016. október 12.)
Mindenkinek vannak rejtett világai. Az író ezeket időről időre kinyitja, mert neki így természetes. A kíváncsi olvasó pedig belenéz, most éppen azon gondolkodva, ki is az a Kakuk Tamás, mi is az a Biciklibelső. Számomra furcsa a könyvborító, a 20. század elejét idéző emlékmű, mellette a 21. századi természet, az örök és magának teret, helyet kérő, követelő zöld megújulás. Mi lesz ebből? A kötet címét és a fülszöveget olvasva nagy biciklizések krónikája várható, ami nem baj, de azért elkenődöm. Az én bajom, hogy nem szeretek biciklizni, gyalogolni jó, vallom távoli rokonommal, Móricz Zsigmonddal. Itt a kanyar vége, vissza a főútra.
A szerző egyik világa a biciklizés. Például Tatabánya környékén, minden évszakban másféle. Aztán bátran másfelé. Ausztriában a Duna mentén. Az ipar és a szocializmus emlékművei mellett, pillanatokra a múltba tekerve ilyenkor az időt. Átszőve személyes szenvedésekkel és irodalmi élményekkel. Külső és belső utak találkozása, elválása váltja egymást. Előre, közben hátra. Egyedüllét, miközben ott a barát, és otthon vár a társ.
És otthon várják a könyvek is. Beláthatatlan dzsungel, mindenki egy neki kedves kis szeletet ismer belőle. Útjelzőket rak le Tamás, ezek közül megjegyzem Márai (Boros) füves könyvét és Weöres Sándorét, no meg Györe Balázsnak a hallgatás szövetéből készített regényét. Utak után valók, pihenéshez, az új erő gyűjtéséhez.
Utazások, először irigykedés. Róma lépcsői, másodpercek alatt érzem súlyukat, különösen a rekkenő hőséget. Ráadásul az a párhuzamos történet, ami ezzel együtt jár, együtt vonszolódik. Már nincsen irigység. Majd megint van, mert Dél-Afrika következik. A Jóreménység-fokától délre kötet verseiből már ismerős, de ez több is, persze kevesebb is. Útleírás-villanások egy különleges világról, ahonnan hazájába visszatérve Tamás alkalmi borturistaként is fogódzót nyújt a sokszínűségről. Ami ott természetes(?)
Borokról… Elfogyott a hely a kvaterkázásra nem maradt. Kóstoljon meg mindenki mindent, amit a szerző ajánl! Akár ötéves tervet is lehet készíteni. Megéri.
És mi lesz a folytatás? A kíváncsi olvasó várja. Egy vagyok közülük. Javaslatom, hogy a mesék varázsszőnyegén – vagy mégse, inkább a minden utat járó biciklin! – repüljön vissza azokra a helyekre, ahol kívánságai teljesültek. Vannak ilyenek?! Ha igen, hozzon szép csokorba kötött virágokat, mert a világok virágai összekapcsolódva gyönyörködtetnek legjobban. Hát ez nagyon megható… – de azért inkább egy prózai mondattal zárom: Tekerj tovább, Tamás!
(Egy virágos rét) „Így jött a képbe Takács Lajos (Hollóvár) Hárslevelű 2009. Szép bor, ma már színe is megnyerő, illatában a fajtajelleg, egzotikus gyümölcsök, akác, tán körte. Telt a korty, ott van Somló mineralitása, de a savak nem engedik elnehezülni. Ízében ananász, őszibarack, meg ki tudja, egy biztos, finom. Szívesen kortyolja az ember. Kellemes a lecsengése, a jó íz megmarad. Talán egy virágos rét, talán a hullámzó dombok a présház teraszáról, talán a távoli, homályos síkság a folyó vonalán túl.”
(Toldi közelítése) „Most, hogy soknál is több év után kézbe vettem a Toldit, bizony összeszorult a szívem … belepillantottam a Széchényi Könyvtárból megszerzett, Kass illusztrálta kötetbe, az otthon melege járt át. … Varázslat volt újra találkozni Toldi Miklóssal, elmerülni abban, miként láttatja őt – együtt és külön – a két nagy klasszikus, Arany és Kass. S újra megállítani az időt, olvasni a „csuda-dolgairól” írt és rajzolt krónikát. Hátranézve látom, ahogy alakja távolodik a végtelen rónán, de tudom, az évek múlásával így egyre közelebb ér hozzám.”
(Róma lépcsői) „A Jeruzsálemből idehozott márványlépcsőkön vitték Jézust Pilátus elé, a huszonnyolc fok kikopott a zarándoktérdek alatt, ezért diófával borították be, hogy így óvják meg. Nézem, mielőtt nekiindulnánk, a férfiak és nők térdelve két tenyerükre támaszkodnak, miközben meg-megállnak. A hajdani sportoló gőgjével térden, kéztámaszték nélkül teszem meg az első pár lépcsőfokot, aztán hamar rádöbbenek, hogy itt mindenkinek vinnie kell élete hendikep-súlyait. Nincs felmentés, amit összegyűjtött … nem hagyhatja a lépcső alján.” (Media-Press, Tatabánya 2017)
Ölveczky Gábor A másik napló Kakuk Tamás verseskötetének illusztrációiról (Art Limes 2016/1.)
„Emtrar sempre deue cornesar Vida Noua Vida” – ezek a portugál szavak azt jelentik, hogy e rövid földi élet kezdetétől fogva készülnünk kell az új életre. Thorkild Hansen: Jens Munk a hajós című, egy 17. Századi dán tengerész és felfedező életéről szóló történeti munkájában szerepel ez a mondat, a – többek között – portugál zászló alatt is hajózó tengerjáró naplójának első oldalán. Ha nem, éppen akkor kerül a kezembe ez a könyv, amikor a költővel először beszélgettünk Diasról, akkor valószínűleg egészen mások lettek volna kötetének illusztrációi. Így azonban párhuzamot véltem találni a két felfedező életútja és megtörhetetlennek látszó hite között. A verseket elolvasva aztán bizonyossá vált, hogy Kakuk Tamás sem elsősorban a széles hasú karavellákat akarja leírni a végtelen óceánon, fővitorlájukon Portugália vörös keresztjével. Versei inkább a „belső” naplóba szán feljegyzések, titkos, talán csak önmagának szóló megnyilvánulások.
Az útinapló persze mindig lelki és filozófiai tapasztalatok kifejezései, talán kicsit álompótlékok is – vagy kiegészítik azokat -, tulajdonképpen társunk az utazás során. Rábízhatjuk a titkainkat, segít leküzdeni a honvágyat, segítségével legyőzhetjük a jelentől (jövőtől) való szorongást. Talán abban is segít, hogy elkerüljük utunk során ránk leselkedő veszélyeket. Az út végén a napló tanúként és bizonyítékként, egyes esetekben – mint jelen esetben is – pedig ereklyeként is szolgálhat. Az írások, rajzok, hitelesítik az utazás történetét, illetve igazolják annak szükségszerű voltát az expedíció megbízói felé.
Jóllehet itt apokrif naplóról van szó, az illusztrátor – akárcsak a költő – igyekezett a fentieknek megfelelni. Megpróbáltan egyfajta mikrovilágot teremteni a különböző hajózási ábrák és eszközök, régi térképek, fametszetek, kézzel írt feljegyzések és asztronómiai rajzok segítségével. Az egyik képen – egyedül megjelenített emberként – még maga Dias is megidéződik korabeli viseletében, jobb kezében a Jákob bottal, baljában a tengerjárók elmaradhatatlan attribútumával, a léptékmérővel.
A rajzok fekete alapon hordozzák a szürke számos árnyalatát, mintha egy hajdani iskolai táblát néznénk, ahol több rétegben előtűnnek régebbi előadások ábrái, legfelül a legfrissebb, fehér színű feljegyzéssel, amely lehet egyszerű monogram évszámmal, de a legtöbb esetben földrajzi vagy csillagászati jelenséget, törvényszerűséget magyarázó vagy bemutató ábra. A fekete lapok ellentétei, egyben párjai a szemközti fehér oldalakon megjelenő szikár soroknak, de ki egészítik egymást. A két egymás melletti napló így egyszerre lesz lírai és racionális. Egyszerre vannak jelen egyértelműségek és homályosságok, hitelességek és anakronizmusok, bizonytalanságok és bizonyosságok, távolságok és összefonódások. A középkori esetleges merevség keveredik itt a reneszánsz könnyedségével. Míg a versek Dias lírai énjét, addig a rajzos naplórészletek a képzett tengerjárót mutatják inkább, de ez a két én többször is összekeveredik. Az illusztrációk írásképei a késő 15. századi feljegyzéseket idézik, a latin szövegek is a korra utalnak, de a rajzok szemlélőit talán – hozzám hasonlóan – megérinthetik a portugál szavaknak (ennek az újlatin nyelvnek) a zeneisége. A régi hajósok egyébként zenéléssel próbálták elűzni az egyhangúság és összezártság érzését, amennyiben azt az időjárási- és egyéb viszonyok lehetővé tették. Naponta egyszer közösen imádkoztak a Bibliából, többnyire a legénység legfiatalabb – olvasni tudó – tagja olvasott fel. Erőteljes és szilárd eltökéltség nélkül az útnak lehetetlen lett volna nekivágni az ismeretlen és végtelennek tűnő óceánon. Nehéz ezt átérezni nekünk itt, ebben a tenger nélküli országban, a 21. Század elején, másfajta kihívások kár ugyancsak korszakok határán.
Megpróbáltam elkészíteni a „másik” naplót. Ahogy Kakuk Tamás, úgy én is úgy érzem Bartolomeu Dias én vagyok. Titkos naplóm nyitva bárki előtt, ha itt-ott talán hiányoznak is belőle lapok. Mindannyian szeretnénk, ha földi jelenlétünk nem múlna el nyomtalanul. Hisszük, hogy emléket hagyunk magunk után. Remélem, mindez másoknak is szolgál tanúságul. Kísérlet ez arra is, amit egy másik portugál tengerész, Christovao Jacques írt jelmondatként hajója orrára (az egyik lapon itt is szerepel): „Megtenni, amit még nem tettek meg – FEITO NUNCA FEITO.” (Kakuk Tamás: A Jóreménység-fokától délre Feljegyzések Bartolomeu Dias naplójából, Új Forrás Könyvek, Tata 2015)
Török Zsuzsa A harmadik könyv (Kisalföld online 2016. október 6.)
Az újságíró, költő – Kakuk Tamás – harmadik könyve jelent meg Biciklibelső címmel, Sopotnik Zoltán szerkesztésében. Ezúttal prózában foglalja össze gondolatait biciklizésről, utazásról, olvasásról, borkóstolásról. Naplótöredékek, kisesszék, kritikák, jegyzetek gyűjteménye a kötet, melynek sajtóbemutatója – stílusosan – a vértesszőlősi kerékpáros-pihenőben volt, ahová a szerző trekking biciklivel érkezett.
Ez egy új hobbi az életében, amire most lett ideje vagy régóta közlekedik „drótszamáron”?
Legalább tizenöt éves szerelem a biciklizés, egy kedves ifjú barátommal kezdtük csinálni. Komoly edzéseket tartottunk és a kötetből majd kiderül, komoly túrákat is tettünk, volt, hogy napi száz kilométereset. Azt szeretem benne, hogy beidézi a szabadság érzését. Ahogy tekersz a szabad levegőn, a gondolatok is szabadon szállhatnak.
Nincs egy éve sem, hogy legutóbbi könyve, A Jóreménység fokától délre apropóján beszélgettünk. Elképesztő tempót diktál magának, mióta nem aktív munkavállaló.
Ha jól teljesítesz a munkahelyeden, viszonylag kevés teret adsz az egyéb kapacitásaidnak. Említettem akkor, hogy volt egy hosszú időszak az életemben, mikor nem írtam. Valahol mindig ott szunnyadozott bennem, s most utat keres magának. Van egy alapszabály: addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Muszáj csinálnom ahhoz, hogy megmaradjon a vágy és újabb területeket próbáljon elfoglalni abból a világból, amit lélekben felépítettem magamnak.
Miért fontos önnek a Biciklibelső?
Egy szülőnek minden gyermeke fontos. Nekem is fontos minden könyvem. A mostani leginkább azért, mert most van a bemutatója. Szép lett ez a kötet is, szépen megtervezték, szép Kovács Attila fotója a címlapon. Elégedett vagyok, hogy megírtam és megjelent. Vannak emberek, akik elolvassák, akik visszajeleznek, elmondják a gondolataikat. Egy könyv megírása, megjelenése – ez a siker számomra.
Mi a következő úti cél? Merre teker tovább?
A mostani munkámat nagyjából negyven éve határoztam el, hogy megírom. Most a felénél tartok. Talán az lesz a következő, ha sikerül úgy befejezni, ahogy szeretném. Ha valaki nagyon kíváncsi rá, akkor a Prae nevű irodalmi folyóiratban egy fejezetet olvashat belőle a 2016/1-es számban.
A szűkebb környezetén túl milyen rálátása van arra, hogy mennyire ismerik Kakuk Tamást, az írót, a költőt? Hol a helye a mai magyar irodalomban?
Butaság lenne elhelyeznem magam a mai nagyon erős, kortárs palettán. Bizonyára vannak, akik ismernek a szakmából és vannak, akik nem. Ez teljesen természetes. Éves szinten néhány alkalommal jelen vagyok valamilyen irodalmi folyóiratban. Az is egy jó visszajelzés, hogy az Írók Boltjában, az Andrássy úton lehet kapni a könyvet. Az is jó visszajelzés, hogy az Élet és Irodalom könyvajánlójába bekerült a Biciklibelső. Annak is örülök, hogy jelennek meg kritikák, írások a könyveimről. És fontos, hogy kapok elfogulatlan visszajelzést, üzeneteket íróktól, költőktől. Ez is ad erőt és inspirációt a folytatáshoz.
Vass Norbert A lélek szabadsága és hite (Kortárs Online 2016. március 15.)
Kakuk Tamás második verseskötetében egy 15. századi portugál hajós, Bartolomeu Dias bőrébe bújik. Túl azon, hogy karavellájával nekiindult az ismeretlennek, később pedig a tengerbe veszett, nem túl sokat tudunk Diasról. A Londonban neki emelt szobron baljával tájolóhoz hasonló műszert fog, a jobbját pedig egy kereszten nyugtatja: precíz navigátor és magát a gondviselés kezébe adó hívő. A kötetet olvasva hasonló kép sejlett fel a szerzőről is. Keresésről, kétkedésről és bizalomról, a pillanatnyi belső csendről, a februári nyárvége forróságáról és az égbolt meg az óceán időtlen színeiről beszélgettünk vele.
A Jóreménység-fokától délre című kötetében egy, a képzeletének kitett hős, az Afrika partjai mellett hajózó Bartolomeu Dias vívódásait alkotja újjá a képzeletével. Találtam az Új Forrás online-on egy 2013 májusából származó bejegyzést, ami említi a Jóreménység-fokát és Diast is. Ez idő tájt kezdett érlelődni önben a könyv gondolata?
Ezt követően éreztem úgy, hogy többről van szó, mint a dél-afrikai noteszlapok megírásáról. A megtapasztalt és az itthoni olvasmányélményekből született meg a portugál hajós elképzelt személyisége, akinek valós életéről viszonylag keveset tudunk. A huszonnyolc éves Dias 1487 nyarán kapott megbízást II. János királytól, hogy a tengeren érje el Afrika déli fokát, és – az indiai kereskedelmi útvonal kialakítása mellett – találjon meg ott egy, az akkori feltételezések szerinti keresztény országot. Soha nem ért célba, és utolsó küldetésekor az első útján felfedezett Jóreménység-fokánál veszett a tengerbe – annál a sziklákkal szegélyezett földnyelvénél, ami a Szuezi-csatorna megépítéséig évszázadokon át a hazatérés bizakodását jelentette a tengerészeknek. Ez a történet elég izgalmasnak és megrendítőnek tűnt ahhoz, hogy megszülessen a napló. Vagyis a kötet.
Ha kihajtjuk e kötet borítóját, mintha a sötét vizek felett kirajzolódó, szimmetrikus alak nézne róla farkasszemet velünk. Rorchach-tesztekben látható ábrákhoz hasonlít. Amikor a Jóreménység-fokánál járt, milyennek látta ott a vizet és az eget?
Egyéni érzékenységek határozzák meg, hogy miként éli meg az ember Afrika legdélebbi pontján a februári nyárvége forróságát fölkavaró széllökések zúgását, a sziklákat ostromló hullámok robaját, az égbolt és óceán időtlen színeinek egymásba oldódását. A füves, cserjés földterületet lapos síksággá borotválja az örökös szél, ebből emelkednek ki azok a sziklaszirtek, ahonnan rálátások nyílnak a végtelen távolságokra. A természet ereje mindent felülír, éppen ezért – a sok turista ellenére is – itt megszülethet az a pillanatnyi belső csend, amely megerősíti a lélek hitét és szabadságát.
Pont mint sok száz éve is. Akkor például, amikor egy portugál hajóskapitánynak egyszerre kellett vakmerő kalandornak és egy megbecsült szakma pontos, magabiztos végrehajtójának lennie. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Dias egy, a mienktől hihetetlenül különböző, jellemzően a racionalitást felülíró vallásos gondolkodás vezérelte világban élt – a küldetése is épp erről szólt. Sikerülhet megértenünk őt?
A megírt Dias-feljegyzések három részben foglalják össze a kereső, a kételkedő és a bizakodó ember küzdelmes gondolatait, érzéseit, míg a könyv negyedik ciklusában mintegy kívülről összegzik azokat. A napló a portugál hajós különböző életkorban és élethelyzetekben, versekben írott kísérlete a megfoghatatlan világ megértésére. Talán titkos dokumentum az utolsó útja előtt otthon felejtett hajóládából. Remélem, hogy ezekkel az „eltakart” versekkel közelebb kerülünk hozzá és magunkhoz.
Ha már a takarást, fedést említi, volna itt egy párhuzam költő és hőse között. Akárcsak Dias Afrika megkerülésének, Tamás is nekiindult már egyszer korábban a költészet felfedezésének. Épp annyi idősen talán, mint Dias az első nagy útnak. És nekivágtak ismét, mindketten. A portugál hajós – tudjuk – János pap országát kereste. Tamás mit keres, mit talált a verselésben?
Az ember életében eljön az idő – kinek előbb, kinek később –, amikor felméri, mihez kezdett a tehetségével. Önvizsgálatot tart, hogy mindent megcsinált-e, amire hivatottnak érezte magát, el tud-e majd számolni a rábízott bibliai dénárokkal. Kegyelmi adománynak érzem, hogy huszonhét év hallgatás után sem veszett el bennem a versírás képessége, ami számomra olyan szemlélődő állapot, amely átvezet egy másik világba, miközben egyszerre önkifejezés, életterápia és a közlésvágy teljesülése is.
Készült a kötethez egy trailer, ami mindazt a harmonikus ellentmondásosságot, kereső figyelmet hordozza, ami a könyvnek is a sajátja. Szélborzolta víz, megkopott kövek között árnyék és napfény. És a szótlan ember, aki ezek között bolyong. Lehetséges afféle belső zarándoklatként olvasni a kötetet?
A trailer készítésekor arra törekedtünk Kovács Attilával és Róna Gáborral, hogy Dias naplójának hangulatát próbáljuk megragadni. Azt a filmszerű lebegést, ami ott rejtőzik a verssorokban, és valóban, ahogy a feljegyzések írója lélekben zarándokol térben és időben, úgy jártuk mi is végig a tatai Angolpark és a vértesszentkereszti bencés kolostor romjait, hogy megtaláljuk azokat a képeket, amiket kerestünk.
A kötet első ciklusának Megtalált oszlopok a címe. Egy lábjegyzetből megtudjuk, hogy mit is jelent ez pontosan. Szép és fontos gesztus, hogy az egykori hajósok jelet hagytak az utánuk következő utazóknak, hogy tudassák: jófelé jönnek, nem tévedtek el. Ez a nyomhagyás érdekes lehet talán a zarándoktársával, a kötetet illusztráló Ölveczky Gáborral való közös munka szempontjából is. Ki kinek jelzett, hogy dolgoztak? Miért van az, hogy a képek java a kötet első harmadába összpontosul?
Ölveczky Gáborral barátságunk és lelki rokonságunk azt is elbírja, hogy évekig nem találkozunk, nem beszélünk. Maradéktalanul bízom benne, így egy-két alkalom elegendő volt a közös munkához. A korabeli hajózási műszerek, valamint a latin, portugál szövegek töredékes ábrázolásával Gábor sajátosan érzékeny képi világot teremtett. A képek hozzátartoznak a versszövegekhez, miközben lineárisan is értelmezhetők, önálló történetet fogalmaznak meg. Ezzel magyarázható, hogy a rajzok a könyv első harmadában követeltek helyet maguknak. Vagy hogy máshonnan közelítsek, ahogy a hajózáskor egyre inkább a fedélzetre szűkül a kézzelfogható valóság, a naplóban is elfogynak a valóságos képek, és már csak a lélek belső rezdüléseire figyelő versszövegek maradnak.
Amik közül egy egész ciklusnyi – mint az óceán partján a jelzések – keresztet formáz. Mintha jelhagyás volna a jó költészet, s így ez a könyv is. Kakuk Tamás kinek, kiknek szeretne jelet hagyni?
Az ember természetes vágya, hogy jelet hagyjon létezéséről maga után, és az alkotó embernek hinnie kell abban, hogy ezt a műveivel megteheti. Mindeközben nem feledkezhet meg az Ottlik által örök érvényűen idézett Szent Pál-levélről, „(a)nnakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm, 9,16). Dias egyik jelzőoszlopát közel négyszáz évvel küldetése után találták meg.
Hőse a természet erőinek volt kiszolgáltatva. Érdekelne, hogy a kötet kialakítása során mennyi szerepet hagyott a véletlennek, az improvizációnak, mennyire hagyta magát sodródni, ellenállt-e egy-egy kísértő fuvallatnak, vagy ragaszkodott az eredeti koncepcióhoz?
A napló írása közben hagytam, hogy szabadon vigyenek az áramlatok, ahogy Dias sem állt ellen, ha karavellája jó irányba haladt. Miközben navigáltam a szövegben, tudtam, hogy honnan és hová tartok, de igyekeztem arra törekedni, hogy a versbeszéd belső monológjai többféle irányba mutassanak, s egyúttal érzékeltessem azt is, hogy milyen sokféle módon közelíthetünk a valódi és a képzelt valóságunkhoz.
Merre hajózik mostanság? Készülnek széljegyzetek? Ismét verseskötettel születik, vagy más irányba tervez?
Dias karavellája március elején Esztergomban horgonyoz le a Dunán. Szabó Ágnes művészettörténész kezdeményezésére és rendezésében a Bazilikában, a Főszékesegyházi Kincstár fölötti Panorámateremben állítják ki a verseket. Különböző méretű és minőségű papírokra nyomtatva április közepéig kerülnek a tárlókba, a falakra, az egyik Urbán Bálint fordításának köszönhetően portugálul is. Születnek újabb versek, közben kisebb esszéket, naplójegyzeteket, prózai szövegeket gyűjtök kötetbe. Valahol félúton járok első regényemben, és távoli célként szívem mélyén még ott rejtőzik Afrika.
Szabó Ágnes Dias versek a falon (A kiállítás megnyitójából 2016 március 5.)
Az Esztergomi Főszékesegyházi Kincstár Panorámatermének idei első kiállítása rendhagyó bevezetése a 2016-os tervezett tárlatoknak. A kortárs magyar iparművészet alkotásait bemutató kiállítások mellett ezúttal Kakuk Tamás naplóversei válnak olvashatóvá az említett kiállítótér fehér falain. A Jóreménység-fokától délre – Feljegyzések Bartolomeu Dias naplójából című kötet széles spirituális spektrumot felölelő szikár mondattöredékei a lélek folyamatos mozgásáról számolnak be. Különös élmény lesz a keresés és küzdés fel-le hullámzó emlékezetét az esztergomi főtemplom mindig gyönyörű dunai panorámája fölött olvasni. (Részlet a Dias versek kinyomtatott példányaiból rendezett kiállítás megnyitójából, elhangzott az esztergomi Bazilikában.)
Monostori Imre ..Fikciós elemek és valódi tények oldódnak… (Hitel 2016/2 február)
…Következzék legfrissebb olvasmányélményeim között egy kuriózum: Kakuk Tamás versfüzete 2015 novemberéből (A Jóreménység-fokától délre. Feljegyzések Bartolomeu Dias naplójából). Ez a költő második kötete. Az első 2014-ben látott napvilágot azok után, hogy a hetvenes évek második felében induló Kakuk egy évtized múlva teljesen elhallgatott. Ez a hallgatás huszonhét évig tartott. Bámulatos. Két ok miatt. Először, mert az a bizonyos költői véna –lám- nem apadt el ily rengeteg idő múlásával. Csak tetszhalott állapotba került. A másik: a személyiség mindvégig számolhatott ezzel az éppen nem működő, de azért létező vénával, saját tartalékaival. Hogy majd egyszer…És most előállt két füzettel, két ciklussal, ráadásul ott folytatva költészetét, ahol egykor (mikor is?) abbahagyta. Szóban forgó „története” a XV. század végére repít vissza, főhőse a nagy nevet szerzett Bartolomeu Dias (gyerekkori élményeimben magyarosan: „Diáz Bertalan”, aki hajójával kényszerűen megkerülte az ismeretlen és annál veszedelmesebb Jóreménység-fokát, de nem jutott el Indiába, sőt utolsó útján éppen itt veszett a tengerbe. Fikciós elemek és valódi tények oldódnak szét a történet szilánkjaiban, de korántsem az epikai elem és hitelesség a mű lényege, hanem a személyiség-átvitel technikája, ennek költői kifejezése és kifejeződése, a szerepjáték nyomán keletkezett érzések, álmok, vágyak, sóhajok, víziók, fények, hangok, színek, lelki beszédek megragadása, érzékeltetése, költői megalkotása. Mikor a költőé, mikor a legendás tengerész fölfedezőé. Nagyon finom, pasztell-színekkel és apró rezdülésekkel mindvégig….
Török Zsuzsa A besorolhatatlan irodalmár (Kisalföld 2016.január)
Kakuk Tamás Tatabányán élő irodalmár, költő. Huszonhét évvel ezelőtt – ahogy ő fogalmaz – beszippantotta az újságírói pálya: rádiózott, televíziózott, dolgozott weboldali szerkesztőként, később a városháza kommunikációs vezetője volt. Az irodalom, ahol már fiatalon felfedezték tehetségét, háttérbe szorult. Most pedig két éven belül második verses kötete jelenik meg az Új forrás kiadó jóvoltából. A Jóreménység-fokától délre, Feljegyzések Bartolomeu Dias naplójából című kötet naplóversek gyűjteménye.
Tatabányán és Tatán is népes közönség előtt mutatták be a verseit. Szüksége van-e visszajelzésre?
Ez mindenkinek fontos. Nem érzem magam légüres térben. Akik fontosak számomra, és fontosak a visszajelzéseik, azok szeretik a verseimet. Ez a lényeges.
A dolgoknak rendelt ideje van. Hogyan került az életébe épp most az írás?
Minden ember életében eljön az idő, amikor felméri azt: mihez kezdett a tehetségével. Önvizsgálatot tart, hogy mindent megcsinált-e, amire hivatott, ha sor kerül az elszámolásra. Irdatlan szerencsés vagyok, hogy 27 év után újra verset írhatok. Ez egy ritka adomány, amit meg kell köszönni valakinek, aki bizonyára valahol létezik. Hálát adok a Jóistennek, a sorsnak, hogy ez megadatott nekem.
Újságíróként miért nem foglalkozott irodalommal?
Alkati kérdés ez nyilván. Kétfajta íróember van. Egyik, aki arra esküszik, hogy dolgozni kell mellette, hogy biztos legyen a megélhetés, az egzisztencia. A másik, aki azt mondja: mindent bizonytalanná teszek, csak az írás a fontos számomra, és így dolgozom. Az biztos, hogy az újságírás az egy napi robot most, ebben a felgyorsult világban. Gondolom, van olyan, aki ettől függetleníteni tudja magát, nekem nem ment.
Mit jelent Önnek az írás?
Önkifejezést, a világ megértésére való törekvést. Egyfajta életterápiát és közlésvágyat jelent. De önmagában az írás angyali rés az égbolton, ahol ki lehet tekinteni valahová.
Mi kell ahhoz, hogy írni tudjon?
Idő és kedv az olvasásra, az elmélyülésre. Szükséges, hogy eljuss egy olyan szemlélődő állapotba, amikor megvizsgálhatod azt: milyen viszonyban vagy a világgal és elsősorban magaddal. Kell a késztetés, meg egyfajta belső egyensúly, egy trambulin, amiről elrugaszkodsz a valóságtól, miközben pontosan tudod, hogy oda fogsz visszaérkezni.
Most megadatott az életében, hogy csak az irodalommal foglalkozzon. Naponta ír?
Napirend szerint élek, amiben az írás napi négy óra, minimum. Prózát is írok, mert verset nem lehet mindennap, csak akkor, ha eljön az ideje. Egy regényen is dolgozom, aminek a felénél tartok körülbelül, és más regénytervek is vannak. De írok naplókat, esszéket, sokat dolgozom. Kiélvezek mindent azzal a magabiztossággal, amit már a korom biztosít. Illetve azokkal a felismerésekkel, amelyek számokra csak most jöttek el. Későn érő típus vagyok. Most már csak az idővel való küzdelem folyik.
Ez mit jelent? Az életkorával van gondja?
Nem, dehogy! (nevet) Baromi jól érzem magam a bőrömben! Teljesen jól vagyok ebben az élethelyzetben, hiszen nincsenek egzisztenciális gondjaim. Ezért persze súlyos árat fizettem, kemény munkával. Az a legnagyobb problémám, hogy mindenre jusson idő, amit gondolok, amit tervezek.
Kinek szólnak az írásai?
Az ember magának ír. Ha mást is megérint, az külön öröm. Ha minél több embert megérint – az pedig nagyon fontos. Az írás önmagáért való. Valamit el kell mondanod vele. Aztán ennek a megosztása másokkal, az egy másik kérdés.
Hová sorolja magát a mai magyar kortárs irodalomban, vannak-e mesterek, akik nagyon hatnak önre?
Én besorolhatatlan vagyok ezzel a késői indulással. (nevet) Nagyon szeretem Pilinszky verseit, Tarkovszkij filmjeit, valahol ebben a világban kell keresgetni a helyemet.
Miről szól A Jóreménység fokától délre?
Egy kereső, kutató ember gondolatait foglalja össze. Aki azért is hozzánk tartozik, mert kudarcok, küzdelmek, sikerek kísérik az életét. Melynek a vége az, ami mindnyájunkra vár. És ő ezt hősiesen éli meg, nem adja fel a céljait. Ez a rokonság: Bartolomeu Dias én vagyok.
Győri László Egy kép, egy gondolat, ami fölemeli a verset (Új Forrás Online 2015 december)
Nagy játék valaki mögé bújni, nagy játék az eltakart vers. Értjük, hiszen versről van szó, a költő hajózik a Jóreménység fokától délre. A Jóreménység a vallásos motívumokból kibontva bizonyára az Isten, de annyira finoman, rejtetten bujkál benne, hogy nem lehetne csak vallásos könyvnek hívni, annál több, egy nem mélységesen hívő is magáénak érezheti. Ritka metaforák, egyszerűség, kopárság, és mindig előbukkan egy hely, egy kép, egy gondolat, ami fölemeli a verset. A versek írójának megvan az a képessége, hogy a valóságon túlit mindig megsejtesse.Ezt a költészetet tegnap is el lehetett volna olvasni, holnap is el lehet maradéktalanul. Minimumra szorított versek, nehéz a fajsúlyuk. Személytelenek, de mégsem. Olyanok, hogy minden nehézség nélkül egy másik nyelven is el tudnák ugyanazt mondani, a fordításban sem veszne el semmi, ami nagy dolog.
Mórocz Károly Közel és távol (24 Óra 2015. december)
A napokban jelent meg az Új Forrás Könyvek sorozatában A Jóreménység-fokától délre című kötet. A könyv hőse Bartolomeu Dias portugál felfedező, aki először hajózta körbe Afrika legdélebbi pontját. A szerző, Kakuk Tamás válaszolt a 24 Óra kérdéseire.
Minden felfedező különös személyiség volt, mert azokban az időkben nem csak a természeti erőkkel kellett megküzdeniük, hanem misztikus félelmeikkel is, hiszen nem tudhatták mi vár rájuk útjaik során. Dias soha nem ért célba, nem jutott el Indiába, és utolsó küldetésekor az általa felfedezett Jóreménység-fokánál veszett a tengerbe. Ez elég izgalmasnak és megrendítőnek tűnt ahhoz, hogy megírjam kitalált verses naplóját.
Mennyiben más ez a kötet, mint a tavaly megjelent Ahogy távolodik?
A mostani nem különböző versek gyűjteménye, hanem a napló műfajnak megfelelően egységes egész. A versek három részben foglalják össze a kereső, a kételkedő és a bizakodó ember küzdelmes gondolatait, míg a negyedik, mintegy külső szemlélőként összegzi azokat. Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, Dias természetesen én vagyok. A könyvben fontosak Ölveczky Gábor grafikusművész érzékeny illusztrációi.
Lesznek-e alkalmak a leendő olvasókkal való találkozásra?
Tatabányán A Vértes Agorája Kortárs Galériájában december 1-én, Tatán a Városi Képtár Gútay Galériában december 17-én Jász Attila, az Új Forrás főszerkesztője mutatja be a könyvet, a megyeszékhelyen Krulik Zoltán Robinzon Kruzo dalai közül is elhangzik néhány, Tatán legyen meglepetés a vendég személye. Ölveczky Gábor rajzaiból kamarakiállítás nyílik mindkét helyszínen.
Tóth László a Biciklibelsőről (Új Forrás 2015/4 április)
S örülök Kakuk Tamás prózájának is (Biciklibelső); eddig főleg verseit olvastam, melyek alapján kezdettől (harminc éve) többre, nagyobbra becsülöm őt, mint amennyit eddig kihozott magából; mostani jelenezett prózai szövegének leheletfinom megfigyelései, szociográfikus irányultsága – nem hiába van Tamásnak filmes (tévés) tapasztalata is – a látvány mélységét mutatja meg.
Szegedi-Szabó Béla Átjárók (Tempevölgy 2014./4 szeptember)
2014 áprilisában mutatták be a tatabányai Vértes Agorája Kortárs Galériájában, majd a budapesti Írók Boltjában Kakuk Tamás Ahogy távolodik című verseskötetét. A mű a szerző első önálló kötete, annak ellenére, hogy írásait már a 70-es évektől kezdve folyamatosan publikálja különböző irodalmi lapokban. Halk szavú, mégis erőteljes, rézmetszetszerű líra az övé. Megkérdőjelezhetetlen, spirituális útjának a lenyomata, amelyben önmaga legtisztább elnyerése valósul meg. A költői opus gondosan válogatott, végsőkig letisztult darabjait tartalmazza a most megjelent kötet, akár a várakozásban simára csiszolódott, mozdulatlan kavicsokat az áramló patak áttetsző tükrének mélye. Valahogy szemlélni, kiemelni is így érdemes őket. Létezik egy másik idő, amely ott rejtőzik minden pillanatunkban, de erről – miként az ősi tudásról is – megfeledkeztünk, ahogy Dukay Barnabás zeneszerző is megfogalmazta:”… a pillanat az egyetlen kijárat az időből. A maga felfoghatatlanságával és értelmezhetetlenségével…” Átjáró, angyali rés, vertikális figyelem, amely átvezet egyik időből a másikba.
Amikor Kakuk Tamás érzékeny versszövegeit olvasgatjuk, mintha ezen angyali résen át nyílna és nyilatkozna meg előttünk egy láthatatlan világ legbensőbb lényege. A többnyire rövid, „beavató” költemények az ablak előtt érintésre váró, függőleges selyemfüggönyökhöz hasonlóan, finom és megfoghatatlan drámaisággal lebegnek előttünk, hogy aztán az elsődleges látványon túllépve vezessenek el bennünket a képek valódi „forrásvidékére.” Több rokonlelkű költő életműve is felidéződhet Kakuk Tamás verseinek elolvasása közben, mint ahogy Rónay György, Pilinszky vagy Dsida Jenő neve is felmerült az irodalmi esten. Kakuk Tamás Betlehem megálló című alkotásában hatásosan idézi meg Dsida egyik méltán híres, dermesztő jézusi elhagyatottságot felmutató költeményét.
Azonban az összehasonlítások egyike sem „nyugtatott meg” egészen, inkább egy másik műfaj alkotóinak világa tűnik relevánsabbnak. Amelyeket a legfontosabbnak és sok szempontból összefoglaló erejűnek érzek e kötetből, az A mester ecsetvonása, az Átléped küszöbét és a Találkozási töredékei című, Tarkovszkijnak ajánlott költemény. Ez utóbbi a kötetbemutatón is elhangzott a szerző előadásában. A hiteles tolmácsolás megnyitotta az értelmezés más, körbejárható tereit is. Ami számomra megvilágította Kakuk költészetének középpontját, az a költő azon vallomása, amelyben a filmmel, a filmművészettel fiatalkorától való mély és bensőséges kapcsolatáról mesél. Akárha Huszárik és Tarkovszkij érzékeny lencséinek fókusza kísértene bennük: a közelin át is messzi távlatok nyílnak. Mit is ír a katolikus lexikon? Az örökkévalóság egyedül Isten kiváltsága, Isten „ideje”. Élet és költészet egy. Hogy miért is felejtettük el ezt teljes egészében? Mert valami észrevétlenül kiiktatódott a létezéstudatból.
Számomra szimpatikus az, ahogy a versekkel „bánsz”, nincs benned semmi a sürgető időből (manapság ez korántsem divatos). Azt hiszem, az egész életedre és az életművedre is igaz az egyfajta végtelen, bensőséges várakozás. Miért most érezted úgy, hogy a verseket kötetbe kell rendezned?
A korábbi évtizedek hétköznapjai hajszoltak voltak, ez főleg az újságírói munkára volt jellemző. Magánéleti kataklizmákat is túl kellett élni ahhoz, hogy felismerhető legyen az innen kivezető út, amit most egyfajta küzdelmes várakozással járok. Megrendítő felismerés volt, hogy egy hosszú, szótlan üldögélés a gyermekkori templom padjában milyen kegyelmi változásokat hozhat. Ennek a csendje adta vissza az írás képességét és szabadságát, amiből megszülethetett ez a könyv. Mindez nem történt máról a holnapra, a meglévő tizenhétre még tíz év volt a penitencia. Ekkor jöttek a versek, fontos megerősítéseket kaptam, ezek adtak erőt a folytatáshoz. Egy év alatt elkészült a kötet.
Nem érzem, hogy különösebben izgatna a kor, amelyben élsz, vagy legalábbis mélyen hallgatsz róla.
Itt és most élek. Küzdök a hétköznapokkal, ahogy mindenki, de a létezés versekkel való megközelítése, értelmezése, inkább „egy talált tárgy”, érzés „megtisztítása”. A kívülről érkező impulzusok a belső világ felé taszítanak. Ha színt kell vallanom, nagyon bátortalanul teszem, a magam számára követhetőnek gondolom a „Szög és Olaj”-ban közzétett Pilinszky megállapítást, mely szerint: „Isten a művészetnek nem elkülöníthető része, legyen az mégoly ünnepélyes része is, hanem egyetemes forrása és megtagadhatatlan gazdája.”
A kötetcímben és a versekben minden benne foglaltatik, mégis adódik a kérdés: az út, amelyet eddig bejártál, valamiféle tudásról, tapasztalatról árulkodik, valami olyasmiről, amit egy másik, „megtalált” idő fénye ragyog be. Nem inkább megérkezés ez?
Talán a megérkezés és az út együttélése ez, amelyet, mint sokaknak, a kételyek hullámai nehezítenek.
A hetvenes években olyan művésztársaságba, szellemi körbe kerültél, amely nagy hatással volt rád. Mit jelentett ez neked akkor és mit jelent most?
A Faludi Ádám vezette X-klub új világ kapuját nyitotta ki előttem. Kassák Lajos, az avantgarde, a párizsi Magyar Műhely, az újvidéki Új Symposion. Faludi Ádám határozottan ezt a vonalat képviselte, ettől költőként, íróként a mai napig nem tért el. Innen indult el Lois Viktor művészi pályája is, aki később hangszerszobraival nemzetközi elismerést vívott ki magának. A dolog természetéből adódóan ez a szubkulturális közösség is szétrobbant, de megadta azt a szellemi muníciót, amivel bekopogtathattam Győri Lászlóhoz, a Kilencek tagjához, akit sorsa egy-két évre a városba vetett. Sokat tett az irodalommal barátkozó fiatalokért, mindezt türelemmel, jó szándékkal, barátsággal. Könnyedén, ironikusan mégis empatikusan bírálta, gondozta a kéziratokat. Azóta irdatlan idő telt el, az X-klubos barátságok elkoptak, sokfelé vitt az utunk, de megmaradt közöttünk „a mások vagyunk, mint ők” cinkossága.
Az alkotói életedben vagy húszévnyi szünetet tartottál. Erre a nagy hallgatás időszakára sok mindenki rácsodálkozhat, aki nem tudja, hogy a művész akkor is dolgozik, ha látszólag nem csinál semmit. Erről a csendről vagy keresésről nyilvánvalóan nehéz mesélni, mégis érdekel, hogy mi zajlott benned?
Egyszerűen elnehezedtek versek. Nem emeltek fel, lefelé húztak. El kellett őket engednem. Egyébként sem volt egyszerű időszaka ez az életemnek. Úgy éreztem, spirálisan zuhanok, mint a 2001 Űrodüsszeia pilótája, de én nem akartam megérkezni oda, ahová Bowman. Kézzel-lábbal kapaszkodtam, így sikerült lefékeznem, de ennek ára a hallgatás lett. Az életösztön azt diktálta, hogy elhitessem magammal, ez a természetes állapotom. Civil foglalkozásaim, televíziózás, újságírás kreatív terepet nyújtottak ehhez. Legbelül azonban ott munkált a kimondhatatlan kényszer a versírásra. Toltam, halogattam, elfojtottam. Ha mégsem, akkor volt erőm összetépni a papírt, később megnyomni a delete gombot. Mert akár közölhető versek is lehettek volna a sorok, de nem éreztem érvényeseknek azokat. A hallgatás nyilván frusztráció, a kudarc súlyának cipelése, de ha megérzed, hogy ez a próbatétel ajándék, akkor egyszer elérhetsz oda, ahol már megszabadulsz ettől a tehertől.
Megkerülhetetlen, hogy meg ne kérdezzem – hiszen írásomban is felemlegetem költészeteddel, látásmódoddal kapcsolatban Andrej Tarkovszkij filmrendező nevét, mert valamiféle spirituális hasonlóságot véltem felfedezni képeitek valóságszemlélete között -, hogy; mit jelent neked az ő művészete?
Andrej Tarkovszkij filmjeinek mindegyike reveláció ma is. Az a következetes művészi és erkölcsi magatartás, amit alkotásai sugároznak, nem véletlenül érintik meg a művészeket, kényszerítik őket valamiféle reflexióra. Az ő érzékeny világlátása, a költészettel azonos képversekből építkező munkáinak ereje, filozófiai látásmódja, a kereső és esendő ember fájdalmas részvéttel való „fölmutatása” áldozat és szabadulás egyben. A kétkedő és reménykedő lélek útkeresése a létezés labirintusában.
A költészet számodra nem egy „kötelező”, hanem egy erőteljesen kegyelmi pillanat. Hölderlinről azt mondja valahol Heidegger, hogy olyan magányos volt, hogy tulajdonképpen a tiszta létezéssel tárgyalta meg a gondjait. A Hölderlin a toronyban című négysoros versedben a megbomlott tudatú, élete utolsó évtizedeiben vegetáló német költő tübingeni szobájának ablaküvege mögött a „vakító napok fémes tükrei/végleg fölfénylenek –”. A költészet ereje, a képzelet egyedül képes arra, hogy megváltsa a dolgokat?
A költészet ereje a költő gyengeségében van, abban a hatalmas magányban, amelyben a versek megszületnek. Szembenézni mindazzal, amiről nem lehet beszélni, legfeljebb leírni. Szenvedni, küszködni a sorokkal, hogy percnyi föloldozást adjon a sors. Ez valóban kegyelmi pillanat. Megváltást nem hozhat, de annak reményét felkínálhatja. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e elfogadni azt, de a létezésnek lehetnek olyan mélységei, amikor ez már nem a választáson múlik.
Úgy tudom, hogy egy különleges utazásos élménynek köszönhetően sok minden átértékelődött benned, miközben bejártad a tengereket, az időtlenség eme cseppfolyós birodalmát, történt valami; a hosszú hallgatás, a várakozás felszínre hozta a lélek szunnyadó erőit, távol a parttól és otthonodtól naplót is vezettél.
Az utazással eltöltött idő elzárt az itthoni világ gondjaitól, miközben a sajátjaimat, a legbensőbbeket, nyilvánvalóan vittem magammal, de ezek is lecsendesedtek, más fénytörést kaptak. Olyan világba érkeztem, ahol a mi társadalmi szabályainktól és kulturális szokásainktól eltérőeket ismerhettem meg. „This is not Europe, it’s Africa.” Nem hagyományos értelemben vett turista voltam, így a kedves rokoni vendéglátásnak köszönhetően jobban beleláthattam az ottani életbe. Az óceánok, a leküzdhetetlen szelek, a mérhetetlen távolságok és a természet sajátos szépsége ritka ajándék volt a sorstól. Erős érzelmi hatások értek ott, melyek a mai napig kitartanak. A napló mindezek dokumentuma.
Ha jól sejtem, ez a távolodás és egyben közelítés költészetté is sűrűsödött, ebből az élményből egy új, még az olvasók számára nem hozzáférhető versanyag íródott.
Egy Afrikához kötődő, különös ember élete ragadott meg, az évszázadok tintapapírján felszívódott, eltűnt ennek minden hétköznapi részlete, de miközben fantasztikus tettével beírta nevét a történelemkönyvekbe, mégsem tartozik az igazi győztesek közé. Esendő vereségében azonban ott van mindannyiunk sorsa, érdemes szembenézni ezzel. Az ő verses naplóján dolgozom.
Gondoltál-e arra, hogy megpróbálkozol a regényírással, tekintve, hogy a költemények mélyén, a „rejtélyes” képek sorozata mögött sokszor olyan megvilágosult pillanatok történetcsírái rejteznek, amelyek akár egy nagyobb lélegzetű prózamű lehetőségét is magukban hordozzák.
A versek, kisprózák, esszéket idéző útinaplók mellett regényterv(ek) is foglalkoztatnak, a kérdés mindössze annyi, hogy ezek teljes erőbedobással megvalósíthatók-e rövidebb távon. Ennek eldöntése nem az én tisztem.
Papp Máté Ahogy távolodik (Vigília 2014. /8 augusztus)
Ahogy közeledik a megérkező, úgy tűnik a messzeségbe a távoli tartomány, amit maga mögött hagyott, s úgy rajzolódnak ki az itthoni táj körvonalai, mintha csak arra vártak volna, hogy valaki elmossa, majd újrakontúrozza őket: a házakat, a fákat, a kerítést, a kertet, a szobrot a téren, a függönyt az ablakon, a kilincset az ajtón, az árnyékokat a falon… Kakuk Tamás huszonhét évnyi hallgatás után közölt versei az emlékezés körvonalai mentén közelítenek ahhoz a leírhatatlan tapasztalathoz, amit jobb híján hazatérésnek nevezhetünk.
Lényegtelennek látszik, hogy honnan és hová jut vissza a rejtekező lírai elbeszélő, akinek kiléte csak azokon a szétfutó tereken és vétlenül levert tárgyakon érhető tetten, amelyek vele ellentétben mindvégig mozdulatlanok maradnak, és amelyeken szinte észrevétlenül hagy nyomot. „nézi mögötte / naponta mindig újra / befelé figyel / futna minden / mégis mozdulatlan / súlya egyre nő / nap vakít mögüle…” Megfejthetetlen vonalak kacskaringóznak, titkos járatok tárulnak fel ebben az egyszerre időtlenített és mulandó képzetrendszerben, miközben egy súlypontot követ minden kibillentett test, egy keresztmetszetbe rendeződnek a természet tömbjei, a napok nyitva hagyott, olvadó távlatai.
Jelen esetben nem az időből peregnek ki az olvasásra fordított percek, hiszen a bennfoglalt képek kimerevített mozzanatok, lelassított rezdülések csak, amelyek elsősorban nem az elemzés, hanem a szemlélet számára érzékelhetőek. „hétköznapi időd sem engedi / hogy elérjen hozzád / ezért nem tudod eldönteni / valóban láttad-e / vagy csak az emlékezet / jótékony játéka idézte fel / a megfoghatatlan pillanatot / amit örökké keresel” Ezért maradnak vázlatok a versek, melyek mögött újabb és újabb rétegek feslenek fel, hogy aztán ismét elhullámozzanak, majd egy felületté simuljanak össze; és ezért lehet csupán tétova kísérlet a szövegek értelmezése is, amely csak egyfajta lábjegyzetelésre szolgálhat. „az időt nem számolod / úgy érzed az már a tiéd / nem szükségesek a szavak / nincs mit kimondani”
Fogódzót nyújthatnak a megidézett szellemalakok Hölderlintől kezdve, Adyn és Ottlikon át, Tarkovszkijig, illetve azok az evangéliumi ihletésű stáció-stilizációk, amelyek motivikusan kapcsolódnak a keresztény hagyomány egy-egy szimbolikus eleméhez (Betlehem, fügefa, három szeg, három király, egyszülött, éltető víz), és ezzel párhuzamosan annak –főleg újszövetségi – kulcsfogalmaihoz (szenvedés-bűnbocsánat-kegyelem). Mégsem ezek a kapaszkodók lesznek, amelyek továbblendítenek a kötet holtpontjain – ha vannak egyáltalán ilyenek, hiszen tervezett cezúrákról (a három részes ciklusfelosztáson kívül) nem is igazán beszélhetünk, ahogyan azt a központozás nélküli, egy lélegzetvételnyi szövegek is tanúsítják.„elhagyott madáretetők / az ágakon / kiszabadult felhők / fogságából a hó / megszállta az utcákat / hozta a szabad lélegzetet / de a megváltás fehér leple / az ajtón kívül maradt” Egy váróteremben veszteglő vagy egy kikötőben kallódó utas védtelen és szabad, szomjazó lélegzetvételei ezek a versek, akinek tekintetét nem az érkező vonat vagy hajó tülkölése emeli fel. Másfele figyel. Ahogy távolodik az otthoni táj (valaki újrakontúrozta, majd elmosta a körvonalait), egy közeli tartomány tűnik elő a messzeségből. Mintha csak arra várt volna, hogy maga mögött hagyja a házakat, a fákat, a kerítést, a kertet, a szobrot a téren, a függönyt az ablakon, a kilincset az ajtón, az árnyékokat a falon… (Új Forrás Könyvek, Tata 2014)
Benedek Leila “Költő az, aki verset ír és az, aki nem ír verset” (Librarius online, 2014. május)
Kakuk Tamás első verseskötete az Ahogy távolodik huszonhét év hallgatás után idén jelent meg. A versírás nehézségeiről, kudarcairól és az új kötetről beszélgettünk.
Gyakorlatilag 1976-tól tíz évig folyamatosan publikált. Miért csak most jelent meg az első kötet? Mi történt azokkal a versekkel, amelyeket korábban publikált folyóiratokban?
Valóban publikáltam az országos irodalmi folyóiratokban, az Alföldben, az Új Forrásban, de például a Mozgó Világban, a Kortársban is, antológiákban szerepeltem. Összeállítottam az első kötetem, a kiadásnak akkoriban jóval nehezebbek voltak a körülményei, de mégis a bennem lévő belső bizonytalanság, aminek sok oka volt, akadályozta meg, hogy postára adjam a kéziratot. Rám nehezedett a versek világa, muszáj volt szabadulnom ebből a szorításból. A megírt versek lefelé húztak, nem felfelé emeltek, és ez a lélektanilag indokolt, a külső szemlélő számára nyilván érthetetlen folyamat, óhatatlanul az elhallgatáshoz, egyfajta várakozáshoz vezetett. A várakozás viszont frusztrációt okoz, a túléléshez kellett valami kapaszkodó. Ezt találtam meg Tadeusz Różewicz „Ki a költő” című versének első két sorában: „költő az aki verset ír/ és az aki nem ír verset”.
Tehát ezt az időszakot huszonhét év hallgatás követte, hogy látja most ezt az időszakot, és mi változott most hirtelen?
Lelki szükségállapot volt, lázadásokkal és belenyugvásokkal. Pilinszky egyik nyilatkoztában a költői pálya szakaszait így állapította meg: a versíráshoz először tehetség kell, a következő periódusban ész, majd végül erkölcs. Ilyen kései bemutatkozás ezek esszenciája kell, hogy legyen, mondom kellő öniróniával. A változást sok minden generálta, például egy messzi országba való utazás, ahol gyakorlatilag elszakadtam mindentől, ami ide kötött. A napi gondoktól, a hétköznapoktól, szorgalmasan naplót vezettem. Minden nap volt erőm írni. Megfogalmazódtak azok a gondolatok, amelyekből új utak vezettek az új versek megírásához. Egy olyan fajta megközelítést tett mindez lehetővé, hogy egész egyszerűen felszabadult bennem sok minden. Minden inspiráló tényezővé vált. A tétlen várakozás véget ért és tevékeny várakozássá lett.
Régi versei is megtalálhatóak a kötetben?
Szerepelnek benne régi versek is, de átdolgoztam, javítgattam, csiszolgattam őket. Változatlanul egyetlen vers maradt, A betlehem megálló, de címe eredetileg Betlehem volt, tehát ez is megváltozott. Több más régi verset is helyet kaphatott volna a kötetbe, de arra törekedtem, hogy egységes ívet próbáljak teremteni. Szerintem a verskötet olyan, mint egy zenemű, egy szimfónia, amelyben adottak a tételek, de mégis egy verssé lehet olvasni az egészet.
A versek nagyon rövidek, de hosszúkásak, mint egy fa törzse és gyakran csak egy-egy képet jelenítenek meg. Honnan ered ez az erős képi világ és ez a szikár, központozás nélküli forma?
Nagyon fontos része volt a világhoz való viszonyulásomnak a film. Tarkovszkij, a francia új hullám. Ez a fajta filmes megközelítés, képekben való látásmód vezet engem a versírásban. Egyszerűen, látom a képeket, hagyom a széleiket halványodni, összeérni, távolodni. A szövegek központozás nélkülisége újabb dimenziókat, másféle olvasási módokat is teremt. Korábban használtam központozást, de ez a forma úgy érzem, hogy inkább a magasba tör, mint egy fa, elágazik, elágazhat sokfelé.
Az erős képeken túl mit gondol, mit szeretne kifejezni a verseivel?
Egyetlen kérdésem van, ki vagyok én, és hol van az, amit keresek. A bizonyosság keresése foglalkoztat, a létezés és az idő, és az, hogy mindez, hogyan hozható valamilyen egyensúlyba.
Mennyire jut el manapság a líra az olvasókhoz?
Azt gondolom, a versolvasáshoz alapvetően több idő kell, egy lelkiállapot kell, vagy egy élethelyzet. Talán a próza jobban „olvastatja magát”, de persze, ez csak általánosságban lehet igaz, ha igaz egyáltalán. Az alapvető nehézsége a versolvasásnak: a vers igényli az odafigyelést, a törődést. Az emberek nyilvánvalóan kevesebbet olvasnak ma, mint régen, és valószínűleg nincs is annyi idő a versekre, de ez nem baj. Előbb-utóbb mindenki eltalál a maga verséhez.
Mórocz Károly Huszonhét év után újra verseket ír (24 Óra 2014. május 11.)
Hosszú hallgatás után kezdett el újra verseket írni Kakuk Tamás, a napokban jelent meg az Ahogy távolodik című kötete. Kakuk Tamás költő, író televíziós és rádiós újságíróként dolgozott évtizedekig. Tíz éve hivatali kommunikációval foglalkozik. Első verseit az Új Forrás és az Alföld mutatta be 1976-ban. Szerepelt az Új Írás Ady emlékszámában, és közölte írásait a Mozgó Világ és a Kortárs is. A tízéves folyamatos publikációt, antológiákban való megjelenést huszonhét éves hallgatás követett. A Vigíliában és az Új Forrásban 2013-ban tűntek fel új versei, prózai írásai. Első kötetét Ahogy távolodik címmel adta ki az Új Forrás Kiadó. A könyvbemutatót a napokban tartották a Vértes Agorája Kortárs Galériájában.
Huszonhét év rengeteg idő, miért a hosszú hallgatás?
Erre sokféle magyarázatot adhatnék, de a lényeg, hogy most újra írok. Egyébként meg, ha jól belegondolunk, akkor az ember élete várakozás. Nagyon jól kell tudni várakozni, hogy megérkezzünk, és ha szerencsénk van, akkor ez a ritka kegyelmi pillanatokban sikerülhet. Ez komoly ajándék.
Miért pont most születtek meg az új művek?
Most jött el az ideje annak, hogy megszülessenek. Hiszek abban, hogy aminek meg kell születnie, ahhoz az életben megteremtődnek a feltételek.
A kötetet lapozgatva, mintha szomorúak lennének a versek.
Nem nevezném szomorúnak a verseket. Talán szemlélődőnek. Képeket festenek fel, tájakat, tárgyakat, mögéjük kell nézni, félre kell húzni a valóság kopott függönyét. A keresés motivál, hogy próbáljak egyre érvényesebb válaszokat találni azokra a kérdésekre, amelyek engem, de azt hiszem, mindannyiunkat foglalkoztatnak.
A régebbi versek közül kerültek a kötetbe?
Néhányat beválogattam közülük, de szigorú rostán estek át. Az elsődleges szempont az volt, hogy belesimuljanak a világba, amit az újabb írások teremtettek. Némelyiket újra csiszoltam, igazítottam a sorokon, s ezzel szándékaim szerint nem veszítettek el eredeti üzenetüket, de mégis más fénytöréseket is kaptak.
A kötet megjelenést folyóiratközlések előzték meg.
Minden ember számára fontosak a visszajelzések. A költő, az író folyóiratokban való jelentkezéssel mutathatja meg magát, erőt meríthet a közlésekből, igazolhatják számára, jó úton jár.
Ha elolvassuk a kötet fülszövegét, vagy ha felidézzük a kötetbemutatóról Szénási Zoltán irodalomtörténész, az Új Forrás felelős szerkesztőjének szavait, akkor egyértelmű, hogy a folyóirat jelentős szerepet játszik alkotói munkásságában.
Meghatározó a kötödésem az Új Forráshoz. Payer Isván főszerkesztő idejében a bemutatkozásra nyílt lehetőségem, a Monostori Imre vezette időkben – az elhallgatásig – egy erős jelenlétre, most pedig Jász Attila főszerkesztő, nem mellesleg kitünő költő, fogadta el az új verseket, szerkesztette meg kötetemet. Bízom benne, hogy a kör nem bezárult, hanem vonala fut tovább.
Ebből a szempontból egy másik folyóirat is fontos.
Valóban, az Új Forrásban való újra jelentkezéssel egyidőben közölt a Vigília, ahol hasonlóan az Új Forráshoz, azóta meg-megjelennek az új művek, így mindkettő közel áll a szívemhez.
Reichert Gábor Nem válaszokat, kérdéseket próbál megfogalmazni (24 Óra, 2014. május 11.)
„Aztán behunyod/szemed/hogy tisztán láss/ha majd te is megérkezel” – zárul Kakuk Tamás kötetének utolsó darabja, a Szétfut a tájon. Az Ahogy távolodik című versgyűjtemény talán legfontosabb tulajdonságát összegzik az idézett sorok. A rövid költemények beszélője sosem mutat rá egyértelműen, hogy hol van az a bizonyos hely, ahová meg kellene érkeznie, vagy egyáltalán, honnan hova tart útja során. Az elhallgatás, a kimond(ha)tlanság ennek a költészetnek az egyik leglényegesebb eszköze, nem válaszokat, hanem kérdéseket fogalmaz meg annak érdekében, hogy az olvasó „megfejthesse az utat”, amelyet életében bejár. A lírai én ugyanakkor nem hallgatja el, hogy sincs biztosabb tudása erről bárki másnál, hiszen – ahogy az Ablakból láthatod című versben mondja – csak hihetünk benne, hogy az „éltető vizek forrásához” vezető utat valaha is felfedezzük. Kakuk Tamás verseiben gyakran előkerül a hajó és a tenger – mint a végtelenben való keresés motívuma, amelyet nagyon szépen kiegészít a könyv képi világa. A borítót és a három versciklus előtti oldalakat ugyanis Kovács Attila távoli tájak vizeit – és az azokon épp távolodóban lévő hajókat – ábrázoló fotók illusztrálják.