Flashback

A képhiba új esztétikai minősége

Tomecz Dániel festőművész a Tatabánya Alkotó Művészeiért Alapítvány egyik különdíját kapta a 2023-as XV. Őszi Tárlaton. Ez a díj adta azt a lehetőséget, hogy önálló kiállítással mutatkozzon be a tatabányai közönségnek a Bánhidai Alkotó Ház Betegszamár Galériájában. Az alapítvány tárlata A Vértes Agorája a Tavaszi Fesztiváljának programjaként valósult meg, tovább növelte szakmai súlyát és jelentőségét.

A fiatal művész az alkotópályát grafikusként kezdte, majd festészetet tanult az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen, itt 2022-ben szerzett diplomát. Ő maga, így határozza meg művészeti törekvéseit: „Alkotói tevékenységem főbb aspektusai közé tartozik a privát és kollektív emlékezet kérdésköreinek vizsgálata, a létező rendszerek lebontása és átértelmezése, új, egyéni struktúrák kialakítása és alkalmazása a műtermi gyakorlatokban. Munkamódszeremet nagymértékű gyűjtés és felhalmozás jellemzi. Az elmúlt időszakban érdeklődésem kiterjedt (a különböző szakterületek bevonásán keresztül) a játék, mű és játszó fogalmi kapcsolatainak elemzésére. Alapvetően festményeket, papír alapú munkákat, fotó és videódokumentációkat készítek, további projektjeimnél számos technikát és médiumot alkalmazok (beton, gipsz, fa, bőr, tetoválás, lőszerek, digitális grafikák).”

A mostani kiállítását is a sok műfajúság jellemzi, mely a monotípiától, a grafikákon, a festményeken, a színes ceruzarajzokon át, a digitális nyomatokig terjed. Azt hiszem, teljesen természetesen, hiszen ennek az életkornak és létállapotnak nem lehet más a jellemzője, mint a keresés, a kutatás, a módszerek és a különböző technikák elsajátítása. Ez a helyzet nyilvánvalóan azt is magával hozza, hogy az önkifejezés vágya és igénye folyamatos alkotásra ösztönzi a művészt, és így van ez jól. Különösen akkor, ha mint Tomecz Dánielnél is, érvényesül Paul Klee elhíresült azon mondása, miszerint:  „A művészet nem a láthatót adja vissza, inkább láthatóvá tesz”

Mostani kiállításának címe: Képhiba, amely arra is utalás lehet, hogy a valóság a művészet szabadságának rendelkezésünkre álló eszközeivel is nehezen értelmezhető. De úgy gondolom, ha a szó második felére koncentrálunk, tehát a hibára, akkor egyet kell értenünk Szénási Zoltán és Reichert Gábor irodalomtörténészek azon megállapításával, hogy „A hiba tehát – akár esztétikai értelemben, akár például egy könyv vagy egy képzőművészeti alkotás technikai kivitelezése során általában – minőségeszmény, az idealitás destrukciója vagy provokációja….Számtalan kortárs irodalmi példát is sorolhatnánk arra vonatkozóan, hogy a hiba önálló esztétikai minőségként szerves részét képezi egy-egy alkotásnak. Hasonló kérdéseket a modern képzőművészet és zene kapcsán is megfogalmazhatunk.”*

Bizonyos vagyok abban, ha Önök is megnézik a kiállítást, akkor egyetértenek azzal, hogy a fentiek szellemében Tomecz Dániel „képhibái” beépülnek a művekbe és összegző, új esztétikai  minőséget teremtenek.

*”a szépség fűszere és forrása – a hiba” (szerkesztő: Szénási Zoltán-Reichert Gábor) Hely és Mérték, TAMA, 2023

(Képhiba, Tomecz Dániel kiállítása BAH Betegszamár Galéria)

Hol a világ közepe?

Tóth László kísérlet(ei) és más(ok) hang(ban)/játék(ban)/szín(ben)

 A szerző minőségi művek sokaságával bizonyította, hogy munkássága érdemes az olvasói figyelemre. Az íróemberek igen különböznek egymástól, de abban vélhetően hasonlatosak, hogy a fiókok, mappák, winchesterek, felhők mind-mind őriznek még kiadatlan kéziratokat, vázlatokat, félkészen papírra vetett gondolatokat, vagy éppenséggel kerek történeteket, melyeket az írói elégedetlenség ítélt áristomra, hátha az idő javít rajtuk. Más távlatot ad, kitisztultabbat, vagy még homályosabbat, ki tudja, talán ebben a bezártságban kezd „élni“ az írás, hogy kiszabadulva kényszerű fogságból magát a szerzőt is meglepje újjászületésével. A kiadói fülszöveg eligazítást ad arról, hogy „vegyes műfajú prózai-drámai – és sokszor a szerző által is elfelejtett – írásokat tartalmaz“ a kötet, „több mint fél évszázad termését – kísérleteit, töredékeit, monológjait, drámai műveit, esszébe hajló vallomásait és humoros-szatirikus hangú novelladarabjait, ön- és lélekelemzéseit“.

Tóth László könyvéhez Artur Lundkvist, a sok műfajú és sok könyves svéd irodalmár  gondolatát választotta mottóul, ha úgy tetszik, eligazító táblának: „…minden arra való a világban, hogy nevén nevezzük, megérintsük, emberivé tegyük, minden dolgot, minden létezőt – megszámlálhatatlan, mi minden vár szabadító szavára…” Érzésem szerint erre (is) rezonál Tóth László bevezetőjéből a kiemelt gondolat: „Éppen ezért talán széles(ebb)re tárnom pályakezdő korom, írói előéletem s múltam ablakait sem teljesen fölösleges, mert mindaz, ami ezzel fényt nyerhet, talán egy örökösen magamagáért küzdő személy(iség) – mert mi más lenne az író, ha nem ez – olyan jegyeit is mutat(hat)ja, melyek az egészet is más-más oldalról segíthetnek értelmezni.“

Az ezen elvek mellett szerkesztett kötetnek megítélésem szerint két olvasata van, egy annak, aki alaposabban ismeri Tóth László munkásságát, ha csak végig futunk a megjelent művei listáján, nyilván a többségről beszélünk,  ő mintegy műhelymunkaként is kezelheti a szöveganyagot, visszafelé nyerhet bizonyságot arról, hogy hová fejlődött, jutott el „skorpió korából“ az író. Míg a másik vonal, feltételezhetően ők az ebben a kötetben megjelent írások sokféleséget, műfajilag, stílusban megtapasztalva veszik kézbe az életmű érett, kimunkált, sikeres darabjait.  Bizonyára nem vitatható azon állítás, hogy Tóth Lászlót az irodalmi közvélekedés elsősorban költőként tartja számon, de ahogy a fülszövegben megidézett Tőzsér Árpád írta róla: „Tóth prózaírónak is kitűnő (…) prózában is azt csinálja, amit verseiben: a lét és a létezés, az egzisztencia alapkérdéseivel néz szembe”.

Miután fiatalkori művek is szerepelnek a kötetben és Budapest, Pozsony, Dunaszerdahely sem esik messzire Bécstől, nem csak földrajzi távolságra gondolok, így eszükben juthatnak Adalbert  Stifner „fejlődésregényéből“, a Nyárutóból ezek a sorok: „Az ifjúság saját korlátlanságát és a jövő végtelenségét látja a költészetben, ez pedig eltakarja a fogyatékosságokat, és pótolja a hiányt. Azt költi bele a műalkotásba, amit saját szívében él át. Ezért jelentősen különböző művek egyformán képesek magukkal ragadni az ifjúságot, s hogy fiatalon a legvégső nagyság termékeit sem tudjuk megérteni, ha azok nem az ifjúság virágzásának tükröződései.“ És akkor álljon itt a példa az 1968-1972 között született szövegekből: “Szombat volt, és délelőtt. A hirtelen fölbukkanó kormos falú épület mogorva állomásfőnökként állított meg. A kisváros, ahová érkeztem, poros csenddel fogadott. Úgy terítette lábam alá szőnyegét, mintha legalább egy megváltó érkezett volna ide. Nem tudom, tudnék-e valamilyen csodát tenni? Különben, bárhova is érkezem, mindig az az érzésem, hogy várnak. Mégiscsak megváltó lennék?“

Az ifjú korban kevesebbel nehéz nekiveselkedni az írásnak, csak ekkora elszántság vihet előre, vagy még inkább, ekkora lendülettel kapaszkodhatunk fel azon a belső szerpentinen, amelyről jó esetben nem szédülünk le a hívogató mélységbe. „Írónk értelmezésében a ‚világ közepét‘ – a kiindulási pontot, az origót mindenki maga jelenti saját maga számára, ahonnan két irányba – kifelé is, befelé is – vezetnek utak, ám hogy azokat végigjárjuk, ki sem kell mozdulnunk magunkból. Hiszen az ember végül is magában hordja, mint Zbigniew Herbert írta egykor, ‚azt az egy-két kérdést, amelyre egész életében hiába keresi a választ‘.“ A kronológiai sorrendbe szerkesztett prózákat, hangjátékot, naplókat, a szerző szavával szólva, „kulturális leletmentésnek“ nevezhetjük; az írások többsége a széppróza és az esszé határán egyensúlyoz, és mozaikként kirakható belőlük az író portréja, valamint a  megtalált és közreadott művekben felfedezhetjük Tóth László világlátásának sokszínűségét.

Most kövessük őt a fentiekben említett belső úton „A világ közepe“ címet viselő naplórészlettel, hogy ebben a személyes szövegben mi is magunkra ismerhessünk: „A padon, amelyen most lábamat kinyújtva, kényelmesen elhelyezkedve ülök, jobbra-balra jártatom a szememet. Temetőben vagyok; mindenfelé sírokat látok magam körül. Halottak vesznek körbe – ismerősök, ismeretlenek –: a világ közepén vagyok. Innen tulajdonképpen mindent belátni a földgolyóból, ami a világból lényeges. A halottak nyugalmát nem zavarom, mert nem bánják, ha velük vagyok, ha vannak velük. A teljes mozdulatlanság, a teljes elhagyottság számukra is kibírhatatlan; szeretik, ha szólnak hozzájuk, ha beszélhetnek valakihez. Egyszer, versben, azt írtam: „Ha elfelejtik őket, a halottak is meghalnak.” Ma sem gondolom másként. Leírom hát prózában is. Ha elfelejtik őket, a halottak is meghalnak. Élik hát a maguk életét. De csak velem, velünk.“

(Gondolat, Budapest 2022. Art Limes online 2024. 02. 15.)

 

Évek és évszakok

Szerencsés költözés volt. Kilépek az erkélyre és  a látóhatár előtt egy lépéssel ott a templom. De nem is kell kilépnem, az ablakból is látom. Ha munka közben megnyújtóztatom a tagjaimat, az erkélyajtóhoz sétálok. A templom mozdíthatatlanul ott áll a dombtetőn. Napfényben, esőben, szélviharban és hószakadásban. Hajnalban, reggel, délelőtt, délben, délután, este, éjszaka. Az örökkévaló időtlenségben, melynek reménye valahol az emberi szív legmélyén rejtőzik.

(Évek és Évszakok/ mobilfotóim a Bánhidai kisGalériában)

Kitekintés az irgalom ablakán

Éjszaka felébredek, az ablakon túli meghitt tájat sejtelmes párafelhő takarja. A farkasok órája ez, a sötétség lassan szürkületbe fordul, de elrejti a makacs ködfátyol. Amit majd az erősödő világosság szakít fel, s a réten így lesznek „Felhőfoszlányok a hajnali fűben”. Jász Attila ezzel a címmel gyűjtötte egybe 2012-től 2022-ig terjedő útinaplóinak hét füzetét. Mostanában rákaptam arra, hogy puha grafitceruzával aláhúzzak sorokat, lapszéli jegyzeteket tegyek. A fülszövegben a szerző ajánlásából ezt a mondatot jelöltem meg: „Ez a kötet a megnyugvás keresése az időtlenben, menekülés a mozdulatlanba.” A hullámzó szövegritmusban egymást követő verseknek és prózáknak a szentté avatott, irgalmas Faustyna Kowalska lengyel apáca és az utazásain a költővel tartó „Andrea nővér“ voltak az útitársai. A könyv puhafedelű borítóján Bátai Sándor korábban készült Földírásának finom grafikai vázlata, hogy a rajzsorozat többi darabjával a belső oldalakon elválassza-összekösse a költő teremtette transzcendens teret. Amelyben dőlt betűvel ott vannak a Faustyna nővér által sugallt, diktált versek és naplótöredekék: „égtengerre néző szobámból látom,/ Isten zsilipjei már nyitva-tárva,/ egyelőre mindez csak álom,/ ki kell hozzá hajolnunk a kegyelem ablakába”. A krakkói apáca három évet járt iskolába, majd gazdag családok szolgálójaként dolgozott, húszévesen lépett be az Irgalmasság Anyja Nővéreinek Kongregációjába. Szakács, kertész és portás volt. Életét a bűnösök megmentésére ajánlotta fel, hogy hosszas, fájdalmas betegségben hunyjon el 1938-ban. Misztikus, istenközeli élményeiről naplót vezetett, ami  halála után jelent meg, Faustyna nővért a katolikus egyház az ezredfordulón avatta szentté, emlékét azóta az Isteni Irgalmasság vasárnapja őrzi.

Jász Attila új könyvében ars poeticaként (is) értelmezhetően találok rá, az annál mégis messzebbre mutató komplentatív sorokra: „ az út fekete szalagja tereli az utazókat/ a cél felé, ami tudjuk jól, nem fontos,/ csak várni kell, türelemmel,/ és hagyni megtörténni a dolgokat,”. Az álom és valóság illékony anyaga találkozik a kötetben, amely „ablak az égre”, és ahol „semmi sem történik véletlenül,”, hiszen „furcsa sziluett rajzolódik ki az elhagyatott gyóntatószék homályos üvegén át, benyitsz óvatosan, egy létra, ahogy lustán az ég felé nyújtózkodik.” Azt hiszem, hogy ez utóbbi a metafora erős bizonyítéka annak, hogy a szövegek narratívájában ott bújkál a „megszólítás ábrándja” (Györe Balázs), „azon a spirituális úton, amit mindenkinek magának kell megtalálnia és végigjárnia” (Stefan Bauberger). A kötetben páraként sűrűsödik, tisztul, csapódik le a csend misztériuma, ahogy a zen meditáció és a keresztény szemlélődő ima is egymásra rétegződik. Hogy a versekben és prózákban, vagyis Faustyna nővér  „újraírt” naplójában összegződjön, legyen tágasabb a költői valóság.

[ii/7]

mennyire vágyik Jézus az emberek szívébe jutni, el se hisszük, mert gyönyö-
rűség számára rákapcsolódni a lelkekre, miközben átszögelt kezeiből árad
a kegyelem, de a lelkek persze nem ismerik fel a szeretet, úgy viszonyul-
nak hozzá, mintha valami élettelen dolog lenne, de én nem feledkezem meg
semmiről

„A kötetben előforduló dőlt betűs, szürke idézetek Faustyna Kowalska által sugallt, diktált versek és naplótöredékek a szerző félrefordításai, Szent Fausztina eredeti gondolatait-érzéseit, látomásait maximálisan tiszteletben tartva.” –  írja a szerző.

JászAttila munkásságában jelentős szerepe van a naplónak, mint irodalmi műfajnak. Első kötetét, a Daidaloszi naplót követő tetszőleges példákkal a gazdag életműből: Miért Szicília? Részletek egy elveszett naplóból, Csendes Toll élete. Avagy A–Z örökké valóság, Csendes Toll utazik, Bölénytakaró. A lengyelországi utazáskor való lelki találkozás Faustyna nővér máig ható misztikus jelenlétével lett az „alkalom“, amelyet Jász Attila „megragadott“, hogy napló formájában „megőrizhető“ mű szülessen. Maga így ír erről: „…ahogy megismerkedtünk Krakkóban, ahogy találkoztunk, vittem magammal, magamban a tekintetét.” Melyben az olvasónak állandónak tűnik az angyalok, a hóesés ottléte, a „változás kényszerű fájdalma“, hogy fehér színű legyen a világ: „mindent befedett a hó, minden fehér, mint egy használatlan papírlap, nem írt rá senki.“ Ebben a nagyböjtkor prózában íródott sorban ott van a remény, hogy a „fehérség”, a majdani tisztaság a megváltást is magában hordozza. Az örök áldozathozatal után az erdők és mezők kizöldülnek: „Mindig csak erről akarsz majd írni,/ vonatablak képkivágásában/ esőáztatta mezők és erdők zöldjének váltakozása,/ felhők és nap vonulása, időtlen s ég.” A költő a természet spirituális terében üldögél a teraszon, nézi, ahogy egy angyal repül el a tuják felett, miközben a domboldalon lefelé ballagó zen szerzetes alig hallhatón mormogja: „Az időben csak bízni lehet, szabad és kell,/ ne ragaszkodj a dolgokhoz, engedd csak el,/ha hideg szél fújdogál, csak örüljél neki,/ ha nap égeti bőröd, süttesd/ a szívedet is.” Az útinaplók függelékében Faustyna nővér „látomásos” Jézust ábrázoló festményének sorsát követhetjük, azzal a megrázó közjátékkal, hogy a múlt század hetvenes éveiben gabonaraktárnak használt fehéroroszországi templomban függött a falon, ahová a helyi hívek éjszaka beszöktek imádkozni. A földrajzi helyszínekhez köthető spirituális utazások feljegyzéseinek olvasása közben nem csak vele, de önmagával is találkozik az ember. Ezentúl, ha ködpárás reggeleken kinézek az ablakon, hogy halljam az első reggeli harangszót, a patakpart nyárfái előtt talán egyszer megpillanthatom az apácaruhás Faustyna nővért, ahogy a felhőfoszlányok ölelésében felemelkedik az égbe.

(Kortárs Kiadó 2022. Felhőfoszlányok a hajnali fűben, Tiszatáj 2023/6)  

Egy rockdíler időlitográfiái

A Bánhidai Alkotó Házban Faludi Ádám időgépe pörög, nem véletlenül, hiszen a tárlat címe: A lendkerekes idő , s ha nem felejtettük el a fizikában tanultakat, tudjuk, a lendkerék nagyjából megőrzi fordulatszámát, így lehetővé teszi, hogy olyan gépek járása is egyenletes legyen, melyeknél a tengelyre ható nyomaték ingadozása jelentős. Faludi kiállításának megtekintésekor ezt az emberi élet metaforájaként is felfoghatjuk, vagy akár az alkotói folyamatok egyensúlyba tartásaként is.

Faludi Ádám talált tárgyak újrahasznosításával teremt műtárgyakat, ami nem idegen tőle, hiszen költőként, íróként jegyzett műveiben is meghatározó ez az autobiografikus, vagyis önéletrajzi emlékezet, amit kötőanyagként átszőnek a megálmodott fikciós szálak. Ha nyomon követjük a Faludi által kitalált, megalkotott Dadabánya város elnevezést, akkor könnyen rábukkanhatunk fiatalkori vonzódásához a dadaizmushoz, és annak atyjához, Marcel Duchamp-hoz.

Azt hisszük, nem szálazhatjuk szét a Faludi-életművet költészetre, prózára és képzőművészetre, mert egy erős szellemi koherencia tartja egységben az egészet. Faludi Ádám az a régimódi művész, megkockáztatjuk, polihisztor, akit nagy mesteréhez, Kassák Lajoshoz kell hasonlítanunk, nem feltétlenül a művészeti teljesítmények összevetése kedvéért, hanem az alkotói attitűd  rokonsága miatt. Az ötletek sokasága, a rendíthetetlen alkotói kedv, a személyes autonómia mindenáron való megőrzése jellemzi mindkettőjüket.

Faludi ezt mondja a BAH-galériában most kiállított tárgyakról: „Egy gép sohasem tud helyettesíteni egy embert, miként ezt egy ismert kannibál közmondás tudatja velünk, de ha figyelünk rájuk, figyelünk a tárgyakra, akkor készségesen szóba állnak velünk. Elmondják történetüket, mint ahogyan mindenki szereti-szeretné elmondani a sajátját, csak hallgassa meg valaki. Nem kell helyettes, nem kell az egyik éppen valamerre kódorgó képességünk, számunkra is ismeretlen tudásunk, csak figyelni kell és ezzel kiérdemeljük, hogy érthessük a tárgyak beszédét.“

A műtárgyakká lényegült hétköznapi tárgyai egyszerre beszélnek múltról, jelenről, jövőről, nyereségekről és veszteségekről, mint ahogy azt az avítt rádiókészülék címe sugallja a posztamensről: Szabad Európa Rádió. Az ablakkeretekből összerakott, szárnyasoltárt idéző, múltidejű és mégis örök rocksztárok trafikos fotóinak sokasága, a falakon függő montázsok és kollázsok úgy szlalomoznak az időben, mint annak idején a P20-sok a balatoni országúton. Máris megfordíthatjuk a kulcsot a zárban: Faludi Ádám életművének alfája és ómegája a rockzene, a generációjának szabadságot hozó életérzés, amely a mai napig a magasba repíti, hogy a hangszerek hangjainak hullámain szörföljön a végtelen térben. (Bánhidai Alkotó Ház)

(BAH39 2023/08/5)

Élet a lassú lugasban

Tavaly ősszel jelent meg Győri László tekintélyes terjedelmű gyűjteményes kötete, Aki ha voltam címmel. A könyv hatszázötvenhat oldalon kronológiai sorrendben fogja össze a lírai életmű eddigi kilenc kötetét és az 1942-ben született költő új irodalmi folyóiratközléseinek válogatását. Azok, akik figyelemmel kísérték munkásságát és jó a memóriájuk, viszonylag könnyen felfedezhetik a kötet címadó verssorának forrását: „mit látok, ha nézek, mit ha fölpillantok, / csak tejjé istenül Héra tőgyű barmot, / …a kapun kidőlnek, s ballagnak lassan ki a legelőre, / az idő keskenyül, alig férnek már ki rajta, újat kellene szabni, de nincs, aki leszabja. / korhadó tetején merengek lovagló ülésben, / kifelé? befelé? és most van-e vagy régen? / kizuhan a kapu, lassan kidönti alólam / az, aki csukta, az, aki voltam, hogyha voltam.” (A kapu, a Fordított pohár című kötetben, 2015). Érdemes elidőzni ennél a szövegrészletnél, mert mintegy összesűríti azt a költői nyelvezetet, amely elidegeníthetetlenül Győri László sajátja; a szelíd pontosságban, keménységben és iróniában felfedezhetjük azt a költői önazonosságot, amelyben a versek olvasója is magára és a világra ismerhet.

Ez a költészet a valóság megfogható képeiből teljesedik ki, miközben filozofikus világlátásával megteremti a versek saját univerzumát, melyben fontos elem a szikár paraszti létben eltöltött gyermek- és ifjúkor. Ezeknek az éveknek különös ívét húzhatjuk meg, ha összevetjük a Disznóölők (Tekintet, 1980) és A végső naplemente (Éjszakai híd, 2020) című verseit, mindkettő a sokak által falusi idillnek vélt disznóölés megközelítése. Az előbbiben: „Kondérban fő az állkapocs, / a kása, a babérlevél, / dideregnek a bélmosók, / cuppog a sűrű trágyalé. […] Kutya a didergő puli, / eb idő ellette ebül, / körme nyoma csillagjai / kihunynak embertelenül.” Az utóbbiban: „A nap lesújt, támolygok a porban, / ájulásig vág le rám a nap, / a bárd éle tarkómban, húsomban / serkenti ki fájdalmaimat. […] Fénybe dőlök, a lassú veszésbe, / le, szúrjatok le, döfjön át a fény, ez a végső naplemente kése, / tetőn, a trágyadomb tetején.” A kívülálló, de a valóságot jól ismerő, objektív látásmód érvényesül a vitathatatlan költői kvalitással megírt Disznóölőkben, az idő hozadékaként viszont megrendítőbb A végső naplemente belülre helyezkedő, szubjektív nézőponttal megszemélyesített üzenete. Győri László egy interjúban (Parnasszus, 2019/1.) saját verseihez való viszonyáról és a különböző versváltozatokról ezt mondja: „Teljesen természetesenek tartom, hogy előveszem a régieket, és ha tudok, javítok rajtuk. Nem tartják költőhöz méltónak, mert a költőséghez az is hozzátartozik, hogy a költő afféle fenomén, akiből árad a vers, nem gyötrődik, nem kínlódik vele, egyetlen pillanat alatt elkészül, csak le kell írnia. Költők után nagyon ritkán marad fogalmazvány, gondosan széttépik, eltüntetik. A kezdet meg a vég látszólag ugyanaz.”

Az Éjszakai híd, (2020) örök kérdése – „Mentél-e már egy éjszakai hídon, / mikor a híd egészen néptelen, / és elfog a bágyadt félelem, / hogy itthon vagy, de nem vagy mégse / itthon” – ekörül gyűrűznek a versek. Győri a kötetben megőrzi az addigi életmű jellemző vonásait, miközben határozottan érezzük a folyamatos megújulást; nem költői világa változik, hiszen „minden költő egyetlen verset ír” egész életében, de az idő előrehaladtával a versek gondolati rétegződése jut el egyre nagyobb mélységekbe, már nem „tükör által homályosan, hanem „szemtől szembe” látja magát: „Mert elindulok életembe vissza. / Lépésenként odáig érkezem: / az ösztönösbe, a nem tudatosba, / […] és itt vagyok a mélyben már idelenn, / ahonnan lejjebb útját sose rója, / ki idáig ért végérvényesen.” A szonett fegyelmezettségébe szorítja Vissza-utazását, a vers utolsó két sorában József Attila szellemisége is felsejlik: „A szabadságban, noha tudtam róla, / több volt az ösztön, mint az értelem.” Nemzedékétől, nem csak az irodalomban, elválaszthatatlan a József Attila-i előkép; Győri ahhoz a generációhoz tartozik, amely megkülönböztetett módon hisz a vers erejében, a kimondott és leírt szavak tisztaságában, itt is tetten érhetjük, ahogy kis életkép-mozaikokból nagy táblaképeket épít: „A vén diófa mind merészebb. / Hirtelen sűrű, szapora / barkákat tolt ágaira, hogy megkísértse az Egészet”. A Májusi fagy plasztikus leírását adja a hideg pusztításának, és felteszi az örök körforgás kérdését: „Lesz-e jövőre hajnala / olyan, ennél mely derűsebb?” Nincs válasz, csak újabb kérdés: „Hol volt, hol nem volt, elenyészett / szénné vált a galaktika / megannyi forró csillaga. / De hát magamról mit meséljek?” Mit lát még a költő az Éjszakai hídon: „Munkál az otthon, család, vacsora, / és itt az éjfél örök vicsora, / szélesre húzott szájjal kinevet: / – Én vagyok az éjfél, és te ki vagy?”

Győri László az ellentmondásos kritikai visszhangot kiváltó Ez a vers eladó (1968) című kötetével jelentkezett be az irodalmi életbe, hogy az azokban az időkben áttörést jelentő, fiatal költőket bemutató antológia (Elérhetetlen föld, 1969) szereplőjeként, a Kilencek alkotócsoport tagjaként is letegye a névjegyét. „Ezt a csoportosulást, ezt a vasreszeléket a mágnes akkor húzta össze, amikor én már lediplomáztam, s vidékre költöztem, tehát hatvanhat után. Addig, az egyetemen, a különböző diákszállókon csak úgy, minden különösebb cél nélkül szinte naponként együtt voltunk” – fogalmazott közel ötven év után a költő (Forrás, 2018/1). Győri az elsőtől számított tizenkét év után adta közre Tekintet (1980) című kötetét, majd a Laposkúszás (1984), a Skandalum (1995) és a Bizonyos értelemben (2002) következett, A szó árnyéka (2010) cíművel pedig a költészet kategóriájában elnyerte a Szépíró Társaság az évi díját. Az odáig tartó út pontos, érzékeny összegzését kapjuk Báthori Csaba megközelítésében: „Látnunk kell, hogy az első kötet megjelenését követő négy évtizedben milyen változásokon ment keresztül Győri László lírája: a sűrítésnek, a lepárlásnak, a végső esszenciák létrehozásának miféle varázslatos, megrendítő folyamata zajlott le költészetében. Mint minden nagy költészet, Győri László költészete is eljut azokhoz a határpontokhoz, végső kérdésekhez, amelyek mindnyájunkhoz szólnak, mindnyájunkat érintenek. Pontosabban nem csak a kérdések határáig jut el, hanem képes önálló kérdéseket is megfogalmazni, sőt, valamiféle válaszokat is találni rájuk. Ez az a terület, ahová tényleg csak azok jutnak el, akik a költészet tiszta magaslataira – vagy Rilkével szólva: »a szív hegyeire« érkeznek.” (Parnasszus, 2019/1).

Az egybegyűjtött versek címtalányának megfejtésekor érintett kötetben (Fordított pohár) Győri László olyan klasszikus és fanyar költői világot teremt, amelyben a pátosz megbújik az ironikus látásmód kulisszái mögött: „a napi kis cselekedet / árnyékán nőve, a szebb / az érthető, fogható / valóság, a nagy való, / az örök realitás, / a vaskos kalamitás, / mely örökké visszatér, / mint kín és szenvedély.” (Hajtogatás) A könyvet akár naplóként is olvashatjuk, ráismerhetünk benne a hétköznapi tennivalók gondosan regisztrált lenyomataira, de a versek sajátos filozofikus látásmódjukkal mégis elemelkednek tárgyuktól: „Azt a régi vasalást, / Mikor anyám keze járt / A vásznon, a lepedőn, / Túl téren, az időn. / Ha vasalok, ő vasal, / Csakhogy meghalt, itt a baj, / Az a gond, a sír alatt / Szítja már a parazsat.” (Vasalás) Lírai világában a költői szubjektum a „cseppben a tenger” metaforájában egyre teljesebb lesz: „A hó elolvad, a tájat az idő messzire sodorja, / s fölkel a jel, a nagy nap, a forma, a forma, / elhalványul, ami volt, új képet fest az ecset, / de megtette jóslatul, amit csak megtehetett.” (Egy Segantini- képre)

A leírt szavak az évtizedek haladtával súlyosabban nehezednek, de az új versek is megőrzik játékosságukat és hitüket életben, halálban, a költészetben: „Vannak jajvörös, lomha fáim, / árnyas lugasom van, / van Babitsom és Kosztolányim, / van egy-két halottam,/ ebihalam a víz mosolyában, / két kis nyughatatlan, / jó volna őket a Homályban / látni más alakban” (A lassú lugasban). (Magyar Napló, Bp., 2022)

(Új Forrás online 2023 /6/12)

Leszállás a világvége űrállomáson

Az entrópiát a fizikából és a hőtanból eredeztetik, de mi maradjunk a művészet terepén és ne zárjuk Schrödinger macskáját dobozba, noha ennél a gondolatkísérletnél maradva, akár meg is tehetnénk. Az entrópia esztétikai értelemben is a mozdulatlanság és rendezetlenség mértékegysége, vagyis rendszere. Dallos István Világvége űrállomás fotótárlatán a munkák többsége, értelmezésemben azt sugallja, elértünk vagy elérünk valaminek a végére, ahol már lezajlott minden folyamat és a dolgok változatlanul és örökké így maradhatnak. Nem tárgyi értelemben kell ezt elképzelnünk, inkább a művek esztétikai kitettségében. Behúzhatjuk ide Theodor Adorno megállapítását, miszerint „A forma folyamatosan reflektál önmagára és ebben a reflexióban megmutatja önmaga abszurditását”. Az elhagyott műhelybe beeső fénycsíkok, fénytéglalapok és a graffiti-jelbeszédekkel zsúfolt falak együttese a „Szárnyas fejvadász” világának helyszíne is lehetne. A piros műbőrrel beborított ajtó mögötti lepusztult irodában a „nagy testvér” is várhatná klienseit. Nekem egy-egy képről filmes párhuzamok is eszembe jutnak, mint a „Stalker” vagy  a „Sátántangó”, a fotók mintha azt a Max Weber-i gondolatot üzennék: „Nem a nyár virágzása áll előttünk, hanem inkább jegesen sötét és szigorú sarki éjszaka.” Ha elmélyedünk a Bánhidai Alkotóház Ház galériájában közzé tett képek tanulmányozásában, ráismerhetünk Winfried  Georg Sebald mondatának igazságára: „Itt sokféle idő rakódott egymásra és létezik egymás mellett”. Tehát adott a feladatunk, fejtsük fel az időrétegeket, hogy az alkotó és befogadó találkozásából megszülethessen az a sokféle egyedi mű, mint amilyenek mi emberek vagyunk. (Bánhidai Alkotó Ház)

(BAH39 2023/4/21)

 Loiuse Colet elképzelt regénye

Ha valaki nem ismerné a hölgy nevét, ez legfeljebb annyit jelent, hogy nem járatos Gustave Flaubert érzelmi életében, ha szigorúbbak vagyunk, akkor azt is megkockáztathatjuk, hogy nem elég elmélyültek az ismeretei a francia irodalomról. A recezens bátran vállalja az előzőekben leírtakat, de Rőhrig Eszter Nem leszek elérhető, soha többé című regényének elolvassa után könnyű szívvel megteheti, mert részben pótolta mulasztását.

 Persze sietve hozzáteszi, ennél azért jóval többről van szó, mert a szerző képzelete és szépírói képességei ennél a lexikális tudásnál jóval tágasabb fikciós világot teremtenek meg a regény lapjain. Már az első fejezet lázas mondatai „behúzzák“ az olvasót Louise Colet bűvkörébe, aki egyedülálló nőként igyekszik boldogulni „az utolsó globális kultúrtörténeti korszak, a romantika világában“. Mindezt a tizenkilencedik században, Párizs sokszínű szellemi és művészeti korszakának kellős közepén. Louise elismert költő és vonzó nő, a „vágy titokzatos tárgya“, aki irodalmi tehetségével és szépasszonyi csáberejével is egyengeti karrierjét, hogy biztosítsa polgári jólétéhez a szellemi és anyagi javakat. És ekkor „eljön“ a pillanat, amiről Louise ezt írja naplóként is olvasható „regényében“: „Megváltozott az életem. Nyugodt folyását örökös vágyakozás és türelmetlenség váltotta fel. Hullámzó kedélyű, de legfőképpen követelező lettem, birtokolni akartam azt, akitől vágyaim beteljesülését vártam.“ Mindezt a Geralddal való találkozása után jegyzi fel magának. A férfi, az akkor még ismeretlen író Gustave Flaubert, akit hősünk következetesen Geraldnak nevez, talán ezzel is figyelmeztetni akarja olvasóját, hogy nem dokumentum-regényt tart a kezében, hanem a valóság cserepeiból és a képzelet szilánkjaiból összerakott hiteles(nek tetsző) cselekményt.

Rőhrig Eszter a Libráriusnak adott interjúban, így beszél a mű keletkezéstörténetéről: „A cím egy magyarra mind eleddig le nem fordított levélből származik. Flaubert írta Louise Colet-nak, messze nem úri stílusban. (…) A ‘Nem leszek elérhető soha többé‘ azt jelenti, hogy Flaubert örökre elhagyja Louise Colet-t. Szerelmük történetét csak ők tudják, kiterjedt levelezésüket az örökösök kigyomlálták, illetve elhányták. Sajnos még a legnevesebb kutatók is képesek pusztán e messze nem teljes levelezés alapján taglalni, elemezni a két művész kapcsolatát. Nem és nem! Én szorgos hangyaként összegyűjtöttem, ami elérhető, de megállapítottam, hogy sok a sötét folt, nincs jogom monográfiát írni, mert ezt terveztem. Akkor lehet itt bármi is, gondoltam. Röviden összefoglalva: ez az én verzióm, az én szerelmes történetem.“ Ezek a mondatok is megerősítik azt a feltétlezhető alkotói szándékot, mely a két ember sokak által elemezett kapcsolatának históriáját Luise nézőpontjából vizsgálja, amiről – talán nem túlzás azt hinnünk – megegyezik a regény írójának perspektívájával.

A Nem leszek elérhető, soha többé hőnőjének szenvedélyes érzelmi hullámzása ad egy különös dinamikát a szövegnek, amely bizonyára sokak számára felismerhető az idősödő Loiuse Vezúvot szemlélő és felkeresni akaró metaforájában: „Odafent látni a legjobban a Vezúvra. Füstölgő csúcsát megszokja a szem, nem is gondolunk arra, hogy bármikor megrázkódhat, s mindent összedönt, éppúgy, mint ez a szikla, amelynek mélyén eleven tűz lobog.“ Rőhrig Eszter egyes szám első személyű elbeszélője életének minden nehézsége ellenére kitartó szorgalommal rója a sorokat naplójába: „Ezen a szigeten, ahol most vagyok, a formák, a színek és hangok az eksztázisig ingerelnek, és itt jutott eszembe, hogy megírjam visszamlékezéseimet. Olvastam valahol, hogy az emlékezés a múltunk mindig más más szempontú újrateremtése. Kronosz és Klió örökös harcban áll bennünk, és mi magunk toljuk mind távolabbra őket egymástól azzal, hogy képtelenek vagyunk pontosan felidézni a múltunkat. Az alábbiakban nem is annyira az emlékeimet szeretném megírni, sokkal inkább azt, hogy ki és mi vagyok én. (…) Vagyok, aki vagyok.“

A regény cselekményének vezérfonala Louise és Gerald (Gustave Flaubert) szerelme, amiben helye van a szenvedélynek, a szakításnak, a kibékülésnek, de a Párizs és Rouen (Flaubert itt él édesanyjával) közötti levelezésüknek is. Ezek egyikében olvasható az író elhíresült mondata a Bováryné előkészületeiről: „egy könyvet szeretnék írni, melynek nincs témája, vagy legalábbis alig észrevehető témája van.” Rőhrig Eszer rengeteg hiteles ténnyel dolgozik, de meghagyja magának alkotói szabadságot, valóságos világot teremt a valóságos világból, vagyis meghagyja magának az írás örömét. Ha nem keltene gyanút, akkor kijelenthetnénk, hogy „könnyű kézzel“ megírt mondatok követik egymást a regényben, így hát, ha mégis megtesszük, pontosan tudjuk, mennyi keserves munka van a szövegek hátterében: “.Hamarosan negyvenhárom éves leszek. Azt kértem Geraldtól, hogy utazzunk el a tengerhez. Egy kis déli városba mentünk, az úton sokat nevettünk, azt mondtam neki, én vagyok Emma Bovary, és ő Rodolphe, aki valóban megszöktetett, és most átéljük Emma beteljesületlen álmát.“ Lousie Colet érzelemgazdag életformája, szinte kínálta, hogy megszülessen elképzelt regénye, ami érzésünk szerint más vonatkozásban egy lázadás krónikája is. Rőhrig Eszter lendületes, pontos lélek- és korábrázolása nem csak két ember találkozásának és szétválásának története, hanem jóval több ennél, egy itt és most nehezen körülírható érzés, amelynek megtalálásához a Nem leszek elérhető, soha többé vezetheti el olvasóját. (Napkút Kiadó Budapest, 2022)

(artlimes 2022/11/23)

A jámbor Pafnutyij apát keze vonása

Éles téli fények fogadnak a vasútállomáson, holott márciust írunk. Az árnyékok széleit kemény grafitceruzával húzták meg. Nem állom meg, hogy a gólyahídról ne nézzek vissza a Dunára. A víz felülete olyan sima, mozdulatlan, mintha tükörjég lenne. Korcsolyázni lehetne rajta az időben, a folyásirány jobb partján a folyócska kiszélesedő torkolatáig: „patakba dőlt a platánfák árnyéka,/ a mederben az emlékezés kövei,/ amiből a folyónál menhírt építettek/ a parti homokba, lesték a lomha/ uszályok kicsapó hullamáit, hogy/ ragadják el ifjúságuk síremlékét,/ a Nap vigasztaló sugaraiban/ bizakodtak, fényévek távolában/ nem őket várják a holt galaxisok“. Egy régi filmen Ölveczky Gábor barátommal rozoga biciklikkel tekerünk a nagy folyót tápláló kis patak befolyásáig, a magányos performence helyszínére. A megdönthetetlennek látszó szocializmus szűk levegőjét oxigénnal dúsítja a nyár, a szerelem és a fiatalság. Szmena 3-assal dokumentáljuk az akciót, de félek megcsal a memóriám, valójában egyetlen fénykép sem készült. Talán jobb is, így maradhat hiteles, csakis így, hogy nincs nyoma, legfeljebb az emlékezetünkben.

Barátommal keresztül vágunk a hajdani Frigyes főherceg huszárlaktanya épületei között. Később a szovjet 27. harkocsizó gárdaezred állomáshelye volt. Gábor a huszárokról mesél, a megmaradt lovardákról, a tisztikaszinóról, a legénységi szállásokról. A negyvennyolcas szabadságharc angol származású tábornokáról elnevezett utca 48-as számú házánál állunk meg. Szerzetesi cella méretű műteremszobából a kora tavaszi kertre látni. Íróasztalán festői rendetlenségben a karcsú tollak, finom papírok, „színes ténták“. Ha Kosztolányi, akkor parafrázisa is: Ölveczky Gábor ezekkel az eszközökkel színezi az életét. Megmozdításukhoz az asztal felett ott lebeg az évtizedek élettapasztalata, a könyvek olvasmányélménye, a művészi mesterség birtoklása. Kalligrafikus betűkkel teleírt finom, gyűrt papírlapokat szór a bevetett ágyra. Bekeretezett üveglapokkal óvott munkákat támaszt székhez, asztalhoz. A felvetésre csak legyint, hogy ideje lenne a termés betakarításának. Magyarul, az eddigi életműből válogatott gyűjteményes kiállításnak. Petri György verseinek tizes sorozata nyomdai ofszetlemezek sprőd csomagolópapírjára íródott. A filozofikusan kemény versgondolat az adekvát hordozó anyagon szintetizálódik a művészi módon gyakorolt kézírásban, a görög eredetű kalligráfiában: „Semmi különös/ minden folytatódik tovább/ éretlen öregségem/ ismétlődik a kín a vágy/ a süppedő sötétben“ Visszaejtem a lapot az ágyra, hogy partot érjek, a hallgatás lassú sodrása elvisz a dunaalmási temetőbe. Ahol a nyári verőfényben egy nő húzogatja a gyomnövényeket Petri sírjáról.

„Próbáltam úgy írni, mint a régiek, a nagyszüleim. Nem ment, felismertem, azok a betűk, amiket az iskolában tanítottak nem alkalmasak a folyóírásra. Erőszakot tesznek a kézen. Álló, kerek betűket kell formázni, de a lényege nincs kitalálva. Hogyan kapcsolódjanak egymáshoz a betűk, pedig a folyóírásnak ez a lényege. Rájöttem arra is, hogy Virágvölgyi Péter tipográfus ezért írta a diplomamunkáját a kézírás reformjáról. Régen valaki minél műveltebb volt, annál szebben írt, elég, ha megnézzük Vörösmarty Mihály, József Attila kéziratait, Arany Jánosról nem is beszélve. Manapság minél magasabb iskolai végzettségű valaki, annál kevésbé olvasható az írása. Ezek a betűk nem alkalmasak arra, hogy hosszadalmasabban írjunk, ha eljutunk az egyetemi diplomáig, borzasztó „kiírt“ lesz a kézírásunk. Ezért van az, hogy a néhai nagyanyám írása szebb, mint a diplomás ismerőseimé. A nyomdagrafikusi munkáim során, a plakátokon használtam először kézírást. A kilencvenes években fogtam a versek ‚másolásához‘. Jellemzően merített papírra dologozom, de síkfilmre, üvegre, pauszpapírra is, van sorozatom talált papírokon, fecniken. Szerintem erős gondolati és képi világ teremtődik meg, ha a szépnek szánt írások egyszerűbb felületen jelennek meg. Ennek a képi ábrázolásmódnak van egy folyamata: változik a szöveg, az alapanyag, az alkotói módszer. Néha igyekeszem kilépni a térbe, azt szeretném, ha a szövegek, a szó szoros és átvitt értelmében is elhagynák saját, földi közegüket. A papírok dobozokban rejtőznek, a sorok áttűnnek, tükröződnek. Az irodalmi szöveg és grafika talákozásának szintézése, maga a szépírás gyakorlat.“

Ezzel az önvallomással lépünk közelebb a művekhez. A versbetűk letisztult íveiről, hajlatairól, cirádáiról ennek az írásnak a címében megidézett Miskin herceg jut eszembe: “A szépségről nehéz véleményt mondani. A szépség: talány…” Az Ölveczky-talány megközelítése a pályatárs Tolnay Imre tollából: „Művei a papír rostjaiba szántja egy művész legletisztultabb mondandóját és üzeneteit, egy ember összegyűjtött kínját-örömét, egy férfi legmélyebb érzéseit és gondolatait. A grafikus és az anyag viszonya olyasmi, mint az emberek közötti barátság vagy szexualitás: a simogatás is ejthet sebet, az érzékiség is hordoz drámai mélységeket. Ugyanakkor tevékenykedése hasonlatos azokéhoz a miniátor szerzetesekéhez is, akik úgy gondolták, minden általuk húzott vonallal egy sebet ejtenek az ördögön. A felhasznált, idézett részek, töredékek egésszé válnak, a hiányt szemünk és vágyaink jelenlétté egészíti-teljesíti ki, amint a fakadó rügyekben már ott látjuk a virágszirmokat, a színtelenben a színest, a hernyóban a tarka pillangót. Az egymást fedő, el-eltakaró szövegek szövete megérint, megszólít, hogy végül bennünk szólaljon meg.“

A függönyön beszűrődő délelőtti napfény árnyékosan szóródik szét az íróasztalon. Az ágytakarón heverő merített papírlapokra is jut belőle. Silabizálom a kalligrafikus kacskaringókat, viszhangoznak bennem az ismert vagy ismeretlen szövegek. Közben Pilinszky János költészetéről beszélgetünk. A verskompoziciók belesimulnak a fekete keretbe zárt üveglapokba, a megosztott fehér-fekete mezőkön tükröződnek a töredezett szövegek. Kiviláglanak belőlük a Pilinszky-sorozat piros pontjai, vonalai, ikszei, négyzetei. Halljuk a költőt, ahogy sajátos hangszínével kántálja: „Végkifejlet/ Magam talán középre állok / Talán este van./ Talán alkonyat./ Egy bizonyos: későre jár.“ A csöndekben mindenfélét firkálok a füzetembe. A feljegyzések eredeti célja, hogy majd írás közben egyikről a másikra szökdeljek, mint a lápon levert cölöpökön: „Fekete szövegtextúra a fehér felületen.“, „Próbapapírok.“, „Pecsétes írásminták.“, „A szépírás jókedvet kíván az elkészítéséhez.“, „Játék lehetőségek.“, „Egymásra ható erők a papíron.“

Ez utóbbi mondattal jutok el a Hommáge a Couperin foltokkal színezett patinás papírjához. Az egymással fedett szövegek kalligráfiája rejti el a vonalakon hullámzó kottajegyek orgonazúgását. A Konzervált irodalom üveg hengerekbe zárt papírtekercseinek szövegeit böngészem. Gábor készségesen magyaráz, útbaigazít, ha botladozom a betűk tengerében. Aztán kezembe kerül Nagy Gáspár Félelem nélküli versének sűrű szövetű másolata, ennek indíttatása Esterházy Péter egy lapra leírt Ottlik Géza regénye, Az iskola a határon lehetett. Az áthallásos című Das Buch élére állított lapjain Goethe Boldog vágyakozás– a, a német és magyar sorok más színű tintával váltakoznak. Az öt szakaszból az első és a harmadik versszak sorjázik a könyvborítóra támaszkodó tépett lapokon: Most a bölcseknek beszélek,/ mert a többi gúnnyal vár itt:/ akkor élet csak az élet,/ hogyha lánghalálra vágyik.//…És egy percig sem maradnál/ lenn, az árnyban éjszakázva,/új kivánság elragad már,/ föl, magasabb rendü nászra. Aztán eljön az idő, amikor a nap késő délutánba fordul, ideje indulnom. A vasútállomás felé veszem az irányt, az utca sarkáról visszanézek. A barátom ott áll indiánkalapjában a kapuban, intünk egymásnak, mintha ezzel a mozdulattal odébb tudnánk taszítani a súlyos felhőket az égen. Otthon megkeresem a könyvespolcon a Goethe-kötetet, átfutom a Boldog vágyakozás-t Vas István fordításában, aztán leragadok az utolsó két versszaknál: szomjazod a fényeket,/ szállsz, pillangó, megbüvölve,/ s már a láng elégetett.// És amíg ez nem tiéd:/ élet a halálban –/ bús vendég vagy, nem egyéb,/ földön és homályban. Akár egy új mintamondat Ölveczky Gábor keze nyomán az égi tábornoknak.

 (Atelier 2022/1)

A költő megtalált Édene*

„Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.“
(Bella István)

Győri László neve nemzedékének, a Kilencek-nek emblematikus antológiájában, az Elérhetetlen föld-ben (1968) vált igazán ismertté, noha munkáinak első gyűjteménye, egy évvel korábban már napvilágot látott a Magvető Kiadó Új Termés sorozatában. Az Ez a vers eladó címmel megjelent kötetében fiatalos akarattal jelöli ki helyét és feladatát „Én a földön nagyokat taszítván/ kalimpálok Hamletül a sziklán.“ (Bebocsátó). A mottónak választott idézet költőjével, Bella Istvánnal való barátsága meghatározó volt egyetemi éveiben, Győri másokkal együtt ott bábáskodott az ELTE bölcsészkarának nagy politikai és irodalmi vihart kavart folyóiratának, a Tiszta szívvel-nek szerkesztésénél, kiadásánál. Az Ez a vers eladó költőjének ígéretes pályakezdését elbizonytalanította a párt napilapjában, a Népszabadság-ban, Vas István indulatos kritikája, a Négy indulás. A salgótarjáni, kaposvári, tatabányai könyvtároskodással járó elszigeletődés érzése mellett, talán ez is indokolta, hogy a tizenkét évvel későbbi második kötetében, a Tekintet-ben, Győri a hosszú és keserves esztendők tisztítótűzének tapasztalatait adta közre: Minden megírt és minden megíratlan/csak újabb szenvedés, verejtekezés,/ örök gond, hogy mi lesz vele majdan, holnap, holnapután vele is mire mész./ Mi lesz ezekkel a befogott sorokkal? (Kis elégia) Az ezt követő Laposkúszás három versciklusában nyomasztó légáramként suhan végig az ötvenes évek falusi gyermekkora: „Piros vadszőlőlevelek/ besúgószégyenvörösek,/ hajtják a falra fülüket,“ amelyek végsőkig fokozzák a kiszolgáltatottság érzetét, „a szemerkélő esőben,/ falhoz tapadva, merően,/ hűlnek óriási csöndben.“ Ez a szorongató bizonytalanság még megfoghatóbb az édesapja alakját idéző, az ötvenes évek irracionális világának gyorsfényképét nyújtó Királyszárny-ban: „Ismerek egy embert./ A sakkozó kulák./ Leszórta bábúját./ Szárnyakra cserélte./ Galambja fára ül.“

Más műfajú, de elválaszthatatlanul ehhez a költői világhoz tartozó a gyermekkor mindennapjainak, az orosházi emlékképek cserepeiből homogén egésszé összeillesztett prózai szövegek gyűjteménye: A kései éden. A régmúlt történetek már letisztultak, megszabadultak homályos tükreiktől, az idő távlata meghozta a szerzőnek, a tisztánlátás és a bölcs belenyugvás képességét. Kirakós játékként illeszkednek egymáshoz a memóriából előhívott képek, feketék-fehérek, színesek, melyek zárideje más és más árnyalatokkal mutatja a kisváros emberi viszonyrendszerét, amit áthat a múlt század ötvenes éveinek félelmetes politikai levegője. A könyörtelen megbélyegezettséggel járó kiszolgáltatottság. A gyermeki lélek számára irányt adó családi erőtér centrumában a paraszti léthez köthető feladatok állnak, melyek időtartama nem a városi ember gyári műszakjának, hivatali idejének órájához igazodik. Hanem az évszakok időjárásának függvényében, a napkelte és napnyugta közötti folyamatos munkavégzéshez, mert a föld megköveteli a magáét, az ember erejét és idejét. „ A falusi ki gyerekkorától dolgozott. Legeltetett, udvart söpört, avart gereblyézett, gyümölcsöt szedett, állatokatetetett. Noha az efféléket nem is számították igazából a komolyak közé. A munka kint a földön kezdődött.” A kései éden megírt élethelyzeteiből következik a mű időrendisége, de a képzelet szabadsága ott bujkál a történetekben, erős érzelmi többlettel teremti meg az önmagukban is megálló írásművek kohézióját. Az otthonos derű és irónia nem gyengíti, hanem erősebbé teszi a szöveget, és hozzájárul ahhoz, hogy az orosházi kisgyermek sorsában a magunk életének tünékeny gyerekévei is felidéződjenek. A könyv erénye, hogy nem festi szebbre a múltat, hanem a való életből fakadó ambivalens formában látja-láttatja a szülő-gyermek kapcsolatát, a házastársi köteléküket erősítő és gyengítő szálakat. Az évek múlása és tapasztalata, a paraszti léttől való szabadulás hozadékaként megélt másik életforma késztette a szerzőt, hogy szembenézzen azzal, aki volt egykoron, és azokkal, akik voltak egykoron.

Költői létezésének mérlegét válogatott versgyűjteménye adja, A szó árnyéka, melynek vezérverse az Éveim enyve, a vers részlete pontos rajza annak az alkotói attitűdnek, ami Győri László sajátja:

 Nem kell dicsőség, ne jussak előrébb,
adjam a javát magamnak.
Dolgozom, élek, műben elomlik a vétek,
amely napról napra szaggat.

 Ahogy a részem, úgy élek egészen,
tetőtől talpig nyugodtan.
Ír, aki írhat, nem sért a papírlap,
de a szó árnyéka bosszant.

 Annyi, amennyi, minek megrezzenni,
hogyha újabb év ül mellém?
Az idő balján, ha így folytathatnám,
életem is megérhetném.

 A gyermekkor fénytörései az idő múlásával sem halványulnak, erősödnek inkább, de valahogy lágyabbak lesznek, mint a nyárvégi alkonyatok. Ezt a megállapítást igaznak érezzük Győri László esetében is, akinek eddigi életművében lépten-nyomon felbukkannak az orosházi évek hangulati, tárgyi emlékei, melyekhez mágnesként tapadnak a megszületett művek. Ez a jelenség nem csak konkrét versekben, prózai szövegekben érhető tetten, hanem Győri egész alkotói attitűdjében. Az általa használt költői nyelvben, amely nem tud, pontosabban szólva, nem is akar elszakadni a vidéki lét attribútumaitól és metaforáitól. Mindattól az erős életanyagtól, amit a költő visz, cipel, vonszol magával a múló évtizedek alatt. Bizonyára voltak olyan élet- és alkotói periódusai, amikor szívesen vagy szorongással, de ott felejtette volna úticsomagját valahol, mint egy megfáradt utazó legnehezebb bőröndjét az éjszakai vasúti pályaudvaron. Mégsem tette, mert e pakk nélkül nem biztos, hogy az a költő lett volna, aki ennek a világnak nyelvezetét úgy tudja megőrizni, hogy nem skatulyázható be népies költőnek, ha egyáltalán elfogadjuk, hogy létezik ilyen meghatározás az irodalmi mezőben.

Győri mély gondolatisággal kristályosította ki ezt a költői nyelvet, amelybe beleszövődtek művészi, értelmiségi létezésének hangsúlyai, így lett ez a nyelvezet elidegeníthetetlenül az övé. Szelíd pontosságában, keménységében és iróniájában úgy találja meg önazonosságát, hogy olvasója is magára ismerhet: „mit látok, ha nézek, mit ha fölpillantok, / csak tejjé istenül Héra tőgyű barmot, / …a kapun kidőlnek, s ballagnak lassan ki a legelőre, / az idő keskenyül, alig férnek már ki rajta, újat kellene szabni, de nincs, aki leszabja. / korhadó tetején merengek lovagló ülésben, / kifelé? befelé? és most van-e vagy régen? / kizuhan a kapu, lassan kidönti alólam / az, aki csukta, az, aki voltam, hogyha voltam.” (A kapu) Ez a költészet a valóság megfogható képeiből teljesedik ki a Fordított pohár című kötetében is, miközben filozofikus világlátásával megteremti a versek saját univerzumát. Ennek fontos eleme a már érzékeltetett szikár paraszti létben eltöltött gyermek- és ifjúkor felidézése. Kötete naplóként is olvasható, tetten érhetők benne a hétköznapi tennivalók gondosan regisztrált lenyomatai úgy, hogy a versek filozofikus látásmódjukkal elemelkednek tárgyuktól: „Azt a régi vasalást,/Mikor anyám keze járt / A vásznon, a lepedőn, / Túl téren , az időn. / Ha vasalok, ő vasal, / Csakhogy meghalt, itt a baj, / Az a gond, a sír alatt / Szítja már a parazsat.” (Vasalás) A szavak egymásra rétegződése rejti el az érzékeny megközelítéseket, melyek tárgyiasultságukban az egyetlen, örök vers megírása felé mutatnak. Győri László is azon költők közé tartozik, aki nem tekinti érinthetetlen monumenteknek műveit, nem bízza csak az időre, esetenként maga is újraalakítja a verseket, hogy így adjon teljesebb értelmezési formát. Erről így beszél egy interjúban: „Egy írószövetségi esten Tarján Tamás megjegyezte – Ha jellemezni akarnám Győri Lászlót, az mondanám: az átíró költő. – Figyelemmel kísért, észrevette, hogy nem kevés versemúj meg új változatban ismét megjelenik. Teljesen természetesenke tartom, hogy előveszem a régieket, és ha tudok, javítok rajtuk. Nem tartják költőhöz méltónak, mert a költőséghez az is hozzátartozik, hogy a költő afféle fenomén, akiből árad a vers, nem gyötrődik, nem kínlódik vele, egyetlen pillanat alatt elkészül, csak le kell írnia. Költők után nagyon ritkán marad fogalmazvány, gondosan széttépik, eltüntetik.“

Győri László költészete az évtizedek sodrában még inkább letisztult, csiszolódott, de a versek megőrizték nélkülözhetetlen érdességüket, hogy a ráismerés fájdalmával és örömével egyszerre sebezzenek és gyógyítsanak. Verszárványokban őrzi a falusi gyermekeknek kötelező munka, az aratás forróságában délibábként jelen lévő, de nagyon is valós élet családi terhét: „Estig, estig, estig, örökre napestig. / Rekkenő, hév napon. / És a szőttes egyszerre kifeslik, / a hűs hold fénybe von. / ’Ezt kerestem, az utolsó szálat!’- / hallom apám szavát. / Mit arattunk?Hulló gabonánkat, / hogy éljünk legalább.” (Az utolsó szál) A versszövegekben a klasszikusokat előhívó stílusok érvényesülnek, ahogy maga is beszél erről: „a nyugatosok vagy az Újhold-nemzedék hangvételéhez igazodom, illetve Illyés költői nyelvét érzem még mindig, ifjúkorom óta példának.” Lírai világa az élet kis jeleneteiből építkezik, ezekből születnek meg azok a kesernyés, metafizikus megközelítések, melyekben a költői szubjektum a „cseppben a tenger” metaforájában lesz egyre teljesebb. A leírt szavak az évtizedek haladtával súlyosabbak lesznek, de megőrzik játékosságukat és hitüket, hogy a versekben nem csak a költő, de olvasójuk is otthonra találjon: „A hó elolvad, a tájat az idő messzire sodorja, / s fölkel a jel, a nagy nap, a forma, a forma, / elhalványul, ami volt, új képet fest az ecset, / de megtette jóslatul, amit csak megtehetett.” (Egy Segantini-képre) Az elégikus hangvétel nem pusztán az idő múlásának következménye, hanem a Győri költői megszólalásaiban mindig is jelenlévő távolságtartó szemérmesség. A maszk mögött azonban ott rejlik az íráshoz nélkülözhetetlen őszinteség keménysége: „Magamhoz mégis van közöm, / lehet, hogy mégis más vagyok: / gyűlölök, szeretek, olvadok, / s jóvá vés majd ötvösöm.” (Azonosság) A lírai művek az anyanyelv, a költői mesterség magabiztos birtoklásával születnek, egységes világképet rajzolnak olvasójuknak. Kiemelt szerepe van ebben a nógrádi zsákfalu csöndjében lejegyzett, a természeti jelenségek megfigyeléséből eredeztethető verseknek: „Isten megteremti, / mert jó, a madarait / köti, nem ereszti, / őrzőjük egyre nekik. / …Etetgetem őket, / minden mag új haladék, / a látványért főleg, / nem értük, önmagamért.” (Gondviselés)

Győri László költői és prózai munkásságából, az életmű markáns darabjaiból érezhetjük, hogy a szerzőtől nem idegen a szelíd, de olykor maró irónia, ennek a nézőpontnak a fénytörésben ábrázolja az adott helyzeteket, történeteket. A káder című regény hősét a káderpolitika abszurditása repítette a bányából a zöldségkereskedelmi vállalat személyzeti vezetőjének székébe. A mindenható párt által teremtett groteszk helyzet, mintegy természetes következménye volt annak a történelmi korszaknak, aminek érzékeltetésére álljon itt néhány mondat a regény bevezetőjéből. „Annak rendje-módja szerint 1950-ben Magyarországon fölvirradt a nagy idők hajnala. A szovjet-magyar nép demokratikus monarchia két esztendeje egyesítette a két pártot, a szociáldemokratát meg a kommunistát, az ország fölött immár egyetlen párt, a Magyar Dolgozók Pártja virrasztott a magyar nép gondjain tűnődve; úgy forgolódott a szalmazsákos ágyon, hogy kilenc millió ember lélegzet- visszafojtva találgatta, hogy a párt vajon most éppen melyik oldalára fordul.” A Béres József nevet viselő hős szorgalmas körmöléssel papírra vetett napló-dokumentuma az író fantáziájának csak a trambulinja, mert Győri fikciós regényt írt, amely megteremti a mű saját könnyednek ható, néhol nevetséges, máskor fájdalmas külön valóságát. Ezt a két jelzőt tovább árnyalhatjuk, finomíthatjuk, hiszen érintkeznek, összefolynak, sötétebb, világosabb színekkel festik meg az ötvenes évek Magyarországát. Benne Szórványos bányásztelepülés mindennapjait, amelyet átjár, befolyásol a folyamatosan ellenségképet generáló, a minden legyőzni és a „múltat végképp eltörölni” akaró politikai hatalom akarata.

Legutóbbi kötete, az Éjszakai híd, hangulatát idézzük meg a címadó vers néhány sorával: Mentél-e már egy éjszakai hídon, /mikor a híd egészen néptelen,/ és elfog a bágyadt félelem,/ hogy itthon vagy, de nem vagy mégse/ itthon. Költői világa továbbra is kis életképekből építkezik, mégis erős metafizikai tartalmat hordoz: „A vén diófa mind merészebb./ Hirtelen sűrű, szapora/ barkákat tolt ágaira, hogy megkísértse az Egészet“ A költő a Májusi fagyban plasztikus leírását adja a hideg pusztításának, és felteszi az örök körforgás kérdését: Lesz-e jövőre hajnala/ olyan, ennél mely derűsebb? Melyre nincs válasz, csak újabb kérdés: „Hol volt, hol nem volt, elenyészett/ szénné vált a galaktika/ megannyi forró csillaga./ De hát magamról mit meséljek?“ Mit láthat még Győri László az éjszaka hídján? „Munkál az otthon, család, vacsora,/és itt az éjfél örök vicsora,/ szélesre húzott szájjal kinevet:/ – Én vagyok az éjfél, és te ki vagy?“ A versek gondolati rétegződése így jut el egyre nagyobb mélységekbe, már nem „tükör által homályosan“, hanem „szemtől szembe“ látja magát. „Mert elindulok életembe vissza./ Lépésenként odáig érkezem:/ az ösztönösbe, a nem tudatosba, / [ ] és itt vagyok a mélyben már idelenn,/ ahonnan lejjebb útját sose rója,/ ki idáig ért végérvényesen.“ Győri László a szonett fegyelmezettségébe szorítja Vissza(utazását), utolsó két sorban József Attila szellemisége is felsejlik: A szabadságban, noha tudtam róla,/ több volt az ösztön, mint az értelem. Érzésem szerint Győri nemzedékétől, nem csak az irodalomban, elválaszthatatlan a József Attila-i előkép, Győri László az a költő, aki megkülönböztetett módon hisz a vers erejében és a kimondott, leírt szavak tisztaságában.

* Az itt közölt írás a Parnasszus 2019/1-es számában megjelent azonos című esszé kibővített, átdolgozott változata.

Felhasznált irodalom: Tiszta szívvel, Bp. ELTE, 1964.; Győri László Ez a vers eladó, Bp. Magvető 1968.; Bella István Az ifjúság múzeuma Bp. Magvető, 1969.; Elérhetetlen föld, Bp. Írószövetség KISZ- Szervezet, 1969.; Vas István Tengerek nélkül Bp. Szépirodalmi, 1978. ; Győri László Tekintet, Bp. Magvető, 1980.; Győri László Laposkúszás Bp. Magvető, 1984.; Kakuk Tamás Hamlettől Hamletig, Új Forrás 1984/6.; Győri László A megtalált Éden, Bp. Noran, 2005.; A szó árnyéka , Bp. Kalligram, 2009.; Győri László Fordított pohár, Bp. Napkút, 2016.; Kakuk Tamás A valóság megfoghatóképei, Új Forrás 2017/6.; “Hiányzik a higgadt hang“ Simon Adri beszélgetése Győri Lászlóval, Parnasszus 2019/1.; Kakuk Tamás A költő megtalált Édene, Parnasszus 2019/1.; Győri László A káder, Bp. Orpheusz, 2019.; Kakuk Tamás A munkáskáder regénye, Új Forrás, 2020/1.; Győri László Az éjszakai híd, Bp. Napkút, 2020.; Kakuk Tamás Az éjszaka hídján, artlimes.hu, 2020.

Győri László művei: Ez a vers eladó (versek, 1968); Elérhetetlen föld (versantológia résztvevője, 1969) Verselemzések bibliográfiája (1977); Tekintet (versek, 1980); Nomád katona. Magyar írók elbeszélései cigányokról. (válogatás és szerkesztés, 1980); Laposkúszás (versek, 1984); Szépen magyarul, szépen emberül. Nyelvművelési cikkek gyűjteménye. (válogatás, 1986); A legfényesebb csillag. Fiatal győri költők antológiája (válogatás, összeállítás, 1989); Skandalum (versek, 1995); Kutyafoci (gyermekversek, 1996); Bizonyos értelemben (versek, 2002); A kései Éden (elbeszélések, 2005); Piros a vér a pesti utcán. Az 1956-os forradalom versei és gúnyiratai. (gyűjtés, összeállítás, 2006); A rabbiánus kecsketartó (elbeszélések, 2009); A szó árnyéka (versek, 2010); A rabbiánus kecsketartó (elbeszélések; 2011); A tisztaság akarása (versek, 2012); Fordított pohár (versek, 2016); A káder (regény, 2019); Éjszakai híd (versek, 2020)

(Új Forrás 2022/1)

Az elsuhanó táj

 „Talán egy érzés“, ez a lebegő Paul Éluard sor motoszkál bennem, amikor nézem Szunyogh László Elsuhanó táj című finom tusrajz-sorozatának képeit. A manapság már divatjamúlt francia szürealista töredékét olyan valakitől hallottam, akinek egyetlen sora nem jelent meg irodalmi lapokban, de cigarettafüstjének keserű ködében születő versei senki, így önmaga számára sem hagyott kétséget afelől, hogy azokat a verseket költő írta. Ha nem ismerném a kiállító művész bronzba öntött kisplasztikáinak karcsú szépségét, érembe vésett megszenvedett álmait, köztéri szobrait, és csak az itt látható tusrajzokra hagyatkoznék, akkor is tudnám, hogy művésszel van dolgom. Mégpedig egy olyan művésszel, aki képes megragadni az „alkalmas időt“, hogy közelebb jusson önmagához, a világhoz, és ebben az alkalmas időnek nevezett intervallumban megérezze az univerzum alkotó csendjét, amit az ember csak lelke legbelsőbb zugában találhat meg. Mindnyájan a mérhető idő, a „kronosz” rabjai vagyunk, de annak áradásban fel kell ismernünk a magunk „kairoszát“, vagyis minőségi időnket az alkotásra, vagy egyszerűen csak a szemlélődésre.

 A Bánhidai Kisgaléria tárlatán, Szunyogh László tusrajzai előtt, nem ejtek részletesen szót arról, hogy a művész a Magyar Képzőművészeti Főiskolán diplomázott, majd részt vett a Pécsi Tudomány Egyetem Művészeti Kar Képzőművészeti Mesteriskola DLA képzésén. A Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Kar Művészeti Intézet Vizuális Nevelési Tanszéke oktatója, 1978-tól kiállító művész, rendszeresen részt vesz hazai és nemzetközi tárlatokon. Tagja sokféle művészeti szervezetnek, műveit a Magyar Nemzeti Galéria és a londoni British Museum is őrzi, több művészeti elismerés, kitüntetés tulajdonosa, így a soproni érembiennálé Ferenczy Béni-díjasa. Arról viszont beszélek, hogy a hetvenes évek végének egyik tavaszi vagy őszi délutánján mosolygós fiatalember kölcsönzött filmet a megyei moziüzemi vállalat alagsori filmtárából. A korábbi filmtárvezető Györe Balázs költő Filmtár: film a filmben című verséből tudjuk, hogy A raktárban körülbelül 3500 filmkópia pihen/ gondos fém- vagy papír-dobozokban az állattenyésztés, a kul-/ túra-hagyomány-életmód, az egészségügy-munkavé-/ delem-környezetvédelem, a földrajz, a mese, a mező-/ gazdaság, a művészet, a pedagógia, a sport, a törté-/ nelem-politika, a természettudomány-ipar-technika/ témakörökben. A kért film átvétele után nekem, az akkori filmtárvezetőnek az ismeretlen fiatalember gratulált az Új Forrásban megjelent verseimhez, szerényen hozzátette, hogy fát farag, azzal dolgozik, Szunyogh Lászlónak hívják. Nem olyan sokára együtt vonatoztunk Balatonszemesre a fiatal művészek országos táborába és vidéki outsiderként élőben ott hallgattuk a KFT-együttes örömzenéjét: Bábu vagy, nem te lépsz,/ Valaki irányít./ Jól vigyázz, mi lesz majd,/ Ha megun és leállít?

 Szunyogh László tusrajzai ma azt is üzenik, hogy alkotójuk túlélte ezt a veszélyt, mert évtizedek múltán is rendelkezik a megújulás, az érzékenység képességével, amelyek nélkül nincs művészi munka, legfeljebb annak halvány utánzata. Az itt látható művek gondolatiságukban a feszítő kimondani vágyás formakeresései, határátlépései, kilépések a biztonságos komfortzónából, hogy képről képre folyamatosan erősödjenek a látványelemek, de puritán egyszerűségükben mégis megőrizzék titokzatosságukat. Ha zenei jelenségként közelítem meg az összetartozó képeket, az üres színpadon a fejgép fénykörét látom, és valahol a kulisszák mögött a szakszofon crescendo-ba felfutó és újra elcsendesülő hangját hallom. A fehér dipapapírok fekete tus pöttyei, vonalai, hajlatai, expresszív hullámzásai évszak nélküli tájat idéznek, a vonatablakból hátrahagyott világot, amelyet mindig kis szomorúsággal visz a lelkében tovább az ember. Úgy képzelem, ha sorrendiségükben egymásra fektetnénk a rajzokat, gyors lendülett megpörgetnénk a lapokat, kinematográffal készült filmként látnánk Az elsuhanó tájat. Azt a tájat, amit úgy látunk valóságnak, ahogy Ponori Thewrewk Aurél csillagász, természettudós írja „A múlt csak többé-kevésbé megbízhatatlan emlékképeinkben él, a jövőt tekintve csupán bizonytalan következtetéseket tehetünk, a jelen pedig a kettő határán örökké változó, elillanó pillanat.” És mi lehetne szebb hivatás, feladat egy művész számára, minthogy megragadja ezt a pillanatot.

 Ha jobban elmélyedek a rajzokban, a fehér papír és a fekete tus kalligrafikus találkozásában rokonságot látok a japán zen-piktúrával, még akkor is, ha ezek a jegyek formailag talán nem teljes mértékben, de a szellemi meditáció szintjén mindenképpen felfedezhetők a Szunyogh-művekben. A kisplasztikák és érmek szigorú anyagkezelésének kötöttsége után, a fehér felületen a tus és ecset szabadsága új világra nyitott ajtót a művésznek. Az üres felület nagy kihívás mindenkinek, legyen az író, költő, képzőművész, mert az igazi kérdés az, vajon mikor felel meg igazán annak a belső kényszernek, ami az alkotásra ösztönzi, ha szöveget ír, rajzol, fest a papírra, vagy egész egyszerűen üresen hagyja, mert fájdalmasan járható mindkét út. Ennek az állapotnak adja pontos lélekrajzát Szegedi-Szabó Béla Mahler-versében: „Néha úgy érzem / Nem is jártam sehol / Sehol a világban / Talán a Földön sem […] Egyszer a szomszédomban / Lakott egy tejhordó lány / Bádogból a teste / Együtt zörgött a kannájával / Valódi zene / Hajlítható ezüst / Mennyei hegedűszó.” A Bánhidai Kisgaláriában most Szunyog László tusrajzaival utazunk ebben az ismeretlen világban, látjuk az ő elsuhanó táját, és bizonyosan megérint bennünket az a különös érzés, amiről Paul Éluard írt, hogy otthont találjunk benne. (Bánhidai kisGaléria, A Vértes Agorája Puskin Művelődési Ház)

(artlimes.hu 2021/11/22)

 A valóság változásainak dokumentumai 

Dallos Istvánnak először a Kernstok Galériában nyitottam meg tárlatát, ahol abban az időben nagy rangot jelentett kiállítani, ha kutatok az emlékezetemben, hirtelen eszembe juthat Szántó Piroska festőművész, Bálványos Huba grafikusművész, Droppa Judit textilművész. De felidézhetem a Vajda Lajos Stúdió botrányosra sikeredett verniszázsát, efZámbó Istvánnal, Wahorn Andrással, Lois Viktorral, ahol a helyiérdekű marconák (copyright Faludi Ádám) a megnyitó előtt leszedették a falról feLugosi László provokatív állatbőreit. A Kernstokból erősen megmaradt Móder Rezső szobrászművész és Varkoly László festő- és szobrászművész látványos performensze is, A bányászok a csillében, a két művész a galériában brutális hangú flexekkel aprította a vasdarabokat.

 Dallos Pistát a középiskolában ismertem meg, és sokat köszönhettek neki, engem, mint aféle verselgetőt, elhívott a kertvárosi művelődési otthon X-KLUB-jába, ahová igen csak érdemes volt elmenni. Hogy mi volt az X-KLUB, arról hallgassuk meg a közösség szellemi atyját Faludi Ádámot, akit akkoriban jobbára Freisinger Edének ismertünk: „…művészeti különítményünk itt vert tanyát 1969-ben azzal a szándékkal, hogy az atyák kedvenc szlogenjét valóra váltva megforgatja a világot. Valami természetes haladási irányt kívánt adni ennek a mozgásnak a néhány kócos semmirekellőből álló társaság, amelyik X-KLUB néven beírta nevét a város legendáinak könyvébe. A nyomozati szervek kitüntető figyelme mellett egyhamar birtokba vette az intézményt, … és egy jókora pezsgőtablettát hajított Tatabánya szódavizes poharába, hogy a monoton buborékoláson változtasson némelyest.“

 Hát, így éltünk akkor Árkádiában, Dallos Pista nyakában a fényképezőgéppel, de nem fütyült a világra, hanem inkább exponált, hogy most vehessünk egy nagy lendületet, és elmondhassuk, Dallos István 1972-től a Tatabányai Bányász Fotóklub tagja, majd vezetője, később alapítója, vezetője a Kép-Szín-Tér Fotóművészeti Műhely Egyesületnek. Nevesebb pályázatok, csoportos kiállítások résztvevője, 1989-től valamennyi jelentősebb országos pályázaton, az Esztergomi Fotóbiennálén, az Országos Fotóművészeti Tárlaton ott van fotóival. Reklám- és sajtófotóval is foglalkozott, több könyv, katalógus és kiadvány fotós társszerzője, fotóillusztrátora. Munkásságának meghatározó vonulata, hogy a fotográfia eszközeivel vizsgálja a város és emberek viszonyát. Régi park címmel jelent meg Belinszki Zoltán verseivel illusztrált fotóalbuma, de megemlíthetjük Szénpor című kötetét is. Egyéni kiállításai voltak többek között a tatabányai Kernsok Galériában, a Tatabányai Múzeumban, a bedzini Kulturális Központban, a tatabányai Kortárs Galériában, a győri Arany János Művelődési Központban, a tatabányai Jászai Mari Színház, Népházban. És most itt vagyunk a Puskin Művelődési Ház Bánhidai kisGalériájában a Létformák című kamarakiállításán.

 Létformák, mit takarhat ez a filozófikus cím? Ha a lexikont felütjük vagy szörfölünk az interneten, akkor ezt a meghatározást találjuk: megjelenési alak, amelyben egy élőlény, anyag, dolog a valóságban létezik. Ezzel összefüggésben és az én értelmezésemben az itt látható fotók a valóság lenyomatai, és ha az időbeliségüket vizsgáljuk, a valóság változásainak dokumentumai, a világ megfigyelése, leképezése és újraértelmezése, egy közbeiktatott eszközzel, a fényképezőgéppel. A víz,a jég, az ég, a homok, a kavicsok, a fények, az árnyékok, a növények, a madártoll, a csónakok fotói a természet mikrokozmoszából küldött szűkszavú távirati jelentések. A képek készítője a mögöttes tartalmakat kutatja, a jelentéktelennek tűnőben találja meg a távlatokat. Azt gondolom, akkor járunk el helyesen, ha ezeket a fotókat egy önértelmezési folyamat részeként regisztráljuk, így minden esélyünk megvan arra, hogy megtaláljuk a művek üzeneteinek a kódját.

Magamnak találtam hozzá egy korai Tandori Dezső verset, a Töredékek Hamletnek című első kötetében jelent meg, és amelynek most második versszakát idézem fel:

 Ne nézd hát: ujjaiddal inkább
boritsd körül, takard el. Inkább
a hideg decemberi levegőbe tördelt
dirib-darab világot nézd, hol akkor
egyszerre meglátsz valamit, és arról
magadra ismersz, s felkiáltasz: ezt,
hogy ezt akartad mondani neki 

(Bánhidai kisGaléria, A Vértes Agorája Puskin Művelődési Ház)

(artlimes.hu 2021/11/ 29)

Kortárs művészeti útirajz Tatáról

 Az Art Limes gondozásában három folyóiratszámot átfogó, kortárs képzőművészeti útirajz készült Tatáról. A három lapszámot elvittem magammal angolparki sétámra, ahol az egyik padon sokadjára olvasgattam, lapozgattam. Kezemben egy puha grafitceruzával apró jeleket tettem a tartalomjegyzékben, hogy statisztikát készítsek arról, vajon hány nevet ismerek a felsorolt, mintegy hatvannyolcból. Ha meguntam a sorok közötti böngészést, akkor bámultam a csillogó vízfelület közepén álldogáló szürke gémet, hogy aztán a ceruza hegyével negyven név mellé tegyek egy ikszet. Ekkor nem csak a munka terjedelmét mérhettem fel, mert a nevek felsorolása egyben a szerkesztő Virág Jenő, Miglinczi Éva, Wehner Tibor hármas merítésének mélységét is jelzi. Bőséggel sorjáznak az ismert és a talán nem mindenki előtt ismert alkotók nevei a művészeti kislexikonban, és a szójegyzékekből kikövetkeztethetjük a kötődések erejét is, amelyek egyes esetekben a tengerjárók hajóköteleivel vetekszenek, másoknál legfeljebb könnyen futó borostyánszálak. Az idősebbek bőröndjeikben már a súlyos életművek nehezékét cipelik, a fiatalok hátizsákjukban a tehetségüket bizonyító alkotásokkal igyekeznek messzi céljukhoz.

A folyóiratszámokból határozott kontúrokkal kirajzolódik, hogy a szerkesztők munkájához kellett a keresés, a kutatás, a megtalálás, a rendszerezés és a levéltárosi türelem. A kisenciklopédia a szakmai életrajzok mellett ismerteti a díjakat, ösztöndíjakat, szimpóziumokat, a művésztelepeket, az egyéni kiállításokat, a közösségi megbízásra és magánmegrendelésre készített monumentális műveket, valamint alapos bibliográfiát kínál minden alkotóról. Kitér a város művészeti életével foglalkozó művészettörténészek bemutatására és nem feledkezik el a művészi közösségekről, csoportokról sem. Az alfabetikus rendet követő két kötetes portrégaléria műfaji sokszínűsége a pillanat villanófényét jelentő újságtudósításoktól, az elmélyült interjúkon, az értő megnyitó szövegeken, a művekre koncentráló kritikákon, tanulmányokon keresztül a művészi önvallomásokig terjed. A padon üldögélve átfutott a fejemben az a kósza gondolat, hogy ez a művészeti misszió esetleg megért volna egy reprezentatív könyvalbumot.

„A jelenkori tatai művészet jellegzetességeit a kor globális kihívásai és kényszerítő erejű tényezői következtében kialakult széttöredezettségében, sokszínűségében, sokrétűségében, sokoldalúságában, az alkotói utakra tagoltságában jelölhetjük meg…” – olvasom Wehner Tibor művészettörténész bevezető tanulmányában, s ezeket a megállapításokat igazolják a kislexikonban közölt életutak, a portrégalériákban a szakmai munkásságokat részletező írások. A lapokat forgatva eszembe jutott az is, hogy az érvényesülés útja a művészeti életben napjainkban is kiszámíthatatlan. A világhálón ugyan rengeteg információ elérhető, de semmi nem pótolhatja a személyes kapcsolatokat, a szakmában való jelenlétet. Szűcs Attila, a külföldön is sikeres festőművész egy vele készített interjúban azt mondja, hogy karriert nem lehet csinálni, ha az elengedhetetlenül fontos szociális kapcsolatok nem alakulnak ki időben, még a fiatal korban, mert utána hiába a próbálkozás, ehhez hozzáteszi, ez a láthatóságról szól és nem a minőségről. Emiatt is érdemes alaposabban szemügyre venni Wehner Tibor azon észrevételét, hogy volt idő, amikor Tatán rendezték a regionális hatókörű visszatérő művészeti szemléket és a legrangosabb művészeti kiállításokat, ezek az események értékeket, élményeket hordoztak, inspiratív közeget teremtettek a művészeknek és a közönségnek egyaránt, valamint alkalmat nyújtottak a szakmai kapcsolatok kialakítására is.

Napjainkban élő példája ennek az idén kilencedik alkalommal megrendezett Grotta, a törökkori bejáró képzőművészeti attrakciója, és az itt díjazott fiatalok tárlatai a tatai várban, mint ahogy ugyanott, a toronyszobában rendezett kortárs képzőművészeti kiállítások. Hasonlóan jó ötlet a Top Art Gallery szabadtéri kiállítás-sorozata az Öreg-tó partján, ami szintén a tatai kortárs képzőművészeknek teremt alkalmat a nagyobb nyilvánosság előtti bemutatkozásra, s egyben a műtárgyak és a közönség közvetlen találkozására. Itt kell szólnom a volt piarista kápolnában rendezett tematikus tárlatokról, az egykori zsinagógában látható kortárs kiállításokról is. Ettől elválaszthatatlanok a múlt ápolásának olyan fontos momentumai, mint például a Zilahy György, Dobroszláv Lajos életmű-kiállítások a várban, és a festőművészeket bemutató, ebből az alkalomból kiadott színvonalas albumok.

Úgy látom, hogy a tatai képzőművészeti folyamatok pozitív irányú alakításában a jelentősnél nagyobb része van Kövesdi Mónika művészettörténésznek. Nem a kötelező optimizmus mondatja velem, de vannak a városban élő, ide kötődő tehetséges művészek, művészettörténészek, múzeumi szakemberek, akik kellő támogatottsággal megteremthetik az alapjait, feltételeit, stratégiáját annak, hogy Tata Szentendréhez, Hódmezővásárhelyhez és más településekhez hasonlóan felkerüljön a hazai képzőművészet térképére.

(Elhangzott a tatai Városházán megtartott ArtLimes  lapszámbemutatón)

 Kijáratok az időn túlra

Egy barokk kisvárosban üldögélek a padon, hátam mögött a kulcsra zárt ajtajú templom tornyán delet üt az óra. A néma utcák száraz patakmederként torkollnak az üres főtérbe. Hallgatnak a csukott zsalugáterű házak, hullámzik a hőség a pékség leengedett redőnyén. A forróság elől egy fáradt fa lombja alatt húztam meg magam a kerékpárommal. Lehunyt szemmel elmerülök a csöndességben, ahol mégsem vagyok egyedül. Hasonló érzések kavarognak bennem, amikor leteszem Szegedi-Szabó Béla negyedik verseskönyvét, a Homokművet. Miért? Nekem úgy tűnik, mintha a költő valamiféle csendmeditációval komponálná költeményeit, árnyas parkokban sétálna, hallgatná a szabadban egy hosszú hajú lány hegedűjátékát. Látná, ahogy az intonációk nyomában sarjad a fű, kizöldül, hogy elszáradjon, és betakarja a hó. Azt hiszem, ez az alkotói attitűd jellemzi korábbi köteteit is, a megszólítás, a felismerés az Örmény énekben, ahol az út végén megérkezünk „egy olyan világba, amelyet oly sokáig kerestünk.” Hátrahagyva a lényegtelent, hogy a felszakadozó látomásokkal megvilágosodjon a lélek. Észrevehetjük a rokonságot a Homokmű főhősének, Gustav Mahlernek alkotáslélektani gondolataival: „Nem az egyén és emlékezet számít, csak a nagy mozgás a tökéletesség felé, a minden egyes megtestesülést kísérő tisztulás. Önmagam zenei kifejezésének igénye csak homályos érzések szintjén kezdődik, a »másvilágba« nyíló kapunál.” A költő több verssel és egy dramolettel idézi meg a zeneszerzői univerzumot, hogy verseivel új távlatokat keressen művészet és világ viszonyának értelmezéséhez. Az egyik ilyen ciklus a Mahler Budapesten, a másik a műfajilag abszurd dramolettként meghatározott Mahler Szabadkán. Az utóbbi a szabadkai teátrum felolvasószínházi pályázatának versbeszédben megírt győztes darabja volt.

A Homokmű belső burokba zárt költeményei zavarba ejtően egyszerű valóságukkal kívülről nehezen körbeírható, tágas teret sugároznak: „A nagymama kivágatta / Az udvar közepéről a / Százéves, óriás akácot. / Túl sok a falevél, mondta. / Ültünk az ég alatt, / Néztük a helyét.” (Gyász) A középkori és reneszánsz festők gyakran ábrázolták homokórával, az idő és a halál attribútumával a mulandóságot, Szegedi-Szabó Béla költészete otthonos ebben a világban. Gondolati rétegződésekben gazdag verseivel erősíti meg ars poeticaként felfogható önmeghatározását, miszerint a költészet nem csak esztétikai, hanem spirituális út is. A Homokművet olvasva óhatatlanul felmerül, hogy ehhez az úthoz keresnie kellett szellemi mestereket, érzékeny zenei és képzőművészeti élményeket, hogy kiteljesítsék költészetét. Ahogy a Mahler-versben írja: „Néha úgy érzem / Nem is jártam sehol / Sehol a világban / Talán a Földön sem […] Egyszer a szomszédomban / Lakott egy tejhordó lány / Bádogból a teste / Együtt zörgött a kannájával / Valódi zene / Hajlítható ezüst / Mennyei hegedűszó.” A csöndek és hallgatások teljesednek ki a szavak és mondatok némaságában, a szakralitás ünnepélyessége a hétköznapi létezésben. A Homokmű bemutatóján Szegedi-Szabó Béla és Dukay Barnabás zeneszerző kánonban olvasták fel a Mahler és a Rembrandt című verseket. „Már csak a hús marad, / ez a rozoga kitinpáncél / S némi szorongás árnyékfoltja: minden / Már befelé húz, / Minden a sötétlő, szőlőbogyó-szem köré épül, / Koncentrálódik, / Forr hidegen” (Rembrandt). A hangzásukban összeolvadó sorok más-más regiszteren szólaltak meg, de megőrizték eredeti jelentésüket, monotonnak tűnő ismétlődéseikkel a csend tartományának mélységébe vezettek. Szegedi-Szabó zenéhez való vonzódását nem a verssorok rímeiben, rímtelenségében, a szótagszámokban találjuk meg, nem a formában, hanem a költemények metafizikus, misztikus vonatkozásaiban, amelyek konkrét zeneszerzőkhöz vagy művekhez is kötődnek. Például az hommage Anton Webernnek: „Ha megszűnik, se lesz / Tovább. / Ideje- / Korán / Fordul át a nap / Az éjbe.” (Kantáta Altra és Marimbára).

Ha figyelmesen olvasunk, Szegedi-Szabó köteteiben felfedezhetjük költői világának azokat a sarokköveit, amelyekhez vissza-visszatér, mert az idő múlásával újabb rétegeket bonthat le az emlékezet hordalékából. A Delft látképe az Angyali rezervátumban, első kötetében mintegy prelűdje a Homokmű Delftjének, amelyben a költő a németalföldi festő, Vermeer holland szülővárosában találja meg a művészi létezés ellentmondásos csodájának metaforáját: „Csak mentem / Hogy ne halljam már / A nyüzsgő piac zajait, / A fogatlan kofák kiáltozását, / A sóvár koldussereg nyöszörgését. […] Aztán fölöttünk / A hétköznapi ég / nehéz sajtburája kinyílt, / Derengeni kezdett / Valami opálszürke lépcső, / Végső kijárat.” Ide kívánkozik a költő egyik mesterének, Dukay Barnabásnak hivatkozása Max Picardra: „a belső csönd ma az egyetlen, amely nem adható-vehető, ezért egyetlen kijárat az időn túlra.” (Szemben a leáldozó nappal, Új Forrás Könyvek, 2015.) Farkas István festményében, a Szirakuzaiban a költő megtalálja a tragikus valóság kegyetlen igazságtalanságán túli művészi sors belső titkát: „Majd miután megfestette azt a bolond szirakuziait, / Egy szurokfekete tenger előtt találta magát, / A pesti kávéházak teraszain ücsörögve is / Csak ezt a képet nézte, / A szirakuzai látványosan beléköltözött, / Üldözni kezdte”. Érzésem szerint Szegedi-Szabó költészetnek sajátja az a filmszerű világ, amelynek lebegése mögött ott rejtőznek a metafizikai attribútumok, például az előbb idézett szirakuzai-vers zárósoraiban: „A vörös szakállú pedig eldobja a halcsontot, / A vízhez járul, / És ócska sarujában végigsétál rajta.” A mitikus helyszínek és jelképek állandó tárgyai a verseknek, a légbuborékokkal teli üvegkristályba olvasztott szarvasbogár menetel az időtlenségben: „A késő középkori és reneszánsz polifon kóruszenék, / Misék ideje azonos a szarvasbogáréval. / Amióta ezeket hallgatom, nincs időm másra.” (Idő) Vagy a kertben elásott könyv, ami átaludta az évszázadokat: „A grúz hegyek viperái között, / A bedekker azt tanácsolja, / Hogy csak késő ősszel / szabad arrafelé látogatni, / A sziklákba vájt Bertubani-kolostorban / A szent iratokat / Halálos mérgű kígyók őrzik.”

Szegedi Szabót a hétköznapi és művészi létezés egymásnak feszülései is foglalkoztatják, ennek ellentmondásait, kérdéseit a szemlélődés fanyar kiterjesztésével formálja verssé: „Reggel muszáj volt újra / Beüzemelnem a piros kávéfőzőt, / Egy kanálnyi levendulamézet / Csepegtettem forró feketémbe, / Nem mentem le tejért, / Megvárta, amíg kihűl.” (Unio Mystica) Mint ahogy a kötet második fejezetét alkotó Mahler Szabadkán abszurditásában is ez a motívum a meghatározó. A dramolett szereplői félresiklott álmok hordozói, egy nehezen körülírható kocsmai térben zajlik az életük. Minden megtörténhet, de annak az ellenkezője is megeshet velük. Megváltást csak az igazi művészet hozhat számukra, ha nem veszítették el annak felismerésének képességét.

A költészet, az irodalom, a könyv mai helyzetéről Szegedi-Szabó Béla így beszélt a Képmás Magazinnak adott interjúban: „Nem is csak az olvasói szokások változtak, hanem a könyv mint esztétikai tárgy kezd kimúlni a világból. A fiatalok már nem kötődnek fizikailag úgy egy könyvhöz, nem gyűjtik, mint a korábbi generációk. Használják, fogyasztják, ami jó, de utána gyorsan elfelejtik. Nem nyitják ki újra, nem ütik fel mellbevágó mondatoknál. Pedig az irodalom nem csupán a cselekményben realizálódik, hanem a nyelv apróbb elemeiben is, azok hordozzák azokat az éles pillanatokat, amelyek egy életre lenyűgöznek”. A Homokművet olvasva úgy gondolhatjuk, mégis van okunk bizakodásra, valahol az örmény kolostorok környékén majd feltűnik egy stalker vagy seeker, aki a távolban látja, hogy „Valaki megáll, / Lehajol, a mutatóujjával / A két hegy közé / Írja a nevét” (Jel). (zEtna – Basiliscus, Zenta, 2019)

(Új Forrás 2021/7)

Miatyánk a vezeklés futópadján

 A műtárgy leírása

A Bánhidai Alkotó Ház nyári konyhájából előléptetett Beteg Szamár Galéria bordó borítású terében Schenk Attila Vezeklőpont-installációjának angyalai tartanak audenciát. A vezekléshez nélkülözhetetlen bűnt az előtérben rétegelt-lapokból kivágott, kísértő égi lények kínálják. Kitartóan tukmálják tálcájukról a hét főbűn: a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irígység, a torkosság, a harag és a jóra való restség édes kekszeit. Ha megfeledkeznénk korábbi bűneinkről, legyen miért vezekelnünk a katolikus kápolnákat idéző belső térben. Ahol a futópad végtelenített szőnyegére írt Miatyánk körforgását a fittnesz-termek progresszív techno zenéjére fölmondott Pater noster és Credo kíséri. A művész, Schenk Attila tatai építész, a futópadot körbevevő rétegelt nyírfa-lapokból készült paravánokból vágta ki a vezeklőpontot őrző angyalokat. A rétegelt nyírfa-lapok jellemzője a tartós szilárdság, így „művészeti termékként“ való felhasználásuk a bűnt kínáló bukott angyalok és a megváltást igérő jó angyalok időtálló metaforája is. A vezeklőpad melletti két ventilátor monoton forgása a bűnbánat verejtékét hívatott felszárítani, a védőrácsokra rögzített konfettiszalagok lebegésükkel kandeláberák lángjainak képzetét keltik.

 A futópad használata

Minden edzeni/lelkigyakorlatozni vágyó ember számára az egyik alap fitness/lelki berendezést a futó/vezeklőgépek nyújtják. A futó/vezeklőgépek az egyik leghatékonyabb testi/lelki edzést biztosítják, mivel kevés olyan mozgásforma létezik, amely annyira átmozgatja az emberi testet/lelket, mint a futás/vezeklés. A rendszeres futás/vezeklés az egészséges életmód egyik alappillére lehet. Ha te is a futás/vezeklés híve vagy, biztosan megtalálod a számodra leginkább megfelelő futó/vezeklőpadot.

 A Vezeklőpont előzménye

Schenk Attila sokak számára a Tatabányai Őszi Tárlaton madárcsicsergésekkel dúsított bányász hármasoltárával hívta fel magára a figyelmet. A Kortárs Galéria tematikus longboard-kiállításán teljesen új művészeti kontextusba helyezte a sporteszközt, megint csak az oltárt idéző terelőszárnyakkal, imádkozásra is alkalmassá tette. A Két világ határán című kiállításon Keresztelő kapuján léphettek be a látogatók a volt tatai piarista kápolnába. A nyári hőségek idejéről jól ismert utcai párakapu metafizikai funkciót, távlatot kapott, az in nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti felirattal: az Atya, és a Fiú és a Szent Lélek nevében. A kápolna másik tárlatának hívószava a Mezők liliomai volt, erre az eredendően porba, krétával aszfaltra rajzolható gyermekjátékkal, az Ugróiskolával reflektált. Négyzeteibe szétosztotta Máté evangéliumából a 6. fejezet 24-től 34-ig terjedő versszámozását, dobjuk kavicsunkat a 27-esre: Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? A tatai vár török kori bejárójában rendezett Grottán az üdvhadereg hölgyeire emlékeztető, OSB-lapokra festett Sovány angyalok aggódnak lelki üdvünkért. És most itt van az újabb konvencióktól eltérő alkotása, a Vezeklőpont-intsalláció.

Az edzőterem szakralitása

Schenk Attilát azok a helyzetek érdeklik, amelyekben a hétköznapi tárgyak, tevékenységek a szakrális világgal való találkozásban inkarnálódnak. Ha mostani installációját összekapcsoljuk a vezeklés jelentéstartalmával, akkor a galéria terében új teret, egy szakrális edzőtermet hozott létre. Robert Smithson amerikai képzőművész elmélete és gyakorlata szerint, „egy sokkal gazdagabb teret, melynek fogalma az idővel egyre inkább tágulni fog.“ Schenk Attila esetében is a „dolgok kölcsönhatásáról“ van szó, ahogy a galéria házigazdájának, a Bostonhoz közeli Actonban élő Lois Viktor hangszerszobor-gyűjteményénél, a tatabányai ipari skanzenben található Hangfürdőnél. A hangszerszobrok megszólaltatásával egy új dimenzió, a zenei tér teremtődik meg a hajdani bányászfürdőben. A fitnesz-termek és a tetovált emberi testek fétise, a fogyasztói társadalom individuális magányának szimbóluma a futópad. Futás közben nem a természet friss levegőjét, hanem a légkondícionálás hűtött cirkulációját lélegezzük be. A művész azt mondja, „futópadon élünk mindnyájan“, ideje megbánni bűneinket, és ebben kemény irónia keveredik a moralitással. Schenk Attila Vezeklőpontjának üzenete talán párhuzamos egy Földényi F. Lászlónál olvasott gondolattal: „ébren (kell) tartani a metafizika utáni vágyat“. Ha a kételyek hullámain is, de reménykedjünk, van néhány pillanattöredék, amikor a Miatyánk köt minket az örökkévalósághoz. (Bánhidai Alkotó Ház, Tatabánya)

(Új Forrás online 2021/8/14)

A bölénytakaró melege

A síksági indián törzseknél a bölény elejtése és megnyúzása után a bőrt kicserzik. Az állat bundája, a téli vadásznapokon a legalkalmasabb a takaró készítésére. A hosszú, sprőd szőr a látszat ellenére puha, kályhameleget ad használójának. Az éjszakai tipi füstös tűzénél megvédi a hidegtől, de a kinti vad fagyokban is védelmet nyújt gazdájának. A bölénytakarót a tarajos sült tüskéivel hímzik az indiánok. A díszes motívumok sok mindent elmondanak az öregek, a harcosok, az asszonyok, a farkaskölykök életéről. A bölénytakarón négy kör jelzi a gyermekkort, az ifjúkort, a felnőttkort, az öregkort.*

 Jász Attila – Csendes Toll Bölénytakarója egy magyar indián gyermekkori titkos rezervátumába vezet el bennünket. A nagyszülők kertjébe, ahonnan a fák tetejéről messzire látni. Képzeletben egészen a falu nagy folyójáig, vízének sodrása a tengerig viszi el a napokat, heteket, hónapokat, éveket. A kert mégis az időtlenség hazája, ahol a gyermek megálmodhatja indiánéletét, hogy eligazodjon az érthetetlennek tűnő, idegen világban. Ehhez kell az ösztönös gyermeki és a felnőttkorban kiteljesedő szemlélődés, hogy lelkében megszólaljon és megőrződjön a „belső indián“. A Bölénytakaróban egyes szám második személyben, kívülről beszél Csendes Toll, az indián, és belülről a költő, Jász Attila: „érdemes végiggondolni,/ hogyan lehet – vagy lesz -/ valakiből indián Közép-Kelet-Európában/ a 20.század második harmadában születve,/ hiszen már az is bizonytalan,mikor történik,/ a születés persze,/ mert mindenki másképp emlékszik,/ mindenki, aki már rég nem él,/ így apád, anyád, nagyszüleid,/ és így már egy számítógépes horoszkóp/ is nehezen készíthető el,/ mivel anyád még életében összekeveri/ testvéreid születési idpontjaivel a tiédet,/ pontosság kizárva,“ (Amennyiben nem születés kérdése).

A szöveg végtelenített mondatai filmszerűen követik egymást, a gyermek- és az ifjúkor kezdő- és végpontjai között. Az előző zárósorával kezdődő fejezetek tagolják a történeteket, miközben egymásra rétegződnek, vagy a folyam kavicsaihoz hasonlóan, érdesebbre csiszolódnak. A kertben, az időtlenség hazájában, a fák karjai a gyermekkel együtt, magukhoz ölelik a természetet. A farkaskölyök lógázó lába alatt bölénycsorda vágtat át a veteményesen, hogy a kerítést letaposva eltűnjön a közeli olajfinomító hatalmas szabadtéri tartályainak ezüstös csillogásában. Egy kisgyermeknek könnyebb megszökni, el- és megbújni az indián mítoszban, csatlakozni a hadiösvényen Unkaszhoz, Csingacsgukhoz és Winetouhoz. Ennél sokkal nagyobb feladat felnőttként megőrizni „indiánságunkat“, ehhez és ezzel alakítani viszonyunkat a világhoz. Ez a megállapítás elbírja azt a kiigazítást, hogy a felnőttként „indiánnak lenni“ túl van az akaraton, legfeljebb sejthető, mi az ami elvezethet az indián önazonossághoz, és meghatározza a létezést a valóságnak ebben a terében. Megerősítésként ideírhatjuk Nemes Nagy Ágnes másra vonatkozó, de mégis ideillőnek érzett gondolatát:„egy szavakkal nehezen körülírható életérzés“, talán ez egzakt megközelitési kísérlet az „indiánság“ mibenlétének is. A vers(es)regény a gyerekkor nagy folyójának évszakok szerint szabályozott áramlását idézi, a szabadvers száguldó, máshol csendesebb áradásával, hogy olvasója a nyugodt vízfelületen lebegjen, vagy kénytelen legyen nagyobb mélységekbe merülni.

„Így aztán lassan tényleg nehéz lesz neki,/eszedbe se jut,/ hogy hasonló helyzetbe kerülhetsz valaha is,/ miután rendesen eltemetted őket, egyiket ide,/ másikat oda, nyugodjanak békében immár,/ közben szentül hiszed, tanultál a példájukból,“. A szerző(k) állításával szemben, „vagyis a történetek és a szereplők nem valóságosak“ ugyan fenntartásaink vannak, de nem érezzük lényegi kérdésnek, mert akár valóságosak is lehetnének. És ha igen, akkor igaz azon állításunk, hogy Csendes Toll önéletrajzi prózáját, Jász Attila költő formálta meg szabadversnek, és ezzel teremtette meg az alteregók találkozását is. Ha a Bölénytakarót megpróbáljuk elhelyezni az eddigi életműben, feltétlenül párhuzamba állíthatjuk a Xantusiána indián témájával. A kötetet a ráismerések könyvének is nevezhetjük, hiszen a szerző az érett férfikorból pillant vissza múltba, az indián bölénytakaró motívumkincsére hívatkozva, az első két kört, a gyermekkort és az ifjúságot teszi a maga életmérlegére: „apád régi barátjával mész át ugyanezen/ az átjárón, talán már egyetemista vagy,/ apádról mesél a volt barát, nagyon figyelsz/ hát rá, és mivel nincs sorompó, csak lámpa,/ mentek át föl se, körül se nézve, de ahogy átértek,/ közvetlenül a hátatok mögött elszáguld egy gyors-/vonat, egymásra néztek némán, megálltok,/ és mindketten leizzadtok nyomban,// és nem beszéltek már utána,/ nem szóltok egymáshoz se vonatról,/ se apádról, mentek csak fejlógatva/ egymás mellett a lakótelep felé,/ lassan araszolva a szürke délutánban.“

A vers(es)regényt rokonságba hozhatjuk Tandori Dezső „egy talált tárgyának megtisztításával“, de a versbeszéd „hétköznapisága“ és az idősíkok változó egymásba csúsztatása okán, eszünkbe juthat a francia filmes újhullám rendezői közül Eric Rohmer is. A szerző(k) és a hozzá tartozó „emberi lények“ versnaplójában az életutak párhuzamosan haladnak, keresztezik egymást, esetleg más irányt vesznek, ahogy a valóság csapdájában is. Ha már a filmet említettük, Jean-Luc Godard után szabadon: a műben szereplők „élik az életüket“, amelynek nehezen vonható meg bármilyen tanulsága. Legfeljebb az öreg indián varázsló intelme segíthet rajtu(n)k Ha kimozdulsz a tipiből az erdőbe a hadiösvényre, a prérire vadászni, a folyópartra lánnyal találkozni, vidd magaddal a bölénytakaródat, szükséged van a melegére. (Jász Attila – Csendes Toll Bölénytakaró, Kortárs Kiadó, 2020.)

 *Ölveczky Gábor szíves közlése alapján.

(artlimes.hu 2021/7/25)

 A tizenöt éves indián

Ha a gyerekkori téli megfázás lázzal párosult, anyám az ágyba fektetett. Testem köré gyömöszölte a dunyhát, belém diktálta az utált gyógyszereket, rám parancsolt, hogy aludjak. A hideg kályha mindezt szenvtelenül végignézte a szoba sarkából, fűtés csak karácsonykor, súlyos zimankók és a lázmérő higanyszálának 38,5 fokos állásánál volt. Szegények voltunk, ahogy akkoriban mindenki. Ha oldalt fordítottam a fejem, ezt betűztem ki a polcon: Fe-hér Szar-vas Szik-lás he-gyek va-rázs-ló-ja. Borvendég Deszkáss Sándor akkoriban indexen lévő, tiltott regénye volt az első indiánkönyv, amit harmadik osztályos kisfiúként, a szó valódi értelmében, lázas gyorsasággal elolvastam. A gyerekkönyvtárból ezt követték a J. F. Cooper és Karl May történetek, ezért lett erős fűzből hajlított nyilam, fából kivágott, kályhaezüsttel lefestett tomahawkom, a baromfiudvarból zsákmányolt tollakból fejdíszem. Az utcabeli gyerekekkel alapított „Suttogó“ nevű törzsünket, a szomszédos utcák fehér futballista hordái elűzték a Dubnik-patak prérijéről. A törzs egyik harcosának szülei egész nap dolgoztak, így családi házuk hátsó udvarának árnyas rezervátumában forraltuk a bosszút, aminek soha nem érett be a gyümölcse. A sérelemből táplált bosszúvágy nem idegen az indiánoktól, kéz a kézben jár a dicső harci tettek hajszolásával, ahogy ennek kristálytiszta rajzolatát adja Az utolsó mohikán, amit hosszú évtizedek múlva olvastam újra Gy. Horváth László úttörő jelentőségű új fordításában. A korábbi ifjúsági változathoz képest a teljes, 1757-ben játszódó Cooper mű szépirodalmi szövege megrendítően kegyetlen, erről John McWilliams érzékletes utószavában így ír: „Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppolyan feledhetetlenül mond ellent tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.”

Mintegy száz év múlva, 1858-ban megszületik egy gyermek a sziú nép keleti ágának négy törzséből az egyikben, a wahpetonoknál. A sors lehetővé teszi, hogy gyermekkorának indián éveit később írásban megörökítse. Charles Alexander Eastman (Ohiyesa)naplója Indián farkaskölyök címmel, Dudich Ákos fordításában jelent meg magyarul, Ölveczky Gábor borítótervével és érzékeny illusztrációival. Olvasása közben józan ésszel kénytelenek vagyunk belátni, hogy a fehér ember számára az indián életszemlélet, filozófia, misztika mélyebb rétegei nehezen, vagy egyáltalán nem fejthetők meg. Azt hiszem, így állunk minden idegen kulturális közeggel, melyekhez hiányoznak a genetikai kódok, pedig az 1902-ben kiadott önéletrajzi és kulturális antropológiai írás, hiteles kor- és környezetrajzzal arra törekszik, hogy megismertesse, elfogadtassa a kor emberével az észak-amerikai indiánok hitvilágát, mindennapjainak rituáléit. Jól megírt, fegyelmezett mondatokban sorjáznak a küzdelmes erdővidéki indiánélet eseményei, amelyekben kiemelt szerepe van az erőnek, az ügyességnek, a harcnak, a törzsi legendáknak, és a mindezek felett uralkodó „Nagy Titokzatos“ törvényeinek. Ohiyesa édesapja Minnesotában részt vett a keleti sziúk fehér telepesek kizsákmányoló intézkedései elleni, súlyos fehér véráldozatokkal járó felkelésében, amit az amerikai hadsereg könyörtelenül levert, az állam pedig kíméletlenül megtorolt. Az indián csecsemő így került atyai nagyanyjához, aki már „hatvan kemény telet ért meg“, de nagy gonddal, figyelemmel, szeretettel nevelte a törzsi életre unokáját. “Ne sírj, mert Hinakaga, a bagoly felfigyel rád a fa tetejéről“, és ennek a mondatnak a jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, „hogy a hadiösvényen járó indián felderítők gyakran utánozták a bagoly huhogását, hogy jelezzenek egymásnak. A bagolyhuhogást így aztán sokszor brutális mészárlások követték, és ezt (a felnőttek) jobbnak látták mielőbb a gyerekek fejébe verni.“

 Halottnak hitt édesapja tizenöt éves korában viszi el magához, hogy megtért keresztényként hívő katolikusnak nevelje gyermekét, aki azonban felnőttként is jól emlékszik arra, hogy tizenöt éves koráig indián farkaskölyöként élte az életét. Charles A. Eastman orvosnak tanul a Harvardon, de soha nem felejti el indián származását, és sok segítséget nyújt népének. A fehér ember számára meghökkentő ezt a dermesztő mondatot olvasni a könyvben az indián farkaskölykök mindennapjairól: „Amikor reggelente magunk mögött hagytuk a sátrunkat, nem lehettünk biztosak benne, hogy délután a skalpunk nem egy bot végén lengedezik-e majd.“ De ez sem riasztotta vissza a gyerekeket attól, hogy a felnőttek viselkedésében, törzsük hagyományaiban találják meg a követendő példákat az élethez, melynek két tartóoszlopa a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen vadászat elsajátítása és a harci tettek révén megszerzett dicsőség volt. Hogy miként teltek a farkaskölyök Ohiyesa mindennapjai? „Játékainkat maga az élet szülte, és népünk szokásai alakították. Valójában folyamatosan a felnőttkorra készültünk fel. Azt gyakoroltuk, ami harcosként és vadászként várt ránk. Mindenből versenyt csináltunk: íjászat, lovaglás, futás, birkózás, úszás. Apáink szokásainak minél pontosabb lemásolásából is sokszor tartottunk vetélkedőt. (…) Csatákat vívtunk fűzfaágakkal és sárgolyókkal…“

A törzsi élet kemény törvényeit a harcosok bátorsága, az ősök hagyományait megőrző erkölcs formálta, e kettő őrizte meg a közösség működőképességét is. A valódi indián életforma megismerése tartogat meglepetéseket az ebben kevésbé járatosoknak, mondjuk azzal, hogy kijelölt rendfenntartó csoportok szereztek érvényt az igazságnak a törzsön belül. A törzsi tanács döntése alapján porig rombolták azon társuk tipijét, aki magányosan ment el bölényre vadászni, s ezzel elriasztotta a csordát, és így a zsákmány nélkül maradt törzset éhezésre, nélkülözésre kényszerítette. A törzsi tanácsban ülő főnökök döntöttek a közösséget érintő legfontosabbak kérdésekben, vadászatról és a harcról:“Hadiösvényen az volt a szokás, hogy az újdonsült harcosokat még útközben alaposan próbára tették, hogy mire eljön az ideje, bízzanak bennük. Az ellenséges tábor közelében például elküldték őket vízért, hogy így bizonyítsák bátorságukat és rátermettségüket.“ Ohiyesa naplójából az is kiderül, hogy szüleik, nagyszüleik az esti tűznél mesélték a szájról szájra szálló családi legendákat a farkaskölyköknek, akiknek másnap leckeként kellett felmondaniuk a hallottakat, hogy azokat megőrizzék a következő nemzedéknek. Füstös Napnak, a törzs mesélőjének tipijében hallgatta Ohiyesa, a sziú indiángyermek azokat a történeteket, amelyek megismertették vele a múlt törzsi győzelmeit és megpróbáltatásait. Talán közelebb kerülünk az indián életszemlélet megértéséhez, ha Ohiyesával együtt meghallgatjuk a Füstös Nap által elénekelt öregasszony dalát: „Menj, bátor unokám, szemed mindig tartsd az éjszakai csillagos égen, a fényes ösvényen, a dicsőséghez vezető úton. Ne feledd, kik ölték meg a tieid, és milyen szánalmas egyedül és kiszolgáltatottan élni! Térj vissza győztesen, és szerezz nevet családunknak!“ És itt van helye nagybátyja tanácsának is: „Kövesd a shunktokecha (farkas) példáját! (…) Ha meg is lepik, és veszélyben érzi az életét, mielőtt elszaladna, még egyszer utoljára alaposan szemügyre veszi támadóját.“

A sziúk gazdag szimbólumrendszere köszön vissza Ölveczky Gábor grafikáin, melyeken konkrét használati eszközök ábrázolásával teremtődik meg a mítikus indián világ, lehet az egy női mokaszin, vagy tollakkal ékes békepipa. Az illusztrációk követik a történetmesélés ritmusát, és a fejezetek elején egyetlen fonalra fűzik fel azokat. A grafikák motívumai elmélyült ismeretanyagról tanúskodnak, miközben megőrzik alkotójuk művészi szuverenitását. A rajzokon a kör alakú szimbólumok azt üzenik, hogy az ember a természet, és így az örök körforgás része, a tárgyak, a viseletek megjelenítése az indián nép lelkét, kultúráját mutatják meg. A grafikák így lesznek a képzelet kiindulási pontjai, tűzből felszálló füstként gomolyognak, terjednek, felhősödnek, szikráznak, hunynak ki, mint az indián hitvilág valóságát magyarázó álmok. Ohiyesa Füstös Napnál tett látogatásainak illusztrációján az indián tipiben izzó tűz megvilágítja bölénybőrponyván a vadászatot jelképező szarvas árnyalakját, és az indiánsátor füstlyukán csillagként szállnak fel a Tejútra a törzsi legendák meséiben megelevenedő jeles harcosok lelkei.

Ha felnézek a nyáresti égboltra és a Tejutat kutatja a tekintetem, a Nyilas-csillagképről eszembe jut, ahogy a Suttogó törzs harcosaként fűzfából hajlított íjammal magasba lövöm a nádszálból eszkábált nyílvesszőt. Látom esetlenül forgó repülését a napsütésben, egyre magasabb ívben veszik el láthatáron, hogy most surrogva becsapódjon az éjszakai harmatos fűbe a lábamhoz. Hallgatom a sötét erdő hatalmas csendjének neszeit, és arra gondolok, ha eljön az ideje, bátran lépjek rá a Tejút kinyíló fényes ösvényére, ahol egy harci díszekkel kifestett sziú vár rám, és egyszerűen csak ennyit mond: Ho, mita koda!, Üdvözöllek, Barátom! (Konkrét Könyvek Kiadó, Budapest, 2021, a Nagy Tisztási Indián Baráti Kör támogatásával)

(új forrás.hu 2021/7/12)

 Versek és grafikák fúziója járvány idején

A szürke gém felcsap a patak vizéből a felhős égre, a tőkésrécék az árral szemben úszva igyekeznek távolodni tőlem. Régi ismerősök vagyunk, ha meg kellene határozni ennek kezdetét, könnyű dolgom lenne: a pandémia beköszönte. Körübelül ettől datálhatjuk Jenei Gyula és Verebes György vers/grafika kötetében, a Légszomjban megjelent művek születését is. Azóta járom majd mindennap ezt a magányos gyalogutat a patakparton, mondják, a távolságtartás megvédhet a veszélytől, amelyre a hátrahagyott városból idesodródó mentőautó szirénázások hangjai túl gyakran emlékeztetnek.

Ha most belelapozunk könyvbe, azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy vírusjárvány első hullámában íródott-rajzolt alkotásokról beszélünk. Érzésem szerint ez nagyobb távlatot ad értelmezésüknek, hiszen jelenleg a pandémia harmadik hullámát éljük, és egyes virológusok már a negyedik fenyegető árnyát is látják a horizonton. Az irodalom és a képzőművészet találkozása különböző előjelekkel történhet, de az egymásra rezonáló művek vitathatatlanul kitágítják saját terüket és új értelmezési dimenziókat is létrehoznak. Egyszer nagyon régen a Szépművészeti Múzeum alagsori kiállítótermébe keveredtem, a falakon az amerikai-német Janet Brooks Gerloff József Attila verseire reflektáró rajzai óriási revelációt jelentettek. Más árnyalatokkal, de hasonló a világra találtam Wehner Tibor – Kovács Péter halál-versek halál-rajzok című korábbi kötetében, mint ahogy meg kell említeni a grafikusművész Zalán Tiborral való együttműködését is, melynek különösen kiemelkedő könyve a Fáradt kadenciák.

A Légszomj kötetcím kettős jelentéssel bír: a pandémia fenyegető kísérő tünetét és a félelemmel élő ember pszichoszomatikus reakcióját a vírus láthatatlan terjeszkedésére. A lélek kiváltotta testi tünetek Cassandra-jóslatként lebegnek a megváltozott hétköznapok felett: „este fölszaladtam a pláza lépcsőjén,/ s mire fölértem, ziháltam,/ alig kaptam levegőt./ ajaj!/ gondoltam, máris baj van a tüdőkapacitással./ de eszembe jutott,/ hogy amikor a lépcső alján észleltem,/ négyen-öten is jönnek lefelé,/ beszüntettem a levegővételt,/ nehogy abban a szűk térben belélegezzem a vírusokat. a lépcsőket viszont/ kettesével-hármasával szedtem.“ Rüdiger Dahlke pszichoterapeuta szerint „bármilyen szívesen gubózunk is bele újra meg újra saját magunkba – a lélegzés mégis arra kényszerít bennünket, hogy a külvilággal való kapcsolatunkat is megőrizzük. A légzés szakadatlanul mindennel és mindenkivel összeköt bennünket.“ A rokonértelmű lélek és lélegzés a lét bizonytalanságának megtapasztalásával váltja ki a hullámzó légszomjat, és a jelenség mögött ott bújkál a mindenütt fellelhető szorongás, amely most a versekben és rajzokban lett a tárgyiasult valóság.

A naplóként megírt jegyzetversek monotóniája adja a napok ritmusát, a bezártság feloldásának kulcsait, amelyek nem elfordíthatók, és a zárak mozdíthatalanok maradnak. “írni kéne p.-nek,/ legalább egy ímélt,/ hogy érezze, gondolunk rá,/ de olyan régen láttam, hogy azt sem tudom,/ él-e még – bár a halálhíre/ biztosan eljutott volna hozzám./ mégsem írok, nem keresem,/ mert milyen lényegeset is mondhat,/ aki még benne van az életben,/ a halálra készülőnek./ így csak a rosszkedv marad,/ hogy megint elmulasztottam valamit,/ amit talán mégis meg kellett volna tennem./ de ez az érzés egy idő után úgyis elhalványul./ feledtetik újabb mulasztások.“ Háborús időket idéznek a lassan fogyó hetek, hónapok, a megszorító intézkedések béklyóiban botorkálnak az emberek. A megváltozott világ labirintusában próbálnak eligazodni, ahová nem kaptak iránytűt, és a pánik, az ismeretlen kórtól való szorongás köde szivárog szét az utcákon. A fojtogató légszomj nem csak a kórházi ágyakon fekvőket, de a bezárt ajtók mögé húzódó egészségeseket is megtámadja, míg a betegeket a rettegett vírus, az érintetleneket a rémképe kínozza.

Jenei Gyula a terapikus jelleggel megírt versekben keresi a feloldozást: „háború ez, amikor kitört, összeszorult a gyomor,/ de még énekeltek a katonavonatok,/ még azt hitték az integetők,/ mire lehullanak a levelek, vége lesz./ még nem tudták az előttük álló megpróbáltatásokat./ a kötöttséget, a fegyelmet, a tehetetlenséget,/ az örökös alkalmazkodást,/ az időtényezőt,/ a kiszámíthatatlanságot.“ Verebes György festőművész munkái nem pusztán illusztrációk, hanem reagálások a versek szövegeire. Ezzel sajátos feszültség, párbeszéd teremtődik az irodalmi és képzőművészeti alkotások párhuzamosságában, amelyek így spirális vonalban kísérik egymást. Akár egy önálló albumban is helytállnának a kötet grafikái, tollrajzai és frottázsai, amelyek véletlenszerűnek tűnő felületeiből tolakodnak képzeletünkbe az emberi vagy állati alakok. A határozott vonalak hiánya még jobban előhívja a pandémia generálta szorongások képzetét, amelyek ott munkálnak a lélekben. És úgy tűnik, most a harmadik hullám tetőzése idején, hogy nehéz lesz tőlük megszabadulni, mert a vakcina testünket megszabadíthatja vírustól, de legbensőnkben ott a maradnak a veszteségek, a hiányok, amelyeket majd csak a jótékonyan felejtő emlékezet gyógyíthat meg.

De egyelőre még itt vagyunk, és olvassuk a költő karanténverseinek egyik legújabb darabját, amely a mostani valóság éles cserepeinek tükörképe: „jönnek szembe. nem tudom, kicsodák. néha egyik vagy/ másik köszön. kik ezek, ez ki volt?, kérdem a feleségem./ ő sem tudja. de akkor amazok hogy ismernek meg/ bennünket, hisz rajtunk is maszk van?// jönnek szembe. nem tudom, kicsodák. az arcuk/ zárt, olyanok, mint másoknak az enyém. ha még/ ismerősek lennének is, most idegenek.“ (Jenei Gyula: Légszomj. Verebes György grafikáival. Eső könyvek, Szolnoki Művészeti Egyesület, Szolnok, 2020.)

(artlimes.hu 2021/4/17)

Távolodva közeledni

Monostori Imre irodalomtörténész Levélhozta és más történetek címmel adta közre memoárkötetét, de mindenképpen ide kívánkozik még kritikusi, szerkesztői, könyvtárosi hivatása is. Ebből már kiviláglik, hogy az olvasó előtt az alkotás, a munka iránt elkötelezett ember önarcképe rajzolódik ki a könyvből. Ez a kötet egy tevékeny élet termésének begyűjtése, számbavétele, megosztása, s ennek megírása valószínűleg nem jelentett egyszerű feladatot szerzőjének. A személyesség és tárgyilagosság mezsgyéjén való egyensúlyozáshoz kellett az a mértéktartás, önfegyelem, amely egyébként Monostori munkásságának jellemzője. Emlékeim szerint írásban nagyon ritkán, legfeljebb egy-két szívügyében fakadt ki indulatosabban. Ezzel együtt azt hiszem, hogy erős, impulzív érzelmeit folyamatosan elrejtette mások elől, azokat csak a hozzá egészen közel állók ismerhették. Makacsul tört céljai felé, ehhez megvolt a víziója és tehetsége, törekvéseihez mindig talált társakat.

A könyv szerkezetileg két részből áll: az elsőben öninterjút olvashatunk, amihez – saját bevallása szerint – átvett a korábban vele készült beszélgetésekből, s ezeket a kérdéseket, mintegy ugródeszkaként kiegészítette a saját magáéival. A másodikban az Új Forrás szerkesztői, főszerkesztői működésekor megismert fontos szerzőkről, barátokról, mentorokról fest irodalmi portrékat. Lényeges ponthoz érünk azzal, hogy Monostori önéletrajzának legfőbb erénye a szemérmes őszinteség, ez sugárzik a tanáros lendülettel megírt sorokból. Előnyére válik az a távolságtartás, ami nem zárja ki, hogy megérezzük a leírtakban az élet drámai, humoros, esetenként tragikus fordulatainak súlyát, jelentőségét. Nevezhetjük ezt megszenvedett bölcsességnek is, melynek felhajtó erejét a hét évtized alatt felgyülemlett tapasztalatok adják. Még a látótávolság magasából szemlélve mindazt, ami történt és nem történt meg, a valóság és a képzelet álmaiba merülve, mint az a Szentgálpusztai kisgyermek, aki oly örömmel várta a hetente érkező vándormozist. „A hét fénypontja rendre az elmaradhatatlan péntek esti (mindig hét órakor kezdődő és kilencig tartó) mozielőadás volt a »kultúrházban«. […] A mulatságos jeleneteket, párbeszédeket később újra eljátszottuk egymás közt.”

A szerző a szövegfolyam áradásának fékezéséhez, munkamódszerül az említett önfegyelmet és a lábjegyzeteket választotta. Ezek a kiegészítések kisebb-nagyobb vízérként ágaznak le a fősodorból, hogy hol tempósabban, hol ráérősen mélyítsenek újabb medreket az emlékezet térképén. A Tolna megyei valóságos térkép ott függ Monostori dolgozószobájának falán:”Ismerősnek tűnő hangulatot kelt vagy annak egy töredékét szabadítja fel egy-egy rápillantásom erre a térképre, amelynek – annak számára, aki tudja olvasni – »életes« meséje, emlékeket mozdító ereje van.” A memoár nem marad adós a családi viszonyrendszerek bemutatásával sem, a szülők, a testvérek és rokonok időződnek fel a múltból, miközben érezzük, hogy mai is nagyon jelenlévők Monostori életében. A pusztai idill pasztell színeiből nem hiányoznak a sötétebb tónusok, mégis kifénylik belőle a gyermekkor elíziuma iránti nosztalgia, a gyermeki lét szülők és közösség által oltalmazott biztonsága. „Önkéntes száműzetés volt ide, a pusztára költözni, ám kiderült, hogy a Gondviselés tudja, mit akar, s mit sugall. Életem legörömtelibb évei ezek voltak. Elzárva a világtól, csak magunkkal, a családdal törődve, magunkat tanítva, szórakoztatva – volt ebben valami tiszta, szinte állandó belső öröm, valószínűleg éppen a csaknem teljesnek látszó és érzékelhető szabadság miatt.”

A kötetből kiderül az is, hogy a szekszárdi Garay János Gimnáziumban folytatott tanulmányok meghatározónak bizonyultak Monostori tudományos pályájának alapozásában. Noha az öninterjú kérdéseire adott válaszokból egyértelmű, hogy nem volt egyszerű a pusztai osztatlan tantárgyú iskolából beilleszkednie a jóhírű, igen színvonalas oktatást folytató taninézetbe. Ezt a plusz tehertételt még az otthontól való távolságot jelentő diákotthon is tetézte, de azzal a könnyítéssel, hogy testvérbátyja már felsőbb évfolyamos bentlakója volt a kollégiumnak. A kamaszodó kisdiáknak tartania kellett azt a kiváló tanulmányi szintet, amit érdemjegyekben magával hozott a pusztai általános iskolából. A memoár szerzője erre így emlékezik: „Sokat szorongtam (nehezen ment a latin), de sosem volt kétségem afelől, hogy jó, sőt kiváló helyen vagyok. csak rajtam múlik a siker, s a tanárok azért vannak, hogy ehhez hozzásegítsenek.” A könyvet kétszer elolvasva azt gondolom, ez a „kulcsmondat” végigkísérte Monostori Imre egész eddigi pályafutását, s ezt a későbbi szövegrészek is megerősítették bennem. Mint ahogy azt is, hogy a megoldásra váró élethelyzetekben egészséges ösztönnel, pusztai öntudattal döntött pro vagy kontra, bizakodó lélekkel tette le voksát emberek, ügyek mellé. Ráadásul megvolt az a szerencsés képessége, hogy nem hurcolta magával tévedéseit, ha kellett nem riadt vissza radikális lépésektől sem.

 A szegedi egyetemi tanulmányok a családi hagyományból következtek. Monostori Imre édesanyja idejárt főiskolára, bátyja is ebben a városban volt biológia-földrajz szakos tanárjelölt az egyetemen. Tanulmányait 1963-ban magyar-történelem szakon kezdte meg, a felvételi ponthatár húszából tizenkilenc és felet ért el, de első nekifutásra ez sem volt elegendő a felvételi bizottságnak. A kor viszonyai között erre nem kapott elfogadható magyarázatot, de a minisztériumhoz intézett fellebbezés eredményeként mégiscsak egyetemi polgár lehetett. „Nagyot csalódtam az egyetemben. Különösen az elején. Két dolgot vártam el tőle. Először is azt, hogy tölcsérrel töltse fejembe a tudományt, másodszor pedig azt, hogy a fantáziámban élő, amerikai szintű sportolási lehetőséget biztosítson. Mondanom sem kell, ez a derék egyetem egyik kritériumomnak sem felelt meg. S csalódtam a tanári karban is. Az előadások jó részét unalmas, szürke, jellegtelen figurák tartották.” Ne felejtsük, ismételjük meg, 1963-at írunk! (A recezens bátyja beszámolóiból értesült a szegedi egyetem akkori ügyes-bajos dolgairól, tekintettel arra, hogy hasonló felvételi zűrzavar után, testvére ebben az időben öt évig ott koptatta a jogi kar padjait.)

A Monostori által megjelölt követésre méltó oktatók közül, Tamás Attila irodalomtörténész magatartása volt a példa az ifjú bölcsésznek, hogy miért, az nem minden tanulság nélküli: „Elmélyítette bennem azt a sejtést, hogy az irodalom elsősorban művészet, következésképpen esztétikai, és nem társadalomtudományi, netán ideológiai fogalmakkal kell megközelíteni.” Ez a diák-tanár viszony egész életére meghatározza tudományos pályafutást, hiszen Tamás Attila javaslatára Németh László „társadalmi drámáit” dolgozza fel szakdolgozatként. Innen datálhatjuk elköteleződését Németh László munkássága iránt, és az évtizedek alatt a tudományos pályaív tartóoszlopainak bizonyuló művek sorát. Monostori az író, esszéista, drámaíró, pedagógus Németh László életművének egy-egy szegmensére fókuszált közzétett munkáiban. A teljesség igénye nélküli felsorolásuk: Minőség, magyarság, értelmiség (1994), A Németh László-recepció történeti vázlata (2003), Németh László esszéírásának gondolati alaprétegei (2005), Válogatott tanulmányok (2016). Németh László életművéhez, az ebből sugárzó ethosz zsinórmértékéhez való kötődése kiteljesedik abban szerepvállalásban is, amit a Németh László Társaság szakmai, szellemi, baráti közösségében vállalt. Monostori Imre tudományos tevékenységének vezérelvére rábukkanhatunk könyvének egy fontos mondatában: „Jómagam egyszerűen csak kíváncsi voltam s vagyok a dolgok valós történéseire, valódi állásaira.” És ha az életművéről beszélünk, szólnunk kell Szekfű Gyula a változó időkben című hatszáz oldalas munkájáról, erről a történelem és az irodalomtudomány határmezsgyéjén mozgó fontos kötetről.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy közvetlen mesterének, a már említetett Tamás Attila mellett Grezsa Ferenc irodalomtörténészt és Vekerdi László művelődéstörténészt tartja. Megfogalmazása szerint Vekerdi László volt legnagyobb „emberélménye”. Hogy miért? „Tökéletes megtestesítője volt annak a szabadságeszménynek, amely koroktól és rendszerektől, egyáltalán bármiféle befolyásoló vagy korlátozó megfontolásoktól független.” Ennek a mély baráti és szakmai kapcsolatnak egyik színtere az Új Forrás volt, a megyei irodalmi periodikából országos rangra emelkedett folyóirat. Monostori Imre Tatabányára telepedése hatéves tanárkodással kezdődött, majd egyre erősebb szálakkal kötődött az Új Forráshoz, melynek munkatársa, később főszerkesztője lett. Az Új Forrás szakmai működésének legfontosabb terepévé vált, ahol szerkesztői, irodalomszervezői tevékenysége új arculatot, lendületet adott a lapnak, mindazon értékek mentén, melyet irodalomtörténészi, kritikusi munkásságával is képviselt. Ehhez nem csak helyben talált társakat, de a fővárosban és a szellemi centrumot jelentő vidéki városokban is. A szociográfia „aranykorában” a tematizált „reformszellemű” lapszámok az újdonság erejével hatottak érzékeny társadalmi, művészeti témáikkal. Szimpatikus és elismerésre méltó az, ahogy elfogadja a főszerkesztői regnálása után az Új Forrás megváltozott irányultságát „Erős filozófiai, társművészeti, sőt némelykor kuriózumszerű érdeklődés jellemzi a lapot, lehetőleg távol a sablonoktól, de többnyire távol a társadalmi s történelmi kérdésektől is.”

Az „Új Forrás vonzásában” korszak lényeges mozzanata az Új Forrás Könyvek kiadása, amelynek kezdete napjainkhoz képest negyven évvel ezelőttre tehető. Monostorit dicséri, hogy a központosított könyvkiadás korában az elsők között ismerte fel a vidéki könyvkiadás fontosságát. Új szerzők, nem csak helyiek, kaptak így lehetőséget az irodalmi, művészeti életben való bemutatkozásra. A Monostori által elindított kezdeményezés eredményeként, a folyóirat mára túl van az ötvenedik könyv kiadásán. A „Műhelytitkok” című fejezet a szerkesztőség belső életébe enged bepillantást, egyben kor- és kórrajza az akkori társadalmi és politikai viszonyoknak, de nem nélkülözi az egymásnak feszülő „házon belüli” viták elfogulatlanságra törekvő, de saját látószögű értékelését sem. Javára válik a könyvnek, hogy Monostori Imre mértéktartással foglalkozik könyvtárigazgatói múltjával, annak ellenére, hogy húsz évig vezette a József Attila Megyei Könyvtárat. Bőséggel lenne miről írnia, ha az intézmény napi működésén túlmutató, szakma- és művelődésszervezői tevékenységére, a művészeti és kulturális események sorára gondolunk. A recezens terjedelmi okokból egyszerűen nem vállalkozhat másra, mint az „Új Forrás-os levelesládámból”című irodalmi portrékról csak névsorolvasást tart: Pálos Rozita, Féja Géza, Szilágyi Ákos, Pörös Géza, Tasi József, Mezey László Miklós, Holló András, Nagy Gáspár, Fodor András, Vekerdi László, Pomogáts Béla, Tüskés Tibor, Németh László, Csoóri Sándor, Kovács Lajos, Vasadi Péter, N. Pál József, Zalán Tibor, Görömbei András, Csűrös Miklós, Domokos Mátyás, Borbándi Gyula, Csokits János, Tóth László, Wehner Tibor.

Monostori Imre memoárja, a Levélhozta és más történetek olyan értékekkel bír, hogy őszinte örömmel kell igazat adnunk két kiadójának: „Színes életút és tudományos pályakép egy dunántúli literátor értelmiségi küzdelmeiről, szellemi útkereséséről a huszadik század második felében és az ezredfordulón, napjainkig.” (Kortárs Bp.-Új Forrás, Tata, 2019)

(Új Forrás 2021/1)

 Szétszéledt időben

Még a pandémia tavaszi, zordabb hetében találkoztam a szerkesztő úrral, aki kocsijának csomagtartójából takaros könyvoszlopot rakott elém, hogy válogassak kedvemre, melyikről írnék szívesen. A maszkja alatt azért eldörmögte, hogy szívének melyik miért fontos, ebből kiderült, hogy olyan nagyot nem tudok hibázni a választással. Mert igen, mindegyik fontos volt a számára, úgyhogy az egész könyvrakással egyensúlyoztam fel a negyedikre.

Hogy miként esett a választásom Püspöky István Tékozló magányára, annak körüljárására most teszek. kísérletet. Mikor ezeket a sorokat írom, nem vagyok könnyű helyzetben. A verseket és grafikákat tartalmazó kötet előszavát Jász Attila és Wehner Tibor jegyzi, a költő és művészettörténész nem csak értő, hanem jó ismerője a hatvannyolc éves korában elhunyt művész munkásságának, de szövegeikből az is egyértelmű, hogy baráti viszonyt ápoltak vele. Mit tehetek én ehhez hozzá? Mit jelentenek nekem ezek a versek és rajzok? Mennyire érintenek meg? Milyen mélységekig tudok eljutni? Első nekifutásra, ezekre a kérdésekre kell megkeresnem a válaszaimat.

A tékozló magányt az alkotói attitűd állapotrajzának kell felfognunk, mintha a hőség horizontján a forróság láthatatlan rezgéseit szemlélnénk. Közben önkéntelenül egyik tenyerünkből a másikba pörgetnénk a tengerpart finom őrlésű fehér homokját. Miközben az így súlytalanná váló időben mégis valós terheket raknak ránk a vágyakból építkező emlékeink. Különösen igaz ez Püspöky István A szív napszámosában megfogalmazott hitvallására „A rajzoló feladata, kötelessége, / életben maradásának feltétele – / hasonlóan a költőkéhez / az egyre ingoványosódó Földön, / a zuhanások, emelkedések, / a keserű bölcsességek, / szomorú ölelések ellenére az / árbóchoz kötözött vihar / kitartásával is – felmutatni az embert.” A könyv lapjain sorjázó versekből, grafikákból erős kontúrokkal rajzolódik ki önként vállalt szellemi kötődése a két nagy elődhöz, Kondor Bélához és József Attilához.

Mindkét vonzódás nagyon is érthető és behatárolható, Püspöky István a huszadik századi magyar grafika, a Kondor Béla nemzedékét követő vonulatának egyik meghatározó alkotója. Innen eredeztethetjük József Attila költői világához való ragaszkodását is, amely a múlt század hetvenes éveiben szinte kötelező lelki muníció volt a lázadó, tenni akaró fiatal művészek számára. A képzőművészet és az irodalom együttes műveléséhez ott volt a kondori példa, de Püspökynél is, ennek belső mozgatórugója a művészi megközelítések kereteinek tágítása volt. Mindehhez társult a mindent kimondás fegyelmezett, de mégis feszítően folyamatos igénye. A Tékozló magány művészi önkifejezésének formái, a rajzok és versek önálló rétegződésű műalkotások, melyek nem csak kiegészítői egymásnak, kölcsönhatásaik a homogén egészet képező életműben is érvényesülnek. Egy olyan egyéniségről van szó, aki Wehner Tibor szerint: „Érzékeny művész, aki nem csupán a képzőművészet több ágában van otthon, ám – megváltást remélve? – versel is. Avval, hogy érdeklődési köre a többféle technika (olaj, akril, ceruza, tus, rézkarc, monotípia, montázs, kerámia-festés) művelésén túl az irodalomra, a könyvművészetre és a zenére is kiterjed, […] egy sokszorosan összetett alkotói személyiség titkaiba nyerhetünk bepillantást.”

Ha olvassuk verseit, lapozgatjuk a közéjük ékelt, a szövegekbe belesimuló rajzokat, a múlt időből ráakadunk erre a létállapotra intenzíven fókuszáló helyzetjelentésre: „Ha a sárga színről / beszélek vagy lefestem, / csak egyre gondolhatok, / a váratlan mélyen, legmélyebben / ismert magányra, / a szenvedő tengerzúgás konok csendjére”. Amikor csak a legemberibb érzés adhat menedéket a szorongás ellen: „El kell higgyelek, / ha nem akarom, hogy győzzenek / fekete madaraim.”Költészetében megvannak az állandó hívószavak, ami rendjén való, mert úgy hiszem, a költők egész életükben, valójában egyetlen verset írnak. Igazoljuk ezt a feltételezést Jász Attila előszavából vett idézettel: „Püspöky István már itt ezeken a megsárgult papírlapokon pontosan tudta, felkészült, két témája van mindössze, mint minden valaha élt igazi költőnek, szerelem és halál”

Versei kalitkába zárt madarak, amelyek angyalokként énekelnek időtlenül az időben. „ A tűz kifordította, / a fény martalékává tette, / más lett a lélek. / Talán átló /élet és a halál között.” A kötetet egyfajta önmegismerési folyamat összegzéseként is felfoghatjuk, a versek és grafikák pontos rajzolatát adják a lélek belső hullámzásának, amelyek amplitúdói már-már a légüres térig szöknek. „A kifosztott térben/ dülöngél a lelkem, / hátamat nekivetettem / a hirtelen semminek. / Csak a gyermekkorom / egy-egy megfagyott percét / tudom felidézni. / Most.” A vers címe is árulkodó, A kifosztott térben, ahol didereg az emberi lélek, hogy szavakból összerakott verssorokkal, vagy izgatott papírra vetett vonalakkal keresse helyét a világban. Eljuthatunk-e így a megváltáshoz? Erre nem tudunk egzakt választ adnunk, de az alkotás folyamata, az ezzel járó elcsendesülés nem csak a művek megszületését segítheti, ösvényeket jelenthet önmagunkhoz. Hogy majd szemtől szembe találkozhassunk azzal, aki saját képére formált minket.

Püspöky izgatott, kusza vonalakkal, pontokkal átfedett, vershez igazított világában bolyong Árgyélus királyfi, akit kitartóan követ Pilinszky Fabulájának farkasa. Az önként vállalt magány légszomjat okozó levegőjét érezzük a zaklatott vonalak mögül, a lázas önkifejezés vágyának hitét és építő-romboló erejét. Nehéz szavakba foglalni, leírni a műveket, de titokzatos emlékek, érzések felidézése körvonalazódik a kötetben elmélyülő olvasó előtt. Illusztráljuk ezt a Szétszéledt idő verssoraival: „Gazdátlan arcok / a városban / tétován barangolunk / lábunk fénybe botlik / tócsákban folyik az árnyék / matt kockaköveken. // A dalra rekedt vicsorgás / a válasz / s repedt harangok zuhognak / az égből.” A versbeli hivatkozásokból, utalásokból kikövetkeztethetjük, hogy Püspöky István grafikai-festői munkásságában jelentős inspiratív szerepe volt a költészetnek, az irodalomnak. Mint ahogy az alkotói törekvéseit a zene is segítette, amely oldhatta a befelé mutató lejtő mélységében bujkáló magány szorítását. P. Szabó Ernő így látta Püspöky István alakját: „Egyféle belső harcot vívott, monologizált az újra és újra fölhasznált motívumok segítségével, mindenekelőtt Árgyélus királyfi alakjával, amely a hetvenes évek vége óta folyamatosan jelen van művészetében, hol a „szonettek hőseként”, hol a mesék fő alakjaként, a győztes tündér királyfiként, a kiszolgáltatott, tiszta ember jelképeként.”

Vissza-visszatérek a Tékozló magány verseihez és rajzaihoz, de mire a végére jutok, szomorúság fog el. Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért, nézem a teraszról a messzi hegyvonulatokat. Változnak a hajnali párában, a reggeli napsütésben, a déli forróságban, az est hűvösében, ha behunyom a szemem, látom Árgyélus királyfit, ott lovagol a hegygerinceken, völgyekbe ereszkedik le a lovával, míg alakját el nem nyeli a végtelen, sötét erdő. (Püspöky István Tékozló magány Vers és rajz, Árgyélus Kiadó, Budapest, 2019).

(Art Limes 2020/2)

Az éjszaka hídján

Kitartóan szitál az aprószemű eső, a lehulló cseppek apró bogárként pattannak szét a pocsolyákon. A szürke égbolton fekete pontok a szántóföldekről visszatérő varjak. A házgerinceken tétlenül gubbasztanak a galambok. A horizonton homályos pára takarja a hegyet. A réten csapzott kutya talpal kedvtelen gazdája után. A járvány láthatalanul kinn settenkedik az utcákon. Maszkos emberek ülnek a ritkán járó autóbuszokon Az olvasólámpa fénye az ölembe tartott könyvre hull: Győri László Éjszakai híd.

 Régóta forgatom a lapokat, elmerülök egy-egy versben. Nézem a kötetborító éjszakai hídját, a tompa utcai lámpák tükröződését a csatorna vizében. Az cirádás korláttal ívelő híd lehet Velencében, Strassburgban, bárhol a világon. Mindegy. A címadó versből idézett mottó tágasabb dimenzióba helyezi a látványt: Mentél-e már egy éjszakai hídon, /mikor a híd egészen néptelen,/ és elfog a bágyadt félelem,/ hogy itthon vagy, de nem vagy mégse/ itthon. A tavaszi pandémia idején megjelent új kötete megőrzi mindazt, ami jellemzi az eddigi életművét. Miközben határozottan érezzük a folyamatos megújulást, a korábbi kötetekben olvasottakhoz képest. Nem költői világa változik, hiszen a költő egyetlen verset ír egész életében. Az idő előrehaladtával a versek gondolati rétegződése jut el egyre nagyobb mélységekbe. Már nem „tükör által homályosan, hanem „szemtől szembe“ látja magát. „Mert elindulok életembe vissza./ Lépésenként odáig érkezem:/ az ösztönösbe, a nem tudatosba, / [ ] és itt vagyok a mélyben már idelenn,/ ahonnan lejjebb útját sose rója,/ ki idáig ért végérvényesen.“ Győri László a szonett fegyelmezettségébe szorítja Vissza(utazását), utolsó két sorban József Attila szellemisége is felsejlik: A szabadságban, noha tudtam róla,/ több volt az ösztön, mint az értelem. Érzésem szerint Győri nemzedékétől, nem csak az irodalomban, elválaszthatatlan a József Attila-i előkép. Győri László ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely megkülönböztetett módon hisz a vers erejében. A kimondott és leírt szavak tisztaságában.

Különös, szíkrázó ívet húzhatunk, ha összevetjük a Disznóölők (Tekintet, 1980.) és a mostani kötet A végső naplemente című verseit. Mindkettő a sokak által falusi idillnek tartott disznóölés megközelítései, az első és utolsó versszakokkal. Az előbbiben: „Kondérban fő az állkapocs,/ a kása, a babérlevél,/ dideregnek a bélmosók,/ cuppog a sűrű trágyalé. [ ] Kutya a didergő puli,/ eb idő ellette ebül,/ körme nyoma csillagjai/ kihunynak embertelenül.“ Az utóbbiban: „A nap lesújt, támolygok a porban,/ ájulásig vág le rám a nap,/ a bárd éle tarkómban, húsomban/ serkenti ki fájdalmaimat. [ ] Fénybe dőlök, a lassú veszésbe,/le, szúrjatokle, döfjön át a fény, ez a végső naplemente kése,/ tetőn, a trágyadomb tetején.“A kívülálló, de a valóságot jól ismerő, objektív látásmód érvényesül a vitathatatlan költői kvalitással megírt Disznóölőkben. Az idő hozadékaként megrendítőbb A végső naplemente belülre helyezkedő, szubjektív nézőponttal megszemélyesített üzenete. Érdemes itt idézni Győri Lászlót, a Parnasszusban megjelent interjúban (2019/1)saját verseihez való viszonyáról, a versváltozatokról beszél: „Teljesen természetesenek tartom, hogy előveszem a régieket, és ha tudok, javítok rajtuk. Nem tartják költőhöz méltónak, a mert a költőséghez az is hozzátartozik, hogy a költő afféle fenomén, akiből árad a vers, nem gyötrődik, nem kínlódik vele, egyetlen pillanat alatt elkészül, csak le kell írnia. Költők után nagyon ritkán marad fogalmazvány, gondosan széttépik, eltüntetik. A kezdet meg a vég látszólag ugyanaz.“

 Nem először állapítjuk meg, hogy költői világa látszólag kis életképekből építkezik, mégis erős metafizikai tartalmat hordoz: „A vén diófa mind merészebb./ Hirtelen sűrű, szapora/ barkákat tolt ágaira, hogy megkísértse az Egészet“ A költő a Májusi fagyban plasztikus leírását adja a hideg pusztításának, és felteszi az örök körforgás kérdését: Lesz-e jövőre hajnala/ olyan, ennél mely derűsebb? Melyre nincs válasz, csak újabb kérdés: „Hol volt, hol nem volt, elenyészett/ szénné vált a galaktika/ megannyi forró csillaga./ De hát magamról mit meséljek?“ Mit láthat még Győri László az éjszaka hídján? „Munkál az otthon, család, vacsora,/és itt az éjfél örök vicsora,/ szélesre húzott szájjal kinevet:/ – Én vagyok az éjfél, és te ki vagy?“ Ha figyelmesen tanulmányozzuk Győri László verseit, felfedezhetjük, hogy alkotói attitűdjében nem akar elszakadni a vidéki lét attribútumaitól. De mély gondolatisággal kikristályosította azt a költői nyelvet, melybe beleszövődtek művészi, értelmiségi létezésének hangsúlyai. Így lett ez a nyelvezet elidegeníthetetlenül a sajátja. Szelíd pontosságában, keménységében és iróniájában úgy találja meg önazonosságát, hogy olvasója is magára ismerhet. (Napkút Kiadó, 2020.)

(artlimes.hu 2020/12/09)

 Csonka fák, a csonka időben

Zilahy Györgyről először Wehner Tibortól hallottam, talán munkaebédjeink egyikén, a tatai Öreg-tó önkiszolgáló éttermében. Ezek az alkalmak akkoriban rendszeresek voltak, tekintettel arra, hogy mindketten Tatán dolgoztunk. A menü elfogyasztása után ki-ki visszatért munkahelyére, Wehner a múzeum angolparki kiskastélyába, én a moziüzemi vállalattá avanzsált Vágó utcai villába. Úgy tartják, az étkezés fénypontja a desszert, ami esetünkben, a kétfogásos fémtálcás ebéd utáni beszélgetés volt.

Hogy ezek pontosan mikor zajlottak, azt fedhetné jótékony homály is, de Györe Balázs barátom szerint abban az életkorban vagyunk, amikor már semmit nem kell szégyellnünk. Úgyhogy nézzünk farkasszemet a valósággal, a múlt század hetvenes éveinek végén ismertem meg Zilahy György nevét. A Tibortól hallottak felgyújtották a fantáziámat, de enyhe szorongás is elöntött, hogy ilyen fiatalon vége szakadhat az emberi életnek. Az sem vigasztalt, ha művésszel esik meg ez az igazságtalanság, azért az utókor előbb-utóbb mérlegre teszi/teheti az örökül hagyott életművet. A fiatalon elhunyt művész első, posztumusz kiállítását komoly kritikai siker követte, de azután sokáig nem lehetett hallani róla. Wehner Tibor tárlatszervezéseivel, katalógusokba írt ismertetőivel, művészeti folyóiratokban közölt tanulmányaival, és az életművet összefoglaló első kiadvánnyal (Zilahy György, Tatabánya, l984.) sokat tett azért, hogy ez megváltozzon. A recepció Kövesdi Mónika jóvoltából most új könyvvel bővült, a művészettörténész szerkesztésében megjelent reprezentatív kivitelezésű Zilahy György album teljes körű képet kíván adni a tatai származású művész munkásságáról.

A kötet Kövesdi Mónika Egy ember áll a furcsa kertben című (az egyik Zilhay festménytől idézett) tanulmányával indul: „Zilahy tragikusan korai halála, a sors által rövidre mért alkotóidő megakadályozta, hogy művészete beépüljön a magyar művészet folyamába. A művész messziről indult és későn ért be, s mire végül a teljesen kidolgozott saját stílus és motívumrendszer birtokában, a katartikus erejű sorozat megalkotásával kellően felkészültnek érezte magát a bemutatkozásra, a megnyitót már nem érhette meg.” Megrázó, drámai sors, színpadi író után kiáltana, ha nem lenne ilyen húsbavágó ez a végzetes elrendelés. Kövesdi esszéjéből megtudhatjuk, hogy a lélektanilag nagy nehézségek árán megszülető, robbanó hatású művészi látomások gyutacsa a prágai zsidó temető meglátogatása volt, amelyhez további ösztönzést adtak a tokaji és környékbeli zsidó temetők. „Innen kiindulva aztán a temetőkertek és a sírkövek motívumai a kert-szimbolikához, a mulandóság-érzéshez, a festői létértelmezés képeihez járulnak hozzá.” Kövesdi értelmezésében ezek az érzések válnak „összefüggő jelrendszerré”, amelynek centrumában „egy álombeli (éjszakai) kert áll”. Ahol a tiszai ártéri fák látnoki megpillantásának hangulatát, a tanulmány mottójául választott, Pilinszky Apokrifjának részlete is érzékelteti: […] „Valamikor Paradicsom állt itt./ Félálomban újuló fájdalom:/ hallani óriási fáit!” Kövesdi pontos megállapítása szerint a művészi oeuvre kulcsmozzanatáról van szó, ami Zilahyt elszakította az 1962 előtt készült képek hagyományos felfogásától, és „A természetelvű festői világ egyszerre csak átalakult, és tulajdonképpen hirtelen, váratlanul egy teljes egészében szimbolikus, szürrealista összefüggésekben megformált, konstruktív erővel összefogott művészi világba fordult át.”

Mindkét alkotói korszakot nyomon követhetjük a Képek fejezetben, ahol a szerkesztői figyelem kiterjed arra is, hogy a művek címe mellett, jelölt a keletkezés évszáma is, a műalkotások mérete, technikája, és fellelhetőségük helye. A hetvenkilenc alkotás többsége olajpasztellel készült, de láthatunk grafikákat is, a kiváló nyomdai minőségű válogatásban. Kövesdi Mónika néhol egy-egy képet konkrét műelemzéssel egészít ki, s ezzel a perspektívával is közelebb visz Zilahy festői világához. „ A kerítéssel körülzárt, fehér falú házak körül csupasz ágú fák nyúlnak az égbe, ahol fekete varjak keringenek. A varjak baljóslatú jelenlétét fokozza a háttér vörös színe, amely az ellenfényben álló fák kontúrján is megjelenik. A téma – a kis falu képe – idilli is lehetne, a táj mégsem békés, inkább vészterhes, fenyegetettséget kifejező.” (Fekete falu) A Szemelvények a kortársak visszaemlékezésének gyűjteménye, Zilahy György alakjának, emberi habitusának megidézése. Példaként álljon itt egy rövid részlet Szerényi Győző írásából: „1956-ban végzett Domanovszky tanítványként, 10 évig formálta szellemét, látásmódját, érlelte formálódó műveit, közben persze egész kis galériát hozott össze belőlük. Az ismerősei, a barátai csodájára jártak, és csodálkoztak, hogy miért nem lép nyilvánosság elé. 1966-ban látta elérkezettnek. Éppen készült rá a Csók Galériában. Nem érte meg. Néhány nappal előbb vitte el a halál…” A Fotók gyűjteményében találhatunk a tatai gyermekkor családi felvételeiből, a műtermében, az általa vezetett szakkörökben, a művésztáborokban készültekből is. Az Adattár egészíti ki ezt a nagyon fontos albumot, melyben a megszenvedett művek beszélnek Zilahy rövid életének igazi valóságáról, mint a „A kopár domb fái” az őszről, az elmúlásról. (Kuny Domokos Múzeum, Tata, 2020.)

(artlimes.hu 2020/9/13)

A művészetnek a lélek az otthona

Könnyű műtét után lábadoztam a leengedett redőnyű szobában. Kinn teljes hévvel fűtötte a falakat a nyár. Az állólámpa fényénél az ölemben tartott könyvből ezt olvastam: „Az ifjúság saját korlátlanságát és a jövő végtelenségét látja a költészetben, ez pedig eltakarja a fogyatékosságokat, és pótolja a hiányt. Azt költi bele a műalkotásba, amit saját szívében él át.” Ezek a sorok idéződnek fel bennem Adalbert Stifter vaskos fejlődésregényéből, a Nyárutóból, amikor végigsétálok a hajdani templom terében felfüggesztett, posztamensekre helyezett műtárgyak előtt.

Ha egy szóban fogalmazom meg ezt az érzést, akkor a tisztaság jut eszembe, mert a fiatal vajdasági és felvidéki képzőművészek tárlatát talán ezzel lehet jellemezni. Ehhez nyilván hozzátartozik az alkotás megszenvedett folyamata, a valószínűleg buktatókkal teli út a művek megszületéséig. A „Határtalan képzőművészet” című kiállításnak az Észak-Komáromi Limes Galéria ad otthont, a tárlat megjárta Zentát és Szabadkát, utolsó állomása Tata lesz. Az egykori katonatemplom hajója komoly térbeli távlatot ad a műveknek, amelyek mindegyike frissességet sugároz, ahogy a fiatal magyarországi képzőművészek kiállításain is megcsapja ez a fuvallat az embert. Tehetséges, bátor, kísérletező kedvű művészek alkotásait gyűjtötték össze a kurátorok. A neveket, az eddig életutakat tanulmányozva kiderül, hogy sokuknak a hétköznapok is határtalanok. Tanulmányaikat Budapesten végeztek, többek közülük Magyarországon (is) élnek. A pandémiamentes időkben a földrajzi átjárhatóságnak sincs akadálya, és a digitális világ nyújtotta platformok számukra már a természetes létezés tartozékai. Nem feltétlenül a globalizált világ szabadságából következnek a művek előtt álldogáló figyelem tanulságai.

A kiállítók sokféle szellemi munícióval érkeztek, ez értelemszerűen ott tükröződik a művekben. A világhoz és önmagukhoz való közelítéseikben egyértelműen felfedezhető a látvány sokszínűsége.  Ahogy Wehner Tibor írja a katalógus előszavában: „A gazdag összképben azonos súllyal és azonos jelentőséggel jelenik meg a konkrét és az elvont, a természetelvű és absztrakt, az expresszív, gesztus-jellegű képrögzítés, a szürreális látomás, a tasisztikus festőiséggel tolmácsolt kifejezés, a groteszk hangvételű kritikus kérdésfelvetés, a kollázs-munka és az objet trouvé, a minimalista dekorativitás, a neodadaista meghökkentés, a posztmodern idézet és a konceptuális szembesítés.” Ez utóbbira példa Gubik Korina a „Kérem…készítsen nekem egy képet” intervenciója, mely a néző bevonását szorgalmazza a műalkotás folyamatába. A tárlaton erős hatással bírnak Acsaji Györgyi vászonra vitt, kőálmot idéző alvó emberfejei. Relevánsak Lázár Tibor talányos című és üzenetű akriljai, nem véletlenül kerültek a tárlat fő helyére. Sejtelmesen szépek, miközben korántsem andalítók a monokrom színekkel dolgozó Raffai Ingrid festményei. Éliás Ádám fémplasztikáival értelmezi újra a falusi léthez tartozó munkaeszközöket, a műtárgyak mögé bújtatott embereket. A szülőföldhöz való ragaszkodás és modernség ötvözete jelenik meg M. Kiss Márti nagyméretű képein. Érzelmileg megrendítőek Mayer Éva kéklő, emelkedő, lángoló templomai. Különös hangulatú Mazán Éva Tér-Idő-Emlék plexilemezre festett életkép sorozata.

A vajdasági kurátorok úgy vélik, „A művészek mai köntösbe öltöztetik a nagy korszakok jelentős stílusirányzatait, legyen szó itt akár reneszánszról vagy po-artról. A korok jellemzői visszaköszönnek a vásznon, az alkotásokon, fűszerezve a kortárs technikák sokoldalúságával. Mondhatni: újraélesztik azt.” A felvidéki kurátorok megállapítják, „hogy e fiatal generáció tagjai, legyenek délvidéki vagy felvidéki származásúak, mennyire progresszíven, egyéni kompolánóerővel formálták gondolataikat.” A „Határtalan képzőművészet” sikeres kísérlet a különbözőségek egységének megteremtésére. Ez a tárlat azért is fontos, mert áthidalja az országhatárokat, nem feltétlenül geográfiai értelemben. Hanem azzal, hogy megerősíti az örök szabályt, miszerint a művészetnek a lélek az otthona. Ez adhat reményt a művésznek és a műalkotásokban a létezéshez erőt gyűjtő embernek egyaránt. (Limes Galéria, Észak-Komárom, Határtalanul)

(artlimes.hu 2020/8/24)

A belső fények labirintusa

Nyolcadik alkalommal rendezi meg a tatai Kuny Domokos Múzeum a Grotta című tematikus tárlatot a Zsigmond-korabeli vár törökkori bejárójában. Az elsősorban fiatal képzőművészeket bemutató nyári kiállítás két ötletgazdája, kurátora Kövesdi Mónika művészettörténész és Kammerlohr-Kováts László festőművész az idei év hívószavának a „Belső fény”-t választotta.

A lényeget nagyon is tükröző helyszín a törökkori bejáró, hosszan elnyúló, boltíves folyosójának fénytelenségében kelnek életre a művek. Mintha egy távoli univerzum bolygói közt tennénk felfedező utazást, s ez az érzésünk még inkább élénkebb lesz, ha tudjuk, hogy a falakba ékelt ajtók magányos kazamatákat rejtenek. Ismeretlen mélységekkel, mint a kiállított művek, melyek a belső fényeikkel teremtik meg világló aurájukat. A homályos térben a látogatóknak kell behatolniuk az alkotások energiaburkaiba, hogy közelebb kerüljenek, a művek által, önmagukhoz. A grotta jelentése: lakható barlang, egyik nagy költőnk óhajtása szerint „temploma a szelíd Múzsáknak”, ha egy időugrással hátra hagyjuk a jelzőt, a múzsák már nem szelídek. De érkezzenek is bárhonnan, egymástól eltérő művészi világlátással, felfogással, technikával áldva meg a művészeket, a műtárgyak mégis összetartozóak, és nem csak a tematikus, csoportos tárlatok kohéziós ereje fogja össze őket.

Schenk Attila ironikusan is értelmezhető OSB-lapra festett triptichonja, a Sovány Angyalok valóságos társadalmi jelenségről beszél, miközben mindezt metafizikus üzenetté transzponálja. Kovács Nikolett vásznán organikus, sejtelmes színhullámzásokkal, rétegződő Jelek lesznek az ecsetvonások, míg Borbély Máté égetett fával, ragasztott csiszolt üveggel, aranyfüsttel kombinált Rózsaablak objektje, a múlt és jelen titokzatos térfigyelő kamerájaként működik. Horváth Rita Kísérleti roncsolásai hívogató időalagútnak tűnnek, hogy a Solaris hőseként találjuk meg gondosan eltitkolt emlékeinket. Nedves Péter Barnabás misztikus történeteket talál egy másik bolygón, és a Sziklák között “archaikus kódokkal” keresi helyét a világban. Jónas Péter azt a végzetes vagy felemelő pillanatot ragadja meg szitanyomatán, Vágás előtt, amikor visszafordíthatatlanná lesz az idő. Kammerlohr-Kováts László Város-labirintusában a geometria tömbökként magasodó komor házak árnyékait elnyelik a horizont aranytükrei. Méry Beáta növényi festékekkel készült, finom részletességű batikolása, a Zarándoklat a forráshoz, a zen önmegismerés belső fényét keresi és találja meg. Sántha Péter festményén a deszkákból hézagosan rótt Fészer egyszerre lehet az elmélyedés és a kitekintés otthona.

Charles Taylor teológiai gondolai szerint: „alapvetően ’keresők’ (seekers) léteznek, akik más keresőkkel együtt, közös úton zarándokolnak, s próbálják megtalálni a saját spirituális útjukat.” Talán erről van szó itt is, a világ sokféle megközelítése, különböző attitűdök, értelmezési kísérletek jellemzik a kiállítókat, de közös bennük a belső fény keresése, és ez a belső fény kölcsönhatásban van a hozzávezető csenddel, az elcsendesüléssel. (Grotta, Kuny Domonkos Múzeum, Tata)

(artlimes.hu 2020/8/05)

Könyvkaranténban a nemeuklideszi geometriával

Miután többé-kevésbé kikerültünk az önkéntes egészségügyi vesztegzárból, érdemes mérlegelni ennek pozitív hozadékát. A suszter a vesztegzár alatt is maradjon a kaptafánál, vagyis olvasson sokat. A karantén alatt bőséggel jutott idő könyvekre, de nem vállalkozom kritikák, tanulmányok írására. Személyes olvasmánynaplóm teszem közzé, hátha kedvet csinálok az ismertetett mű elolvasásához.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a matematika soha nem jelentett felhőtlen szórakozást. Különösen akkor nem, amikor egy-két stréber középiskolai osztálytársam a kis Gauss gyermekkori kunsztján kuncogott. Nem gondoltam volna, hogy ennél jobban megismerem a német matematika zseni életét. Ehhez az kellett, hogy az idei évben Láng Zsolt Bolyai című regénye kapja meg a Libri-díját. A könyvkiadó hagyományosan az előző év könyvterméséből állítja össze százas lajstromát, ezt később a szakmai zsűri tízesre szűkített. Erről a listáról került ki a győztes mű, ami vaskos kötet, közel ötszáz oldal. Mai felgyorsult világunkban kell egy mély levegővétel, hogy nekifogjunk az olvasásának. Egyébként lényegtelen a regény hosszúsága, mert a párhuzamos futó történetek magukkal ragadják az embert. Az olvasó az első pillanattól érdeklődéssel, azonosulással, izgalommal követi Bolyai János és Herr Lang, az író életét. Szépirodalmi műről beszélünk, nem kell megijednünk a nemeuklideszi geometria miatt. A Bolyai után bizonyos vagyok abban, nem az a fontos, hogy megértjük-e, vagy sem egy zseni világtanelméletét, elég, hogy lélekben megérint, új kapukat nyit a felfoghatatlan örök ismeretlen felé.

Segíti az eligazodást a matematikai vonatkozásokban (is) a könyv, jobb híján nevezzük így, előhangja: a BIBLIOTHECA TELEKIANA. A marosvásárhelyi gyűjtemény szemelvényeivel – Láng Zsolt Erdélyben élő, magyar író – Bolyai Jánost és apját Bolyai Farkast, valamint a kor neves külföldi matematikusait helyezi el a tudomány térképén, és ezzel munkásságuk egymáshoz val viszonyrendszerét is vázolja. „Egyértelmű tehát a fentiekben idézett két levélrészletből, hogy a tekintélyes Gauss méltányolja és kiemeli Bolyai János hadmérnöki hivatását és tiszteli rendfokozatát, amikor elismeri régi magyar barátja fiának matematikai, geometriai zsenialitását a „nem-euklidesi geometriát tárgyaló kis művének érettségét” és értékeit. (Ács Tibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök) „ Zseni volt, legalább akkora, mint Einstein. Csakhogy ő nem kapott Nobel-díjat, és egyetlen fényképfelvétel nem maradt róla, de nem azért, mert akkoriban még nem volt sem Nobel-díj, sem fényképezőgép. Nyomorúságos körülmények között halt meg, teljesen ismeretlenül. Az Einsteinnel való párhuzam mégis indokolt, ugyanis Bolyai felfedezése nélkül sem térgörbületről, sem az idő viszonylagos természetéről nem beszélhetnénk. Másrészt ő is hitte, hogy a világot alakító erőket egyetlen képletbe vagy generális formulába tételesen belefoglalhatjuk.”

Ez utóbbit már a regény szerzője, Láng Zsolt írja, aki művében plasztikusan ábrázolja Bolyai János szűk keretek közötti, napi gondokkal zsúfolt életét, és mások által nehezen bírható, ellentmondásos személyiségét.  Az apa és fiú viszonyának bonyolultságában ott rejlik a két tudós egymásnak feszülése, a kölcsönös sérelmek parazsának izzása, vulkánkitörésekhez hasonló vitákkal, veszekedésekkel. Nagyon friss szemléletű, sodró lendülete szöveget olvashatunk, amit a legegyszerűbben azzal jellemezhetnénk, hogy meglehetősen nehéz letenni, viszi magával az olvasóját. A Bolyai János-szállal párhuzamosan futó cselekményvonal egy írót követ, aki Svájcban kutatja, írja a Bolyai-regényt, amit egy ösztöndíj tesz számára lehetővé. Hajlamosak lennénk azt hinni, hogy az író azonos Láng Zsolttal, a regényíróval, és ezt az azonosság érzetet nehéz is lenne tagadni, mégis a szövegben lévő Herr Lang különös története is fikció. Ebben a vélekedésünkben megerősít minket az a kriminalisztikai fonal, amely teljes hitelességgel jelenik meg, miközben valami mégis azt súgja, hogy így talán mégsem történhetnek meg a dolgok. Miközben nincsenek kétségeink, miért ne alakulhatnának így, elég a „valóságra” ráklikkelni, szóval, elmúlnak kételyeink, tovább követjük Herr Langot a nyomasztó titkokkal is terhelt világban.

 Számtalan valós és kitalált figurával találkozhatunk a regény olvasásakor, a két szálon futó cselekmény áradása, a fikció és valóság váltakozása, egymásba simulása, az élvezetes stílusban megírt szöveg magyarázatai lehetnek a Libri-díjnak. A két szálon futó cselekmény prímszámokkal jelölt fejezetei több mellékszálat is kínálnak, hogy aztán kikerekedjen a valóság labirintusában utat kereső író munkájának története és célja, a nemeuklideszi geometriát megalkotó tudós Bolyai János esendő embersége és az utókorra maradt szellemiségének sugárzó ereje. Magasabbra tehetjük a Bolyait a jó regények polcánál, mert megítélésem szerint az utóbbi évek egyik legjobb, ha nem a legjobb regénye.  (Bolyai. Budapest, 2019, Jelenkor.)

(artlimesonline.hu 2020. 06. 23.)

Festmények a fészek melegéből

Ha belépünk a kiállítási térbe, azonnal tapasztaljuk, hogy Vámos János festményei valóban fészekmeleget sugároznak. A művek címei is erre utalnak, a fészekre, a falura, ahonnan elindult. Megismerni önmagát, tisztázni emberi és művészi viszonyát a világhoz. Korából adódóan a hely- és útkeresés időszakát éli, de tudatos törekvése a tárgyi emlékekhez való ragaszkodás. Eszünkbe juthat erről Tandori Dezső második kötete, az „Egy talált tárgy megtisztítása”. Már csak azért is, mert az itt látható műalkotásokon ábrázolt tárgyak hasonló elmélyedt figyelmet igényelnek, mint Tandori versei. Hogy el tudjuk helyezni azokat a festő és a magunk univerzumában. A festmények folyamatos gondolkodásra késztetnek filozofikus, lírai vonulatukkal, de szemlélhetjük a műveket könnyedébben is. Mert azok nem nélkülözik a gyengéd humort sem. Ha lehántjuk róluk mindazt, ami nélkül nem születhet igazi műalkotás: az elmélyült munkát, a mesterségbeli tudást, megtalálhatjuk az őszinteséget. Azt az emberi érzést, amely nélkül nehezen képzelhető el, hogy a mű magával ragadja nézőjét. Ez egyszerre morális és esztétikai kategória, melynek vállalását Vámos János ars poeticaként így összegezi: „Szeretnék valami emberit és őszintét alkotni. Az őszinteség nem mindig kellemes vagy szép, sőt… Véleményem szerint az őszinteség az, ami előrevisz, az őszinte út a helyes út. Fontos nevükön nevezni a dolgokat.”

Az fészek motívum láthatatlan egységben tartja össze a Műterem, a Mama és a fasírt és a Néha kell, hogy fájjon festményeit. A magántörténelem az idő szűrőjén keresztül magánmitológiát hoz létre. A Mama és a fasírt anekdotikus vonatkozása a múltból, a sértődött, az ebédnél éhségsztrájkoló kisgyerek, az asztal sarkán ott felejtett ételt, később csendben elfogyasztja. Ebből a történetből is kikövetkeztethető, hogy Vámos Jánosnak a gyermekkor, a falusi lét, a család jelenti a fészket. Innen messzire kirepülhet, de bármikor visszatérhet. A képek arról is árulkodnak, hogy alkotói módszerének egyik titka a megfigyelés, az adott pillanat megragadása. Bizonyára ezért is van nála szinte mindig vázlatfüzet, hogy gyors skicceivel, rajzaival muníciót gyűjtsön a műtermi munkához. Vélhetően így születettek meg dinamikus „vonatos képek”, a Regio jet és Prágai EC, de hasonlóan mozgalmas ecsetvonású a Tea tejjel és a Köszörű a galéria falán. A nézői figyelmet magával ragadja a meghökkentő ábrázolásmódból, az erőteljes színek használatából, a durván felvitt festékből építkező sajátos világ, amelyek mély távlatokat teremtenek a vásznakon.  

A nagyméretű felületekhez való vonzódásának bizonyítékai a Pótkerék nélkül, a Halott vagyok és hulla, valamint Az üres állvány árnyéka. Különösen az utóbbi jelezheti, hogy milyen irányokat vehetnek Vámos János alkotói törekvései. A Pótkerék nélkül biciklijének értelmezéséhez nélkülözhetetlen a szimbolikus cím, amely a felnőtt, önálló életre utal. Magadnak kell letekerned a kilométereket, ellenszélben, hóban, esőben. De ezt az életbátorságot igénylő utat megkönnyítheti a sokat emlegetett fészek tudata, ahová akár vissza is lehet tolni a defektet kapott bringát.  A Halott vagyok és hulla a felvidéki Csehy Zoltán költő, műfordító, irodalomtörténész Újjáélesztés című versének inspirációjából született. A halálközeli vertigó élmény látószögének nagyméretű vászonra való kivetítése, az üres, talán még a munkára várakozó festőállvánnyal. A plafonról lecsüngő gömb alakú lámpatesttel, amely meglehet, kiégett izzót rejt magában. Az üres állvány árnyéka egyfelől jelentheti egy időszak, alkotói periódus lezárását, másfelől egy új dolog kezdetét. Tekintettel arra, hogy Vámos Jánosban komoly vonzódás van a nagyobb vásznakhoz, felületekhez. Szükséges megosztani azt is, hogy a művész helyet kapott a Godot Kortárs Művészeti Intézet 700 négyzetméteres kiállítóterében a Godot Young Generation Art Fair száztíz tehetséges, fiatal képzőművésze között. Biztosak lehetünk abban, hogy újabb és újabb művekkel jelentkezik műterméből: „Ez az a hely, ahol leginkább szeretek alkotni. Minden falon található foltnak ismerem a történetét, tudom, hogyan keletkezett. Komfortosan érzem itt magam, tudom, hogy ezek itt az én nyomaim. A tér kommunikál velem.” (Vámos János kiállítása a BBS Galériában 2019. szeptember)

(artlimes.hu 2020/4/26)

Nyári Konyhák a Karanténból

Szentkuthy Miklós Frivolitások és hitvallások című vaskos önéletrajzi könyvében, néha fennakadok az ismeretlen zátonyokon. Ezek egyike a Der Nachsommer. A Nyárutó magyar fordítása, Adamik Lajos munkája, 2014-ben jelentik meg a Kalligramnál. Biciklitúrán vagyok a Duna mellett, a szálláshely kitárt ablakból látom a linzi nitrogén-előállító gyár tornyait, a távoli lidérces lángnyelvek különös álomba ringatnak… Kintről kopogó léptek az utcaköveken. A gázlámpák alatt megtermett alak imbolyog. Komor pofaszakállas arcát nem ismerem. Befordul az első kapualjba. Kis idő múlva az egyik, harmadik emeleti ablakfüggöny mögött világosság támad. A férfi lúdtollat hegyez a hatalmas íróasztalnál. A dolgozószobában biedermeier bútorok. A szekrények a házigazdához hasonlóan zömökök, nagytestűek. A sima homlokzat alatti párkányukon szétszórt ételmaradék. A padlón sorakozó borospalackok viszont katonás rendben várják a másnapi takarítást. A sokfiókos sifonér mellett ülő férfi komoran mered a papírra. A sorok szaporodásával arcvonásai egyre lágyabbak lesznek: Az ifjúság saját korlátlanságát és a jövő végtelenségét látja a költészetben, ez pedig eltakarja a fogyatékosságokat, és pótolja a hiányt. Azt költi bele a műalkotásba, amit saját szívében él át. Ezért jelentősen különböző művek egyformán képesek magukkal ragadni az ifjúságot, s hogy fiatalon a legvégső nagyság termékeit sem tudjuk megérteni, ha azok nem az ifjúság virágzásának tükröződései… A Nyárutó szerzője Adalbert Stifter, festőként is elismert, tizenkilencedik században. Hétszáz oldalas vaskos könyve karanténba való olvasmány, de kitart az a vesztegzár utánra is. Tanúsíthatom, megéri a fáradságot, valaki ezt írja világhálón: „Nagyon furcsa, nagyon lassú könyv… mindent elmond róla, hogy a főbb szereplőknek a regény kétharmadánál jut eszükbe bemutatkozni egymásnak… nem mondom, hogy minden percét élveztem, de hiba lett volna nem elolvasni.”

Róma otthonos, már az első látogatáskor úgy érzed, ide visszatértél. Sétálsz, rohansz a városfalakon belül, nézelődsz, ha okos vagy hagyod, hogy vigyenek az érzéseid.  A járvány betegeinek és áldozatainak száma Olaszországban az egyik legmagasabb Európában. Ki tudja, mikor juthatsz el újra az örök városba. Emlékezni ott vannak a könyvek.  Genthon István Római naplója tökéletes és utolérhetetlen munka. Szelíd és alázatos lesz az ember, olvasása közben. Szólni kell egy másik latinos, Lénárd Sándor könyvéről. A Római történetek írója vészterhes időkben tapasztalta meg az itt élő emberek mediterrán könnyedségét, ami akkor egyenlő volt a túléléssel. Bikácsy Gergely Saját Róma, szintén kihagyhatatlan, a maga pattogós, szurkálós világlátásával. De ne feledkezzünk meg Pogány Frigyes Róma könyvéről sem, ahogy kötelező olvasmánynak kell tekinteni Cs. Szabó László Római muzsika című munkáját is. Az elsőnek vásárolt klasszikus zenei bakelitlemezeim egyikén ott szerepel Respighi Róma fenyői, a másik oldalán mintha Liszt művek lettek volna. A vatikáni múzeumhoz metróval érkezem a nyitásra, a pénztáraknál alig áll néhány ember. Ez kisebb csoda. Hirtelen mégis sokan leszünk a kiállítási termekben, kezemben a lista, amit feltétlenül látnom kell, ha már itt vagyok: Michelangelo, Raffaello, Fra Angelico, valahol Caravaggio és a Sixtus-kápolna. Sodródom a tömeggel, nem szoktam műtárgyakat fényképezni. Szabálykövető ember lévén tisztelem a tiltásokat, azért ha őszintén magamba nézek, lehet, hogy csak a múzeumokban.  Az egyik folyosón kárpitokat, térképeket látok a falon, és az itt látható részlet megdelejez, mégis lefotózom. Nem emlékszem miért éreztem akkor megörökíteni valónak, de ahogy most nézegetem, talán a tenger örökké meglévő vonzerejével magyaráznám. A vasárnapi mise a Szent Péter-bazilikában monumentalitás, a szépség és a lélek áradasa visz magával, Te Deum laudamus: te Dominum confitemur.

A kastély toronyszobájában születtek meg azok a híres esszék, amelyek szerzőjéről a köztudott lexikális ismereteket, kényelemből kimásoltam a Wikipédiából: „Michel de Montaigne  az újkor kezdetén, a francia vallásháborúk idején a klasszikus humanista görög-latin gondolkodók hatására kezdte írni Essais címmel jegyzeteit, melyeket három kötetre bővítve jelentetett meg (1580-88). Az esszé műfajának megteremtője a világirodalomban.”  Különös, hogy nálunk csak a közelmúltban jelent meg ez a hatalmas munka, 2013-ban vállalkozott kiadására a Jelenkor, Csordás Gábor fordításában. Hiába keressük, nyomtatott formában már nem jutunk hozzá, elkapkodta az irodalmi szakma, az olvasóközönség. Azért e-book formájában még hozzáférhető, még e-book olvasó sem kell hozzá, mert pdf formátumban is megvásárolható. E kiadás előtt, szűkebb keresztmetszeteket mutató válogatásokat olvashattunk magyarul, illetve a már felgyorsult időkben a világhálón is rátalálhatunk egy-egy esszéjére. Montaigne így ír bevezetőjében Az olvasóhoz: „Ez itt egy jóhiszemű könyv, olvasó. Jó előre figyelmeztet, hogy nem tűztem magam elé semmilyen magasztos célt – hanem csak házit, családit. Nem törődtem én sem a te hasznoddal, sem az én dicsőségemmel: ekkor tervek véghezviteléhez nincs erőm.”  Természetesen, komoly hasznunk van abból, ha Montaigne olvasgatunk, lapozgatunk, merengünk felette, és még inkább igaz ez, egy járvány önkéntes karanténjában. Mert miről elmélkedik, álljon itt néhány példa: A szomorúságról, A tétlenségről, A hazugokról, A képzelet erejéről, A köztünk lévő egyenlőtlenségről, Az életkorról. Merüljünk bele, és ha mégsem sikerül, akkor is Montaigne vigasztalhat minket azzal, amit saját olvasmányiról ír: Könyveimtől csupán azt várom, hogy tisztességes szórakozás mellett élvezetet nyújtsanak: böngészéseimben egyedül az önismeret tudománya érdekel, valamint az, mely megtanít bölcsen meghalni és helyesen élni. Ha olvasás közben nehézségbe ütközöm, nem rágom le a körmöm: egyszer-kétszer nekiveselkedem, s ha látom: nem megy, egyszerűen otthagyom.

(artlimes.hu 2020/04/23)

A naplóíró munkáskáder regénye

Az ötvenes évek magyar valóságából kiterebélyesedett regény fundamentuma a Tatabányán működő megyei könyvtár hatvanas években kiírt irodalmi pályázatának egyik anyaga. A dolgozat szerzője  – akkor még nem sejthette, hogy regényhős lesz belőle  – a vonalas iskolai füzetekbe akkurátusan kézzel jegyezte le élete történetét. A helyi napilap hajdani munkáslevelezője gondosan lajstromba vette személyes históriájának minden apró mozzanatát, hogy naplószerűen megmaradjanak annak múlékony epizódjai. A füzeteket a könyvtáros Győri László találta meg az intézmény pincéjében, hogy aztán negyven év múlva az író Győri László porolja le, és írja meg a kisember, Béres József tündöklését és bukását, A káder-t. A regény hősét a káderpolitika abszurditása repítette a bányából a zöldségkereskedelmi vállalat személyzeti vezetőjének székébe. A mindenható párt által teremtett groteszk helyzet, mintegy természetes következménye volt annak a történelmi korszaknak, aminek érzékeltetésére álljon itt néhány mondat A káder bevezetőjéből. „Annak rendje-módja szerint 1950-ben Magyarországon fölvirradt a nagy idők hajnala. A szovjet-magyar nép demokratikus monarchia két esztendeje egyesítette a két pártot, a szociáldemokratát meg a kommunistát, az ország fölött immár egyetlen párt, a Magyar Dolgozók Pártja virrasztott a magyar nép gondjain tűnődve; úgy forgolódott a szalmazsákos ágyon, hogy kilenc millió ember lélegzet- visszafojtva találgatta, hogy a párt vajon most éppen melyik oldalára fordul.”

Győri László költői és prózai munkásságából, az életmű markáns darabjaiból már korábban kirajzolódott, hogy a szerzőtől nem idegen a szelíd, de olykor maró irónia, amely ennek a nézőpontnak a fénytörésben ábrázolja az adott helyzeteket, történeteket. Tetten érhetjük ezt a törekvését az önéletrajzi ihletésű, a falusi gyermek- és ifjúkorát feldolgozó remekelésében, A kései Éden mikrovilágában is. Az ötvenes évek falusi valósága túl gyakran zörgetett kuláknak minősített családjuk ajtaján: „A körzeti rendőr sem tartóztatta meg magát mitőlünk. – Hová tették a húst? Hová tették a disznót? Mikor vágták le? Éjszaka? Feketén? – Tessék, nézzen körül mindenütt! – előzékenykedtünk vele. Mindent feldúlt, sokat tanultunk tőle, leleményesebb volt, mint amilyenek mi lettünk volna.” A gyermekkorban megélt valóság más környezetben jelenik meg A káderban, melynek bányász hőse a kommunizmus építésének elkötelezett harcosa szeretne lenni, s ezért mindent megtesz, hogy felhívja magára a magasztos párt helyi apparatcsikjainak figyelmét. A helyi napilapnak írt – feljelentés szagú – beszámolóinak köszönhetően először a párttitkári pozíciót kap a bányaüzemnél, majd onnan katapultálhat magasabbra, a személyzeti feladatokat ellátó igazgatóhelyettesi posztig, a már említett zöldségkereskedelmi vállalathoz.

A Béres József nevet viselő hős szorgalmas körmöléssel papírra vetett napló-dokumentuma az író fantáziájának csak a trambulinja, mert Győri fikciós regényt írt, amely a valóság cserepeiből építkezik, de miután irodalmi alkotásról beszélünk, megteremti a mű saját könnyednek ható, néhol nevetséges, máshol fájdalmas külön valóságát. Ezt a két jelzőt tovább árnyalhatjuk, finomíthatjuk, hiszen érintkeznek, összefolynak, sötétebb, világosabb színekkel festik meg az ötvenes évek Magyarországának, valamint Szórványos bányásztelepülés mindennapjait, amelyet átjár, befolyásol a folyamatosan ellenségképet generáló, a minden legyőzni és a „múltat végképp eltörölni” akaró politikai hatalom akarata. Az eredettörténetből nyilvánvalóan következik, hogy Szórványos és Tatabánya közé akár egyenlőségjelet is tehetnénk, tehetjük is, azzal a megkötéssel, hogy Szórványos helyére bármely település neve behelyettesíthető lehet, hiszen az egész országban dúl az új rend abszurditása. A geográfiai okoskodásnak kissé ellentmondunk azzal, hogy Győri hetvenes évekbeli, nyolcéves tatabányai könyvtároskodása idején, még javában állnak, lakottak azok a bányatelepek – az úgynevezett „hatajtós házak” –, amelyeket a bányanyitások idején a Magyar Állami Kőszénbánya Rt. építtetett. Tehát az írónak volt honnan merítenie a korabeli környezeti atmoszféra megidézéséhez, ahogy a plasztikusan ábrázolt helyszínekhez is, és a történetiségében valósan illeszkedő események – például a tragikus bányaszerencsétlenség – előhívásához, melyet mai napig kegyelettel őriz a helyi emlékezet. A rengeteg családot érintő munkahelyi katasztrófáról nyilvánosan sokáig nem lehetett beszélni, mert a közel száz bányász életét követelő szilveszteri sújtólégrobbanás oka az ötvenes évek túlhajszolt munkaversenye volt, s ebből következően hosszú ideig tabuként kezelték.

A Káder hagyományos elbeszélésben hirtelen felütésként jelen vannak az eredeti naplóból behívott rövid részletek, illetve néha maga az író is „kibeszél” a szövegből, mintegy súlypontozza az olvasónak az eseményeket, történéseket. A regény szerkezete így is homogén egésszé áll össze, de hangütésében tónusgazdagabb lesz, tágasabb az ábrázolt valóság, s ha nem szentségtörés ilyet leírni, akkor módszer hasznaként, egyszerűen olvasmányosabb könyvet tart kezében az olvasója. A magyar és a volt szocialista országok irodalma, művészete komoly sprektumot kínál az ötvenes évek valóságának bemutatására, a második világháború után megélt társadalmi és szellemi terror traumájának feldolgozása elmaradhatatlan feladata lett nem csak a társadalomtudósoknak, hanem a művészeknek is. A feldolgozások egyik intervalluma a humor – szatíra – irónia Bermuda-háromszöge, melynek legismertebb, a közönség által leginkább kedvelt darabját a filmek között találhatjuk meg, természetesen, Bacsó Péter A tanú-járól van szó. Ha jól meggondoljuk, a cenzúra jóvoltából sokáig dobozba maradt filmben humoros esszenciáját kapjuk mindannak, amit Győri hőse, Béres József kisebb léptékű, perifériális kisvilágában átélni kényszerült. A kádernek tematikusan jóval több irodalmi párhuzama is adódik, de most legyen csak Rákosy Gergely hatvanas évek végén megjelent, mára elfeledett kisregénye, Az óriástök, ami a hírhedté vált gumipitypang analógiájára mutatja be az óriástök-termesztés, s ezzel a metaforájával a rendszer szatíráját.

Győri László faluról érkezett, bányásznak állt hőse Béres József világlátását – a politikai pereket halmozó, a mindenkivel leszámolni akaró, nem mellesleg világ csodájaként óriástököt termeszteni akaró – Rákosi-korszak szellemiségének brosúrájaként lehet értelmezni, merthogy: „A világ ugyanis két részre oszlott a szemében: élősdiekre, tőkésekre, kulákokra, egyszóval kizsákmányolókra és kétkeziekre, munkásokra, verejtékező parasztokra, vagyis – örök szavajárásával – dolgozókra, akik együtt a nép.”  Béres Józsefnek ebben a kettős szereposztásban, az ellenségkép keresésével telnek munkás hétköznapjai új helyén is, a zöldségkereskedelmi vállalat személyzeti igazgató-helyetteseként. Mindezt a karriert az egyik legfőbb pártkorifeus, Gerő Ernő hagymázas tervének köszönhette, miszerint ötvenezer munkáskáder kell ahhoz, hogy a szocializmus ügye megfelelő kezekbe kerüljön a munkahelyeken. A politikai éberség azonban felőrli emberi kapcsolatait, elhomályosítja a látását, nem észleli maga körül a valódi világot, a munkahelyi változásokat, de nincs is meg rá a képessége, hiszen sejtelme sincs, mint ahogy az őt először támogató elvbarátainak sem, a személyzeti munka mibenlétéről sem. Az írói szándék érvényesül azzal, hogy hősünk felesége próbálja visszarácingálni a kenyérjegyes, húsnélküli mindennapokba, de hiába, minden igyekezete férjénél süket fülekre talál, ahogy a volt bányásztársakkal folytatott kocsmai beszélgetésekben sincs ez másként.  De minden hiába, mert Béres József nem érti, de csinálja a dolgát, három évig bukdácsol az egyre lejjebb csúszó beosztásokban, mígnem eléri végzete, ő is börtönbe kerül, mint korábban áldatlan ügybuzgóságának vétlen áldozatai. Regényhősünk szerencséje, hogy a politikai tisztánlátás hiányából, a tudatlanságból és karriervágyból elkövetett bűnök bocsánatosnak bizonyultak, s ezzel arányos büntetést kapott csak a sorstól. „Nem káder, nem párttitkár többé. Újra a bányában dolgozik, otthon van a családjával, a dupláját keresi annak, amit a Mezőkernél. Huszonnégy órából nem harmincat, csak nyolcat dolgozik. Higgadtan, mérsékletesen. Újból jólesik neki az élet. Utána szabad. Kijár a piacra szabadon, zokszó nélkül megveszi a hatdekás salátát, kisebb, mint a húsz, de üde, friss, egészséges.” (Győri László A káder, Orfeusz Kiadó, 2019.)

(Új Forrás 2020/1)

Az életmű nyitott könyve

Lipcsey György dunaszerdahelyi szobrászművész a közelmúltban ünnepelte hatvanadik születésnapját. A jeles évforduló alkalmat kínált arra is, hogy barátainak, tisztelőinek, egyben munkásságának értő ismerőinek írásaiból, kritikáiból, szobrainak fotóiból összeálljon az a könyv, amely mintegy az eddigi művészi tevékenységének esszenciáját adja.

Ahogy a paraszti élet, úgy az alkotói munka elválaszthatatlan része a betakarítás is, amely nem lezárást jelent, hanem inkább az új erőfeszítésekre ösztönző számadást. A megteremtett értékek számbavételét, a lélek kapaszkodóinak megkeresését az újabb feladatokhoz, ilyennek érezhetjük a LIPCSEY szobrok, rajzok, írások című kötetet is. Az első találkozás a kézbevétel, amikor leendő olvasója szemrevételezéssel, tapintással, lapozgatással ismerkedik a kiszemelt könyvvel. (A lapozgatásnál — különösen a régimódi könyvbarátoknál — erősítheti a rokonszenvet a lapok közül felszálló nyomdaillat.) Ezen kritériumok meglétével megállapíthatjuk azt is, hogy a kötet borítóterve, a képzőművész Gyenes Gábor munkája, a fekete síkból térszerűen kiugró aranyszínű plasztika idomaival, piros fő- és fehér alcímével kellően figyelemkeltő, hogy kedvet kapjunk az olvasáshoz. A Lipcsey György-életművet feldolgozó háromkötetnyire tervezett monográfia legutóbbi darabjának bevezetője kellő eligazítással szolgál a felvidéki szobrászművész munkásságának alaposabb megismeréséhez. A szöveget, a sajnálatosan korán elhunyt Kulcsár Ferenc költő írta, aki a szerkesztés örömét és gondját is magára vállalta, és a Lipcsey-művekre rezonáló verseit is megosztotta az olvasóval: Elvarázsolt erdő: égő történelem./ Belépsz s csontig hasít: ez történik velem./ Gyökerekből égre kúszó századok/ ága-boga, kérge, arca rád ragyog:/ szép szeméből kihajlik az irgalom,/ mint ezeréves diófaág, gazdagon. A művek fotóival bőségesen illusztrált kötetben több költő, így Varga Imre, Somos Péter, Molnár Imre, Barak László, Szitási Ferenc és Zirig Árpád költeményéinek sajátos fénytöréseiben is értelmezhetjük az életmű egyes alkotásait.

Kulcsár Ferenc szerkesztői munkáját dicséri, hogy megtalálta azokat az alapvető tanulmányokat, írásokat, amelyek alaposabban elemzik a teremtett értékek esztétikai minőségét, s így helyezik el a Lipcsey György művészi teljesítményét a szlovákiai magyarság, és az anyaország képzőművészeti mezőjében. Mindemellett az újságcikkekben, interjúkban rábukkanhatunk az életút fontos állomásaira, amelyek akadályként és hajtóerőként is működhettek az alkotói folyamatokban. Szigeti László: A gyötrődő szobrász hosszabb lélegzetű, az Irodalmi Szemle 1986-os egyik számában megjelent tanulmányában érzékeny rajzát adja a művészet iránt elkötelezett alkotónak — A világot faggatva él a Csallóköz szívében egy fiatalember, aki eljegyezte magát az emberiség teherkönnyítő játékával, a művészettel… ez az ember nem lehetett más, csak vésővel és baltával és ütleggel álmodó, anyaggal tusakodó gondolkodó. Nyilván szólította őt az anyag, s ő csak eleget tett a hívásnak. Az életművet kronológiailag korszakoló könyvben az 1970-től 1988-ig felölelő időszakot „Tömbök” címmel foglalta egységbe a szerkesztő, melynek művészi jellemzője a famegmunkálás volt, s melynek darabjait így látja tanulmányában Szigeti: mert a jó szobornak, valahogy csont van a testében, vér folyik az ereiben, lüktet, felettébb nyíltan, az egészséges önbizalom energikusságával. Németh István szövegrészlete — a teljesebb művészportré kedvéért — a „Tömbök és vonalak”, az 1988-tól 1994-ig terjedő alkotói periódust bemutató fejezetében: ahogy elnézzük ez az alkotásokat, nem győzünk csodálkozni, hiszen valójában soha nem látott formák, mondanivaló és stílus bomlik ki a szemünk előtt. A beszédes fotóanyagot szemlélve hajlunk elfogadni az írás szerzőjének megállapítását, mely szerint Lipcsey „gazdag lelki és formai tartalmak birtokosaként” műalkotásaiban fából és kőből „ki tudja bontani” saját elidegíthetetlen művészi világát. Korszakhatárt jelent a bronz és kő együttes alkalmazása a szobroknál, melyek későbbi értelmezése is megerősíti azt a feltételezésünket, hogy az alkotói pályától elválaszthatatlanok a világ megközelítését, értelmezését erősítő anyagkeresések. Az 1995-től 2000-ig terjedő „Vészjelek”-ben újra jelentkezik a fa iránti vonzalom, ezeknek a hajlított, összeillesztett konstrukcióknak igazi otthona — a könyv fotóinak bizonyító ereje szerint — a természeti környezet, a mező, ahol élesebben idézik meg a tiszta levegőjű létezésben való elmerülés vágyát. Talán tágasabban, de erre is vonatkoztathatjuk Lóska Lajos értékelő mondatait, amelyek eligazítást adnak Lipcsey György művészi törekvéseinek jobb értelmezéséhez: Művészetének az az időszak jelentett gyökeres fordulatot, amikor plasztikáin háttérbe szorult a figuralitás, a karakterteremtés; és a formák, a ritmus öntörvényű, a kompozícióból következő megnyilatkozásai kerültek az előtérbe.

Az „Elem-Emlékek” a 2001-től 2005-ig terjedő alkotói időszakot fogják egységbe, amikor Wehner Tibor megállapítása szerint Lipcsey György szobrászatában a súlyos tömböket a könnyed vázak, a megbontatlan tömegeket a szeszélyesen konstruált szerkezetek váltották fel, az egység helyére a részletgazdagság lépett. A tömör, tőmondatszerű kifejezések után egy elbeszélőbb szobrászi kifejezés következett. Két évet ölel fel a „Romtornyok” fejezet, a 2006-tól 2008-ig készült kisplasztikák — a korábbi tömbszerűség ellenpontjaként — légies könnyedséggel találják meg helyüket a masszív kőtalapzatokon. A művek a bibliai időkből vagy egy rejtélyes jövőből származó félbemaradt, lerombolt szakrális építmények modelljeinek tűnnek. A „Böröndmesék” (2008-2010) a csehszlovákiai magyarság kitelepítésének mementója, annak a történelmi igazságtalanságnak állít emléket, amikor az 1946-ban megkötött lakosságcsere egyezmény értelmében 75 ezer magyarnak kellett elhagynia szűlőföldjét, házát, vagyonát. A „Csend-élet”a 2010 és a 2018 között született alkotásokat veszi számba, amelyek Lóska Lajos találó megállapítása szerint „térbeforgatott geometrikus elemekből építkező emberi figurákat” ábrázolnak. A falapokra simuló vésett, kalapált, hajlított, bronznak mozgalmas dinamikája van, de a motívumok bonyolultsága mégis a tisztaságot, az „élet csendjét” sugározza. Ahogy ezt Kulcsár Ferenc írja a Lipcsey György-dalok egyik versében: „Csontkoronás ág-bog-élet/ s gyökéríz érlelt, hold-hideg,/ belőlük gyúrtam lázaim:/ esküvést, mítoszt és hitet./ Diórönk szült, akácanya,/ súlyos tömbök: kős és bánat, s márvány, kötél, kelepce-csönd,/ tövisek és fájó vágyak.” Külön rész foglalkozik a „Köztéri szobrok”-kal, ennek értő elemzője Wehner Tibor, aki a következő fejezetben, „Tizennégy szobor – mű – mint életmű-metszet”-ben ezekre fókuszálva rajzolja meg az alkotói pályaívet. Fölfejti a megértés bonyolultabb szövetét, melynek sűrített lényegét itt véljük felfedezni: „az elvonatkoztatás, az absztrakció, a geometrikus alakzatokon túl a való világ elemeivel nem rokonítható motívumokból épülő, szabad plasztikai építkezés birodalmában bontakozott ki a Lipcsey-oeuvre. A könyvben közölt interjúkból az is kiderül, hogy Lipcsey Györgynek nem volt könnyű indulása, a gimnáziumi érettségi után többszöri kísérletre sem nyert felvételt a szlovákiai képzőművészeti főiskolára, de töretlen hite megőrízte művészi ambícióit, és tehetsége kiteljesedhetett az egymást követő műalkotásokban, s egyre „szabadabban” fejezhette ki magát megmunkált anyagaiban, a fában, kőben, vasban és bronzban, és ennek eredményeként köztéri szobrokkal is gyarapodhatott az életműve. Ha követtük az alkotói pályaívet, vagy figyelmesen tanulmányozzuk a kötetbe gyűjtött írásokat, fotókat, megfigyelésünk eredményeként igazat kell adnunk Pogány Gábornak, aki ezt írta róla a Limes egyik számába: „Lipcsey György azon kiemelkedő magyar szobrászok közé tartozik, akit a kisebbségi lét nem enged akkorának látszani, mint amekkora a valóságban.” (Lipcsey szobrok, rajzok, írások, Lipcsey Polgári Társulás, 2018)

(Art Limes 2019/6)

Legördülő selyemszálak a tatai várban

Nagy Katalinra, a tehetséges, tevékeny művészre emlékeznek a legszebb gobelinjeit és kísérleti munkáit bemutató kiállításon a Kuny Domokos Múzeumban. Nagy Katalin nemcsak textillel, szövéssel foglalkozott: a kortárs művészet területén kísérletezett anyagokkal, technikákkal, más műfajokkal, a performance-ig bezárólag. Kövesdi Mónika művészettörténésszel a Nyári Konyha* videoblog (Kakuk Tamás – Bukowski Zoltán) készített interjút, az ott elhangzott szöveg szerkesztett, lejegyzett változatát közöljük.

Nagy Katalin egy korszaknak a meghatározó művésze volt, művészeti törekvései a műfajnak, a textilnek a megújítására törekedtek. Személyiségének nyitottságával, kíváncsiságával, nyughatatlan természetével teljes egészében alakította, nem csak a keze alatt lévő műalkotást, hanem a környezetét is. Olyan szerencsés volt, hogy életének társa is művész volt, és az ő folyamatos párbeszédük, állandó alkotói kapcsolatuk haláláig tartott. Nagy Katalin esetében a gobelintől érdemes elindulni, a patinás, fejedelmi műfajtól, amit technikailag a lehető leghagyományosabb módon közelített meg, odaült a szövőszékhez, köze volt az anyaghoz, amit életre keltett. Mégis mestereitől, Ferenczy Noémi iskolájától kissé eltávolodva burjánzik el, szökik szárba a csakis rá jellemző textilművészet, melynek lényege, hogy ne meséket, történeteket dolgozzon fel. Nála teljes egészében megújult a képmező, ami a kortárs művészet modern eszközeivel támadt fel, éledt újjá alkotásaiban.

Gobelinjeinek legátütőbb sorozata az „Utcai dimenziók” című, ezzel mutatkozott be 1984-ben a nagyközönségnek, és annak idején nem csak a közönség, hanem a szakma is felfigyelt a műalkotásokra. Nagy Katalin ekkor még fiatal művész volt, és „nagyon oda tudta tenni magát”. A plakát-, utcakép-töredékeket különböző európai helyszíneken gyűjtötte össze, mert felfedezte, és meg akarta ragadni a földrajzilag és kulturálisan különböző vidékek vizuális lenyomatát. És valóban, mindegyik gobelin más-más képi világot jelenít meg, amelyeket bizonyos szövegtöredékkel is azonosítani tudunk. A kárpit (a karton) ebben az esetben egy talált tárgy, egészen megtévesztően valósághű, mert valóban valóságos darab. Az utcának egy falrészletét látjuk, ahol plakátfal volt, és ahol a plakátokat értelemszerűen, és időszakonként felülragasztották. Ezt a képet alakítja ki a művész az üzenettöredékekből, és tipográfiai töredékekből, ez a felület kerül „egy az egyben” a kartonra. Itt a művészetnek a tárgya, a határa lehet a téma, vagy az idő, ami „belenyúl” és formálja ezeket az üzenettöredékeket. Nagy Katalin a plakáttöredékeket más és más helyszíneken gyűjtötte, például Spanyolországban, Németországban és Magyarországon, így mindegyik gobelin egy másik képi világot képvisel. Igazából nem a táj a lényeg, hanem az időbeliség, az hogy mit választ a kárpit témájául, egy pusztuló részlet lesz egy örökbecsű, fejedelmi műfajnak, a gobelinnek a témája. „Az utcai dimenziók” sikerét az is jelzi, hogy egyik darabját megvásárolta a budapesti Iparművészeti Múzeum.

Élete társa, Kovács István Jenő is alkotó ember, tervezőgrafikus, számítógépes grafikákkal foglalkozik, nem a hagyományos formákat keresi, és mindez nagy hatással volt Nagy Katalin művészetére is. Ezért is láthatunk a tárlaton számítógépes eszközökkel megbontott műveket, nagyon modern felületeteket, frissítően üdítő színeket. A kiállító térben itt van a Korniss-kárpit, ami megint csak hihetetlenül modern dolgot képvisel; mindössze két színnel és óriási gesztussal kelti életre a művet. Természetesen, a kartont, az alapot maga Korniss Dezső munkásságának jellegzetes momentuma adja, és a gobelint készítő textilművész a mester művészi világához, szemléletéhez közelít, azt értelmezi ezzel a művével.

Ha Nagy Katalinra emlékszünk, akkor egy korszakra kell, hogy emlékezzünk. Arra az időszakra, amikor hirtelen megnyíltak a határok, és megváltozott a világ körülöttünk. Katalin és István azért kerültek Tatára, és azért ragaszkodtak hozzá, mert művészileg nagyon gazdag, inspiráló közegnek tartották a környezetet. Ők ebben a helyzetben, a rendszerváltás utáni években úgy gondolták, hogy ez a hely „kinyitható” Európa számára. Nagy Katalin nemzetközi konferenciákra járt és több nemzetközi művészszervezetnek is a tagja volt. Ennek révén hoztak létre egy művésztelepet, egy úgynevezett workshopot, amit éveken keresztül működtettek. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy Tata perspektivikusan művészeti központtá válhat, létre jöhet egy olyan helyszín, olyan program, ami egy állandó európai kortárs művészeti jelenlétnek lehet a fóruma. Végül ezek a dolgok nem pont így valósultak meg, de Katalin ennek ellenére sem volt csalódott. Nem lett visszahúzódó, hanem ő maga, a férjével együtt boldogan éltek ebben az európai művészeti közegben, megőrizve a kapcsolatukat az otthonnal, Tatával és a Balaton-parttal. Nem mulasztották el a városi, a megyei kiállításokon való részvételt sem, ahol Nagy Katalin mindig a díjazottak között volt a csodálatos gobelinekkel. Ez az értékközpontú, mozgalmas életstílus átalakította a festőművészetét is, a hosszadalmas munkafolyamatokkal járó gobelin átadta helyét másféle, kísérleti műfajoknak. Ezek közé tartoznak a papírmunkák, és ezekhez csatlakoznak a performance-ok is, de az akcióknak is mindig közük maradt a textilhez.

A kiállítóterem közepén a képeket betakaró, lepergő selyemszál installációja Nagy Katalin korábbi munkájának adaptációja. A selyemszál most a művész emlékére pergett. A permetező idő metaforája lehetne ez a Svájcban és Portugáliában korábban már megrendezett happening, amely ezen a helyen, ez alkalommal őrá emlékezett, az ő emlékművévé vált. Idővel az orsóról lepereg a selyemfonál, és teljesen betakarja majd a már soha meg nem valósuló munkák üres képkereteit.

Egy installáció születése

Kovács István Jenő grafikusművész: „Berlinben dolgoztunk egy galériában, egy lámpasorra felfüggesztettünk néhány fonalat és elmentünk ebédelni. Visszajöttünkkor az a látvány fogadott, hogy a fonal a gravitációtól szépen lefolyt, és onnantól kezdve tudatosan próbáltuk ezt megcsinálni. Beszereztünk olyan fonalat, ami erre alkalmas, ez a selyemfonal sima, nem tapad fel a spulni, kétszázezer méter van feltekercselve, tehát folyamatosan, magától omlik le róla a fonal, és nagyon szépen bevon minden tárgyat, akár embert, amire, akire ráfolyik. Grazban embereket fontunk be ezzel a fonallal, Portugáliában egy koreográfus-táncosnőt fontuk be, és ebből a helyzetből a pillangó születését táncolta el a nézőknek.”

(artlimes.hu 2019/9/26)

Ször(p)fölés a kilencvenes években (és azon túl)

Nem vitás, hogy kisiskolásnak lenni látszólag jó dolog, de bizony annak az életkornak is megvannak a maga kihívásai, mondjuk kiwi vagy indiáncseresznye, s ha tudod a választ, akkor bizony az sem kérdés, hogy a kilencvenes években voltál-e gyerek, különösen akkor, ha azt is tudod, hogy ezeket a gyümölcsöket nem eszik, hanem szörpnek isszák. Vass Norbert Indiáncseresznye című első prózakötete érzékenyen megírt novellák füzére az újra megtalált gyermekkorról.

És milyenek voltak azok évek? Nos, előfordult, hogy olyanok, mint a 12. oldalon olvashatjuk: „Az a sárga zakós ember, akinek a legtöbb pontja volt a tévében, csődöt pörgetett, és nyílt az ajtó, és jött is kantáros nadrágjában a Matyi bácsi be, de nem volt már mérges. Csókolom, köszöntünk neki, ő meg nevetett, és mondta, hogy megint ott felejtette a Roli a vödröt az útban, ő meg felrúgta, ezek a razbórák meg beleestek az autófestékeibe, és hogy ő ilyet nem látott még, mert piros meg kék meg zöld lett a színük, és úgy vergődnek most lenn a szerelőaknában, színesen, és hogy hozott nekünk a lerakatból egy kanna indiáncseresznyét, de mielőtt innánk, menjünk le vele megnézni őket, mert olyan, basszuk meg, a garázs most, mint valami mesefilm, tényleg. És akkor mentünk.” A kevésbé tájékozottaknak szól, hogy a razbóra a horgászok egyik kedvenc kisméretű csalihala, ha éppen csukát, harcsát vagy más ragadozóhalat szeretnének fogni, mondjuk, ezt azért minden vidéki srác tudja, aki pecázásra adja a fejét, s melyik nem teszi ezt, ha a közelben patak folydogál, vagy éppenséggel vadvízi tavacska bújik meg a réten. A vidéki gyerekkor elválaszthatatlan része a pecázás, felnőttesen horgászat, aminek pontos rajzát adja a Sneci, ami nem más, mint a szép nevű széljáró küsz, mely leggyakoribb fogása ennek az életkornak, tekintettel, hogy kishal lévén, seregnyi nyüzsög belőlük a vizekben. Persze, a groteszk, humoros kalandos történetben, mint ahogy a kötet többi írásában is, ott sejlik a felnőttek világa az érthetetlen, de néha megértő valóságával.

A novellák erőssége egyszerűen abban keresendő, hogy valószínűleg életkortól függetlenül, azonnal megnyerik maguknak az olvasójukat őszinteségükkel, lendületükkel és stílusukkal. Vass az írásokkal olyan magánmitológiát teremt, mely nem csak korosztályának, a harmincasoknak szól, hanem egész egyszerűen, mondjuk így, mindenkinek, aki a kilencvenes évek Magyarországán volt gyerek, fiatal vagy felnőtt. Ez a mikrovilág a szerző erős az atmoszférateremtő képességének köszönhetően, mint a másolt videofilmek a tévék képernyőin, megelevenednek, megmozgatják a képzeletet, hogy ezt példával illusztráljuk: „Unalmasabb volt ez az óra most, mint a Hegedűs Bazsi nővérének a Bonay-M kazettáján a B-oldal” (Honvéd), vagy „Nem tarthatott két-három másodpercnél tovább, ami ezután volt, de lelassult akkor valahogy az idő, vagy inkább szétterült. Pont úgy, ahogy a Detti néni fánktésztája szaggatás előtt.” (Kontrás), vagy „A hintázó lányok copfját néztem, ahogy röpült utánuk a szélben, mint a Dicső Erzsike néni menzapénzes papírcsíkjai.” (Szimó). Vass újra „rátalál” gyermekkora beszélt nyelvére, a mondatok központozásával, szerkezetével, a névelők használatával, és az így rekonstruált remek mondatok szabadon futnak, mint az írásokban a biciklikerekek, ezzel is fölerősítik a már említett magánmitológiát, melynek üzenetei tárgyaikban korosztályosak, de levehetők azok számára is, akik életkoruk okán nem merültek el a Mortal Kombat számítógépes játék elméletében. De persze, különösen figyelmesnek sem kell lenni ahhoz, hogy kiérezzük az írásokból, hogy gyerekkori játék egyenlő az élettel, vagyis komoly dolog, ahol kell, hogy legyen becsület, közösség, szolidaritás. Az egymást követő novellák akár regényként olvashatók, már csak azért is, mert a könyvet nemigen lehet letenni, mivel szórakoztató, mulattató és természetesen, nagyon is komoly.

Az önéletrajzi elemeknek köszönhetően szöveg rétegződései a valódi életmozaikokból épülnek egymásra, a vidéki kisváros minden kellékével, a családi házas falusias kerülettel, a tizenhármas csuklósbusszal, kerékpárokkal, a légpuskákkal, macskákkal, kutyákkal, verebekkel, az otthonokhoz, az iskolákhoz, a sportklubhoz, a játszóhelyekhez köthető szülők, edzők és felnőttek villanásszerű pontossággal megrajzolt alakjaival. A jugoszláv háború és a bombázások közelsége, a közeli amerikai bázissal, ami munkalehetőségen kívül, a ügyeskedésekre is alkalmat nyújt az ott dolgozóknak, hogy a rögvalóság is megjelenjen az amerikai hadsereg túlélő csomagjának barna papírba csomagolt csokijának ízében. A fejben lejátszott számítógépes játékok idejében csak a tehetősebb szerencsésebbeknek van otthon kompjúterük, ezért a gyermeki akarat más módon, a játékleírás bebiflázásával jut el a vágyott meseországba, hogy aztán kiderüljön, az sokkal tágasabb és színesebb, mint a monitoron megjelenő, szülinapi zsúron rövidke időre ajándékba kapott számítógépes világ.  (Vass Norbert: Indiáncseresznye FISZ / Apokrif Könyvek, 2019)

(artlimes.hu  2019/7./24)

Kortárs tajvani művészek Budapesten

A tajvani képzőművészet nem ismeretlen a magyar közönség előtt, hiszen, például kilenc évvel ezelőtt a Műcsarnokban és a Ludwig Múzeumban komoly nemzetközi összefogással megvalósult az a művészeti projekt, melynek kiemelt célja a kortárs tajvani művészet magyarországi megismertetése volt. A Buneul áthallásos, A szabadság fantomja a Magyar Nemzeti Galériában, a Határtalan sziget a Ludwig Múzeumban mintegy harminc alkotó munkáin keresztül adott képet a kortárs tajvani képzőművészeti törekvésekről. A kiállítások anyagait elsősorban a közép- és fiatal generációs művészek világlátását markánsan tükröző videók, installációk és fényképek alkották. A válogatások arra tettek kísérletet, hogy bemutassák, Kína és Japán árnyékában is önálló kulturális identitással rendelkező művészet él és virágzik Tajvanon. Közel egy évtized múlva erről ismét meggyőződhetünk itt a budapesti Ateliers Pro Arts Art Center Galériában, a három kortárs tajvani képzőművész, Chang Shu-Wei, Tsen Chun-hao és Chang Chia-Ming munkáin keresztül, melyek jelentős része Tatabányán, a Bánhidai Alkotóházban készült.

A Bánhidai Alkotóház, ahogy neve is mondja, Tatabánya egykori elődtelepülésén, Bánhidán található, és az innen elszármazó, de a múlt ezer szálával idekötődő Lois Viktor Munkácsy-díjas szobrászművész szülőháza, ahol a művész maga teremtette meg a lehetőségét annak, hogy gyermekkorának, ifjúságának otthona alkotóházként akár egész évben művészvendégeket fogadjon. Az előzményekhez tartozik, hogy Lois Viktor egyedülálló hangszerszobraiból, Hangfürdő címen 1996-ban állandó kiállítás nyílt Tatabányán, egy hajdani bányaüzem fürdőépületében, ahol a város szabadtéri múzeumot, ipari skanzent alakított ki a szakmakultúra hagyományainak megőrzésére a volt bányaüzem területén. Lois Hangfürdőben kiállított kollekciójának nagy része, Hangutazás címmel Magyarországot képviselte az 1993-as Velencei Biennálén. A Hangfürdő megléte és a hozzákapcsolódó Hidegzuhany Galéria komoly áttörést jelentett a város képzőművészeti életében, mert Lois Viktor művészeti vezetésével 1997-ben itt nyílt meg az első KÉPZELET nemzetközi fémszobrász-hangművész tábor és zenei szimpózium. A két évtizedes múltra visszatekintő nyári táborok, Lois ötletére, elsősorban az ipari fémhulladékok felhasználásából született művekkel gazdagítottak a szabadtéri múzeumot. A szimpóziumok eredményeiről, programjairól sem időnk, sem terünk nincs most beszélni, de tényként el kell mondanunk, hogy tevékenységüket a város önkormányzata, művészeti alapítványa, múzeuma és a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta. Az itt látható művek alkotói közül ketten is résztvevői voltak a tavalyi nyári szimpóziumnak, ahol paradigmaváltás történt, mint ahogy a kiállított műtárgyak is bizonyítják, mert a fém helyébe, a településhez közeli tardosbányai kő lépett, amit a Gerecsében bányásznak, és tulajdonképpen mészkő, de kiváló megmunkálhatósága és fényezhetősége miatt olyan anyag, amit mégis márványnak neveznek.

Tajvanon nagy hagyománya van a művészeti csereprogramoknak, így számos európai, amerikai művész jut el a szigetországba, mint ahogy a különböző alapítványi kapcsolatok révén, sok tajvani képzőművész tanul külföldi egyetemeken, kap művészeti ösztöndíjat, hogy tájékozódjon, új impulzusokat szerezzen az alkotáshoz. Az ott élő emberek körében népszerűek a Tajvanon rendezett biennálék, sok érdeklődőt vonzanak a képzőművészeti kiállítások. Az Egyesült Államokban élő Lois Viktor élet- és alkotótársával, Yin Peet-tel létrehozott, Boston melletti múzeum és alapítványi alkotótábor volt a kezdeményezője annak, hogy a tajvani művészek már kezdetek óta részt vegyenek a Tatabányán rendezett képzőművészeti szimpóziumokon, szemléletükkel formálják a táborok tevékenységét, munkáikkal gazdagítsák a skanzen szabadtéri szoborkiállítását. Emellett a tatabányai A Vértes Agorája Kortárs Galériájában tavaly és idén is jelentkeztek műveikkel a tajvani alkotók, míg az elmúlt évi tábor után két hétig a Szent Borbála téren, szabadtéri kiállításon is láthatta a szimpóziumon született szobrokat a város közönsége.  Most pedig itt vagyunk a budapesti Ateliers Pro Arts Art Center Galériában, hogy a nagyobb nyilvánosság is megismerhesse a tajvani művészek munkáit. Ha körbe nézünk a teremben, a kiállított műtárgyak szellemi sugárzásukban és a megvalósítás technikájával egyszerre kelet-ázsiaiak és univerzálisak, megtalálhatjuk bennük a keleti ősszimbólumokat és a művészet egyetemes nyelvét is.

Chang Chia-ming “Virágok és kövek” tematikája azt jelzi, hogy a virágok a szépség szimbólumai számára, a virágábrázolás elválaszthatatlan eleme munkásságának, ebből következően személyes életének is. Ha festményeit lefordítjuk a beszélt nyelvre, talán azt is üzenik, hogy a virágok szépségének megőrzése ecsettel és festékkel küldetéses vállalkozás, de a színekben, színes árnyékvonalakban láthatatlanul ott bújkál a természet rendjének üzenete, a múlandóság. A tajvani művész emberi formákat, baglyokat és macskákat faragott a tardosbányai vörösmészkőbe, magasfényűen polírozta a kőfelületek egy részét, hogy megmutassa a kőbe ágyazott textúrát, és megőrizze a kő természetes felületét. Tseng Chun-hao fafaragással, üveg- es festőművészettel foglalkozik, az álmok és a képzelet térbeli történetét kutatja, amely egyesíti a hagyományos kínai tusfestészetet és a kínai bábszínház figuráit a modern installációval. „Álmodj hangokat”, hogy beléphess a keleti titokzatos térbe, ahol a szobrok hosszú szalagjaikkal, liánként közénk kúsznak, összemosódnak a művek tárgyszerű és látogató személyes jelenlétével kialakult határokkal. A nagyméretű képek a keleti kalligráfia hagyományait őrzik, de a dinamikus ecsetvonások mellett a kínai tinta fröccsenő elemeinek kombinációit is láthatjuk, miközben különös lebegő fejek közt bolyongunk, melyek az őselemeket mintázzák, a tűzet, a napot, az évszakokat, a szelíd és könyörtelen időt. Chang Shu-Wei a kőben a teremtés anyagát látja, a rejtőző „csendet” keresi a nyugalom és a magány érintkezéséből fakadó alkotói folyamatban, a fények és árnyékok változásait a háromdimenziós térben. Alkotásaiban a simára csiszolt és az érdesített felületek egymáshoz való viszonyából markáns formában rajzolódik ki az ember, a természet, és a személyes belső én kapcsolata. Az anyag puhaságának és a keménységének kontrasztja felfedezi és megmutatja a kő titokzatosan sugárzó energiáit, amelyekkel tektonikus tereket teremt a művész.

„Mindig öröm nem hazai, nem azonos gondolkodású és azonos kultúrkörből érkező művészeket és alkotásaikat megismerni, mert azonnal érzékelhetjük a különbségeket és az azonosságokat is.” – hallhattuk a már említett tatabányai kiállításukon. Most még jobban kiteljesedhet az örömünk, ha érdekelődéssel, figyelemmel és nyitottsággal tekintjük meg a Bánhidai Alkotóházban is dolgozó tajvani művészek alkotásait. És ha az örömről beszélünk, akkor annak is örülnünk kell, hogy a viszonylag szerény körülmények ellenére, mint láthatjuk, újra kiemelkedő kvalitású művek születtek a szobrásztáborban és az alkotóházban folyó munka során.

(artlimes.hu 2019/7/6)

A magány örök ragyogása

Keszthelyi Rezső: Magányt ragyogni

A barátommal kiléptünk az irodaház kapuján, átvágtunk az úttesten és a Batthyány-emlékmécsesnél a Spartacusban kávéztunk, füstszűrős Szimfóniát szívtunk hozzá. A szinkrontolmácsos filmnézéstől zsongott a fejem, ha elmenekültem a vetítőteremből, az otthontalan nagyvárosban megfoghatatlan félelem bujkált bennem. A barátommal való találkozás volt a szilárd pont, ilyenkor nem éreztem a szorítást, ami kitartott, míg nem szálltam fel a hazafelé tartó esti gyorsra. A presszóból elkísértem a barátomat a kiadóba, ahol első kötetének szerkesztője várta, ez volt egyetlen személyes találkozásom Keszthelyi Rezsővel. A barátomnak jó barátja lett a költő, aki rengeteg pályatárs kötetét szerkesztette, a barátom sokra tartotta, soha nem mulasztotta el ajánlani a könyveit nekem. A barátom, Györe Balázs tizenhét évvel később ezt írta saját regényében: „Ezerkilencszáznyolcvanegy tavaszán kettesben bandukoltunk a Váci utcában Keszthelyi Rezsővel. A Magvető Könyvkiadóból kísértem haza a barátomat. Szerkesztőként dolgozott. Jóban lettünk. Tetszettek neki a verseim. Ismeretlenül állítottam be hozzá a kiadóba. Egyszer már visszautasítottak. Összebarátkoztunk. Rezső a közelben lakott, a Petőfi Sándor utcában. Azt mondtam neki (miközben rágyújtott és megigazította a vállán a táska szíját): »Úgy érzem, mintha véget ért volna az életem. Mintha befejeztem volna. Nincs tovább.« Harminc éves voltam. A feleségem gyereket várt. Keszthelyi Rezső nem mondott semmit.”

A könyvborító barnított fotóján a barátom, a barátom felesége és a barátom barátja ül a balatoni nyaraló konyhájában, a linóleumpadlóra terített újságpapíron a barátom barátja hajnali horgászatának zsákmánya, egy keszeg és a békés pontyfélék családjába tartozó, mégis ragadozó balin. Ha kivágjuk ezt a képrészletet, majdnem Derkovits szikár Halas csendéletét látjuk, de ez a valóságban is létezett. Mint ahogy a barátom könyvéből idézett telefonbeszélgetés, ami közelebb vihet a 2016-ban elhunyt Keszthelyi Rezső Magányt ragyogni címmel kötetbe gyűjtött életművének verseihez, prózáihoz. „Próbálom belevetni magam a barátom mondataiba. »Egész testtel belevetni magunkat a mondatokba: az írás az élettel egyenrangú cselekvés.«Egyenrangú? Egyenlő? »A valóságnak nincs mása« – mondja a barátom, alig érthetően. Alig értem. Épp hogy megértem a szavait. »De az írás is valóság.« Hogyan őrizhetném meg? Mennyi időre van szükségem, hogy megértsem az életrajzomat? »Közlésigényem igen csekély: egyáltalán nem jellemző írói vonás.«”

Keszthelyi Rezső művei elmélyült időt követelnek, mert a szövegek értelmezésekor könnyen lepattan a figyelem a bazalt szilárdságúra kimunkált sorokról. A titkok ott rejtőznek a szavak struktúrájában, amelyek önállóan könnyen felfoghatók, de összefüggéseik, üzeneteik új viszonyrendszerét türelmesen kell megfejteni. Ha Keszthelyit olvasunk, eszünkbe juthat a sokszor és sok helyen látott Heidegger-idézet: „a nyelv a lét háza”, de vajon bejuthatunk-e a házba, betekinthetünk-e a szobákba, de legalább a kertbe, ami az életműben a kezdő- és a végpontot jelöli A vonalak kertjétől az Emlék Kertig. „Emlékeimen nem másít / sem a múlt, / se, ha lesz jövő – / lépten-nyomon túszul / ejt / a belőlem fakadó / majd belém temetkező / idő.” (Lefolyás) Érzésem szerint ez a Keszthelyi-vers is olyan végtelenbe feszített gondolat, mint a két kötet közé kihúzható életműszál. Ez a világlátás nyer értelmezést a Józsa Márta által a Literán felidézett mondataiban: „Én a mulandóságot becsülöm nagyra, nekem fontos. […] Az örökkévalóság az egy mozdulatlan, merev valami. Mulandóság nélkül nincs élet.” Ebből feltételezhetjük, hogy Keszthelyi a nyelvre lefordítható önazonosságot kereste költészetében, a már-már tökéletességet meghaladni kívánó íráshoz való viszonnyal, erkölcsi magatartással. Önmaga jelenségek mögötti szívós kutatása igazítható Gadamer azon megállapításához, miszerint a művészet „az ember önmegértéseként szolgál”.

Beszédes kötetcímmel, A vonalak kertjéhez képest tizenhét évvel később, 1986-ban jelent meg a Katalekták, a kedvelt szerzők és saját szövegtöredékeinek gyűjteménye, a költői lét helymeghatározásaival, a valóság törött cserepeivel: „ragaszkodni / a várakozás / lehetséges helyeihez: / dáliák és tomaji sírkeresztek között / hisztérikusan mozdulatlan tó / és présház és lepkék és rómaiak”. A moccanatlanság és cselekvésnélküliség eseménytelensége teremti meg Keszthelyi sajátos versvilágát, ennek példája a csiga-motívum, az ebből eredő csiga-versek, melyekből a költői nyelv és létállapot zártságát érezhetjük: „kinéz a homályba / lobog a gyertyák jajszava” (A csiga nyugalma). A törékeny héjjal védett világban „még reszketés előtt / forgatták ki szájából a szavak / a lehelet arany-rögét / átfúj / lelkén a vér / egy bagoly ereszkedik / alá a holddal / nincs hasonlata a testnek / a mozdulatlanság küszöbén” (A csiga útja). A négy év múlva kiadott Aszimptot (1990) szerelmi párbeszéde a szabad versek nyitottságában áramlik, a címben rögzített matematikai tétel elnevezésének szorongásával, a nem egybeeső, nem egyező, a végtelenből közelítő vonalak egymást elkerülő sorsával. Ez a láthatatlan aggodalom sűrűsödik össze a versfolyam záró soraiban: „ahogyan nincs / itt, ami már megtörtént velünk, és nincs itt, ami lesz, / és most annyira eljutunk magunkkal, hogy nincs más / élni, és ilyenkor van, amit élünk, és magunkban lenni / egymással, és már ennek sem lehet mondani.”

A létezés megmagyarázhatatlan hiányai sugároznak a Római nulla (1999) gondosan megmunkált, a tenger csiszolta kavicsokhoz hasonló, római számokkal jelölt versekből. Kötetbe rendezésük nem követte a számozás egymásutánját, a szövegek utólagos értelmezése alakította, a Katalektákhoz hasonlóan fontos a cím üzenete, a római számrendszerben nem létezik nulla. A tengeri sziget háza, annak kertje a versek születésének helyszíne: „a szél szikrázása engem / mutogat, murvapor is ugyanígy, és / a fűszálárnyék, a zsalurés és a neszezés, a / füsttűnés és a madárcsönd, ahogy át- / üt az éjszakán, minden- / mind nélkülem van, ami én.” (XXIV) A prózaversként megközelíthető költemények, ahogy a korábbi kötetben, az Aszimptotban is, nyitást jelentenek egy másik nyelvi mező felé, de megőrzik Keszthelyi filozófiai világlátását, költői eszköztárának jellemző jegyeit: „az egyik ablakunkban kanadai / gyöngyvirág, ötszárú és rózsaszínlilás; / állapottény, és lengedez, és még nőni fog / szín- és emlékteste is; átveszem létét, és / majd visszaadom” (XIII). Ez a lírai világkép teljesedik tovább a Hasonmásokban (2005). Kevésbé rejtőzködő pillanataiban megmutatja magát a mélységet, melynek vonzásával küszködik a válaszokat kereső, a lét ellentmondásaival szembenéző ember: „Ne tagadd ki otthonodból a halált, hisz’ ő is él, amíg élsz.” Keszthelyi ebben a kötetében is annak a bonyolult lírai tájnak az utazója, mint korábban, melynek tapasztalatait gránitkemény versekben foglalja össze. Örök kérdése, hol keressük, és hol találjuk meg válaszainkat, amelyeket csak körülírni tudunk: „És csak párolog, / párolog a kövek vére, amíg hasához / tapasztja a tenger súlyát, / mindig méretébe fogadva / a hullámokat és az emelkedő / horizont kivehetetlen hátterét.” ( Négy részlet) Keszthelyi Rezső életműválogatása, az Emlék Kert (2015) költészetének esszenciája, lehetőséget nyújt arra, hogy megtaláljuk azokat a verseket, melyeknek sugárzása világító árboclámpákat idéz a tenger nyílt vízén.

Báthori Csaba a Magányt ragyogni kitűnő zárótanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy már 1986-tól „az életműben megindul egy – több köteten át különböző módon elfészkelt – filozofikus kisprózai műfajsorozat.” A Kispróza szövegei a lírai művekből nőttek ki, terebélyesedtek. A kiindulási, meditációs terep a költő életének részévé vált tengerparti táj, azzal a megkötéssel, hogy „Az emlékek nem következetesek, nincs bennük összefüggés” (Ősszel). És ne feledjük a Keszthelyi-életmű meghatározó kertmetaforáját, melynek most már tárgyiasult formája a sziget házának udvarán saját kezűleg megépített három parányi kert. A kerítés kőfalaival látszólag elzárva a külvilágtól, de mégis a képzelet szabadságának magányával: „A magány régebbi, mint az ember; viszonyai, szenvedélyei, vonzalmai nem emberekhez, hanem növényekhez, kövekhez, patakokhoz, madarakhoz kötik; sőt, mintha nem is lenne kapcsolat, csak magány.” (Macska)

A világ koncentrált külső szemlélésével az író eljut a belső felismerésekig, ahol már megtörténik a határátlépés a létezés egy másik dimenziója felé, hogy a leírt szavakban, mondatokban szülessen újra, mert ahogy Pilinszky megfogalmazza: „A művészet ambíciója nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.” Ezt érhetjük tetten az Öntalálkozó (2010) mulandóság és öröklét kételyhullámaival küzdő párbeszédes szövegében. A prózai mű vendégszövegeivel fölfogható esszéregényként, mindazokkal a stílusjegyekkel, melyek Keszthelyit lírikusként is jellemzik, a váratlan elhallgatásokkal, a szavak cserepekre törő értelmezésével, a mélység és magasság között feszülő gondolatisággal. „Előttem a tenger homályló virrasztása, akkora, amekkorába nem fészkelhet még a legcsodálatosabb csodával teli földi égi álom sem. Sejtelmes se lehet, mi történik, és mi múlik el itt, most és majd, mindössze érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagmaradékban fogy, ami maradék még.” (Fekete Sas, 2018)

(Új Forrás 2019/4)

A költő megtalált édene

A gyermekkor fénytörései az idő múlásával sem halványulnak, erősödnek inkább, de valahogy lágyabbak lesznek, mint a nyárvégi alkonyatok. Ezt a megállapítást igaznak érezzük Győri László esetében is, akinek eddigi életművében lépten-nyomon felbukkannak az orosházi évek hangulati, tárgyi emlékei, melyekhez mágnesként tapadnak a megszületett művek. Ez a jelenség nem csak konkrét versekben, prózai szövegekben érhető tetten, hanem Győri egész alkotói attitűdjében, az általa használt költői nyelvben, amely nem tud, pontosabban szólva, nem is akar elszakadni a vidéki lét attribútumaitól és metaforáitól. Mindattól az erős életanyagtól, amit a költő visz, cipel, vonszol magával a múló évtizedek alatt, bizonyára voltak olyan élet- és alkotói periódusai, amikor szívesen vagy szorongással, de ott felejtette volna úticsomagját valahol, mint egy megfáradt utazó legnehezebb bőröndjét az éjszakai vasúti pályaudvaron. Mégsem tette, mert e pakk nélkül nem biztos, hogy az a költő lett volna, aki ennek a világnak nyelvezetét úgy tudja megőrizni, hogy nem skatulyázható be népies költőnek, ha egyáltalán elfogadjuk, hogy létezik ilyen meghatározás az irodalmi mezőben. Győri mély gondolatisággal kristályosította ki azt a költői nyelvet, amelybe beleszövődtek művészi, értelmiségi létezésének hangsúlyai, s így lett ez a nyelvezet elidegeníthetetlenül a sajátja, melynek szelíd pontosságában, keménységében és iróniájában úgy találja meg önazonosságát, hogy olvasója is magára ismerhet. (A kapu) „mit látok, ha nézek, mit ha fölpillantok, / csak tejjé istenül Héra tőgyű barmot, / …a kapun kidőlnek, s ballagnak lassan ki a legelőre, / az idő keskenyül, alig férnek már ki rajta, újat kellene szabni, de nincs, aki leszabja. / korhadó tetején merengek lovagló ülésben, / kifelé? befelé? és most van-e vagy régen? / kizuhan a kapu, lassan kidönti alólam / az, aki csukta, az, aki voltam, hogyha voltam.” Ez a költészet a valóság megfogható képeiből teljesedik ki, miközben filozofikus világlátásával megteremti a versek saját univerzumát, melynek fontos eleme a már érzékeltetett szikár paraszti létben eltöltött gyermek- és ifjúkor felidézése.

Más műfajú, de elválaszthatatlanul idetartozó a gyermekkor mindennapjainak, az orosházi emlékképeknek cserepeiből homogén egésszé összeillesztett prózai szövegek gyűjteménye, A kései éden. A régmúlt történetek már letisztultak, megszabadultak homályos tükrüktől, az idő távlata meghozta a szerzőnek a tisztánlátás és a bölcs belenyugvás képességét. „Ültem a számítógép előtt, kora délután volt, kissé már elfáradtam. Elpilledve ültem, háttal az ablaknak, nem tudtam esik-e az eső, hullik-e hó, süt-e nap, nem érzékeltem semmit, csak bámultam a monitorra. Néztem, néztem, s úgy döntöttem új fájlt nyitok. Lassan, kínlódva beütögettem egy-két mondatot, de már tudtam, nem adom olcsón, egyelőre mindent megteszek, hogy utánajárjak annak a világnak, amelyet a nagy biztató számon kér rajtam. Ha recsegve-ropogva is, de megkísérlem. Elindítom az egyenest, hátha metsszük egymást.” Kirakós játékként illeszkednek egymáshoz a memóriából előhívott képek, feketék-fehérek, színesek, melyek zárideje más és más árnyalatokkal mutatja a kisváros/nagyfalu emberi viszonyrendszerét, amit áthat a múlt század ötvenes éveinek félelmetes politikai levegője, a könyörtelen megbélyegezettséggel járó kiszolgáltatottság. A gyermeki lélek számára irányt adó családi erőtér centrumában a paraszti léthez köthető feladatok állnak, melyek időtartama nem városi ember gyári műszakjának, hivatali idejének órájához igazodik, hanem az évszakok időjárásának függvényében, a napkelte és napnyugta közötti folyamatos munkavégzéshez, mert a föld megköveteli a magáét: az ember erejét és idejét. „ A falusi ki gyerekkorától dolgozott. Legeltetett, udvart söpört, avart gereblyézett, gyümölcsöt szedett, állatokat etetett. Noha az efféléket nem is számították igazából a komolyak közé. A munka kint a földön kezdődött.”

A kései éden megírt élethelyzeteiből következik a mű időrendisége, de a képzelet szabadsága ott bujkál a történetekben, erős érzelmi többlettel teremti meg az önmagukban is megálló írásművek kohézióját. Mit értünk a képzelet szabadságán, azt a távlatot, mely az elfutott évtizedek ajándéka az emberi léleknek, ami lehetővé teszi, hogy kellő megértéssel szemlélje azt a gyermeket, aki az emlékezet mozivásznán, a Szárazér partján lépeget mezítláb a nyár forró porában, bakancsával gyúrja az ősz és tavasz nehéz sarát, s a kettő között ott csúszkál a befagyott víz jegén. A szerző a szövegek írásakor az empátiát kiterjesztette az őt körülvevő világra, az abban színpadra lépő állandó és hívatlan szereplőkre, mindezt a rá jellemző tartással, világos látásmóddal, amitől nem idegen a derű, a finom iróniába öltöztetett, esetenként keserű humor, hiszen az ötvenes évek falusi valósága túl gyakran zörgetett a kuláknak minősített család ajtaján. „A körzeti rendőr sem tartóztatta meg magát mitőlünk. – Hová tették a húst? Hová tették a disznót? Mikor vágták le? Éjszaka? Feketén? – Tessék, nézzen körül mindenütt! – előzékenykedtünk vele. Mindent feldúlt, sokat tanultunk tőle, leleményesebb volt, mint amilyenek mi lettünk volna. – Nem mondta semmit, de megsúgom, a fiákeresnek nem fért a fejébe, mitől lett üres a kutrica. Azzal az emberrel jó lesz vigyázni!” De vajon lehet-e vigyázni a Földet a sarkából kimozdítani igyekvő korban, amely sokaknak nem hozott mást, mint a lélek megnyomorítását és a nemzedékek által megszerzett családi javak elvesztését.

Az írások olvastán az a képzetünk is támadhat, hogy a szerző 2B-és ceruzával jegyezte fel a sorokat iskolai irkába a konyhaasztal sarkán, vagy a kertvégi padon, könnyedén futottak sorok a tiszta papíron, a grafit nem maszatolódott el, a szavakat mintha kőbe vésték volna, annyira pontosak a mondatok. Az otthonos derű és irónia nem gyengíti a szöveget, hanem megértőbbé tesz és hozzájárul ahhoz, hogy az orosházi kisgyermek sorsában a magunk életének tünékeny gyerekéveinek epizódjai felidéződjenek. A kötet írásaiban nincs romantika, de szinte mindegyikben felfedezhetünk olyan hangulatot, amitől megmelegszik a szívünk, hogy aztán életképek mélyében, mint talált víztükörben, ott gyűrűzzenek az emberek sorsai. Például a magányosan élő három Császárral, apával és a két fiúval közös vacsora remek leírásában, amikor a nyári konyhában legyek lepik el „az emberes karéj kenyérhez” nagy cseréptálból kanalazott aludttejet. „Nézem a három férfit, a három Császárt, kilesni, ők hogy kelnek át ezen a bukkanón. Kanálhegyre veszik a legyet, hátracsapják a vállukon át, mintha világ legtermészetesebb, királyi udvarba illő dolga volna, s ennek a szertartásnak a kíséretében a cseréptál fenekére jutunk, ahol már nincs több élet.”

A Kései éden a szülőkhöz való viszony tisztázásának könyve is, a falusi közegben a szeretet kimutatása a gondoskodásban, apró jelentéktelennek tűnő gesztusokban érezheti meg a gyermek, de nem biztos, hogy a gyermeki lét adott pillanatában megérti a szülői szeretet szemérmes üzeneteit. Győri könyvének erénye, hogy nem festi szebbre a múltat, hanem a való életből fakadó ambivalens formában látja-láttatja a szülő-gyermek kapcsolatát, a házastársi köteléket erősítő és gyengítő szálakat. Az évek múlása és tapasztalata, a paraszti léttől való szabadulás hozadékaként megélt másik életforma késztette a szerzőt, hogy szembenézzen azzal, aki volt egykoron, és azokkal, akik voltak egykoron.  „Anyák napja volt, oxigénpalackból lélegzett. Odafektettem a csokrot a fehér kórházi ágyra – Miért hoztad? – úgy sejtettem azt kérdezi, mert már csak sejteni lehetett, mit beszél.  – Anyák napja van – válaszoltam. – Nem is tudtam – lehelte, mintha utoljára még fontos lenne tudnia, hogy éppen ma anyák napja van. Reggel táviratot kaptunk. Ismét eltértek egymástól: apám egy év múlva halt meg. Amikor elindult a mentő, az mondta: – Itt a vég! – Örökre apámé az utolsó mondta?” Győri László munkásságának kiemelten jelentős prózai lenyomata A kései éden, amiről talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy az eddigi életmű esszenciális alfája és ómegája, melynek köztes, ám de nem kevésbé fontos állomásai, a mű előtti és utáni kötetek.

( Parnasszus 2019/1)

Az exponált önazonosság dokumentumai

A Bánhidai Fotóklub kiállítása a Folyosó Galériában, A Vértes Agorája, Tatabánya

 Hason fekszem a feltehetően kék színű pléden, kacagva nézek született Szlávik Rózsi, Stingl Józsefné fényképezőgépének objektívébe. Mit sem tudok a sztahanovista mozgalomról, a békekölcsönjegyzésről és a tervgazdaságról. Az egyéves gyermek boldog együgyűségével bámulok a lencsébe. Hogy elkészüljön rólam az első fekete-fehér családi fotográfia, ahogy ez akkoriban a tisztes szegénységben élő családoknál is illendő volt. Tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis változnak az idők és mi is változunk bennük. Vagy ha úgy tetszik, velük, hiszen digitális világunk mobiltelefonjain csak az akkumulátor töltöttségi állapota és a tárhely szab határt fényképezési kedvünknek. Kis figyelemmel könnyen átugorható akadályról van szó, így személyes képeinkkel eláraszthatjuk a közösségi médiaplatformokat. Emlékmásunk ettől kezdve szabadon kering a kibertérben. De hogy is állunk a valóságos világgal? Milyen a viszonyunk hozzá? Melyik szintjét tudjuk megközelíteni? Talán ez a dolga annak a fotónak, ami túlmutat a fényképek ilyen fajta világán. Ez a fotó meghatározza a fotós viszonyát a valósághoz, és szerencsés esetben, az alkotás megtalálja esztétikai önazonosságát is az expozíció pillanatában. Ha irodalmi példát hozunk erre, legyen az József Attila Ars poetica-jából a második versszak: Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején.

A Bánhidai Fotóklub mostani kiállítása is erre tesz kísérletet, azzal az előnnyel és hátránnyal, hogy csoportos tárlat lévén, a tematikai rendező elv nélküli sokféleséget kínálja. Mégis van közös gyújtópontja a kiállításnak, ami nem lehet más, mint a fotózás szenvedélye. Ha valaki elkötelezetten erre az útra lép, akkor bizony tudja, hogy ennek hendikepje a megértésre és tökéletességre való törekvés. Györe Balázs regénycímét idecitálva, ez A megszólítás ábrándja. Keresem a válaszokat és újabb kérdéseket teszek fel magamnak. Ha a Gadamer szerinti „megértés és értelmezés” mezőjében mozgunk, akkor érdemes továbbkövetni gondolatmenetét: „a műalkotással való találkozás nem más, mint a másikban való önmegértés.” Tehát a Folyosó Galéria falán a képek különböző létállapotokban keresett önazonossági dokumentumok, melyek üzeneteihez nekünk kell megtalálnunk a megfejtés kódjait.

Sokszor és sok helyen elhangzott, hogy a város képzőművészeti életének meghatározó szegmense a fotó. Az eredetet nagyon messzire vezethetnénk vissza, az idők folyamán sok fotóklub, fotószakkör működött. Mégis az első jelentősebb mérföldkövet az 1984-ben megalakult Tatabányai Fotóműhely jelenti. Rövid fennállásuk során négy együttes kiállításon szerepeltek, hogy később tagjai a maguk útját járva pozícionálják magukat a nemzetközi, az országos és a helyi fotóséletben. A történeti hűség kedvéért az alapítók nevei: Dallos István, Jókai Kornél, Kiss János, Tatai Tibor, Szamódy Zsolt, hozzájuk csatlakozott Harmos Csilla és Tarjáni Antal. A tények miatt, manapság két fotós csoportosulás van a megyeszékhelyen a Kép-Szín-Tér és a Bánhidai Fotókör, s mindkettő megmutatta már magát a Folyosó Galérián. A Bánhidai Fotóklub 1997-ben alakult, majd páréves sikeres tevékenység után, 1998-ban elnyerték a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének Szalon díját. A tagok virtuális kapcsolatát 2016-ban újra szorosabbra fűzték, ezt az utóbbi időkben kiállításokkal is manifesztálták. A mostani tárlat kohézióját is ez a csoporthoz tartozás érzése adja, melynek alapja feltételezhetően az a szakmai szimpátia, ami a tagokat Szamódy Zsolt Olaf és Tarjáni Antal fotóművészekhez köti.

A tárlaton Szamódy Zsolt Olaf reprezentatív fotóin bepillantást nyerhetünk a kínai színház kulisszái mögé, ahol a színpadi jelenléthez nélkülözhetetlen túlzó színészsminkek nem csak idegen országot, de egy idegen világot mutatnak meg. A hagyományos kínai színház alapvetően az énekre épül, ezért is nevezik kínai operának. A jelmez és az arcfestés pedig plusz információt hordoz, hogy segítse nézőit a történet megértésében. A fegyelmezett kompozíciójú fotókon a fellépés előtti feszült pillanatok jól tükrözik ennek a színházi világnak túlfűtött misztériumát. Korábbi munkássága alapján senkit sem lephetnek meg Tarjáni Antal magabiztos lyukkamerás fotói, amelyek most a fák metaforájában találják meg a természet filozofikus megközelítését. Mélységek, magasságok, a gyökerektől az égig a visszatükröződésben, mintegy az eltűnt idő keresése, jelen esetben a képekre kopírozott visszhangos szövegekkel.

Eipl Bernadett hűséges maradt fotós törekvéseihez, a természet gazdag világának ábrázolásához, az erdei virágok tünékeny hangulatával, a patak türelmesen lekövetett futásával. Maradjunk a természetnél, Tandori Dezső után szabadon, Czinder Gábor megtalált és megtisztított tárgya, az erdőkben sok helyütt megtalálható vadász magasles, a változó napszakok, a fények fotós regisztrálásával helyezi el azokat a tájban. Ruppert Géza kísérletező kedvű vadmadaras képi rétegződéseivel új látványokat, értelmezéseket kínál a nézőknek. Vasadi Zoltán sokakhoz hasonlóan a természet és női szépség közös harmóniáját keresi képein, Sashegyi Gabriella fotóinak hangulata levendulaillatot idéz a komódból, ahol a fiókok mélyén horgolt terítők és ismeretlen talányok rejtőznek. Takács Ágnes fotóin a látható világ különleges részleteit fedezhetjük fel, olyan érzékenységgel, amely megmutatja a jelentéstartalmak nagyobb mélységeit. Kovács Attila héber nyelvű sírkövei a kompozíció és a hangulat finom rezgéseivel érintenek meg minket. Izgalmasak Lengyel Alexandra fény-árnyékkal játszó expresszív fotói, amelyek következetes alkotói magatartást sugároznak. Molnár Bence konceptuális, sorozatának tudatos, mégis érzelemgazdag építkezése, Bogár Ildikó dokumentáláson messze túllépő valóság megközelítései, olyan erős metafizikai tartalommakkal beszélnek az életről és halálról, hogy érdemes előttük hosszan megállni.

A Bánhidai Fotóklub idei tárlatának a javát a jól sikerült természetfotók adják, de a kiállításon kirajzolódnak más irányokba mutató, biztató egyéni alkotói törekvések is. Talán a saját arcok karakteresebb megmutatását jól szolgálhatná egy jövőbeni tematikus tárlat, amely akár lehetne a névadó faluhoz való személyes viszony fotós lenyomatainak gyűjteménye, de ez csak egy halovány, outsider gondolat. Most örüljünk annak, hogy a Bánhidai Fotóklub tagjainak tehetségéből, képességéből, közösségformáló erejéből megszületett ez a kiállítás.

(artlimes.hu 2019/4/9)

Monostori Imre: Szekfű Gyula a változó időkben

Életmű – fogadtatás – utókor 1913 – 2016

Két hónapos igyekvő szorgalommal a végére értem a “változó időknek”, mint a jó könyvek általában, ez a mélyreható, közel hatszáz oldalas monográfia is fokozatosan húzott be magához. A szerző műfaji meghatározása szerint munkája „művelődéstörténeti indíttatású, életelemző és recepciótörténeti elbeszélés”. A történelem és az irodalomtudomány határmezsgyéjén mozgó kötetben fellelhető kronológikus kapcsolódási pontok, eszmetörténeti összevetések váltakozó dinamizmusa meg- és kiköveteli az olvasói figyelmet.

A könyv alcíme „Életmű – fogadtatás – utókor 1913 – 2016” jelzi, hogy milyen széles intervallumban vizsgálódik írója, aki Szekfűnek és az őt támogató vagy vele szembenálló kortársainak pszichológiai rajzát is adja. Monostori Imre könyvének külön érdeme, hogy a Szekfű-életművet ismerők és az írásaival most ismerkedők számára is izgalmas szellemi kalandot jelent. Szekfű Gyula 1913-ban, a romantikus nemzeti fejedelemképpel leszámoló, éles szakmai és politikai vitát kiváltó A száműzött Rákóczi-val tette le névjegyét. Hasonlóan nagy vihar kísérte az 1920-ban, az elveszített világháború és a forradalmak után kiadott Három nemzedék-et, amely sokak szerint szellemi munícióval szolgált a Horthy-rendszer alakuló ideológiájához. A Magyar Szemle című konzervatív folyóirat szerkesztése, a Hóman Bálinttal közösen írt Magyar történet (1929-1934) nyolc kötete a tudományos pálya kiteljesedéséhez tartozik, mint ahogy a kor politikusaival ápolt jó kapcsolatok is, a kultuszminiszter Klebelsberg Kunóval és Szekfű legfőbb mentorával, a miniszterelnök Bethlen Istvánnal.  A Három nemzedék 1934-es bővített kiadása, Három nemzedék és ami utána következik azonban már kritikusabb hangot üt meg a fennálló rendszerről, majd később a német szövetségről és a demokráciát nélkülöző politikai jobbra fordulásról. Erről publicistaként fontos gondolatokat fogalmazott meg a Magyar Nemzet 1943-44-es lapszámaiban, a Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában. A második világháború utáni tisztségvállalásai, moszkvai nagykövetség, az elnöki tanács tagsága, a Rajk-perben és más ügyekben tanúsított emberi magatartása morális kérdéseket vet fel, mint az 1947-ben közreadott Forradalom után című munkája is.

Monostori Imre irodalomtörténész a Németh László-életmű kutatójaként vállalkozott a történész, történetíró Szekfű Gyula munkásságának összefoglaló feldolgozására, ehhez az indítatást Németh László pályájának tanulmányozása során kapta, mintegy harminc évvel a mostani monográfia megjelenése előtt. Bevezetőjében ezt írja: „ebben a témakörben – hasonlóan a Németh László-életműhöz és annak fogadtatás történetéhez – meglehetősen éles igenek és éles nemek feszülnek egymásnak”. Értendők ez alatt az életmű körül kialakult pro és kontra viták Szekfű történetírói, publicisztikai szemléletéről: Széchenyi és Kossuth, a Szent István-i állameszme, a kismagyar – nagymagyar ellentétpár, a zsidósághoz és a liberalizmushoz való viszony. Monostori Imre könyve – utaljunk vissza a korábbiakra – gazdag forrásanyagú „recepciótörténeti elbeszélés”, a Horthy-korszak meghatározó szellemi személyiségének, a Rákosi-időkben politikai szerepet vállaló Szekfű Gyula életművének, egyes élethelyzetekben tanúsított magatartásának ellentmondásos kortársi és utókori megítéléséről. Monostori szándékai szerint „ideológiamentes szintézist” kívánt teremteni monográfiájával, ehhez tartja is magát, olvasás közben megtapasztaljuk a szerző minden fontos momentumra és dokumentumra kiterjedő figyelmét, így a föltárt források, azok primer értelmezései biztos pontokat kínálnak a következtetések levonásához. Nem vagyok történész, sem irodalomtörténész, de a vaskos kötet elolvasása után, az az érzésem, hogy a Szekfű Gyula a változó időkben körültekintő megközelítései, filológiai bősége, tudományos igényessége okán fontos mérföldkő a Szekfű-életpálya elemzések sorában. (Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2017)

(artlimes.hu 2019/3/18)

A regényíró megtalált életei

Györe Balázs Amerikai grafit

Lakások, halálok utáni pakolások, szállításra váró bútorok, üres szobák, az életek során felhalmozódott tárgyak, apróságok, vitrinek polcain porosodó porcelánok, tabernákulumok rekeszeibe talált dokumentumok, fotók. Az értéktelenek tűnő tárgyak, az erre való érzékenység híján, az utódok számára elveszítik jelentőségüket, észre sem veszik a tárgyak lelkét, a hozzájuk köthető sorsokat, az örömökkel, fájdalmakkal, titkokkal terhes emberi életeket. A mindezeket körüllengő elvágyódásokat, a fotókon soha nem kifakuló emberi érzelmeket, az családtagok elbeszéléseiben összeérő, szétváló sorsvonalakat. Az író feladata ebben az esetben sem lehet más, mint nekiveselkedhet, leltározhat, számba veheti a halványuló iratokat, a töredezett fényképeket, újra előhívhatja az egyszer vagy ezerszer hallott történeteket. Ezt akár egy nyári kertben is megteheti, a szomszéd füvet vág, a gyermeke körülötte lábatlankodik, neki írhatja, hogy ne vesszen el az emlékezet kútjában, az egymásra illesztett kútgyűrűk mély sötétjében, mint ahogy Györe Balázs teszi az Amerikai grafit című regényében.

Ha valaki ismeri a szerző korábbi műveit, néhány közülük kronológiai sorrendben: Mindenki keresse saját halálát (1993), A valóságban is létezik (1997), Halottak apja (2003), Halálom után eltüzelni! (2015), akkor az Amerikai grafit esetében sem lepődik meg azon, hogy az író hajszálpontos mondatokkal ragaszkodik a valósághoz, saját létállapotáról tudósítja olvasóját, mintegy folytatja személyes életének történetét. Megfogalmazása szerint „a valóság mindig felülírja a fikciót”, ahogy mostani prózai művében is. Egy korábbi kéziratban elkezdett családi hagyaték feldolgozása az alapja a regénynek, az idő elvarrtnak látszó szálainak felfejtésével, nehezen megfejthető hallgatásokkal, lappangó titkok összefüggéseivel: „A hallgatásnak súlya van. A hallgatásnak múltja van. Megfizetem az árát.”

A grafitceruzák végigkísérik a valós szereplők életét, méreteket jegyeznek fel velük az asztalosműhelyben, netán angol nyelvleckéket a Centrál Parkban, süteményrecepteket a New York-i szűk szobában, leveleket írnak haza az idegen városokból, és ahogy telnek az évek, elkopik a grafit, csonkábbak lesznek a valaha délceg ceruzák, hozzájuk hasonlóan rövidülnek az anyagi gondokkal, betegségekkel, halállal nehezített életek. „ A ceruzát újra meg újra elő kell venni. Újra ki kell hegyezni, hogy használni lehessen.”, összegzi Györe a maga biztatására (is) ­­– a falusi elődök, ősök tapasztalatával -, a ceruza metaforájában az életet minden nehézsége, esetenként elviselhetetlensége ellenére, élni, csinálni muszáj hétköznapi kötelességét.

Györe a múlt mélyfúrásaival a létezés önazonosságát keresi regényében: „Minden család monumentális és szomorú, mint egy börtön, amelynek az udvarán jókedvűen sétálhatunk, de a kapuján nem léphetünk ki.” A konyhák tábláira kiragasztott, teendőkre emlékeztető, elintézésre váró ügyeket, üzeneteket tartalmazó cetlikből kirakható egy családtörténet, a regényben a dokumentumokból, az iratokból, a fotókból, a szereplők, az író belső monológjaiból kerekedik ki mindez: „Megtaláltam a tárgyakat, családi segítséggel. A tárgyak megtaláltak engem. A jelen időt. Az életét. 1989. június 29-ét, azt a napot, amikor megjelent Ottlik Géza ötödik könyve. Azt a délutánt, amikor először vettem fel olvasószemüveget, hogy jobban lássak. Azt a pillanatot, amikor farkasszemet nézve az írószekrénnyel, ülhetek úgy, hogy körülvesznek tárgyaim, az ősök által összegyűjtött és megőrzött áldott tárgyak.”

Az író az Ottlik életműből a Valencia rejtélyre utal, melynek titokzatosságával mintha rokonságot mutatna az Amerikai grafit, mint ahogy a titkok fényre derülésével is. Györe azt mondja: „akaratlanul megtalálnak az összefüggések”, s ehhez hozzátehetjük a példaképnek, követendőnek tekintett mester alkotói attitűdjével való azonosulás vágyát és képességét. A regénybe illesztett keresztlevelek, képeslapok, hivatalos iratok, receptek, angol nyelvleckék szövegei nem csak a kor nyelvezetét, az olvasó időbeni tájékozódását szolgálják, hanem nagyon hű képet festenek az adott történelmi és társadalmi viszonyokról, melyekben a regény hősei, az író anyai ágának felmenői élik mindennapjaikat. A dokumentumok így belesimulnak a regény szövetébe, a könyv bezárásával nincs olyan érzete az olvasónak, hogy bármelyik is elhagyható lett volna. Ezzel együtt pont és ellenpontként működnek az irodalmi szöveggel, akár a szaggatott szívritmus félreütései: „Az olvasó imádkozása a hiszekegy elmondásával kezdődik. Tekintettel az egyházi évszakokra s az ezeknek megfelelő titkokra, az olvasó örvendetes, fájdalmas és dicsőséges. A kis olvasó öt tizedből áll. Az olvasót jelenlegi formájában szt. Domonkos hozta be 1208-ban./Fájt a háta. A dereka. A háta jobban fájt. Ha imádkozott, nyugodt volt. Jó volt. Nem eresztette el magát, pedig már gondolt rá, hogy ruhástól végigdől az ágyon. Letette a rózsafüzért. Pillantása arra kis fényképre tévedt, amelyiken ő és kislánya, Olica látható. Szerette ezt a képet. Mindig vele volt, nála volt, jól látható helyen.”

Talán az eddigiekből az is nyilvánvaló, hogy az Amerikai grafit türelmet, odafigyelést igényel olvasójától, ami viszont megtérülő befektetés, hiszen ez a szerkezet látszólagos esetlegessége ellenére, nagyon összefogott munka, a tizenkilencedik század hatvanas éveitől egészen napjainkig hajlik a történet íve. Ha akarjuk, még az íróját is elképzelhetjük, ahogy kiválasztja ceruzagyűjteményéből, az aznapra éppen legalkalmasabb ceruzát, hogy a vonalas füzetébe lejegyezhesse: „Jó volt felfelé tolni a biciklit a hegyoldalon. Helyesebben: akkor nem volt jó. Fárasztó volt. Nehéz. Izzasztó. Rágondolni jó, most. Visszagondolni jó arra, amikor tolta föl a biciklit az emelkedőn. … Megállt, derekához támasztotta a biciklit, kiemelte a nyakában lógó tokjából a látcsövet és a szeméhez emelte. Belenézett, beállította az élességet. Kacskaringós út, szűkül, elvész a fák között.”

Ha elfogadjuk, amit Györe olvasójaként el kell fogadnunk, hogy az író a valóságból színről színre dolgozik, akkor nehéz magyarázatot találnunk arra, hogy mi adja minden művének mégis azt a különösséget, amely prózáját más dimenzióba helyezi a rögvalóságból. Nem gondolhatunk másra, csak arra a másik valóságra, amelyet az író lát, bizonytalanságaival és kérdéseivel láttat az olvasójával, mondjuk, most a sok szálból szőtt Amerikai grafit üzenetében: vállalnunk kell a ránk kiszabott sorsot, szembe kell néznünk a betegségekkel, tragédiákkal, vállalnunk kell a családhoz tartozást, tisztességgel kell élni és halni, ha lehet. (Kalligram Kiadó, 2017)

(Új Forrás 2019/1)

Olvasónapló

Földényi F. László A melankólia dicsérete

Terasznak hívom, de inkább erkély, ha lepillantok, otthonos mélységet kínál. Kapaszkodom a korlátba, guggolásokkal nyújtom a derekam. A felegyenedéskor lábujjhegyre állok, hátrafeszített karokkal, fejjel a napba néző ászanát utánzom. Megkímélnek a szédülések, nem kell hátralépnem, hogy rátenyereljek az asztalra. Túl vagyok a jezsuita metódusra épülő reggeli szemlélődésen, melynek befelé figyelését hétköznapi cselekvésekké oldják a fájdalmak elviselését ígérő tornagyakorlatok. Kitekerem a napellenző csíkos vásznát, a hőséget még visszatartja a közeli patak lombos fáinak erdőszigete.  „Láttam, ahogy fekszem a kissé megkopott, szélein rojtosodó takarón a fűben, a fiatal barackfa tövében, nem messzire a mogyoróbokortól, ahonnan apróbbnál, apróbb bogarak és rovarok raja kerekedik fel időről időre, hogy körberepülje, felderítse, majd ismét magára hagyja a földön fekvő emberi testet; … immár nem  magamat figyeltem, hanem egy idegen testet, azt a felejthetetlen, ma is bennem élő testet, amelyet gyermekkoromban pillantottam meg, a sportpályára menet, a klinikai épületek valamelyikének ablakán benézve. Életem első holttestét láttam akkor, mezítelenül, talppal felém fordítva.”

Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvét olvasom újra a késő nyárban. A teraszról, saját emlékképeim egyedüli birtokosaként, elképzelem lakóparki házunk helyén a hajdani szabad rétet, még az istállók silóinak jellegzetes szagát is érzem. Előhívhatom hasonló, megrázkódtató élményemet, amikor az iskolából hazafelé tartva, féktelen kíváncsisággal lestem a temető sírkövei mögül két rendőr hatósági szemléjét, hogy az elvágott kötél reccsenése, az öngyilkos férfi testének tehetetlen puffanása hazáig kergessen, és kísértsen a mai napig. A könyv bevezető kontemplációja a gyermekkori traumatikus halálélmény leírása, azzal a metaforával, melyben az időnek kiszolgáltatott, öregedő test megfeszül, így köti össze az eget és földet, ahogy majd egy későbbi fejezetben olvashatjuk, mint Klaus testvér kápolnája. A lélek mélységében kutató figyelem más dimenzióba helyezi ezt a személyességet, az ázsiai gyöngyhalászok egyetlen lélegzetvétellel történő merülésére emlékeztet, ahol nem lehet hibázni, hogy a búvárt ne ragadja el a mélységi mámor. Vertikálisan haladni vissza az időtlenségbe, a zajtalan csendbe, („a szavak kisemmizik azt, amiről szólniuk kellene”), szorongás nélkül szemlélni kiüresedett önmagunkat. A Zen tanítása szerint a lélek ilyenkor jut el a yugen, a homály állapotába, de ahogy a szerző írja: „a melankolikus nem bízik a végső magyarázatokban”. Földényi könyve érzékenyítő, bizonytalanná tevő és titokzatos olvasmány, mert nem vállalkozik arra, hogy konkrét válaszokat adjon saját kérdéseire, hanem a tudás és sejtelem összegzésével maga is keresi azokat a járható hidakat, amelyeken átkelhetünk azon a kétségbeejtő tapasztaláson, hogy életünk véges: ha „az ember szembesül azzal, hogy mennyire nem ura létezésének, akkor kel életre a melankólia.”

A kertben ülök a kényelmetlen széken, nézem a nyár éjszakai égboltját, a házból kiszűrődő tompa lámpafényben barátom a csillagászati távcső tengelyeinek beállításával bajlódik. Enyhült a nappali kánikula, talán már hűvös is van ezen a tenyérnyi területen, melynek gyepére ráesnek a fenyők, tuják árnyékainak sötétebb foltjai. Az okulárhoz tapadt szemmel látom a Vénuszt, a Jupitert és négy aprócska holdját a hatvanhétből, a Marsot és lélegzetelállító gyűrűivel a halványsárga Szaturnuszt. Próbálok jobban összpontosítani a melankólia istenéről elnevezett bolygóra, szemüvegem dioptriájához finomítom az élességet, hátha megpillantom a Cassini-rést, a gyűrűk közötti hézagot, miközben azon mélázok, vajon hányan bámuljuk most a csillagos eget, s eszünkbe jut-e, hogy galaxisunk is csak egy kis pont a világmindenségben. Földényinél olvashatjuk: „Mi hát a melankólia? Olyasmi, amit megneveznek már nem az, ami. Addig van jelen, amíg nem látni, ha pedig látni, akkor az már csak a ködképe.”, másfelől és másképpen: „Egyidejűleg lázadás és rezignáció, föltornyosuló életerő és magába süppedés, inspiráltság és bénultság”. A külső univerzum felfoghatatlan valósága elvezethet bennünket belső valóságunkhoz, ahol a Guadalupe felé utazót hosszan elkíséri az autóbusz ablakból látott vöröslő kősivatag látványa, s ennek üzenete az a belenyugvás, hogy életünk oka és célja ismeretlen.
A szerző A melankólia dicséretében különböző korok művészeti alkotásaiban kutatja, fedezi fel azokat a rejtélyes jegyeket, amelyek a melankólia jelenlétére utalnak, megerősítve azon megállapítását, mely szerint a melankóliában „belső erő” működik. Földényi olyan összefüggéseket talál a könyvében tárgyalt műalkotások között, melyek esetenként feltételezések lehetnének, de logikailag sem lehet kétségbe vonni valóságtartalmukat, mert a művek megközelítései, elemzései e vonatkozásban is elementárisan meggyőzőek. Valóság és fikció teremti meg a művészettörténeti hitelességet Giorgione A vihar című képének és Dürer Melancolia I. metszetének összefüggéséről, a festmény középpontjában a romos épülettöredékről és a metszeten ábrázolt polihedronról, a megmagyarázhatatlan egybeesés jelenségéről és jelentéséről: „túl a renden és rendezetlenségen: ez a melankólia.” A középkortól a kortárs alkotásokig terjedő műelemzések bizonyító erejűek, hogy „A melankóliában van valami többlet. Hogy ez micsoda, nehezen tudnám megmondani, de éppen ennek a többletnek köszönhető, hogy a melankólia bárhol fel tudjon tűnni. Nemcsak a le-, hanem a felhangoltságban is, nem csak a bánatban vagy az unalomban, hanem az örömben vagy az önkívületben is. A letargiában éppúgy, mint a koncentrált figyelemben.”

A Melankólia dicsérete olyan érzéseket is megmozgat olvasójában, mint a művek megismerésének vágya, csendben ülni a múzeumi pamlagon, nem törődni a béklyóba kötő idővel, nem törekedni a megértésre, az elfogadásra sem, hagyni, hogy a festmény életre hívja lelkünkben azt az érzést, ami hasonló ahhoz, amikor hosszú ideje idegen városban bolyongtunk, és a fáradtságtól elgyötörten meghúzódunk az egyik templom magányos padsorában. Földényi László a kultikus 2001 Űrodüsszeia rejtélyes monolitjának jelenléteit és eltűnéseit a Stanley Kubrick film képi és zenei áradásában a melankólia metafizikai jeleként látja: „Hibátlansága túlmutat az örökké változó földi világon”. Hans Peter Feldmann 100 év című fotósorozatáról megállapítja, hogy a nyolchetes csecsemőtől százéves aggastyánig készített felvételeivel a művész egymásra kopírozza az időt, melynek lassú szerként való hatása a felismerés: „az idő számára ijesztően közömbösek vagyunk”. A kortárs magyar festőművész Szűcs Attila képe az Előkészület a sötétségre éppúgy az elemzések tárgya, mint a világhírű Francis Bacon Három tanulmány Lucien Freudról, vagy Anselm Kiefer Az angyalok rendje című munkája.  Földényi értelmezése szerint a felsorolt művek mindegyikben tetten érhető a melankólia, az a fájdalmas hiány, ami láthatatlan fonalként vezet vissza Giorgione festményéhez és Dürer metszetéhez.

A Köln közeli falu, Wachendorf határában épült meg Peter Zumthor Klaus testvér kápolnája, amit a tizenötödik századi szerzetes és misztikus emlékének szenteltek fel. A kápolna keresése és véletlen megtalálása az „ólomszürke időben” transzcendens történetként idéződik fel a könyv lapjain.  A tizenkét méter magas kőhasábhoz farönköket raktak egymásra, ezután a sátorszerű építményt körbezsaluzták és így betonozták. A faanyag kiégetésével gazdagon hullámzó, érdes, fekete belső felület jött létre, a felül kialakított nyílás pedig utat enged a világosságnak és az esőnek. A zárt tér sötétjében a bejövő fény visszatükröződik a padló ólomfelületéről, Földényi F. László lényegi hasonlata szerint a kápolna „.olyan organikusan bontja ki magát, akár egy növény. Összeköti mindazt, ami lent van a földön, azzal, ami fent van az égben, a látogatónak pedig lehetőséget kínál, hogy saját létezését tágabb összefüggésbe ágyazva élje meg.” A kegyhely 2007-es megépüléséig alig ismert svájci építész gondolataira is reflektál a szövegben: „A stiláris megoldások, a gyakorlati, történeti szempontok másodlagossá válnak, s egyedül az válik fontossá, amit Zumthor ’a mély melankólia érzésének’ nevez.”

A mozi otthonossága régen eltűnt, a filmkészítők elfeledkeztek „a film kultúratényező negyven évéről”, amikor Fellini, Bergman, Bresson, Rohmer, Jancsó, Tarkovszkij filmjei a moziterem magányában művészi élményéket nyújtottak a nézőknek. Földényi azt a gondolatot nagyítja ki, járja körbe: „hogyan vette át a művészettől az áramvonalasság, a könnyen fogyaszthatóság” a hatalmat, éppen ezért a szerző alapvetése: „A melankólia napjainkban: szembeszegülés az általános társadalmi-civilizációs elvárásokkal.” Mire A melankólia dicsérete visszakerül a polcra, még tart a nyári meleg, de később kel a nap, hűvösebb a korlát fogása. A fecskéket sem látom cikázni az ereszek környékén, az angol muskátli felett fáradtan dongnak a darazsak. (Jelenkor Kiadó, 2017.)

(Új Forrás 2018/8)

Vádlók és vádlottak

Reichert Gábor Megfelelési kényszer

Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye az életmű kiadás darabjaként került a kezembe, és ifjúkorom egyik meghatározó olvasmánya lett. A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, régen volt, mindenesetre az utópisztikus történet ironikus, filozofikus világlátása egyszerre vonzott és taszított. Alig jutottam túl az önéletrajzi elemekben bővelkedő esszéregény, az Ítélet nincs, életkoromból adódóan, talán korai olvasásán, a katonai behívóparancs X-be szólított. A helyőrségben, különösen az első hónapokban, a szabadidő kimerült az alvásban, később már konszolidálódtak a viszonyok. Hozzáfoghattam túlélési stratégiámhoz, a lehető legtöbb időt fordítottam az olvasásra, amihez A Befejezetlen mondatot és a Feleletet is leemeltem az alagsori könyvtár polcairól. Ebből is következett, hogy őszinte kíváncsisággal kezdtem el olvasni Reichert Gábor Megfelelési kényszer című monográfiáját, melynek a Politikum és esztétikum összefüggései Déry Tibor ötvenes évekbeli művészetében az alcíme.  A szerző az ötvenes évek legnagyobb irodalmi vitájának, Déry Tibor Felelet című nagyregénye körül kialakult politikai és irodalmi polémiájának kor- és kórképét vizsgálja könyvében. Reichert úgy látja: „az 1952 őszén lezajlott vitának nemcsak a névleg megbírált szerző, hanem jóformán a magyar irodalom összes akkori írója ’vádlottja’ vagy ’vádlója’ volt.”  Mint írja, „az ötvenes évek pártkádereinek jelentős, mondhatni meghatározó irányító szerepük volt a művészeti és kulturális életben”, ennek az élén a Rákosi-korszak egyik ideológiai kulcsfigurája, a Felelet-vitát generáló Révai József állt. A monográfia kijelöli a regény helyét a Pierre Bourdieu-i „irodalmi mezőben”, górcső alá veszi a társadalmi és kultúrpolitikai közeget, melynek elvárása az írók felé a szocialista realizmus, „egy olyan elképzelt valóságé, amely a szocializmus realitás helyett, annak szimbolikus értékeit mutatja fel a befogadónak” hivatkozik Jevgenyij Dobrenko megállapítására. Reichert árnyalt analízise értéket teremtő kudarcnak tartja a Feleletet, „még ha nem is tekinthető Déry legjobban sikerült művének, méltó, arra, hogy a továbbiakban elmélyült elemzések tárgyává váljék.” A szerző filológiai alapossággal követi a regény sorsának további alakulását, mérlegre teszi a később írt művek viszonyát és összefüggéseit a Felelethez, legyen az novella, filmforgatókönyv, rádiójáték, vagy dráma. „Dérynek az „1955-56-ban írt rövidprózai alkotásai – mindenekelőtt a Szerelem című novellája és Niki című kisregénye – egyértelműen az életmű csúcsteljesítményei közé tartoznak”, s ezekre a művekre a Felelet-korszak alternatív lezárásaként is tekinthetünk. Ez a recenzió nem alkalmas arra, hogy teljes részletességgel kitérjek mindazon szerteágazó megközelítésekre, melyekkel találkoztam a közel háromszáz oldalon. Reichert Gábor könyve, az irodalmi tisztítótűzben időző Déry-életmű új értelmezéseit, összefüggéseit tárja olvasója elé, ezért a Megfelelési kényszer nemcsak a szakma számára lehet izgalmas. (Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2018.)

(artlimes.hu 2018.09.07.)

Árnyék(világok) a Grottában

Kiállítás a tatai várban

Az idén hatodik alkalommal rendezték meg a tatai vár törökkori átjárójában a Grotta (Barlang) sorozat kiállítását. A helyszín különlegességét fokozta még a nagy hőség, amely úgy tűnik, örök velejárója az augusztusi tárlatoknak. Ez azonban nem akadályozta meg a művészeket, sem az érdeklődő közönséget, hogy szép számmal jelen legyenek a verniszázson. A tavalyi kánikula adta az ötletet Kammerlhor-Kováts László festőművésznek, a kiállítás egyik kurátorának, hogy ebben az esztendőben az „Árnyék” legyen a Grotta tematikája. A kortárs fiatal képzőművészek közül ismét sokan gondolták úgy, hogy jelentkeznek műveikkel, azok árnyékaival a középkori falakon. Meglepő sokszínűséggel, frissességgel, nyitottsággal a világ és önmaguk felé. Üdítő volt látni az „árnyék” szabad értelmezéséinek lecsapódását, kikristályosodását a művekben, amelyek esetenkénti meghökkentő volta, erősebb inspiratív meditációs teret teremtett a látogatók számára. Különös élmény volt felfedezni Füleki Krisztina cím nélküli, rusztikus felületű papírplasztikáin a kintről beszivárgó fény árnyjátékait. Sejtelmesen kegyelmi hangulatot árasztott Karsai Kinga nemezelt gyapjú Angyal párja, erőteljesebb intonációt hordoztak Kammerlhor-Kováts László olajfestményei, az Árnyék nők. A világ iróniával színezett értelmezését tették lehetővé, a szent és a profán határán egyensúlyozó Tóth Norbert Középkori faltöredékei az árnyékszékkel (szekkó). Figyelemre méltó Aranyász Zita vegyes technikával készült Everyday is a challenge című objektje, rejtett rezonanciával feszül Lévai Ádám fájdalmasan groteszk Belső árnyéka, a Chimeria-sorozatból. Két grafikus, a Tatáról elszármazott Szabó Andrea (Detail, print), és a kaposvári Jónás Péter (Miskolci töredék, frottázs) kapott lehetőséget arra, hogy önálló kiállítással jelentkezzen a tatai várban. Minden kiállító művész külön említést érdemelne, még egy ilyen szerény írásban is, mert remek tárlatot nézhetnek meg azok, akik a következő egy héten belül, eddig van nyitva a tárlat, eljutnak a Grottába. Kövesdi Mónika, művészettörténésznek, a kiállítás másik kurátorának gondolataiból idézünk: „.a valóságost és annak árnyékát szemlélve a megfogható és megfoghatatlan, valóság és fikció viszonyáról beszélünk, miközben Platón ideáira gondolunk, a tökéletes dolgoknak a tűz fényénél barlang falára vetülő, torz árnyékaira. Ezek alkotják a mi világunkat, ezek közé az árnyékok közé tartozunk mi is.”

(artlimes.hu 2018.08.07.)

Vonzódások és választások

Szénási Zoltán Papírforma

Az idei könyvhétre jelent meg Szénási Zoltán legújabb kötete, a Papírforma, melyben az irodalomtörténész, szerkesztő az elmúlt tíz évben született kortárs magyar művekről írott kritikáit, esszéit adja közre. Az előszóban megosztja leendő olvasójával, hogy ne számítson a 2008-tól 2018-i terjedő évtized irodalmi trendjeinek bemutatására, mert a mostani kötetbe sűrített szövegek folyóirat felkérésekre és „személyes gesztusokból” született írások. A kötelező- és szabadon választott kritikák külön szálazása érdekes játék lenne, de tekintettel a kronológia szerint sorjázó szövegek minőségére, a lényeget illetően ennek nincs jelentősége. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy Szénási felkészült, alapos, érzékeny irodalomtörténész, aki szerkesztői gyakorlatának rutinjából adódóan (is) „érti és megérti” a szerzőket. A harmincegy írás mindegyikéből érezhető a művek iránti őszinte érdeklődés, a nyitottság és az alkotói erőfeszítések tisztelete. Ennek az attitűdnek egy mondatos erős példája: „Ritkán fordul elő, hogy egy fiatal költő első komoly jelentkezésekor olyan kötetet adjon ki, amely azután egész életművének meghatározó mércéje lesz.” Ha fiatalok, emeljünk ki másik szövegrészletet: „Az irodalom világába betörni kívánó fiatalok az új mediális közegben (ami a századelőn a nyomtatott sajtó volt) az interneten, blogszféra világában teremtik meg saját fórumaikat, birtokba veszik a fiatal irodalom intézményeit, s lendületet, életet, pezsgést visznek a kortárs irodalomba.” Valóban, a világhálón az irodalmi nyilvánosság új egyéni és közösségi terei teremtődtek meg, közülük a jobbak feltételezhetően integrálódnak a magyar irodalom meglévő (el)ismert fórumaihoz. A kötetben szereplő művek szerzőinek névsorában a fiatalok ( pl. Fehér Renátó, Áfra János) mellett, a Szénásihoz közeli korosztály elismert tagjait (pl. Danyi Zoltán, Gál Ferenc, Szálinger Balázs) találjuk. A vonzódásokhoz és választásokhoz újabb statisztika: egy szerzőt négyszer, kettőt háromszor, illetve kétszer is elért a kritikus figyelme. A hármas egységbe szerkesztett (Nagylevegő, Egyperces virrasztások, Helyi érdekű vélekedések) Papírforma személyesebb megközelítéseket ad Jász Attiláról és Vasadi Péterről. Talán kell némi elszántság ahhoz, hogy kritikai válogatást vegyünk kézbe, de az olvasás öröméhez új (eddig kimaradt) szerzők (pl. Cseke Ákos) felfedezése is járulhat. (Napkút, 2018)

artlimes.hu 2018/07/18

A valóság megfogható képei

Győri László Fordított pohár

A versek sajátja, hogy – a borokhoz hasonlóan – ismerkedni kell velük, megforgatni a pohárban, szemlélni törékeny kehelyben tisztaságukat, érezni illatukban a tágasabb világot, ízükben a kiérlelt munkát, ehhez azonban esetünkben néha visszájára kell fordítanunk a poharat. Győri László legújabb kötetében hagyományos, klasszikus, fanyar költői világot teremt, ahol a pátosz megbújik az ironikus látásmód kulisszái mögött. Új nézőpontokat talál a saját univerzum kiteljesítéséhez: „a napi kis cselekedet / árnyékán nőve, a szebb / az érthető, fogható / valóság, a nagy való, / az örök realitás, / a vaskos kalamitás, / mely örökké visszatér, / mint kín és szenvedély.” (Hajtogatás) Győri költészetének fontos eleme a szikár paraszti létben eltöltött gyermek- és ifjúkor felidézése, munkásságában ennek jelentős prózai lenyomata a Kései éden. Mostani könyvében is határozott kontúrokkal, a valós történetek felett lebegő, erős képekkel vannak jelen az orosházi évek: „mit látok, ha nézek, mit ha fölpillantok, / csak tejjé istenül Héra tőgyű barmot, / …a kapun kidőlnek, s ballagnak lassan ki a legelőre, / az idő keskenyül, alig férnek már ki rajta, újat kellene szabni, de nincs, aki leszabja. / korhadó tetején merengek lovagló ülésben, / kifelé?befelé? és most van-e vagy régen? / kizuhan a kapu, lassan kidönti alólam / az, aki csukta, az, aki voltam, hogyha voltam.” (A kapu)

Kötete naplóként is olvasható, tetten érhetők benne a hétköznapi tennivalók gondosan regisztrált lenyomatai úgy, hogy a versek sajátos filozofikus látásmódjukkal elemelkednek tárgyuktól: „Azt a régi vasalást,/Mikor anyám keze járt / A vásznon, a lepedőn, / Túl téren , az időn. / Ha vasalok, ő vasal, / Csakhogy meghalt, itt a baj, / Az a gond, a sír alatt / Szítja már a parazsat.” (Vasalás) A szavak egymásra rétegződése rejti el az érzékeny megközelítéseket, melyek tárgyiasultságukban az egyetlen, örök vers megírása felé mutatnak, hiszen Győri László is azok közé a költők közé tartozik, aki nem tekinti érinthetetlen monumenteknek műveit, nem bízza csak az időre, esetenként maga is újraalakítja a verseket, hogy így adjon teljesebb értelmezési formát.

A falusi múlt és városi jelen találkozásában, ütközésében szikrázik fel – Báthori Csaba megfogalmazásában – ez az „eredetileg népiességre hajló, de végül a város vonzásában megerősödő költészet”: „Iszapot hord a Szárazér, / ha mozdul egyáltalán / valami vízszerű telér / egy-egy jó eső után. …Elértem hát az Óceánt, / de maradt a Szárazér. / Szárazabb, mint a kővilág, s keserűbb a semminél.” (Szárazér) Győri László költészete az évtizedek sodrásában még inkább letisztult, csiszolódott, de a versek megőrizték nélkülözhetetlen érdességüket, hogy a ráismerés fájdalmával és örömével egyszerre sebezzenek és gyógyítsanak. Verszárványokban őrzi a falusi gyermekeknek kötelező munka, az aratás forróságában délibábként jelen lévő, de nagyon is valós élet családi terhét: „Estig, estig, estig, örökre napestig. / Rekkenő, hév napon. / És a szőttes egyszerre kifeslik, / a hűs hold fénybe von. / ’Ezt kerestem, az utolsó szálat!’- / hallom apám szavát. / Mit arattunk?Hulló gabonánkat, / hogy éljünk legalább.” (Az utolsó szál) Költészetében a klasszikusokat előhívó stílusok érvényesülnek, ahogy maga is beszél erről: „a nyugatosok vagy az Újhold-nemzedék hangvételéhez igazodom, illetve Illyés költői nyelvét érzem még mindig, ifjúkorom óta példának.”

A hatvanas évek végén, ifjú költőkből alakult „Kilencekkel” való sorsközösség érzelmi kötődései nyilvánvalóan megmaradtak, de az onnan induló költői pályák értelemszerűen nem azonos irányokba, és terjedési sebességgel találták meg helyüket az irodalomban. Az Elérhetetlen föld nemzedékéhez sorolt Győri életműve a hallgatás mezsgyéjén egyensúlyozva haladt a maga útján, s a kezdetek erőteljesebb, a közéletre is reflektáló hangjától eljutott a mai szemlélődő versvilághoz: „A kert üres tányérján / nevetés maradéka, / egy félrebillent kanál, / egy lerágott szenvedés. / A zöld kert asztalán / érintetlenül / egy pohár sírás / amelyet nem ittunk ki.” (Egy nyári délután maradékai)

A lapokon tetten érhető elégikus hangvétel nem pusztán az idő múlásának következménye, hanem a Győri költői megszólalásaiban mindig is jelenlévő távolságtartó szemérmesség, amelynek maszkja mögött azonban ott rejlik az íráshoz nélkülözhetetlen őszinteség keménysége: „Magamhoz mégis van közöm, / lehet, hogy mégis más vagyok: / gyűlölök, szeretek, olvadok, / s jóvá vés majd ötvösöm.” (Azonosság) A lírai művek az anyanyelv, a költői mesterség magabiztos birtoklásával születnek, egységes világképet rajzolnak olvasójuknak, melyben kiemelt szerepe van a nógrádi zsákfalu csöndjében lejegyzett, a természeti jelenségek megfigyeléséből eredeztethető verseknek: „Isten megteremti, / mert jó, a madarait / köti, nem ereszti, / őrzőjük egyre nekik. / …Etetgetem őket, / minden mag új haladék, / a látványért főleg, / nem értük, önmagamért.” (Gondviselés) De vegyünk egy Goethe-vers Győri-féle tükröződését: „Járom az erdőt / egymagamban, / járom az erdőt / önmagamban, / magamban, bennem / minden erdő, / én vagyok ő, és / egy a kettő.” (Erdő) Az idézett verspéldákban kristálytisztán felismerhetjük a kötet címében megbújó leleményt, mely szerint a Fordított pohár metaforaként lefedi azt a költői törekvést, hogy a versbeszéd hétköznapi történései a valóság elmélyültebb megismerését kínálják. Mintha a nyári teraszon talpára fordítanánk az asztalon az üvegpoharat, hogy vékony falának tisztaságát ellenőrizzük, mielőtt töltenénk bele a pincehideg borból.

A ciklusok nélküli kötetben természetesen érződik a tematikus rendezettség, külön egységet képeznek az elment barátoknak ajánlott versek, amelyek fájdalmas szembenézések a saját idő múlásával is: „Félreálltam a tetemednél, / milyen furcsa, hogy pompa lettél. / Bocsásd meg, hogy én itt maradtam, / hogy maradtam, még megmaradtam.” (A csillagjáró), vall az Utassy József halálakor írt versfohászban. Győritől nem idegen a költői játék, éppen a klasszikus verselés iránti vonzalma okán mutatja meg magabiztos otthonosságát a nyelvben, tesz formai utalásokat (is) a kedvelt elődökre: „Nem nézem az örök szennyet / itt lenn, / mert nem tudom, hová menjek / innen. / Hazám nyúzott erkölcsére /látok, / a varjú mint dögtérre / károg.” (A látvány) Megmaradt a francia költőóriások iránti vonzalma, Baudelaire előtt külön versben tiszteleg, A régi költők dicsérete egyik versszakában pedig ezt olvashatjuk: „Ha Villon mesterre ismertek / mindjárt a saját soraimban, / nem tévedtek, s ha jól figyeltek, / azt is látjátok: így akartam.” Kevésbé ismert műfordításaihoz is innen talál költőket, mint ahogy szinte minden kötetében észrevehetjük ezt a frankofón rokonszenvet: „Párizs mindig új látványba mártott. / Láttam a tornyot, a Monmartre-ot, / a félbolond énekesnőt. / Pénzre, dicsőségre esdőt? /A vén szatyor, csupa csontbőr, egy sanzont nyökög, de tiszta szívből.” (Képmutogató)

Győri László lírai világa az élet kis jeleneteiből építkezik, ezekből születnek meg azok a kesernyés, metafizikus megközelítések, melyekben a költői szubjektum a „cseppben a tenger” metaforájában lesz egyre teljesebb. A leírt szavak az évtizedek haladtával súlyosabban nehezednek, de megőrzik játékosságukat és hitüket, hogy a versekben nem csak a költő, de olvasójuk is otthonra találjon: „A hó elolvad, a tájat az idő messzire sodorja, / s fölkel a jel, a nagy nap, a forma, a forma, / elhalványul, ami volt, új képet fest az ecset, / de megtette jóslatul, amit csak megtehetett.” (Egy Segantini- képre) (Napkút, 2016)

(Új Forrás 2017/6)

Szalmaszálakból a világ

Bertók László Firkák a szalmaszálra

A legutóbbi Bertók László kötet darabjainak születését apró cédulákon, irkák gyűrött füzetlapjain, letépett újságszéleken képzelem. A lélek és a test fájdalmainak, hol erősödő, máskor halkuló morzejeleinek gyűjteménye a Firkák a szalmaszálra. A nyolcvan éves költő meghatározó kérdése: Most akkor az utolsó szalmaszál tart?/Vagy firkáid tartják a szalmaszálat? (Szalmaszál). Életkorából adódóan gyakran karcos kórházi ablaküvegen át látja a világot. Az orvosi műszerek hideg érintésével, a kórisme kutatásának elviselésével: Vájkálnak benned/ujjal, tükörrel, katéterrel,/de azt egyik sem, amit érzel. (Vájkálnak benned). Az idő a hypoval fertőtlenített folyosókhoz, a kórtermekben kipárolgó testek álmaihoz köti. A lelki és testi kínok a mindennapok részei, a művek ebből fakadóan pengeélesen jelenítik meg a létezés földnehéz és porkönnyű valóságát: Koszorúerek? Meszes csigolya?/Ízületek? – Most akkor mi baja? (Mi baja?) A szövegekben az öregkor egészségi gondjainak nyűge sokszor összefut az idősek jelenkori társadalmi helyzetének megítélésével. Ennek a felismerésnek az ironikus fanyarsága az utolsó erős rímszóval fordul át keserűségbe: Neve nyugdíjas, foglalkozása beteg,/ha nem tud szakmát váltani, belegebed. (Neve nyugdíjas).

Egy jezsuita szerzetes szerint, ha tudomásul vesszük az igazságot, akkor eljuthatunk a szabadságra. Bertók László tömör versformai mindig is ebbe az irányba mutattak – mutatnak: Kifelé az időből, befelé a térbe…/Lehet, hogy egyszer csak rálátsz az egészre? (Lehet, hogy?) A kétsorosok rövid vakuvillanásokkal világítják meg a belső és külső történéseket: A lélek rebben, emelkedne,/s zuhan vissza menten a testbe. (A lélek rebben).  A megidézett sorokból is kitűnik, a szalmaszál szövegek korántsem törékenyek. Ha valakinek megadott gyermekkorában a szalmakazlak mászása, jól tudja, a szalmaszálak sebeket
A kimondhatatlannal való szembenézés a költészet nyelvén nagyon is kimondható: Mozogni, menni el, menekülni tőle/hogy amíg utolér, ne legyen előnye. (Amíg utolér). Bátor belenyugvással cipelni a jövő egyes szám első személyének súlyos terhét: (egyszer) én fogok meghalni. A betegségek fogságában nincs amnesztia, legfeljebb kényszerűen bölcs belenyugvás: Hátrál, nekifut, harcol ellene,/aztán legyint, egyezkedne vele. (Hátrál, nekifut). Mi végre a szenvedés? Az örök kérdés misztériuma mögöttesen teremtődik meg a versekben. Az elsődleges felületen ott van a napi túléléshez nélkülözhetetlen önirónia. A felülemelkedés, a távolságtartás, hogy a művekben még láthatóbban rajzolódjon ki a valóság. Azért, mert letudtad a nagyobbik részét,/ne hidd, hogy ajándékba kapod a végét. (Ne hidd).

A szalmaszál szövegek szikárságukkal hozzák létre a bertóki versbirodalom új tartományát. Az önazonos költői személyiség kétsorosai ismét bizonyítják költészetének megújulási képességét. A most közreadott könyv versei érzékeny rezonanciái a belső és külső világ jelenségeinek. Világlátásuk szilárd kötődéssel kapcsolódik szonett sorozatához (Három az ötödiken, 1995), a haikuk háromkáihoz (Háromkák, 2004), a prózaversekhez (Hangyák vonulása, 2007), hogy a kiteljesedett pálya néhány kiemelkedő vonulatára hivatkozzunk. Ha alaposan szemügyre vesszük, értelmezzük a Firkák a szalmaszálra minimálisra redukált szövegeit, észlelhetjük, hogy az alkotói módszer az optikai zoom működéséhez hasonló. Közelítéssel nagyítja fel a jelenségeket, hogy igazán a mélyükre lássunk. A kétsorosokról eszünkbe juthat az intervall módszer, amikor a gyors rövidtávú futások közti mozgással eltöltött pihenőidők tesznek képessé a hosszabb távok eredményesebb teljesítésére. A versek is kikövetelik olvasójuktól a lélegzetvételnyi szüneteket, hogy erősebb lélekkel kövesse a költőt életmaratonján.

A történelem, a politika, a múlt traumái jelen vannak a költői életműben, értelemszerűen a mostani kötetben is, ahogy erről az egyik interjúban nyilatkozik: „Engem 1955-ben, tizenkilenc éves koromban megaláztak, megkínoztak, börtönbe zártak, töröltek a főiskoláról a verseim miatt. De hát én nem akartam politikus lenni soha, csak költő.” Ennek az időszaknak feldolgozásával foglalkozik önéletrajzi, korabeli iratokkal dúsított prózai műve a Priusz (1994). A szalmaszálakban is megtalálhatjuk azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak zárványokba rejtett lenyomatait: Futnál, repülnél fölfelé a lejtőn,/ s cirkli, etető, nincs kilincs az ajtón. (Ajtó, 1955). Az ifjúság fájdalma és az öregkor szenvedése különös szintézisben ragyog fel az előzővel szomszédos kétsorosban: Ifjan, a börtönben összeestél egy zsák alatt./Vénen, a bőrödben a rab is, a zsák is te vagy. (Zsák alatt). A vers önkéntesen szűkre szabott cellájában a költő a megélt tapasztalatok olyan összegzését adja, amely a végtelen horizontját kínálja olvasójának.  Nem a magasban elhelyezett cellaablakon, inkább a befelé forduló csendes magányban.

A bertóki líra változó világában az alkotó nyitottsága és műgondja – a jobb híján közéletinek nevezett versek esetében – is tetten érhető. Az életmű egészének meghatározó vonása a (köz)ügyek iránti érzékenység. Az ilyen indíttatású szalmaszálakra feljegyzett sorok nézőpontja természetesen tágasabb a napi történéseknél, holott nyilvánvalóan azokból építkezik. Ha nyakad s vállad is lecsavarhatnád,/akkor mi fájna? Az utca Az ország? (Séta). Még akkor is, ha az ifjúság éveire emlékeztető plebejusi indulat idéződik fel: Mert nem tapsolod vele, hogy milyen jó,/ folyton ezt röfögi, mindenki disznó. (Disznó). Megtalálhatjuk azt a csalódottságot is, amelynek okát a közösségi álmok (és ügyek) valóra váltásának elmaradásában sejtjük, s az ebből eredő lemondó hiányérzetet: Az altató, hej, ha húsz éve kikapcsol, /már ébren sem álmodsz, se jobbról, sem balról. (Altató). Roskó Gábor groteszkbe hajló rajzai is ebbe az irányba mutatnak. Az oldalpárokat átkötő illusztrációk grafikusa értő olvasója a Bertók verseknek. Sajátosan ironikus látásmódja nem idegen a társadalomi visszásságokat bíráló versektől. Mintha mozgásban lennének a sorok közt bujkáló figurák karakterisztikus vonalai.

A Bertók könyv versei három tematika köré csoportosíthatók, de ezek nem különülnek el egymástól. Hullámzásukban állandó érintkezési pontokat találunk, így a fiatalkori igazságtalan meghurcoltatás lélekbe égett emlékeiben, a napjaink közéletére reagáló ironikus reflexiókban, a betegségekből eredő elesettségekben, a halálra utaló mondatokban. Ez utóbbiról Bertók László így fogalmazott: „ami megszületik, az el is múlik, de ezt nem szabad lemondóan és passzívan tudomásul venni”. A költő ellenszere nem lehet más, csak a versírás, az orvosi kémia szerei a testet gyógyíthatják, de a lelket csak az alkotás folyamata, a megszülető művek: Altatót ad, s megtoldja, hogy „Hát/magát aztán jól megkínozták.” (Éjszakás orvosnő)

A test idegpályáinak fájdalmai kiélesített megfigyelési képességeket hoznak létre a lélekben, s ennek kétsoros lenyomataiban közös szenvedéseink sűrűsödnek össze. Érzéki megtapasztalásuk ugyan személyes, átélhetetlen mások számára, de az ebből eredő üzenetek, vagyis a versek nagyon széles kaput nyitnak mindnyájuknak. Életkor, érzékenység, bátorság határozza meg mennyire merünk belesni: Felállni, lépegetni, menni, menni…/Amíg meg tudod tenni, ennyi… Semmi (Semmi). Az öregség létállapota adomány és nyűg egyszerre, a következtetés ebben a helyzetben sem lehet más, mint a túlélés: Mielőtt föladnád, elzsibbadnál végképp/ elkap a spontánlüktetés, a még…, még…(Spontán). Ezt egészíti ki Bertók László szemérmes vallomása: Mert a konklúzió mindig ugyanaz lesz,/mint az anyaölbe, menekülsz a versbe. (Konklúzió), annak a morális magatartásnak a példája, amely végigkísérte munkásságát, amely hit a vers tisztaságában és erejében. Ezért fontos ez a kötet, az ebben olvasható kétsorosok is szilárd építőkövei a példamutató életmű egészének. (Magvető 2015)

(Új Forrás 2017/2)

Szélesre tárt ablak

Wehner Tibor Kaposi Endre

Mióta ismerem, különös rokonszenvet érzek Kaposi Endre művei iránt, közelállónak érzem magamhoz világlátásának törékeny szikárságát, végletes rejtőzködését, az alkotásaiban fölsejlő csöndes elszántságot, azt a morális következetességet, mellyel évtizedek óta önmaga megismerésének útját járja. Sokirányú művészi tevékenységét foglalja össze a Wehner Tibor művészettörténész jegyezte reprezentatív album.

A Wehner vázolta családi triptichon, apa- fiú- gyermek szimbiózisában láttatja azokat az életesemény-összefüggéseket, melyek hatással voltak Kaposi Endre alkotói világára. A festőművész Kaposi Antal, az Esztergom ihlette táj „mély tartalmakat” megragadó, „festői érzékenységgel és mesterségbeli alázattal” megfogalmazott Esztergom ihlette táj apai öröksége, és a „fantasztikusan impulzív műveket termő” festőművész fiú, Kaposi Tamás tragikusan korai, fájdalmas halála. Ezek a lelki poggyászok tartoznak a megtorpanások és újrakezdések mozaikjaiból kirakható Kaposi Endre életműhöz, melynek energiáit a nyugtalan útkeresések adják, s azok irányai mindig a legbelsőbb tartományok felé mutatnak. Teherként az elhagyhatatlan alkotói kételyekkel, melyek nélkül nehezen képzelhető el a valódi művek születése, és Kaposi esetében valódi, megszenvedett művekről kell beszélnünk.

Wehner Tibor könyve szélesre tárja azt az ablakot, amelyen keresztül kellő távolságból és szükséges közelségből szemlélhetjük az eddigi életművet. Az alkotások tematikai csoportosítását és bemutatását formailag merev keretként is értelmezhetnék, de a „művek jegyzékének” silabizálása elárulja, hogy a kronológiához ragaszkodás helyett, a kötetben a szerzői, szerkesztői ízlés, besorolás érvényesült, tegyük hozzá, nagyon helyesen. Ez a módszer a vállalkozó kedvű olvasónak lehetőséget ad az alkotói periódusok, más-más technikával, időpontban készült műveinek összevetésére, ami alkalmat nyújt a térbeli utazásra is a Kaposi-univerzumban. Végtelenül pontos Mucsi András művészettörténész könyvben idézett véleménye, miszerint a karakteres grafikákban Kaposi „… naplószerű, lírai jegyzetekben rögzíti benyomásait, élményeit…” A ceruza- és krétarajzokat visszafogott vonalaikkal, de a filctollal ábrázolt tájak is akár a festmények előtanulmányai lehetnek.  A festészeti alkotások tömbje az erős szikla, melyre az alkotó életműve építkezik. A Wehner által „lírai meditációként” meghatározott művek robbanásveszélyes muníciójának hatástalanításához, nélkülözhetetlen a fegyelmezett munka. A szerző megközelítésében: (Kaposi) „Művészetének legjelentősebb alkotásai minden bizonnyal azok a kisméretű, lágy, lírai hangvételű táblaképek, amelyeken egy-egy portrészerűen megragadott alak, illetve amelyek egy-egy bensőséges valóságrészlet: táj, város, épület, belső tér rögzült.” Valóban, az említett művek valóságreferenciái érzékenyen rezonálnak a külső és belső világ változásaira, és esztétikai, filozófiai értelemben tágas horizontot kínálnak a figyelmes szemlélőnek.

A fotókat rokonnak érzem a hatvanas években megújuló magyar filmek világával. A szűkre fókuszált fekete-fehér felvételek tárgyuktól függetlenül filozófiai töltetűek, soha nem önmagukért exponáltak. A valóságban megtalált részletekre koncentrálnak, s ezzel a közelítéssel teremtenek új esztétikai minőséget, gondolati gazdagságot. Jellemzőjük a hétköznapok különösségének megragadása, ami egyben az alkotó viszonya saját magához, és a világban elfoglalt helyéhez. Ha az ecset nem engedelmeskedik a kezet mozgató léleknek, akkor Kaposi esetében „egy talált tárgy megtisztítása” hozza el a föloldozást, járul hozzá az oeuvre kiteljesedéséhez. Munkásságában jelentős változás volt a fémkollázsok összeszerelése, melyeket különféle vasalkatrészekből, de a centrális tér középpontjában szinte mindig egy kerékkel készültek. Erre vonatkozóan a könyvből elevenítsük fel Kaján Imre muzeológus megállapítását: „Kaposi Endre… a kerék legősibb funkciójához igyekszik visszatérni, a mítoszhoz, ahhoz…, hogy a kerékben egyesül a világ sokfélesége.”  Az albumban szereplő műtárgyakat egy a „kertben” rendezett kiállításán fotózták, a kronogrammák láthatóan „megtalálták helyüket” a természeti környezetben.  Wehner Tibor tanulmányában kitér arra is, „hogy az alkotói és művészeti írói, művészetelméleti munkásság mellett Kaposi Endre rendkívül aktív művészetszervezői tevékenységet is kifejtett…”, de szó esik a pedagógia-művészetpedagógia munkásságáról is. A kötetben „Beszélgetések” címszóval egy interjú- és szövegválogatás, valamint alapos bibliográfia és repertórium segíti a tájékozódást.Kaposi Endre a veszteségekkel érzékenyen gazdálkodó ember, akinek képein a letörölt ecsetvonások is jelentőséggel bírnak. A hiányok erősebb tónusokat adnak a műveinek, ahogy az elnyelt kiáltások is fölerősítik a zajt. Érdemes forgatnunk a hiánypótló könyvet, mert talán jobban megismerjük a megismerhetetlen művészt, mert műveinek üzenete velünk jön a lapokról. (Kernstok Károly Művészeti Alapítvány, 2016.)

(Art Limes 2016/4)

A jóvátétel regénye

Györe Balázs Halálom után eltüzelni!

Györe Balázs követi fogadott mestere, Ottlik Géza útmutatását: a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. Művei igazolják saját helyzetének megítélését, ahogy mondja, kétségbeesésében fordul az íráshoz, mint egyetlen kapaszkodóhoz. Prózája többségében tragikus élethelyzetek feldolgozására épül. A krízisek kezelésére tett kísérletek irodalmi élményként adnak kérdéseket megőrző terápiákat. Legújabb regényében sincs másként, a Halálom után eltüzelni!-ben az életesemények dokumentumszerű leképezésével édesanyja alakját idézi meg, könyörtelen őszinteséggel vizsgálja hozzá való viszonyát. A szerző elmondása szerint „Kerouac hangsúlyozottan van jelen, idézetekkel is, nemcsak ebben, hanem más könyveimben is. Nagyon korán megragadott a vallomásos, őszinte prózája: ő sem talált ki semmit. Nem kérdezte soha: mi történne, HA? A valóság, a folyamatosan keletkező valóság szinte vallásos tisztelete jellemezte.” Györe évtizedek óta ezzel a látásmóddal ír, ennek eredménye, hogy regényeit e sajátosság okán akár egyetlen életkronológiai szálra is felfűzhetjük.

A Halálom után eltüzelni! fölfogható az apatörténetek (Halottak apja, Apám barátja) harmadik darabjának, vagyis nem csak az írói életmű folyamatosságában köthető hozzájuk. A szülőkhöz való lelki-érzelmi viszony tisztázása adja a három mű egységét. Az előző regényekben leírt mondatok néhol visszaköszönnek, de a mostani szöveg kontextusában más hangsúlyokat kapnak, új felismerésekre nyitnak kaput. Súlyos indítás a Kerouac-idézetek behívása. A minden körülmények között feltétel nélkül gondoskodó anyakép, a gyermeki bűntudat ábrázolása párhuzamok keresésére készteti Györét, a fiút és írót, és az őt követő olvasót egyaránt. „Amikor szükségem van valamire, neki van valahol egy pontosan olyan akármije – egy aszpirin, egy jégzsák, kötszer, egy olcsó spagetti-konzerv a konyhaszekrényben” írja Kerouac, míg Györétől az anyai szív jóságára egy gyermekkori példa: „Mondogattam is anyámnak, gyakran és erőszakosan, a kisbéri bicikliműhelyt, hogy vegyen nekem egy kerékpárt. Addig-addig győzködtük szegény anyámat, míg bele nem ment a vásárlásba.”

Egymás mellett futó és összecsiszolt valóságdarabokból építkezik, de az éleket, illesztéseket érdesre hagyja. Az olvasót a kimondott igazságok horzsolásának fájdalma löki a valóság szoba-konyhájába. A mondatok több síkon, disszonáns ütemben követik egymást. Ez az alkotói módszer a Barátaim, akik besúgóim is voltak -ban kristályosodott ki igazán, ahol az elbeszélő én személyes szövegei keverednek a történet hőseinek monológjaival, ami okozhat bizonytalanságokat az értelmezésben, de ezeket kioltja az ábrázolt élethelyzetek feszültségteremtő ereje. Az anyaregényben Györe ezt az alkotói módszert szülei naplójának, a megtalált dokumentumoknak, a más szerzőktől és magától visszaidézett szövegekkel használja, de itt az érzelmileg felpörgetett őszinteségből fakadóan egyre jobban érvényesül a leírt mondatok gravitációs tere, amelyek vonzásából nem szabadulhatunk. „.. rájöttem, hogy apám operációja után semmi nem változott meg anyám és apám között. Közöttünk! Vártam, ugyanis, a változást. Akartam. A műtét megadhatta volna. Soha semmi nem fog már nálunk megváltozni! Ugyanebben az évben írtam le:’Különösnek érzem anyám és köztem a kapcsolatot. Nem érzékelem, hogy (igazán) szeret. Megbánt, elkeserít. Tud erről? Ismer?’ ”

Olvasás közben felmerülhet a kétely, hogy miként rakhatjuk ki a valóság mozaikjait egységes táblaképpé, azonban a leírt emlékek, naplók, saját és vendégszövegek monomániás lendülete megteremti öntörvényű világát. Nem érezhetjük magunkat kényelmesen, mert akadnak olyan kínos pillantok, amikor a tetten ért leselkedők bőrébe kényszerülünk, és előbb-utóbb rádöbbenünk, saját hálószobánk ablaka alatt állunk. Az emberi kapcsolatok megfejthetetlen bonyolultsága hullámzik a történet földre hullott tükörcserepeiben. Ha film, talán a Bergman-trilógia fekete-fehér képeinek szürke tónusa festi a hétköznapokat. A beszédképtelenségbe fulladt emberi viszonyokat, amelyek mögött kudarcok szakadékai bújnak meg. A naplókba fojtott némaságot már semmi sem törheti át, csak az írás őszintesége. „Végérvényesen kiölődik a szeretet belőlem? Csúnyán kérdezem. Nem akarom szebben. Nem érdemli meg a szeretetnélküliség. Nem érdemel méltóbb szavakat. Semmit sem érzek. Anyám kórházban. Négy nappal ezelőtt operálták. Kivették a méhét, két petefészkét, a daganattal együtt. Most már nem tudna megszülni engem.” A regény valóságos alakjai, anya és fia tükör által homályosan látják egymást, az őket körbevevő világot, még nem tudják, hogy a szenvedés végső próbatételeivel megérkezhet számukra a vigasztaló kegyelem.

A bujkáló szeretet végül utat tör magának, kiszakad a lélekből, általa hangosan kimondatik a párbeszéd képtelenségéből eredő hiány fájdalmas felismerése. „Megtérnék hozzád, lakásodhoz, céduláidhoz, első szerelmedhez, receptjeidhez, Bibliádhoz, ágyneműdhöz, tányérjaidhoz, poharaidhoz, leveleidhez, bélyegedhez, tollaidhoz, gombjaidhoz, varrótűidhez, fehérneműidhez, konyharuháidhoz, foltjaidhoz, képeidhez, befőttes üvegeidhez, szögeidhez, polcaidhoz, szerszámaidhoz, rádiódhoz, gyertyáidhoz, törülközőidhez! Megérkeztem, itt vagyok! Fogadj be, vissza negyven év után, és bocsáss meg!” A gyógyulást nem ígérő betegség súlyos árnyékában kapaszkodik össze anya és fia, de az évtizedek alatt összegyűlt családi titkok vulkánszerű kirobbanása végletesen nehézzé teszi, hogy a szemrehányások közös sírásban oldódjanak fel. Györe egy személyben a beteg és önmaga terapeutája, eszköze a már sokszor említett könyörtelen őszinteség: „Érdekes módon soha nem volt bennem egy fikarcnyi félelem sem. Bármit lemerek írni, nincs finomkodás.” A betegségstációk, az emlékek, a múltak töredezett, néhol verset idéző rövid sorokban, az érzelmek lázgörbéjeként lüktetnek. A tárgyszerű leírások szálai az érzelmi megrázkódtatásokból eredő indulatos felkiáltásokkal és kérdésekkel alkotnak egy szövetet, melybe belesimulnak az ember életének mindennapi dokumentumai. A száraznak tűnő hivatalos levelek szövegei nem csak az adott kor hangulatát idézik meg a regényben, hanem biztos eligazodási pontokat jelentenek az időben, támpontok az adott kor értelmezéséhez. Györe ragaszkodik a szilárd tényekhez, de ennek ellenére a leírt szavak, mondatok mégis a valóság felett lebegnek.

Mélységesen emberi történetek ütköznek, olvadnak eggyé, válnak ketté, vesznek új irányokat, hogy aztán írójuk a legvégső kérdésre keresett választ egy napfényes délelőtt, a hamvakat elenyésző vízsugár fénytörésében találja meg. Györe a születéstől a halálig próbálja megfejteni, értelmezni mindazt, amit édesanyjával közösen megélt, megszenvedett. Kálváriajárásukat az apa ellentmondásos alakjának árnyéka kíséri, a tragikus feleség-férj viszony, ami a görög sorstragédiákat idéző fordulatokkal zárul. A Halálom után eltüzelni! az elszámolás, a jóvátétel regénye, az elveszettnek hitt anya megtalálása, elfogadása és elengedése, azzal a fájdalmas ottliki felismeréssel, hogy aki „meghalt, az is él, sőt, bizonyos szempontból csakis az él igazán.” (Kalligram, 2015)

(Új Forrás 2016/4)

Párhuzamos füves könyvek

Weöres Sándor Füveskönyv
Márai Sándor Füves könyv

A falon régóta ott függ Orosz István metszete. Rajta a művész munkásságnak védjegye, az anamorfózis, az átváltozás, a tizenkilencedik századot idéző vonalhálós rajz, mely mögött ott sejlik a világ filozófiai, szürrealista megközelítése. A darázstól egyszer kis híján búcsúznom kellett, de a női kezek mégsem emelték le a falról, (merthogy üres folt maradna ott, mint a szívekben tíz év együttélés után). Az ember ilyen helyzetekben (is) szükségét érezheti az orákulumnak, az isteni sugallatnak, az eligazító táblának. Végső esetben, (ha nincs kéznél a Biblia), találhat még könyveket, melyekben a szerzők megélt tapasztalatokkal dúsított esszenciaként, életrecepteket kínálnak az érzelmileg bizonytalan olvasónak. Noha óvakodunk az olyan közhelyektől, „két év múlva semmi jelentősége sem lesz”, „az idő majd segít”, Márai Sándor Boros (füves) könyvét forgatva, be kell látnunk, mindig helyük lehet a banalitásoknak: „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely a magyar gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől magyar: önmegóvó erő árad belőlük.”

A füves könyvek eredetileg a vadon termő és kertekben termesztett növények rendszeres leírását, orvosi hasznát és táplálkozási felhasználhatóságát tartalmazták. A későbbiekben a füves könyvek már a hétköznapi élet kisebb-nagyobb problémáival is foglalkoztak. (Kéznél voltak a háztartások polcain.) Az összegyűjtött bölcsességek a test és lélek gyógyítását szolgálták, amikor még a világ csak a nagy természeti és társadalmi kataklizmák idején fordult ki önmagából. Egyébként a maga módján működött. Nem volt igazságos, de kapaszkodókat adott, még ha az kormos gyertyafény is volt a kopár szobában. Zsoltár a vasárnapi istentiszteleten. Távoli harangszó a termőre fordult mezőn. A huszadik század emberének füves könyvei már a léleknek szólnak. A magányos tömegben utazónak. Az értékvesztett mindennapok díszleteiben otthont nem találó vándornak. Mai utódjának üzennek, a kereső, kutató, felfedezőnek, aki már bejárta a földrészek elhagyott szegleteit, de didergő szorongással szörföl a virtuális világ monitora előtt. Nem szeret egyedül lenni. Nincs ereje Tarkovszkij tükrébe nézni. Nem kívánja látni Kő Balázs népmesei kígyójának hátán a tudás almáját. Ha lenne mersze beleharapni, kinyílna előtte Weöres Sándor teljességet idéző univerzuma.

A napjainkban, a Helikonnál megjelentett két Füves könyv közül Márai örökbecsűje 1943-ban született. A dátumból (is) érthető, hogy az író miért ajánlja művét kedvenc ókori sztoikusainak, Senecának és Epiktétosznak, és az esszé műfaját megteremtő humanista Montaigne-nak. (Mellesleg barátainak, „És egy-két nőnek”, hogy tárgyszerűek maradjunk.) A mostani kötetet Kő Boldizsár illusztrációival vehetjük kézbe. A másik Füves könyv Steiner Ágota szerkesztői válogatása Weöres Sándor életművéből (A teljesség felé), tehát nem a költő szánta az emberi lélek bizonytalanságainak orvoslására, az erre a fonalra felfűzött opusokat. Mindehhez Orosz István grafikáiból, filmjeiből, esszéregényéből megismert filozofikus világlátás simul az illusztrációkban.

A két könyv között eltérés, hogy Márai eleve életvezetési tanácsokat írt füves könyvében, míg Weöres esetében (a már említett) válogatások alkotnak mozaikokból összeállított új egységet. A más műfaji megközelítés mellett a szemlélődő attitűd város és vidék ellentétpárjában, de még inkább a nyitott és zártabb élet különbözőségében ragadható meg. Márai (máshol közölt) emlékezése szerint, akkoriban a Margit-szigetre járt teniszezni tréneréhez („ne tessék futni, majd én kézre ütöm”), a levezető úszás után masszás, majd a Lánchídon keresztül autójával tért haza budai lakásába dolgozni. A kor sikeres írójának arcéle rajzolódik ki ebből a rövid anekdotikus elbeszélésből. Weöres az irodalmi sikerek csúcsán is megmaradt annál a visszahúzódó életstílusnál, ami egyébként a legjobb feltételeket biztosította számára az alkotáshoz. Nem voltak látványos társasági megjelenései, de lássuk be, ezt nem csak alkati okokkal magyarázhatjuk, akkoriban más idők jártak.

Márai életbölcsessége szerint a „Szeretetet lehet adni és kapni. Csak egyet nem lehet: szeretet zsarolni. S ezt nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek…A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret…” Weöres ezt írja: „Az igazi szeretet,/ mint a napsütés/magát senkitől nem sajnálja,/ magát senkinek nem kínálja./ Akinek kell, azé;/ barát, ellenség: neki mindegy,/ nincs érdeke/ és nem csábítja semmi se.”

Máraihoz hosszú ballonkabátot képzelek, sötétedő parkban homályos fényfoltokat vetnek a zörgő avarra az ostornyelű lámpák. A csupasz fák mögött ott zihál a város zaklatott forgalma, de érthetetlenül mégis csönd van. A háztetőkre csapódó párák kifényesednek a cserepeken, és ebben a hangos némaságban megszólal a folyó felől egy messzi hajókürt. Weöresnél halványuló nyárvégi napsütést látok, amolyan lusták kertjében, ahol otthonos minden virág. Kényelmes kerti széket, az asztalon üres teáscsészével. A megnyúlt árnyékok ismeretlen tájak katedrális tornyait rajzolják a gyepre. Még nem kell felvenni a kötött kardigánt.
A Márai életmű magyarországi újbóli folyamából a Füves könyv több kiadást megért, népszerű az olvasók körében. A mostani illusztrációkban Kő Balázs a templomablakok katedrálisüvegeinek keretében jeleníti meg a jellegzetes emberi tulajdonságokat. A rajzok ebből fakadóan (a szövegtől kevésbé elvonatkoztathatóan) valamiféle reneszánsz életérzést sugároznak, de inkább Pasolini fanyarabb, élettel telített stílusában. (A kötet része a Márai életbölcsességeit összegyűjtő sorozatnak, napvilágot látott darabjai még a Boros könyv, A négy évszak, előkészületben az Ég és Föld.) Orosz István a már emlegetett anamorfózis stílusjegyeivel a szemlélődő embert ragadja meg Weöres-illusztrációkban. Nem a szöveg textúrájához, konkrét jelentéséhez igazodik, hanem saját művészi eszközeivel rezonál a versekre, prózarészletekre.

Márai új kiadása és Weöres centenáriumi füves könyve olvasmányos szellemi napló (és mankó) lehet az élethez. Segíthetnek mérlegelni: jól élek-e, mire elég ez az idő, hová jutok az utamon. Néha úgy tűnik a javasolt gyógymódok ellentmondanak egymásnak. Ez sem baj. A döntést mi hozzuk meg, de előtte azért mégis olvassuk el Weöres Sándor versét: „Hagyd az eszméket, a színes szemüvegeket,/ láss a szemeddel, mint a gyerek./ Ne kövess egy-egy irányt:/ növekedj, mint az élőfa,/ fölfelé, lefele,/ s egyszerre minden irányba.” (Helikon,2013)

(Art Limes 2014./4.)

A bábokban ember van benne

Kiállítás a Kortárs Galériában

Lógnak a falról, posztamensen üldögélnek, egymáshoz támaszkodnak. Látszólag mozdulatlanok, mégis bármelyik pillanatban megszólalhatnak. Váratlan biccentéssel, karfelemeléssel életre kelhetnek. Bábok ők, embert formáznak akkor is, ha Egérkirályként trónolnak a Diótörőből, vagy éppen Csizmás kandúrként kalandoznak a képzelet világában. A gyermek- és felnőttmesék figuráinak színes és sötét, kedves és riasztó sokasága gyűlt össze a tatabányai Kortárs Galériában, ahol a városból elszármazott, most Kecskeméten élő Grosschmidt Erik bábtervező két évtizedes munkásságának alkotásai láthatók. Az óvodások és kisdiákok még önfeledten belefeledkeznek egy bábelőadásba, de a felnőtteknek készült előadások látogatói nem a színházak átlagnézőiből verbuválódnak. A szakmabeliekkel együtt szűkebb az érdeklődők köre, de van, és létezik. A bábozásnak óriási hagyományai vannak

Európában különösen a francia és cseh vonal az erős, az elsőre Kieslowski Veronika kettős élete is emlékeztethet, a bábjátékos filmbeli megjelenésével, az utóbbira Grosschmidt utal, miszerint a csehektől ránk hagyományozódott marionett bábok helyett, itthon minden bábtervezőnek meg kellett alkotni a saját, csakis rá jellemző figuráit. Magyarországon többek között Budapesten, Pécsen, Kecskeméten, Szombathelyen, Egerben és Békéscsabán vannak bábszínházak, bábos műhelyek és közösségek. Komoly színvonalon, olyannyira, hogy az Art-Limes művészeti folyóirat külön bábszámokat ad ki, a kiállítással egy időben éppen a XVIII. Bábtárat. A nemzetközi kitekintéssel is bíró periodikának komoly szakmai respektje van itthon és külföldön egyaránt.

„Alkalmazott képzőművészet a színházban. Így tudnám, egyszerűen jellemezni a munkám lényegét. Játék a színek, formák anyagok és az ember kapcsolatának kimeríthetetlen lehetőségeivel, világteremtő hatalmával. Ember van benne, ettől lesz teremtett világ, amely a játék megemel.” – mondja Grosschmidt Erik. A gyűjteményes tárlatán a kevésbé tájékozottak is láthatják, hogy a modern bábjáték messze túlhaladta a függöny mögül “billegtetett” bábok játékterét. A szereplőket már nem csak zsinórral, pálcával mozgatják, ha kell, a bábszínész belebújik az ember nagyságú bábfigura “bőrébe”, és így azonosul a szereppel, amit a mozgatott bábok között bábként kell hoznia. Nem kesernyés életfilozófiaként, inkább művészi üzenetként érvényesül a KFT örökifjú szövege, a “bábú vagy”.

Grosschmid Eriknek a kecskeméti Ciróka Bábszínházból indult el a pályája. Az ország szinte valamennyi bábszínházában dolgozott, és 1997 óta több mint ötven produkciót tervezett. Ciróka Bábszínház: Hófehérke, Gepetto és bábuja; Vojtina Bábszínház: A császár új ruhája, János vitéz, Mutatványos vitézek; Vaskakas Bábszínház: Brémai muzsikosok; Mesebolt Bábszínház: Minden egér szereti a sajtot; Budapest Bábszínház: Csizmás kandúr, Vadhattyúk, Túl a Maszat hegyen; Napsugár Bábszínház: Ármányos puncspancs; Kövér Béla Bábszínház: Szaszuni Dávid lakomája, Öt kis kínai; Bóbita Bábszínház: A kis hableány.

A Kortárs Galéria terének bábrengetegében nem tévedhet el az ember, biztos eligazodási pontot jelentenek, a mesékből felismert figurák. Operai világban bolyongunk, ahol még az Éj királynőjének sötét leple is ránk borulhat, csakhogy itt ijesztő banya képében terjeszti ki szárnyait. A kiállított báboknak meg van a maguk közös története, és ahogy haladunk csoportjaik előtt, érezzük, hogy a galéria zárása után összecsapnak a szépek és rútak, a jók és gonoszak. Hans Christian Andersen úr meseírói működése után nem lehetünk biztosak a győztesek személyét illetően.

                                                                                                                                 (Librarius online 2014. október)

A szembenézés bátorsága

Wehner Tibor Kovács Péter Halálversek – Halálrajzok

Szembenézni a létezés legnagyobb kihívásával. Keresni a feleletet, akkor is és úgyis, ha lehetetlen. Ez nem adhat felmentést. Egyébként meg kötelező. Mondhatni, ezért ír (a költő). Hiába minden halogatás, „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”. Kilenc éve lesz, hogy a Szépművészeti Múzeum alagsori kiállítótermébe keveredtem. A falakon Janet Brooks Gerloff képei József Attila verseire rezonáltak. (A „vers és a festmény” négykezeséből született meg „a kopogtatás nélkül” című megrendítő tárlat.)

Más árnyalatokkal, de hasonló a világa Wehner Tibor – Kovács Péter halál-versek halál-rajzok című kötetének. Eltérő érzékenységekkel, (majdnem) azonos válaszokkal. Ha Wehner korábbi (irodalmi) szövegeivel vetjük össze a prózaverseket, nem okozhat meglepetést nyers őszinteségük. A szerző (komoly) erénye eddig is a kendőzetlen (a mondatok textúrájában konkrétan tetten érthető) nyíltság volt, s ehhez mindig társult az a fajta (ön)ironikus látásmód, amely a levegőbe emelte a műveket. Most sincs másként. A „pontos sebészeti látlelet”-ben írja, „bemosakszom a halálhoz”, felütés máshonnan: „meghalni gyáva/ ezért bátran él tovább”. Újabb, a lényeget megragadó epigramma „közeleg feléd a halál/ vagy a halál felé közeledsz/ egyremegy”.

A szikrázó keménységű rövid sorokat erős sodrású prózaversek váltogatják a kötetben, groteszk élethelyzetekre épülő monológok. Mindazon sajátos jegyekkel, melyek Wehner írásait korábban is jellemezték. Ezek egyike, az eddigi életműben jól megfigyelhető, könyörtelen „látlelet” felvétele. A terápia írónak és olvasónak maga a mű, amely megszületik. A szerző (még) megőrizte „kibeszélési képességét”, nem enged a kísértésnek: „könnyű így megvonni azt a konzekvenciát, hogy talán az elhallgatás, a hallgatás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlünk”. Úgy látja, hogy egyetlen lehetőség – ”a semmibe foszló, artikulátlan üvöltés”. Citáljuk ide (helyén valón/ helytelenül) Ginsberget. Vannak élethelyzetek, az utolsó másodperc éteri csöndje (a halál metamorfózisa), az egzisztenciális lét hangos magánya (metropolis), amikor csak az üvöltés lehet a gyógyszer, (de a megváltást nem hozhatja el).

(Kiragadott. részlet): „a postáskisasszony halála (ön nyert)” című opuszában elhangzó életbiztosítási ajánlatra a versbeli válasz: ”engem kizárólag a halálbiztosítási kötvények érdekelnek”….”az életbiztosítási kötvénnyel/ elhalálozásom esetén szart se kezdhetek kész átverés az egész/ viszont a halálbiztosítási kötvény egy életen át kamatozik és így/ a halál pillanatában megüthetem a főnyereményt”.  Újabb példa a Wehner univerzumból arra, miként lehet valós élethelyzet ábrázolást abszurditásig fokozni: „láttam hogy a kisasszony kissé elmerevedett és végleg lehunyta a szemét/ és a következő kuncsaft minden próbálkozása hiábavaló volt/ az üvegfalba vágott szűk kerek beszélőnyíláson át/lehetetlen volt a szájon át megkísérelt/ újraélesztés”.

A próza- és drámaíró Wehner költészetét tematikájában rokoníthatjuk magyar pályatársakkal. A tavaly elhunyt Viola József markáns első kötete, a Kutyaszorító jut eszembe, de napjainkból Sajó László költeményeit sem hagyhatom említés nélkül. A világirodalomból (a halállal közvetlen párbeszédet folytató költők sorából) Gottfried Benn tabudöntögető költészete merül fel, híres-hírhedt versével, a „Férj és feleség átmegy a rákbarakkon”.
Miként ők sem, Wehner sem kíméli olvasóját. Megosztja vele minden szorongását: „a kérdés tehát az hogy mit hagy/ az ember maga után/ főként persze szennyet és mocskot sarat és váladékot”. Kedvezményes (irodalmi) utazást kínál a proszektúrán, ahol az alkalmi turistát megcsapja a tároló szekrények hidege, elvakítja a márványasztalok erős fényű lámpája, de tudja (él), kezében a hazautazásra szóló jegy.

A versszövegek monodrámájában, az ember biológiai létezésének elfogadhatatlan utolsó mozzanatának, a halálnak vigasztalan körbeírása nehezen lenne elviselhető a már említett (ön)ironikus szerzői szemlélet nélkül. Ennek eredménye azonban nem (önfeledt) nevetés, hanem (önkínzó) röhögés. A materiális leírásoknak nincs ellentételezése, a verssorok látszólag részvétlenek (menekülésre biztatnak). A lelket felszabadító kemény kimondás hideg élessége önmagában riasztónak ható gyógymód. A bátrabb (kitartóbb) olvasó azonban megtapasztalhatja, Wehner halálnaplójával pozíciót próbál nyerni, mint Antonius Block (a sakktáblán) A hetedik pecsétben.
A szerző legkínzóbb kérdése: „na most már feldobom a talpam/ vagy ha nem akkor végleg betiltom magam/…..aztán mindent befon a kíméletlen felejtés/ én is elfelejtem magam/ isteni állapot légüres tér a semmibe vesző szavak/ a szöveg észrevétlen elenyészése”.  A lét és idő heideggeri megközelítése sejlik föl a versekben és a műveket kísérő rajzokban. A jelenvaló lét és az idő előrehaladásával (határozottabb kontúrokkal) kirajzolódó halál előrevetített árnyéka készteti őszinte szembenézésre az alkotókat.

A Kondor Béla örökséget (is) folytató grafikusművész, Kovács Péter a kortárs magyar képzőművészet egyik meghatározó alakja. Munkásságának elhanyagolhatatlan része a könyvillusztráció. A korábbi évek jelentős vállalkozása az életmű e szegmensében a Zalán Tiborral való együttműködés volt, ennek különösen kiemelkedő kötete Zalán Fáradt kadenciák-ja, ahol a versek és rajzok egyneművé lényegültek. Miként a Wehner – művekkel való rajzos fúzióban, annak a korábbi megállapításnak a felidézésével, mely szerint (ebben az esetben) érdesebben érezni a rilkei „erősebb lét” közelségét. A látszólag szabadon futó vonalak időtlensége mögött fölsejlik a testet tartó váz egy-egy csontdarabja, a földből véletlenül kifordult koponyák üreges tekintete. A kimondhatatlannal és az ábrázolhatatlannal való küszködés kiemeli az esendő lelket, az így kívülről szemlélheti romlékony testi otthonát. Kovács Péter zaklatott, sűrített grafitvonalai, árnyalatai, fölsejlő formái önálló alkotások (a könyvlapokon is). A rajzok dinamizmusa, elsöprő lendülete a versekkel szimbiózisban új dimenziókat nyit meg. A szerzők közös könyvének újdonsága nem csak a halál tabujának föloldozására tett kísérlet. A kötet egyfajta közös alkotói performance (dokumentuma).

A (vers)szövegben: „…az igazság az hogy a lelkeknek az évezredek óta fennálló/ és állandósulni látszó torlódások miatt hosszú-hosszú/ kilátástalan várakozás a sorsuk…” A „várakozó listán a lelkek szekrényében” a folytatásban is a groteszk alapmetafora részletező leírásával húzza be végzetesnek tűnő örvényébe olvasóját, „és ezek a hangok és zörejek soha nem ülnek el” mert – ”rosszkedvében morog az Isten”.  Ez a megközelítés a wehneri próza- és drámavilág világszemléletének pontos lírai leképezése. A szerzőre jellemező abszurd és sziporkázó nyelvi lelemények fanyar füstöt hagynak maguk után. A groteszk sorok mélyebb rétegeiben azonban (kellő empátiával) felfedezhetjük a lírai én fájdalmas vallomását a halálról. Ha letesszük kezünkből a könyvet, a rekedt üvöltés utáni visszhangos csendben, tisztán hallhatjuk a kérdést, ami mindannyiunk lelkében “hangtalan vacog”.
Ebben a kontextusban érthetőbb, hogy a kiváló epikus Wehner Tibor miért a lírát találta érvényesnek saját halálfugájának megalkotására. Úgy tűnik, önazonosan leszállni az őszintéség bugyraiba versben könnyebben lehet. Mielőtt eldobnánk retúrjegyünk, érdemes megfordítani, hátoldalán apró betűkkel olvashatjuk”(biztos halál) olyannyira elfelejtenek, hogy meg sem kell halnod”. Egyébként „ohne anzuklopfen”. (Új Forrás Könyvek, 2013.)

                                                                                                                                           (Műhely/2014/4)

 Fiatalos huzat tapasztotta a képeket a falakra

Grotta II. a tatai várban

Fiatal képzőművészek tárlata nyílt meg a tatai vár törökkori bejárójában. A rusztikus kövekből épült boltozatos folyosó, mely a zordabb időkben az egyik bástyához vezetett, mostanság kiállítási térként működik. Az esemény kurátorai Kövesdi Mónika művészettörténész és Kammerlohr-Kovács László festőművész tavaly gondolták úgy, hogy a barlangként is meghatározható helyszínre tematikus képzőművészeti pályázatot hirdetnek, aztán annak sikerén felbuzdulva idén “Út/Utazás” tárgykörben várták a munkákat.

A tatai Kuny Domokos Múzeum művészettörténésze, Kövesdi Mónika szerint ezeket az alkotásokat az életkorból adódó lendület “huzata” tapasztotta a klasszikus művészettől tán idegen falakra. Ami azért is örvendetes, mert megfogalmazása szerint a cél az, “hogy a kortárs képzőművészet, méghozzá a fiatalok – művészeti egyetemek növendékei, illetve a pályán épphogy elindult ifjú alkotók – művészete gyökeret verjen a történelmi falak között, felhasználva annak a kontrasztnak a hatását, amit középkori vár, és a falai között működő történeti múzeum közege adhat.” Megjegyezzük, a tárlaton az évek számában már nem, de szemléletükben nagyon is ide illő művekkel, két olyan művész képviselteti magát, mint a baji szőlőhegy remetéje, Muzsnay Ákos (Zivatar, papír, vöröskréta), és a tatai Lévai Ádám, aki (Vacsora a halállal /Szindbád utazása Gasztronómiában III./papír, ceruza, tempera) értékes grafikai munkásságának újabb fejezetét nyithatja meg ezzel a sorozattal.
A tematika természetesen a legszélesebb értelmezést kínálta a művészeknek, akik nem riadtak vissza attól, hogy azt a legszabadabban értelmezzék. Megközelítéseik legalább akkor változatossággal bírnak, mint a megvalósításhoz alkalmazott módszereik. A figyelmes látogató, ha mágnesként nem vonzzák a nagyobb táblaképek, akkor már a belépéskor felfedezheti Birkás Mona performence-nek, “sellő rekonstrukció” egy nagyvárosi szökőkútnál, fotódokumentációját. Gombos Zsófia Vagabond-jának (olaj, vászon) vörös felületén hiperrealista tyúkok tipegnek a baromfiudvarból ismert pózokban. A sötét tónusú és szabályosnak tűnő alkotások sorából kifehérlik Görözdi Lilla Utazás űrhajóval (vegyes technika) című képe, az itt-ott érdesebben felvitt fehér árnyalatú színbe száradt gyermeki ceruzarajzok felé, meglehetős elszántsággal két preparált halfarokuszony halad. Lendvai Péter Gergely színes linómetszete mintázott mélytengeri halat idéz (Messenger), Varga Bálint Parabola antennája (grafit, farost) talán a magasból érkező képjeleken való hiábavaló utazásra utal, míg Varga Benedek Prófétájának (pasztell) zilált vonalai másfajta szellemvilág értelmezéséhez nyújthatnak kapaszkodót. Görözdi Rita (Lilla ikertestvére) vehette át a Mecénás Alapítvány díját az Út a szigetre (papír, kréta) sorozatáért, melyek légies könnyedségű rajzai a belső utazás megválaszolhatatlan kérdéseit teszik fel.

Tóth Norbert Giotto 2.-je a kő és bronz fizikai és esztétikai egymásra hatásának vizsgálata, Monok Balázs ready made-je (Utam során megkopott) bakancs, pénztárca, aprópénz installációban fogalmazza meg az út lényegét, Csernátony Lukács László Korean child with mask-ja (papír, vegyes technika) lefolyó rózsaszínével fest képet egy másik világról. Horváth András elgondolkodtató, egyedi fekete-fehér hungarocell nyomataival van jelen a tárlaton. Mórocz István a Zóna I. sajátos grafikai eljárásával (alulmaratás, hidegtű, mezzatinto) különös, távolodó táj érzékletét kelti a nézőben, melynek ellenpontozása lehet Kammerlohr-Kovács László olajfestménye az összetartó, szétnyíló színekben. Halmi Horváth István kasírozott vászonra vitt akrilje a vonalakból képzett mértani tér fegyelmezettségében talál felfedezni valót. Tata város díját Méry Beáta kapta meg három szőnyegtervéért (olaj, vászon, monotípia), amelyek soha nem volt egzotikus utazások emlékét is őrizhetik. Mint a képzelet.

                                                                                                                               (Librarius online 2014/8)

A némaság terei

Lois Viktor Megalázott embervilág Stációk 1-5.

 A Tatabányai Múzeum oszlopokkal tagolt üres terének padlóján Lois Viktor legújabb szobrai hevernek Mozdulatlanok és mozdíthatók. A fából faragott figurák mosógépdobokból készült őrlőgépek foglyai. Egy tenyérnyi gomb megnyomásával kiderülhetne az igazság, de még nem jött el a „beavatkozás bátorságának” ideje. Lois meghatározása szerint a művek hétköznapi élethelyzeteket ábrázolnak. „A pirosra festett gépi szerkezet a kihívást, míg a fából faragott alak az organikus emberi testet szimbolizálja. Egy központi kapcsoló indítja el a szobrok rezdülésszerű megmozdulását, ami a megalázás történetének origója” – vázolja a szituációt Lois, aki többször és nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy a folyamat beindítása a látogató döntésén múlik. „Felelőtlenül nem lehet visszavonhatatlan történeteket elindítani” – fogalmaz a művész, aki a mostani tárlaton visszatért a pályakezdő évek fontos alapanyagához, a fához.

LOIS AZ 1970-ES ÉVEK KÖZEPÉN-VÉGÉN FÁBÓL készült szobrokkal kezdte a pályát, amely aztán fémobjektekben, megszólaltatható hangszerszobrokban teljesedett ki, és lett sikeres. Korai alkotói korszakában fotókat, filmeket készített, performance-i is ismertek voltak. Ekkoriban házuk nyári konyhájában működtette a „Bánhidai Beteg Szamár” galériát. A fém alkatrészekből összeállított ironikus bútor, és erőgép sorozata után az igazi művészi áttörést a hangszerszobrok hozták meg számára. Ezek válogatása képviselte Magyarországot az 1993-as Velencei Biennálén. Köztük például a facsavaróhárfa, basszusradiátor és a hűtőborda-xilofon. Munkásságáért ekkor kapta meg a Munkácsy-díjat. Három év múlva ez a bővített kollekció került a Tatabányai Múzeum Ipari Skanzenjébe, az egykori XV/b akna bányászfürdőjének helyén megnyílt Hangfürdőbe.

Lois Viktor társakat talált saját készítésű hangszerszobrainak megszólaltatására. Ennek a törekvésnek eredménye a máig esetenként fellépő Tundravoice. A zenekar a kilencvenes években volt igazán aktív, az alternatív fesztiválok, események gyakori szereplője. Kedvelőik az őszinte megszólalásukat szeretik. A tundra monoton, sejtelmes, a sötétségen mégis áttörő hajnalának messzire hullámzó hangját fedezik fel zenéjükben. Az ősi népi és a minimal zene motívumai alkotnak sajátos, eredeti hangzást.

Lois a legutóbbi időben talált rá a fa és fém közös felhasználására. Ennek első manifesztuma a budapesti Neon Galériában 2012-ben bemutatott két műalkotás volt, melyek most a tatabányai újabb hárommal alkotnak tematikus együttest. Ez csak a jelenlegi állapotot tükrözi, mert az alkotássorozat új darabokkal gyarapodik majd, de a művész elképzelései szerint a régieket és újakat csak együtt lehet kiállítani a jövőben is. „Korszakváltáshoz érkeztem, amely nem csupán a felhasznált anyagok, hanem az alkotások mondanivalójában is tetten érhető. a közvetlen emberi kapcsolatokra szeretnék fókuszálni” – mondja a művész, miközben hosszas hezitálás után valaki rátenyerel a műveket mozgató kapcsolóra. Valóban leheletnyit mozdulnak a fém alkatrészek a fából faragott emberi testeken, de a zörejek a kétségbeesésig kitágítják a bekövetkező némáság terét. Halom forgácsig, sérült testekig, egészen a megfakult lélekig.

A HANGFÜRDŐ MEGNYITÁSA ÓTA szervezője és vezetője a nyaranta megrendezett KÉP-ZE-LET Nemzetközi Fémszobrász Szimpóziumnak a Tatabányai Ipari Skanzenben. Jelenleg Bostonban, az Amerikai Egyesült Államokban él, ahol a Contemporary Arts International (www.contemporaryartsinternational.org) művésztelep vezetője. Következő nagy projektje egy három kontinensre kiterjedő művészrezidens hálózat létrehozása, amely Ázsia (Tajvan), Amerika (USA), és Európa (Magyarország) alkotóművészeit fogja össze.

                                                                                                                                       (Librarius online 2014/7)

Egyre közelebb – újabb találkozás Toldi Miklóssal

Arany János Toldi Kass János rajzaival

„Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…”

Most, hogy soknál is több év után kézbe vettem a Toldit, bizony összeszorult a szívem. Az én „Toldim” bordó vászonkötésben volt, kopottasan, szorosan ott állt glédában a Verne-könyvekkel. Mellettük az Egri csillagok, a Tüskevár és a Petőfi „összes” sorakozott. Az Arany-életműsorozat egyik korai kiadásának zöld-arany példánya is ott árválkodott, benne „a walesi bárdokkal”. Téli estéken a konyha kályhájában már izzott a szén, apám az Amerika hangját próbálta beállítani a rádión. A hangszórókat takaró vászon közepén haszontalan óra díszelgett. Megállt rajta az idő. A valódi idő is megállt, amikor belelapoztam a Toldiba. Azt a Toldit valamikor az ötvenes évek végén adhatták ki, Kass János illusztrációi az 1964-es Móra-kiadáshoz készültek.  Mégis, ahogy belepillantottam a Széchenyi Könyvtárból megszerzett, Kass illusztrálta kötetbe, az otthon melege járt át. A rajzok valahogy „azonosak” voltak a gyermeki képzeletből megőrzöttekkel. Örömöt adott, hogy a Móra–Kárpáti 1975-ös második kiadását pedig megtaláltam a Kőrösi általános iskola könyvtárában. Esély ez arra, hogy napjaink olvasó kisdiákjai is találkozzanak a karton könyvborítón határozott vonalakkal megrajzolt daliával, akinek alakját így Kass rajzai is formálhatják bennük.

A művész a címlap-páron finom ötlettel, a kort megidéző kék-lila-piros harsonással jelzi, hogy hamarosan „Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,/Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.” A dinamikus mozdulatot  – a harsona megfújását – ábrázoló kép számomra egyben a históriamesélésre való utalás is, az olvasó figyelmének elnyeréséért. Észrevétlenül közvetíti az elbeszélő költemény feszültségét Toldi első megjelenése, az izmos, a vendégoldalt vállán tartó figura fekete-fehér grafikája, feje fölött a Nap narancssárga körkörös izzásával. Kass a történet illusztratív ábrázolásában a legkiélezettebb drámai pontoknál következetesen egyre nagyobb helyet ad a rajzoknak, melyek szélesebb terükkel „elrugaszkodást” kínálnak az olvasói képzeletnek. Ezt elsőként a Laczfi nándort idéző ábrázoláson fedezhetjük fel, ahol a piros-lila színek ellenére is érvényesül a szöveg sugallta kép:  „Délcegen megűli sárga paripáját,/Sok nehéz aranyhím terheli ruháját.” Nincs ez másként a folytatásban sem, ahol Toldi Miklós haragjában „Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,/Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála.” – a fekete-fehér grafika hátterében a faágak nyugtalan ide-oda hajlongása közvetíti a hatalmas indulatot. Ugyanezt érezzük Toldi bujkálásakor a nádas szélfútta nyugtalanságában, és a toportyánokkal való küzdelem megjelenítésekor.

Üzenete van annak, hogy Toldi fekete vonalas rajzokon jelenik meg előttünk, míg a külső világ figuráinak ábrázolásában ott vannak az élet élénkebb színei. Hősünk sorsa csak a vitézi párviadalra „színesedik” kékkel, lilával, aranysárgával: „Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;/Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott.” Jól tetten érhető ez a szigeten megvívott vitézi csata alakjainak egymásnak feszülésében, amely a győzelemről tudósító szövegben oldódik fel: „Nagy rivalgás támadt kétfelől a parton:/Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;/Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.”  A királyi jutalom elnyerésekor az uralkodó tónusokban gazdag alakja méltósággal magasodik a féltérdre ereszkedett vitéz fölé.  A rajzok bősége – érzésem szerint – filmszerű pergésével, a grafikai ábrázolás dinamizmusa pedig lendületével segíti az elbeszélt történet megjelenítését. Az illusztrációk mégsem tolakodóak, inkább észrevétlenek, mintha mindig a műhöz tartoztak volna. Egyenrangúak vele. Varázslat volt újra találkozni Toldi Miklóssal, elmerülni abban, miként láttatja őt – együtt és külön-külön – a két klasszikus, Arany és Kass. S újra megállítani az időt, olvasni a „csuda-dolgairól” írt és rajzolt krónikát. Hátranézve látom, ahogy alakja távolodik a végtelen rónán, de tudom, az évek múlásával így ér egyre közelebb hozzám.

                                                                                                                                                           (Art-Limes 2011/3)