A regényíró megtalált életei

Györe Balázs Amerikai grafit

Lakások, halálok utáni pakolások, szállításra váró bútorok, üres szobák, az életek során felhalmozódott tárgyak, apróságok, vitrinek polcain porosodó porcelánok, tabernákulumok rekeszeibe talált dokumentumok, fotók. Az értéktelenek tűnő tárgyak, az erre való érzékenység híján, az utódok számára elveszítik jelentőségüket, észre sem veszik a tárgyak lelkét, a hozzájuk köthető sorsokat, az örömökkel, fájdalmakkal, titkokkal terhes emberi életeket. A mindezeket körüllengő elvágyódásokat, a fotókon soha nem kifakuló emberi érzelmeket, az családtagok elbeszéléseiben összeérő, szétváló sorsvonalakat. Az író feladata ebben az esetben sem lehet más, mint nekiveselkedhet, leltározhat, számba veheti a halványuló iratokat, a töredezett fényképeket, újra előhívhatja az egyszer vagy ezerszer hallott történeteket. Ezt akár egy nyári kertben is megteheti, a szomszéd füvet vág, a gyermeke körülötte lábatlankodik, neki írhatja, hogy ne vesszen el az emlékezet kútjában, az egymásra illesztett kútgyűrűk mély sötétjében, mint ahogy Györe Balázs teszi az Amerikai grafit című regényében.

Ha valaki ismeri a szerző korábbi műveit, néhány közülük kronológiai sorrendben: Mindenki keresse saját halálát (1993), A valóságban is létezik (1997), Halottak apja (2003), Halálom után eltüzelni! (2015), akkor az Amerikai grafit esetében sem lepődik meg azon, hogy az író hajszálpontos mondatokkal ragaszkodik a valósághoz, saját létállapotáról tudósítja olvasóját, mintegy folytatja személyes életének történetét. Megfogalmazása szerint „a valóság mindig felülírja a fikciót”, ahogy mostani prózai művében is. Egy korábbi kéziratban elkezdett családi hagyaték feldolgozása az alapja a regénynek, az idő elvarrtnak látszó szálainak felfejtésével, nehezen megfejthető hallgatásokkal, lappangó titkok összefüggéseivel: „A hallgatásnak súlya van. A hallgatásnak múltja van. Megfizetem az árát.”

A grafitceruzák végigkísérik a valós szereplők életét, méreteket jegyeznek fel velük az asztalosműhelyben, netán angol nyelvleckéket a Centrál Parkban, süteményrecepteket a New York-i szűk szobában, leveleket írnak haza az idegen városokból, és ahogy telnek az évek, elkopik a grafit, csonkábbak lesznek a valaha délceg ceruzák, hozzájuk hasonlóan rövidülnek az anyagi gondokkal, betegségekkel, halállal nehezített életek. „ A ceruzát újra meg újra elő kell venni. Újra ki kell hegyezni, hogy használni lehessen.”, összegzi Györe a maga biztatására (is) ­­– a falusi elődök, ősök tapasztalatával -, a ceruza metaforájában az életet minden nehézsége, esetenként elviselhetetlensége ellenére, élni, csinálni muszáj hétköznapi kötelességét.

Györe a múlt mélyfúrásaival a létezés önazonosságát keresi regényében: „Minden család monumentális és szomorú, mint egy börtön, amelynek az udvarán jókedvűen sétálhatunk, de a kapuján nem léphetünk ki.” A konyhák tábláira kiragasztott, teendőkre emlékeztető, elintézésre váró ügyeket, üzeneteket tartalmazó cetlikből kirakható egy családtörténet, a regényben a dokumentumokból, az iratokból, a fotókból, a szereplők, az író belső monológjaiból kerekedik ki mindez: „Megtaláltam a tárgyakat, családi segítséggel. A tárgyak megtaláltak engem. A jelen időt. Az életét. 1989. június 29-ét, azt a napot, amikor megjelent Ottlik Géza ötödik könyve. Azt a délutánt, amikor először vettem fel olvasószemüveget, hogy jobban lássak. Azt a pillanatot, amikor farkasszemet nézve az írószekrénnyel, ülhetek úgy, hogy körülvesznek tárgyaim, az ősök által összegyűjtött és megőrzött áldott tárgyak.”

Az író az Ottlik életműből a Valencia rejtélyre utal, melynek titokzatosságával mintha rokonságot mutatna az Amerikai grafit, mint ahogy a titkok fényre derülésével is. Györe azt mondja: „akaratlanul megtalálnak az összefüggések”, s ehhez hozzátehetjük a példaképnek, követendőnek tekintett mester alkotói attitűdjével való azonosulás vágyát és képességét. A regénybe illesztett keresztlevelek, képeslapok, hivatalos iratok, receptek, angol nyelvleckék szövegei nem csak a kor nyelvezetét, az olvasó időbeni tájékozódását szolgálják, hanem nagyon hű képet festenek az adott történelmi és társadalmi viszonyokról, melyekben a regény hősei, az író anyai ágának felmenői élik mindennapjaikat. A dokumentumok így belesimulnak a regény szövetébe, a könyv bezárásával nincs olyan érzete az olvasónak, hogy bármelyik is elhagyható lett volna. Ezzel együtt pont és ellenpontként működnek az irodalmi szöveggel, akár a szaggatott szívritmus félreütései: „Az olvasó imádkozása a hiszekegy elmondásával kezdődik. Tekintettel az egyházi évszakokra s az ezeknek megfelelő titkokra, az olvasó örvendetes, fájdalmas és dicsőséges. A kis olvasó öt tizedből áll. Az olvasót jelenlegi formájában szt. Domonkos hozta be 1208-ban./Fájt a háta. A dereka. A háta jobban fájt. Ha imádkozott, nyugodt volt. Jó volt. Nem eresztette el magát, pedig már gondolt rá, hogy ruhástól végigdől az ágyon. Letette a rózsafüzért. Pillantása arra kis fényképre tévedt, amelyiken ő és kislánya, Olica látható. Szerette ezt a képet. Mindig vele volt, nála volt, jól látható helyen.”

Talán az eddigiekből az is nyilvánvaló, hogy az Amerikai grafit türelmet, odafigyelést igényel olvasójától, ami viszont megtérülő befektetés, hiszen ez a szerkezet látszólagos esetlegessége ellenére, nagyon összefogott munka, a tizenkilencedik század hatvanas éveitől egészen napjainkig hajlik a történet íve. Ha akarjuk, még az íróját is elképzelhetjük, ahogy kiválasztja ceruzagyűjteményéből, az aznapra éppen legalkalmasabb ceruzát, hogy a vonalas füzetébe lejegyezhesse: „Jó volt felfelé tolni a biciklit a hegyoldalon. Helyesebben: akkor nem volt jó. Fárasztó volt. Nehéz. Izzasztó. Rágondolni jó, most. Visszagondolni jó arra, amikor tolta föl a biciklit az emelkedőn. … Megállt, derekához támasztotta a biciklit, kiemelte a nyakában lógó tokjából a látcsövet és a szeméhez emelte. Belenézett, beállította az élességet. Kacskaringós út, szűkül, elvész a fák között.”

Ha elfogadjuk, amit Györe olvasójaként el kell fogadnunk, hogy az író a valóságból színről színre dolgozik, akkor nehéz magyarázatot találnunk arra, hogy mi adja minden művének mégis azt a különösséget, amely prózáját más dimenzióba helyezi a rögvalóságból. Nem gondolhatunk másra, csak arra a másik valóságra, amelyet az író lát, bizonytalanságaival és kérdéseivel láttat az olvasójával, mondjuk, most a sok szálból szőtt Amerikai grafit üzenetében: vállalnunk kell a ránk kiszabott sorsot, szembe kell néznünk a betegségekkel, tragédiákkal, vállalnunk kell a családhoz tartozást, tisztességgel kell élni és halni, ha lehet. (Kalligram Kiadó, 2017)

(Új Forrás 2019/1)

Olvasónapló

Földényi F. László A melankólia dicsérete

Terasznak hívom, de inkább erkély, ha lepillantok, otthonos mélységet kínál. Kapaszkodom a korlátba, guggolásokkal nyújtom a derekam. A felegyenedéskor lábujjhegyre állok, hátrafeszített karokkal, fejjel a napba néző ászanát utánzom. Megkímélnek a szédülések, nem kell hátralépnem, hogy rátenyereljek az asztalra. Túl vagyok a jezsuita metódusra épülő reggeli szemlélődésen, melynek befelé figyelését hétköznapi cselekvésekké oldják a fájdalmak elviselését ígérő tornagyakorlatok. Kitekerem a napellenző csíkos vásznát, a hőséget még visszatartja a közeli patak lombos fáinak erdőszigete.  „Láttam, ahogy fekszem a kissé megkopott, szélein rojtosodó takarón a fűben, a fiatal barackfa tövében, nem messzire a mogyoróbokortól, ahonnan apróbbnál, apróbb bogarak és rovarok raja kerekedik fel időről időre, hogy körberepülje, felderítse, majd ismét magára hagyja a földön fekvő emberi testet; … immár nem  magamat figyeltem, hanem egy idegen testet, azt a felejthetetlen, ma is bennem élő testet, amelyet gyermekkoromban pillantottam meg, a sportpályára menet, a klinikai épületek valamelyikének ablakán benézve. Életem első holttestét láttam akkor, mezítelenül, talppal felém fordítva.”

Földényi F. László A melankólia dicsérete című könyvét olvasom újra a késő nyárban. A teraszról, saját emlékképeim egyedüli birtokosaként, elképzelem lakóparki házunk helyén a hajdani szabad rétet, még az istállók silóinak jellegzetes szagát is érzem. Előhívhatom hasonló, megrázkódtató élményemet, amikor az iskolából hazafelé tartva, féktelen kíváncsisággal lestem a temető sírkövei mögül két rendőr hatósági szemléjét, hogy az elvágott kötél reccsenése, az öngyilkos férfi testének tehetetlen puffanása hazáig kergessen, és kísértsen a mai napig. A könyv bevezető kontemplációja a gyermekkori traumatikus halálélmény leírása, azzal a metaforával, melyben az időnek kiszolgáltatott, öregedő test megfeszül, így köti össze az eget és földet, ahogy majd egy későbbi fejezetben olvashatjuk, mint Klaus testvér kápolnája. A lélek mélységében kutató figyelem más dimenzióba helyezi ezt a személyességet, az ázsiai gyöngyhalászok egyetlen lélegzetvétellel történő merülésére emlékeztet, ahol nem lehet hibázni, hogy a búvárt ne ragadja el a mélységi mámor. Vertikálisan haladni vissza az időtlenségbe, a zajtalan csendbe, („a szavak kisemmizik azt, amiről szólniuk kellene”), szorongás nélkül szemlélni kiüresedett önmagunkat. A Zen tanítása szerint a lélek ilyenkor jut el a yugen, a homály állapotába, de ahogy a szerző írja: „a melankolikus nem bízik a végső magyarázatokban”. Földényi könyve érzékenyítő, bizonytalanná tevő és titokzatos olvasmány, mert nem vállalkozik arra, hogy konkrét válaszokat adjon saját kérdéseire, hanem a tudás és sejtelem összegzésével maga is keresi azokat a járható hidakat, amelyeken átkelhetünk azon a kétségbeejtő tapasztaláson, hogy életünk véges: ha „az ember szembesül azzal, hogy mennyire nem ura létezésének, akkor kel életre a melankólia.”

A kertben ülök a kényelmetlen széken, nézem a nyár éjszakai égboltját, a házból kiszűrődő tompa lámpafényben barátom a csillagászati távcső tengelyeinek beállításával bajlódik. Enyhült a nappali kánikula, talán már hűvös is van ezen a tenyérnyi területen, melynek gyepére ráesnek a fenyők, tuják árnyékainak sötétebb foltjai. Az okulárhoz tapadt szemmel látom a Vénuszt, a Jupitert és négy aprócska holdját a hatvanhétből, a Marsot és lélegzetelállító gyűrűivel a halványsárga Szaturnuszt. Próbálok jobban összpontosítani a melankólia istenéről elnevezett bolygóra, szemüvegem dioptriájához finomítom az élességet, hátha megpillantom a Cassini-rést, a gyűrűk közötti hézagot, miközben azon mélázok, vajon hányan bámuljuk most a csillagos eget, s eszünkbe jut-e, hogy galaxisunk is csak egy kis pont a világmindenségben. Földényinél olvashatjuk: „Mi hát a melankólia? Olyasmi, amit megneveznek már nem az, ami. Addig van jelen, amíg nem látni, ha pedig látni, akkor az már csak a ködképe.”, másfelől és másképpen: „Egyidejűleg lázadás és rezignáció, föltornyosuló életerő és magába süppedés, inspiráltság és bénultság”. A külső univerzum felfoghatatlan valósága elvezethet bennünket belső valóságunkhoz, ahol a Guadalupe felé utazót hosszan elkíséri az autóbusz ablakból látott vöröslő kősivatag látványa, s ennek üzenete az a belenyugvás, hogy életünk oka és célja ismeretlen.
A szerző A melankólia dicséretében különböző korok művészeti alkotásaiban kutatja, fedezi fel azokat a rejtélyes jegyeket, amelyek a melankólia jelenlétére utalnak, megerősítve azon megállapítását, mely szerint a melankóliában „belső erő” működik. Földényi olyan összefüggéseket talál a könyvében tárgyalt műalkotások között, melyek esetenként feltételezések lehetnének, de logikailag sem lehet kétségbe vonni valóságtartalmukat, mert a művek megközelítései, elemzései e vonatkozásban is elementárisan meggyőzőek. Valóság és fikció teremti meg a művészettörténeti hitelességet Giorgione A vihar című képének és Dürer Melancolia I. metszetének összefüggéséről, a festmény középpontjában a romos épülettöredékről és a metszeten ábrázolt polihedronról, a megmagyarázhatatlan egybeesés jelenségéről és jelentéséről: „túl a renden és rendezetlenségen: ez a melankólia.” A középkortól a kortárs alkotásokig terjedő műelemzések bizonyító erejűek, hogy „A melankóliában van valami többlet. Hogy ez micsoda, nehezen tudnám megmondani, de éppen ennek a többletnek köszönhető, hogy a melankólia bárhol fel tudjon tűnni. Nemcsak a le-, hanem a felhangoltságban is, nem csak a bánatban vagy az unalomban, hanem az örömben vagy az önkívületben is. A letargiában éppúgy, mint a koncentrált figyelemben.”

A Melankólia dicsérete olyan érzéseket is megmozgat olvasójában, mint a művek megismerésének vágya, csendben ülni a múzeumi pamlagon, nem törődni a béklyóba kötő idővel, nem törekedni a megértésre, az elfogadásra sem, hagyni, hogy a festmény életre hívja lelkünkben azt az érzést, ami hasonló ahhoz, amikor hosszú ideje idegen városban bolyongtunk, és a fáradtságtól elgyötörten meghúzódunk az egyik templom magányos padsorában. Földényi László a kultikus 2001 Űrodüsszeia rejtélyes monolitjának jelenléteit és eltűnéseit a Stanley Kubrick film képi és zenei áradásában a melankólia metafizikai jeleként látja: „Hibátlansága túlmutat az örökké változó földi világon”. Hans Peter Feldmann 100 év című fotósorozatáról megállapítja, hogy a nyolchetes csecsemőtől százéves aggastyánig készített felvételeivel a művész egymásra kopírozza az időt, melynek lassú szerként való hatása a felismerés: „az idő számára ijesztően közömbösek vagyunk”. A kortárs magyar festőművész Szűcs Attila képe az Előkészület a sötétségre éppúgy az elemzések tárgya, mint a világhírű Francis Bacon Három tanulmány Lucien Freudról, vagy Anselm Kiefer Az angyalok rendje című munkája.  Földényi értelmezése szerint a felsorolt művek mindegyikben tetten érhető a melankólia, az a fájdalmas hiány, ami láthatatlan fonalként vezet vissza Giorgione festményéhez és Dürer metszetéhez.

A Köln közeli falu, Wachendorf határában épült meg Peter Zumthor Klaus testvér kápolnája, amit a tizenötödik századi szerzetes és misztikus emlékének szenteltek fel. A kápolna keresése és véletlen megtalálása az „ólomszürke időben” transzcendens történetként idéződik fel a könyv lapjain.  A tizenkét méter magas kőhasábhoz farönköket raktak egymásra, ezután a sátorszerű építményt körbezsaluzták és így betonozták. A faanyag kiégetésével gazdagon hullámzó, érdes, fekete belső felület jött létre, a felül kialakított nyílás pedig utat enged a világosságnak és az esőnek. A zárt tér sötétjében a bejövő fény visszatükröződik a padló ólomfelületéről, Földényi F. László lényegi hasonlata szerint a kápolna „.olyan organikusan bontja ki magát, akár egy növény. Összeköti mindazt, ami lent van a földön, azzal, ami fent van az égben, a látogatónak pedig lehetőséget kínál, hogy saját létezését tágabb összefüggésbe ágyazva élje meg.” A kegyhely 2007-es megépüléséig alig ismert svájci építész gondolataira is reflektál a szövegben: „A stiláris megoldások, a gyakorlati, történeti szempontok másodlagossá válnak, s egyedül az válik fontossá, amit Zumthor ’a mély melankólia érzésének’ nevez.”

A mozi otthonossága régen eltűnt, a filmkészítők elfeledkeztek „a film kultúratényező negyven évéről”, amikor Fellini, Bergman, Bresson, Rohmer, Jancsó, Tarkovszkij filmjei a moziterem magányában művészi élményéket nyújtottak a nézőknek. Földényi azt a gondolatot nagyítja ki, járja körbe: „hogyan vette át a művészettől az áramvonalasság, a könnyen fogyaszthatóság” a hatalmat, éppen ezért a szerző alapvetése: „A melankólia napjainkban: szembeszegülés az általános társadalmi-civilizációs elvárásokkal.” Mire A melankólia dicsérete visszakerül a polcra, még tart a nyári meleg, de később kel a nap, hűvösebb a korlát fogása. A fecskéket sem látom cikázni az ereszek környékén, az angol muskátli felett fáradtan dongnak a darazsak. (Jelenkor Kiadó, 2017.)

(Új Forrás 2018/8)

Vádlók és vádlottak

Reichert Gábor Megfelelési kényszer

Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye az életmű kiadás darabjaként került a kezembe, és ifjúkorom egyik meghatározó olvasmánya lett. A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, régen volt, mindenesetre az utópisztikus történet ironikus, filozofikus világlátása egyszerre vonzott és taszított. Alig jutottam túl az önéletrajzi elemekben bővelkedő esszéregény, az Ítélet nincs, életkoromból adódóan, talán korai olvasásán, a katonai behívóparancs X-be szólított. A helyőrségben, különösen az első hónapokban, a szabadidő kimerült az alvásban, később már konszolidálódtak a viszonyok. Hozzáfoghattam túlélési stratégiámhoz, a lehető legtöbb időt fordítottam az olvasásra, amihez A Befejezetlen mondatot és a Feleletet is leemeltem az alagsori könyvtár polcairól. Ebből is következett, hogy őszinte kíváncsisággal kezdtem el olvasni Reichert Gábor Megfelelési kényszer című monográfiáját, melynek a Politikum és esztétikum összefüggései Déry Tibor ötvenes évekbeli művészetében az alcíme.  A szerző az ötvenes évek legnagyobb irodalmi vitájának, Déry Tibor Felelet című nagyregénye körül kialakult politikai és irodalmi polémiájának kor- és kórképét vizsgálja könyvében. Reichert úgy látja: „az 1952 őszén lezajlott vitának nemcsak a névleg megbírált szerző, hanem jóformán a magyar irodalom összes akkori írója ’vádlottja’ vagy ’vádlója’ volt.”  Mint írja, „az ötvenes évek pártkádereinek jelentős, mondhatni meghatározó irányító szerepük volt a művészeti és kulturális életben”, ennek az élén a Rákosi-korszak egyik ideológiai kulcsfigurája, a Felelet-vitát generáló Révai József állt. A monográfia kijelöli a regény helyét a Pierre Bourdieu-i „irodalmi mezőben”, górcső alá veszi a társadalmi és kultúrpolitikai közeget, melynek elvárása az írók felé a szocialista realizmus, „egy olyan elképzelt valóságé, amely a szocializmus realitás helyett, annak szimbolikus értékeit mutatja fel a befogadónak” hivatkozik Jevgenyij Dobrenko megállapítására. Reichert árnyalt analízise értéket teremtő kudarcnak tartja a Feleletet, „még ha nem is tekinthető Déry legjobban sikerült művének, méltó, arra, hogy a továbbiakban elmélyült elemzések tárgyává váljék.” A szerző filológiai alapossággal követi a regény sorsának további alakulását, mérlegre teszi a később írt művek viszonyát és összefüggéseit a Felelethez, legyen az novella, filmforgatókönyv, rádiójáték, vagy dráma. „Dérynek az „1955-56-ban írt rövidprózai alkotásai – mindenekelőtt a Szerelem című novellája és Niki című kisregénye – egyértelműen az életmű csúcsteljesítményei közé tartoznak”, s ezekre a művekre a Felelet-korszak alternatív lezárásaként is tekinthetünk. Ez a recenzió nem alkalmas arra, hogy teljes részletességgel kitérjek mindazon szerteágazó megközelítésekre, melyekkel találkoztam a közel háromszáz oldalon. Reichert Gábor könyve, az irodalmi tisztítótűzben időző Déry-életmű új értelmezéseit, összefüggéseit tárja olvasója elé, ezért a Megfelelési kényszer nemcsak a szakma számára lehet izgalmas. (Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2018.)

(artlimes.hu 2018.09.07.)

Árnyék(világok) a Grottában

Kiállítás a tatai várban

Az idén hatodik alkalommal rendezték meg a tatai vár törökkori átjárójában a Grotta (Barlang) sorozat kiállítását. A helyszín különlegességét fokozta még a nagy hőség, amely úgy tűnik, örök velejárója az augusztusi tárlatoknak. Ez azonban nem akadályozta meg a művészeket, sem az érdeklődő közönséget, hogy szép számmal jelen legyenek a verniszázson. A tavalyi kánikula adta az ötletet Kammerlhor-Kováts László festőművésznek, a kiállítás egyik kurátorának, hogy ebben az esztendőben az „Árnyék” legyen a Grotta tematikája. A kortárs fiatal képzőművészek közül ismét sokan gondolták úgy, hogy jelentkeznek műveikkel, azok árnyékaival a középkori falakon. Meglepő sokszínűséggel, frissességgel, nyitottsággal a világ és önmaguk felé. Üdítő volt látni az „árnyék” szabad értelmezéséinek lecsapódását, kikristályosodását a művekben, amelyek esetenkénti meghökkentő volta, erősebb inspiratív meditációs teret teremtett a látogatók számára. Különös élmény volt felfedezni Füleki Krisztina cím nélküli, rusztikus felületű papírplasztikáin a kintről beszivárgó fény árnyjátékait. Sejtelmesen kegyelmi hangulatot árasztott Karsai Kinga nemezelt gyapjú Angyal párja, erőteljesebb intonációt hordoztak Kammerlhor-Kováts László olajfestményei, az Árnyék nők. A világ iróniával színezett értelmezését tették lehetővé, a szent és a profán határán egyensúlyozó Tóth Norbert Középkori faltöredékei az árnyékszékkel (szekkó). Figyelemre méltó Aranyász Zita vegyes technikával készült Everyday is a challenge című objektje, rejtett rezonanciával feszül Lévai Ádám fájdalmasan groteszk Belső árnyéka, a Chimeria-sorozatból. Két grafikus, a Tatáról elszármazott Szabó Andrea (Detail, print), és a kaposvári Jónás Péter (Miskolci töredék, frottázs) kapott lehetőséget arra, hogy önálló kiállítással jelentkezzen a tatai várban. Minden kiállító művész külön említést érdemelne, még egy ilyen szerény írásban is, mert remek tárlatot nézhetnek meg azok, akik a következő egy héten belül, eddig van nyitva a tárlat, eljutnak a Grottába. Kövesdi Mónika, művészettörténésznek, a kiállítás másik kurátorának gondolataiból idézünk: „.a valóságost és annak árnyékát szemlélve a megfogható és megfoghatatlan, valóság és fikció viszonyáról beszélünk, miközben Platón ideáira gondolunk, a tökéletes dolgoknak a tűz fényénél barlang falára vetülő, torz árnyékaira. Ezek alkotják a mi világunkat, ezek közé az árnyékok közé tartozunk mi is.”

(artlimes.hu 2018.08.07.)

Vonzódások és választások

Szénási Zoltán Papírforma

Az idei könyvhétre jelent meg Szénási Zoltán legújabb kötete, a Papírforma, melyben az irodalomtörténész, szerkesztő az elmúlt tíz évben született kortárs magyar művekről írott kritikáit, esszéit adja közre. Az előszóban megosztja leendő olvasójával, hogy ne számítson a 2008-tól 2018-i terjedő évtized irodalmi trendjeinek bemutatására, mert a mostani kötetbe sűrített szövegek folyóirat felkérésekre és „személyes gesztusokból” született írások. A kötelező- és szabadon választott kritikák külön szálazása érdekes játék lenne, de tekintettel a kronológia szerint sorjázó szövegek minőségére, a lényeget illetően ennek nincs jelentősége. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy Szénási felkészült, alapos, érzékeny irodalomtörténész, aki szerkesztői gyakorlatának rutinjából adódóan (is) „érti és megérti” a szerzőket. A harmincegy írás mindegyikéből érezhető a művek iránti őszinte érdeklődés, a nyitottság és az alkotói erőfeszítések tisztelete. Ennek az attitűdnek egy mondatos erős példája: „Ritkán fordul elő, hogy egy fiatal költő első komoly jelentkezésekor olyan kötetet adjon ki, amely azután egész életművének meghatározó mércéje lesz.” Ha fiatalok, emeljünk ki másik szövegrészletet: „Az irodalom világába betörni kívánó fiatalok az új mediális közegben (ami a századelőn a nyomtatott sajtó volt) az interneten, blogszféra világában teremtik meg saját fórumaikat, birtokba veszik a fiatal irodalom intézményeit, s lendületet, életet, pezsgést visznek a kortárs irodalomba.” Valóban, a világhálón az irodalmi nyilvánosság új egyéni és közösségi terei teremtődtek meg, közülük a jobbak feltételezhetően integrálódnak a magyar irodalom meglévő (el)ismert fórumaihoz. A kötetben szereplő művek szerzőinek névsorában a fiatalok ( pl. Fehér Renátó, Áfra János) mellett, a Szénásihoz közeli korosztály elismert tagjait (pl. Danyi Zoltán, Gál Ferenc, Szálinger Balázs) találjuk. A vonzódásokhoz és választásokhoz újabb statisztika: egy szerzőt négyszer, kettőt háromszor, illetve kétszer is elért a kritikus figyelme. A hármas egységbe szerkesztett (Nagylevegő, Egyperces virrasztások, Helyi érdekű vélekedések) Papírforma személyesebb megközelítéseket ad Jász Attiláról és Vasadi Péterről. Talán kell némi elszántság ahhoz, hogy kritikai válogatást vegyünk kézbe, de az olvasás öröméhez új (eddig kimaradt) szerzők (pl. Cseke Ákos) felfedezése is járulhat. (Napkút, 2018)

                                                                                                                                                                                                                                                        (artlimes.hu 2018/07/17)

A valóság megfogható képei

Győri László Fordított pohár

A versek sajátja, hogy – a borokhoz hasonlóan – ismerkedni kell velük, megforgatni a pohárban, szemlélni törékeny kehelyben tisztaságukat, érezni illatukban a tágasabb világot, ízükben a kiérlelt munkát, ehhez azonban esetünkben néha visszájára kell fordítanunk a poharat. Győri László legújabb kötetében hagyományos, klasszikus, fanyar költői világot teremt, ahol a pátosz megbújik az ironikus látásmód kulisszái mögött. Új nézőpontokat talál a saját univerzum kiteljesítéséhez: „a napi kis cselekedet / árnyékán nőve, a szebb / az érthető, fogható / valóság, a nagy való, / az örök realitás, / a vaskos kalamitás, / mely örökké visszatér, / mint kín és szenvedély.” (Hajtogatás) Győri költészetének fontos eleme a szikár paraszti létben eltöltött gyermek- és ifjúkor felidézése, munkásságában ennek jelentős prózai lenyomata a Kései éden. Mostani könyvében is határozott kontúrokkal, a valós történetek felett lebegő, erős képekkel vannak jelen az orosházi évek: „mit látok, ha nézek, mit ha fölpillantok, / csak tejjé istenül Héra tőgyű barmot, / …a kapun kidőlnek, s ballagnak lassan ki a legelőre, / az idő keskenyül, alig férnek már ki rajta, újat kellene szabni, de nincs, aki leszabja. / korhadó tetején merengek lovagló ülésben, / kifelé?befelé? és most van-e vagy régen? / kizuhan a kapu, lassan kidönti alólam / az, aki csukta, az, aki voltam, hogyha voltam.” (A kapu)

Kötete naplóként is olvasható, tetten érhetők benne a hétköznapi tennivalók gondosan regisztrált lenyomatai úgy, hogy a versek sajátos filozofikus látásmódjukkal elemelkednek tárgyuktól: „Azt a régi vasalást,/Mikor anyám keze járt / A vásznon, a lepedőn, / Túl téren , az időn. / Ha vasalok, ő vasal, / Csakhogy meghalt, itt a baj, / Az a gond, a sír alatt / Szítja már a parazsat.” (Vasalás) A szavak egymásra rétegződése rejti el az érzékeny megközelítéseket, melyek tárgyiasultságukban az egyetlen, örök vers megírása felé mutatnak, hiszen Győri László is azok közé a költők közé tartozik, aki nem tekinti érinthetetlen monumenteknek műveit, nem bízza csak az időre, esetenként maga is újraalakítja a verseket, hogy így adjon teljesebb értelmezési formát.

A falusi múlt és városi jelen találkozásában, ütközésében szikrázik fel – Báthori Csaba megfogalmazásában – ez az „eredetileg népiességre hajló, de végül a város vonzásában megerősödő költészet”: „Iszapot hord a Szárazér, / ha mozdul egyáltalán / valami vízszerű telér / egy-egy jó eső után. …Elértem hát az Óceánt, / de maradt a Szárazér. / Szárazabb, mint a kővilág, s keserűbb a semminél.” (Szárazér) Győri László költészete az évtizedek sodrásában még inkább letisztult, csiszolódott, de a versek megőrizték nélkülözhetetlen érdességüket, hogy a ráismerés fájdalmával és örömével egyszerre sebezzenek és gyógyítsanak. Verszárványokban őrzi a falusi gyermekeknek kötelező munka, az aratás forróságában délibábként jelen lévő, de nagyon is valós élet családi terhét: „Estig, estig, estig, örökre napestig. / Rekkenő, hév napon. / És a szőttes egyszerre kifeslik, / a hűs hold fénybe von. / ’Ezt kerestem, az utolsó szálat!’- / hallom apám szavát. / Mit arattunk?Hulló gabonánkat, / hogy éljünk legalább.” (Az utolsó szál) Költészetében a klasszikusokat előhívó stílusok érvényesülnek, ahogy maga is beszél erről: „a nyugatosok vagy az Újhold-nemzedék hangvételéhez igazodom, illetve Illyés költői nyelvét érzem még mindig, ifjúkorom óta példának.”

A hatvanas évek végén, ifjú költőkből alakult „Kilencekkel” való sorsközösség érzelmi kötődései nyilvánvalóan megmaradtak, de az onnan induló költői pályák értelemszerűen nem azonos irányokba, és terjedési sebességgel találták meg helyüket az irodalomban. Az Elérhetetlen föld nemzedékéhez sorolt Győri életműve a hallgatás mezsgyéjén egyensúlyozva haladt a maga útján, s a kezdetek erőteljesebb, a közéletre is reflektáló hangjától eljutott a mai szemlélődő versvilághoz: „A kert üres tányérján / nevetés maradéka, / egy félrebillent kanál, / egy lerágott szenvedés. / A zöld kert asztalán / érintetlenül / egy pohár sírás / amelyet nem ittunk ki.” (Egy nyári délután maradékai)

A lapokon tetten érhető elégikus hangvétel nem pusztán az idő múlásának következménye, hanem a Győri költői megszólalásaiban mindig is jelenlévő távolságtartó szemérmesség, amelynek maszkja mögött azonban ott rejlik az íráshoz nélkülözhetetlen őszinteség keménysége: „Magamhoz mégis van közöm, / lehet, hogy mégis más vagyok: / gyűlölök, szeretek, olvadok, / s jóvá vés majd ötvösöm.” (Azonosság) A lírai művek az anyanyelv, a költői mesterség magabiztos birtoklásával születnek, egységes világképet rajzolnak olvasójuknak, melyben kiemelt szerepe van a nógrádi zsákfalu csöndjében lejegyzett, a természeti jelenségek megfigyeléséből eredeztethető verseknek: „Isten megteremti, / mert jó, a madarait / köti, nem ereszti, / őrzőjük egyre nekik. / …Etetgetem őket, / minden mag új haladék, / a látványért főleg, / nem értük, önmagamért.” (Gondviselés) De vegyünk egy Goethe-vers Győri-féle tükröződését: „Járom az erdőt / egymagamban, / járom az erdőt / önmagamban, / magamban, bennem / minden erdő, / én vagyok ő, és / egy a kettő.” (Erdő) Az idézett verspéldákban kristálytisztán felismerhetjük a kötet címében megbújó leleményt, mely szerint a Fordított pohár metaforaként lefedi azt a költői törekvést, hogy a versbeszéd hétköznapi történései a valóság elmélyültebb megismerését kínálják. Mintha a nyári teraszon talpára fordítanánk az asztalon az üvegpoharat, hogy vékony falának tisztaságát ellenőrizzük, mielőtt töltenénk bele a pincehideg borból.

A ciklusok nélküli kötetben természetesen érződik a tematikus rendezettség, külön egységet képeznek az elment barátoknak ajánlott versek, amelyek fájdalmas szembenézések a saját idő múlásával is: „Félreálltam a tetemednél, / milyen furcsa, hogy pompa lettél. / Bocsásd meg, hogy én itt maradtam, / hogy maradtam, még megmaradtam.” (A csillagjáró), vall az Utassy József halálakor írt versfohászban. Győritől nem idegen a költői játék, éppen a klasszikus verselés iránti vonzalma okán mutatja meg magabiztos otthonosságát a nyelvben, tesz formai utalásokat (is) a kedvelt elődökre: „Nem nézem az örök szennyet / itt lenn, / mert nem tudom, hová menjek / innen. / Hazám nyúzott erkölcsére /látok, / a varjú mint dögtérre / károg.” (A látvány) Megmaradt a francia költőóriások iránti vonzalma, Baudelaire előtt külön versben tiszteleg, A régi költők dicsérete egyik versszakában pedig ezt olvashatjuk: „Ha Villon mesterre ismertek / mindjárt a saját soraimban, / nem tévedtek, s ha jól figyeltek, / azt is látjátok: így akartam.” Kevésbé ismert műfordításaihoz is innen talál költőket, mint ahogy szinte minden kötetében észrevehetjük ezt a frankofón rokonszenvet: „Párizs mindig új látványba mártott. / Láttam a tornyot, a Monmartre-ot, / a félbolond énekesnőt. / Pénzre, dicsőségre esdőt? /A vén szatyor, csupa csontbőr, egy sanzont nyökög, de tiszta szívből.” (Képmutogató)

Győri László lírai világa az élet kis jeleneteiből építkezik, ezekből születnek meg azok a kesernyés, metafizikus megközelítések, melyekben a költői szubjektum a „cseppben a tenger” metaforájában lesz egyre teljesebb. A leírt szavak az évtizedek haladtával súlyosabban nehezednek, de megőrzik játékosságukat és hitüket, hogy a versekben nem csak a költő, de olvasójuk is otthonra találjon: „A hó elolvad, a tájat az idő messzire sodorja, / s fölkel a jel, a nagy nap, a forma, a forma, / elhalványul, ami volt, új képet fest az ecset, / de megtette jóslatul, amit csak megtehetett.” (Egy Segantini- képre) (Napkút, 2016)

(Új Forrás 2017/6)

Szalmaszálakból a világ

Bertók László Firkák a szalmaszálra

A legutóbbi Bertók László kötet darabjainak születését apró cédulákon, irkák gyűrött füzetlapjain, letépett újságszéleken képzelem. A lélek és a test fájdalmainak, hol erősödő, máskor halkuló morzejeleinek gyűjteménye a Firkák a szalmaszálra. A nyolcvan éves költő meghatározó kérdése: Most akkor az utolsó szalmaszál tart?/Vagy firkáid tartják a szalmaszálat? (Szalmaszál). Életkorából adódóan gyakran karcos kórházi ablaküvegen át látja a világot. Az orvosi műszerek hideg érintésével, a kórisme kutatásának elviselésével: Vájkálnak benned/ujjal, tükörrel, katéterrel,/de azt egyik sem, amit érzel. (Vájkálnak benned). Az idő a hypoval fertőtlenített folyosókhoz, a kórtermekben kipárolgó testek álmaihoz köti. A lelki és testi kínok a mindennapok részei, a művek ebből fakadóan pengeélesen jelenítik meg a létezés földnehéz és porkönnyű valóságát: Koszorúerek? Meszes csigolya?/Ízületek? – Most akkor mi baja? (Mi baja?) A szövegekben az öregkor egészségi gondjainak nyűge sokszor összefut az idősek jelenkori társadalmi helyzetének megítélésével. Ennek a felismerésnek az ironikus fanyarsága az utolsó erős rímszóval fordul át keserűségbe: Neve nyugdíjas, foglalkozása beteg,/ha nem tud szakmát váltani, belegebed. (Neve nyugdíjas).

Egy jezsuita szerzetes szerint, ha tudomásul vesszük az igazságot, akkor eljuthatunk a szabadságra. Bertók László tömör versformai mindig is ebbe az irányba mutattak – mutatnak: Kifelé az időből, befelé a térbe…/Lehet, hogy egyszer csak rálátsz az egészre? (Lehet, hogy?) A kétsorosok rövid vakuvillanásokkal világítják meg a belső és külső történéseket: A lélek rebben, emelkedne,/s zuhan vissza menten a testbe. (A lélek rebben).  A megidézett sorokból is kitűnik, a szalmaszál szövegek korántsem törékenyek. Ha valakinek megadott gyermekkorában a szalmakazlak mászása, jól tudja, a szalmaszálak sebeket
A kimondhatatlannal való szembenézés a költészet nyelvén nagyon is kimondható: Mozogni, menni el, menekülni tőle/hogy amíg utolér, ne legyen előnye. (Amíg utolér). Bátor belenyugvással cipelni a jövő egyes szám első személyének súlyos terhét: (egyszer) én fogok meghalni. A betegségek fogságában nincs amnesztia, legfeljebb kényszerűen bölcs belenyugvás: Hátrál, nekifut, harcol ellene,/aztán legyint, egyezkedne vele. (Hátrál, nekifut). Mi végre a szenvedés? Az örök kérdés misztériuma mögöttesen teremtődik meg a versekben. Az elsődleges felületen ott van a napi túléléshez nélkülözhetetlen önirónia. A felülemelkedés, a távolságtartás, hogy a művekben még láthatóbban rajzolódjon ki a valóság. Azért, mert letudtad a nagyobbik részét,/ne hidd, hogy ajándékba kapod a végét. (Ne hidd).

A szalmaszál szövegek szikárságukkal hozzák létre a bertóki versbirodalom új tartományát. Az önazonos költői személyiség kétsorosai ismét bizonyítják költészetének megújulási képességét. A most közreadott könyv versei érzékeny rezonanciái a belső és külső világ jelenségeinek. Világlátásuk szilárd kötődéssel kapcsolódik szonett sorozatához (Három az ötödiken, 1995), a haikuk háromkáihoz (Háromkák, 2004), a prózaversekhez (Hangyák vonulása, 2007), hogy a kiteljesedett pálya néhány kiemelkedő vonulatára hivatkozzunk. Ha alaposan szemügyre vesszük, értelmezzük a Firkák a szalmaszálra minimálisra redukált szövegeit, észlelhetjük, hogy az alkotói módszer az optikai zoom működéséhez hasonló. Közelítéssel nagyítja fel a jelenségeket, hogy igazán a mélyükre lássunk. A kétsorosokról eszünkbe juthat az intervall módszer, amikor a gyors rövidtávú futások közti mozgással eltöltött pihenőidők tesznek képessé a hosszabb távok eredményesebb teljesítésére. A versek is kikövetelik olvasójuktól a lélegzetvételnyi szüneteket, hogy erősebb lélekkel kövesse a költőt életmaratonján.

A történelem, a politika, a múlt traumái jelen vannak a költői életműben, értelemszerűen a mostani kötetben is, ahogy erről az egyik interjúban nyilatkozik: „Engem 1955-ben, tizenkilenc éves koromban megaláztak, megkínoztak, börtönbe zártak, töröltek a főiskoláról a verseim miatt. De hát én nem akartam politikus lenni soha, csak költő.” Ennek az időszaknak feldolgozásával foglalkozik önéletrajzi, korabeli iratokkal dúsított prózai műve a Priusz (1994). A szalmaszálakban is megtalálhatjuk azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak zárványokba rejtett lenyomatait: Futnál, repülnél fölfelé a lejtőn,/ s cirkli, etető, nincs kilincs az ajtón. (Ajtó, 1955). Az ifjúság fájdalma és az öregkor szenvedése különös szintézisben ragyog fel az előzővel szomszédos kétsorosban: Ifjan, a börtönben összeestél egy zsák alatt./Vénen, a bőrödben a rab is, a zsák is te vagy. (Zsák alatt). A vers önkéntesen szűkre szabott cellájában a költő a megélt tapasztalatok olyan összegzését adja, amely a végtelen horizontját kínálja olvasójának.  Nem a magasban elhelyezett cellaablakon, inkább a befelé forduló csendes magányban.

A bertóki líra változó világában az alkotó nyitottsága és műgondja – a jobb híján közéletinek nevezett versek esetében – is tetten érhető. Az életmű egészének meghatározó vonása a (köz)ügyek iránti érzékenység. Az ilyen indíttatású szalmaszálakra feljegyzett sorok nézőpontja természetesen tágasabb a napi történéseknél, holott nyilvánvalóan azokból építkezik. Ha nyakad s vállad is lecsavarhatnád,/akkor mi fájna? Az utca Az ország? (Séta). Még akkor is, ha az ifjúság éveire emlékeztető plebejusi indulat idéződik fel: Mert nem tapsolod vele, hogy milyen jó,/ folyton ezt röfögi, mindenki disznó. (Disznó). Megtalálhatjuk azt a csalódottságot is, amelynek okát a közösségi álmok (és ügyek) valóra váltásának elmaradásában sejtjük, s az ebből eredő lemondó hiányérzetet: Az altató, hej, ha húsz éve kikapcsol, /már ébren sem álmodsz, se jobbról, sem balról. (Altató). Roskó Gábor groteszkbe hajló rajzai is ebbe az irányba mutatnak. Az oldalpárokat átkötő illusztrációk grafikusa értő olvasója a Bertók verseknek. Sajátosan ironikus látásmódja nem idegen a társadalomi visszásságokat bíráló versektől. Mintha mozgásban lennének a sorok közt bujkáló figurák karakterisztikus vonalai.

A Bertók könyv versei három tematika köré csoportosíthatók, de ezek nem különülnek el egymástól. Hullámzásukban állandó érintkezési pontokat találunk, így a fiatalkori igazságtalan meghurcoltatás lélekbe égett emlékeiben, a napjaink közéletére reagáló ironikus reflexiókban, a betegségekből eredő elesettségekben, a halálra utaló mondatokban. Ez utóbbiról Bertók László így fogalmazott: „ami megszületik, az el is múlik, de ezt nem szabad lemondóan és passzívan tudomásul venni”. A költő ellenszere nem lehet más, csak a versírás, az orvosi kémia szerei a testet gyógyíthatják, de a lelket csak az alkotás folyamata, a megszülető művek: Altatót ad, s megtoldja, hogy „Hát/magát aztán jól megkínozták.” (Éjszakás orvosnő)

A test idegpályáinak fájdalmai kiélesített megfigyelési képességeket hoznak létre a lélekben, s ennek kétsoros lenyomataiban közös szenvedéseink sűrűsödnek össze. Érzéki megtapasztalásuk ugyan személyes, átélhetetlen mások számára, de az ebből eredő üzenetek, vagyis a versek nagyon széles kaput nyitnak mindnyájuknak. Életkor, érzékenység, bátorság határozza meg mennyire merünk belesni: Felállni, lépegetni, menni, menni…/Amíg meg tudod tenni, ennyi… Semmi (Semmi). Az öregség létállapota adomány és nyűg egyszerre, a következtetés ebben a helyzetben sem lehet más, mint a túlélés: Mielőtt föladnád, elzsibbadnál végképp/ elkap a spontánlüktetés, a még…, még…(Spontán). Ezt egészíti ki Bertók László szemérmes vallomása: Mert a konklúzió mindig ugyanaz lesz,/mint az anyaölbe, menekülsz a versbe. (Konklúzió), annak a morális magatartásnak a példája, amely végigkísérte munkásságát, amely hit a vers tisztaságában és erejében. Ezért fontos ez a kötet, az ebben olvasható kétsorosok is szilárd építőkövei a példamutató életmű egészének. (Magvető 2015)

(Új Forrás 2017/2)

Szélesre tárt ablak

Wehner Tibor Kaposi Endre

Mióta ismerem, különös rokonszenvet érzek Kaposi Endre művei iránt, közelállónak érzem magamhoz világlátásának törékeny szikárságát, végletes rejtőzködését, az alkotásaiban fölsejlő csöndes elszántságot, azt a morális következetességet, mellyel évtizedek óta önmaga megismerésének útját járja. Sokirányú művészi tevékenységét foglalja össze a Wehner Tibor művészettörténész jegyezte reprezentatív album.

A Wehner vázolta családi triptichon, apa- fiú- gyermek szimbiózisában láttatja azokat az életesemény-összefüggéseket, melyek hatással voltak Kaposi Endre alkotói világára. A festőművész Kaposi Antal, az Esztergom ihlette táj „mély tartalmakat” megragadó, „festői érzékenységgel és mesterségbeli alázattal” megfogalmazott Esztergom ihlette táj apai öröksége, és a „fantasztikusan impulzív műveket termő” festőművész fiú, Kaposi Tamás tragikusan korai, fájdalmas halála. Ezek a lelki poggyászok tartoznak a megtorpanások és újrakezdések mozaikjaiból kirakható Kaposi Endre életműhöz, melynek energiáit a nyugtalan útkeresések adják, s azok irányai mindig a legbelsőbb tartományok felé mutatnak. Teherként az elhagyhatatlan alkotói kételyekkel, melyek nélkül nehezen képzelhető el a valódi művek születése, és Kaposi esetében valódi, megszenvedett művekről kell beszélnünk.

Wehner Tibor könyve szélesre tárja azt az ablakot, amelyen keresztül kellő távolságból és szükséges közelségből szemlélhetjük az eddigi életművet. Az alkotások tematikai csoportosítását és bemutatását formailag merev keretként is értelmezhetnék, de a „művek jegyzékének” silabizálása elárulja, hogy a kronológiához ragaszkodás helyett, a kötetben a szerzői, szerkesztői ízlés, besorolás érvényesült, tegyük hozzá, nagyon helyesen. Ez a módszer a vállalkozó kedvű olvasónak lehetőséget ad az alkotói periódusok, más-más technikával, időpontban készült műveinek összevetésére, ami alkalmat nyújt a térbeli utazásra is a Kaposi-univerzumban. Végtelenül pontos Mucsi András művészettörténész könyvben idézett véleménye, miszerint a karakteres grafikákban Kaposi „… naplószerű, lírai jegyzetekben rögzíti benyomásait, élményeit…” A ceruza- és krétarajzokat visszafogott vonalaikkal, de a filctollal ábrázolt tájak is akár a festmények előtanulmányai lehetnek.  A festészeti alkotások tömbje az erős szikla, melyre az alkotó életműve építkezik. A Wehner által „lírai meditációként” meghatározott művek robbanásveszélyes muníciójának hatástalanításához, nélkülözhetetlen a fegyelmezett munka. A szerző megközelítésében: (Kaposi) „Művészetének legjelentősebb alkotásai minden bizonnyal azok a kisméretű, lágy, lírai hangvételű táblaképek, amelyeken egy-egy portrészerűen megragadott alak, illetve amelyek egy-egy bensőséges valóságrészlet: táj, város, épület, belső tér rögzült.” Valóban, az említett művek valóságreferenciái érzékenyen rezonálnak a külső és belső világ változásaira, és esztétikai, filozófiai értelemben tágas horizontot kínálnak a figyelmes szemlélőnek.

A fotókat rokonnak érzem a hatvanas években megújuló magyar filmek világával. A szűkre fókuszált fekete-fehér felvételek tárgyuktól függetlenül filozófiai töltetűek, soha nem önmagukért exponáltak. A valóságban megtalált részletekre koncentrálnak, s ezzel a közelítéssel teremtenek új esztétikai minőséget, gondolati gazdagságot. Jellemzőjük a hétköznapok különösségének megragadása, ami egyben az alkotó viszonya saját magához, és a világban elfoglalt helyéhez. Ha az ecset nem engedelmeskedik a kezet mozgató léleknek, akkor Kaposi esetében „egy talált tárgy megtisztítása” hozza el a föloldozást, járul hozzá az oeuvre kiteljesedéséhez. Munkásságában jelentős változás volt a fémkollázsok összeszerelése, melyeket különféle vasalkatrészekből, de a centrális tér középpontjában szinte mindig egy kerékkel készültek. Erre vonatkozóan a könyvből elevenítsük fel Kaján Imre muzeológus megállapítását: „Kaposi Endre… a kerék legősibb funkciójához igyekszik visszatérni, a mítoszhoz, ahhoz…, hogy a kerékben egyesül a világ sokfélesége.”  Az albumban szereplő műtárgyakat egy a „kertben” rendezett kiállításán fotózták, a kronogrammák láthatóan „megtalálták helyüket” a természeti környezetben.  Wehner Tibor tanulmányában kitér arra is, „hogy az alkotói és művészeti írói, művészetelméleti munkásság mellett Kaposi Endre rendkívül aktív művészetszervezői tevékenységet is kifejtett…”, de szó esik a pedagógia-művészetpedagógia munkásságáról is. A kötetben „Beszélgetések” címszóval egy interjú- és szövegválogatás, valamint alapos bibliográfia és repertórium segíti a tájékozódást.Kaposi Endre a veszteségekkel érzékenyen gazdálkodó ember, akinek képein a letörölt ecsetvonások is jelentőséggel bírnak. A hiányok erősebb tónusokat adnak a műveinek, ahogy az elnyelt kiáltások is fölerősítik a zajt. Érdemes forgatnunk a hiánypótló könyvet, mert talán jobban megismerjük a megismerhetetlen művészt, mert műveinek üzenete velünk jön a lapokról. (Kernstok Károly Művészeti Alapítvány, 2016.)

(Art Limes 2016/4)

A jóvátétel regénye

Györe Balázs Halálom után eltüzelni!

Györe Balázs követi fogadott mestere, Ottlik Géza útmutatását: a regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. Művei igazolják saját helyzetének megítélését, ahogy mondja, kétségbeesésében fordul az íráshoz, mint egyetlen kapaszkodóhoz. Prózája többségében tragikus élethelyzetek feldolgozására épül. A krízisek kezelésére tett kísérletek irodalmi élményként adnak kérdéseket megőrző terápiákat. Legújabb regényében sincs másként, a Halálom után eltüzelni!-ben az életesemények dokumentumszerű leképezésével édesanyja alakját idézi meg, könyörtelen őszinteséggel vizsgálja hozzá való viszonyát. A szerző elmondása szerint „Kerouac hangsúlyozottan van jelen, idézetekkel is, nemcsak ebben, hanem más könyveimben is. Nagyon korán megragadott a vallomásos, őszinte prózája: ő sem talált ki semmit. Nem kérdezte soha: mi történne, HA? A valóság, a folyamatosan keletkező valóság szinte vallásos tisztelete jellemezte.” Györe évtizedek óta ezzel a látásmóddal ír, ennek eredménye, hogy regényeit e sajátosság okán akár egyetlen életkronológiai szálra is felfűzhetjük.

A Halálom után eltüzelni! fölfogható az apatörténetek (Halottak apja, Apám barátja) harmadik darabjának, vagyis nem csak az írói életmű folyamatosságában köthető hozzájuk. A szülőkhöz való lelki-érzelmi viszony tisztázása adja a három mű egységét. Az előző regényekben leírt mondatok néhol visszaköszönnek, de a mostani szöveg kontextusában más hangsúlyokat kapnak, új felismerésekre nyitnak kaput. Súlyos indítás a Kerouac-idézetek behívása. A minden körülmények között feltétel nélkül gondoskodó anyakép, a gyermeki bűntudat ábrázolása párhuzamok keresésére készteti Györét, a fiút és írót, és az őt követő olvasót egyaránt. „Amikor szükségem van valamire, neki van valahol egy pontosan olyan akármije – egy aszpirin, egy jégzsák, kötszer, egy olcsó spagetti-konzerv a konyhaszekrényben” írja Kerouac, míg Györétől az anyai szív jóságára egy gyermekkori példa: „Mondogattam is anyámnak, gyakran és erőszakosan, a kisbéri bicikliműhelyt, hogy vegyen nekem egy kerékpárt. Addig-addig győzködtük szegény anyámat, míg bele nem ment a vásárlásba.”

Egymás mellett futó és összecsiszolt valóságdarabokból építkezik, de az éleket, illesztéseket érdesre hagyja. Az olvasót a kimondott igazságok horzsolásának fájdalma löki a valóság szoba-konyhájába. A mondatok több síkon, disszonáns ütemben követik egymást. Ez az alkotói módszer a Barátaim, akik besúgóim is voltak -ban kristályosodott ki igazán, ahol az elbeszélő én személyes szövegei keverednek a történet hőseinek monológjaival, ami okozhat bizonytalanságokat az értelmezésben, de ezeket kioltja az ábrázolt élethelyzetek feszültségteremtő ereje. Az anyaregényben Györe ezt az alkotói módszert szülei naplójának, a megtalált dokumentumoknak, a más szerzőktől és magától visszaidézett szövegekkel használja, de itt az érzelmileg felpörgetett őszinteségből fakadóan egyre jobban érvényesül a leírt mondatok gravitációs tere, amelyek vonzásából nem szabadulhatunk. „.. rájöttem, hogy apám operációja után semmi nem változott meg anyám és apám között. Közöttünk! Vártam, ugyanis, a változást. Akartam. A műtét megadhatta volna. Soha semmi nem fog már nálunk megváltozni! Ugyanebben az évben írtam le:’Különösnek érzem anyám és köztem a kapcsolatot. Nem érzékelem, hogy (igazán) szeret. Megbánt, elkeserít. Tud erről? Ismer?’ ”

Olvasás közben felmerülhet a kétely, hogy miként rakhatjuk ki a valóság mozaikjait egységes táblaképpé, azonban a leírt emlékek, naplók, saját és vendégszövegek monomániás lendülete megteremti öntörvényű világát. Nem érezhetjük magunkat kényelmesen, mert akadnak olyan kínos pillantok, amikor a tetten ért leselkedők bőrébe kényszerülünk, és előbb-utóbb rádöbbenünk, saját hálószobánk ablaka alatt állunk. Az emberi kapcsolatok megfejthetetlen bonyolultsága hullámzik a történet földre hullott tükörcserepeiben. Ha film, talán a Bergman-trilógia fekete-fehér képeinek szürke tónusa festi a hétköznapokat. A beszédképtelenségbe fulladt emberi viszonyokat, amelyek mögött kudarcok szakadékai bújnak meg. A naplókba fojtott némaságot már semmi sem törheti át, csak az írás őszintesége. „Végérvényesen kiölődik a szeretet belőlem? Csúnyán kérdezem. Nem akarom szebben. Nem érdemli meg a szeretetnélküliség. Nem érdemel méltóbb szavakat. Semmit sem érzek. Anyám kórházban. Négy nappal ezelőtt operálták. Kivették a méhét, két petefészkét, a daganattal együtt. Most már nem tudna megszülni engem.” A regény valóságos alakjai, anya és fia tükör által homályosan látják egymást, az őket körbevevő világot, még nem tudják, hogy a szenvedés végső próbatételeivel megérkezhet számukra a vigasztaló kegyelem.

A bujkáló szeretet végül utat tör magának, kiszakad a lélekből, általa hangosan kimondatik a párbeszéd képtelenségéből eredő hiány fájdalmas felismerése. „Megtérnék hozzád, lakásodhoz, céduláidhoz, első szerelmedhez, receptjeidhez, Bibliádhoz, ágyneműdhöz, tányérjaidhoz, poharaidhoz, leveleidhez, bélyegedhez, tollaidhoz, gombjaidhoz, varrótűidhez, fehérneműidhez, konyharuháidhoz, foltjaidhoz, képeidhez, befőttes üvegeidhez, szögeidhez, polcaidhoz, szerszámaidhoz, rádiódhoz, gyertyáidhoz, törülközőidhez! Megérkeztem, itt vagyok! Fogadj be, vissza negyven év után, és bocsáss meg!” A gyógyulást nem ígérő betegség súlyos árnyékában kapaszkodik össze anya és fia, de az évtizedek alatt összegyűlt családi titkok vulkánszerű kirobbanása végletesen nehézzé teszi, hogy a szemrehányások közös sírásban oldódjanak fel. Györe egy személyben a beteg és önmaga terapeutája, eszköze a már sokszor említett könyörtelen őszinteség: „Érdekes módon soha nem volt bennem egy fikarcnyi félelem sem. Bármit lemerek írni, nincs finomkodás.” A betegségstációk, az emlékek, a múltak töredezett, néhol verset idéző rövid sorokban, az érzelmek lázgörbéjeként lüktetnek. A tárgyszerű leírások szálai az érzelmi megrázkódtatásokból eredő indulatos felkiáltásokkal és kérdésekkel alkotnak egy szövetet, melybe belesimulnak az ember életének mindennapi dokumentumai. A száraznak tűnő hivatalos levelek szövegei nem csak az adott kor hangulatát idézik meg a regényben, hanem biztos eligazodási pontokat jelentenek az időben, támpontok az adott kor értelmezéséhez. Györe ragaszkodik a szilárd tényekhez, de ennek ellenére a leírt szavak, mondatok mégis a valóság felett lebegnek.

Mélységesen emberi történetek ütköznek, olvadnak eggyé, válnak ketté, vesznek új irányokat, hogy aztán írójuk a legvégső kérdésre keresett választ egy napfényes délelőtt, a hamvakat elenyésző vízsugár fénytörésében találja meg. Györe a születéstől a halálig próbálja megfejteni, értelmezni mindazt, amit édesanyjával közösen megélt, megszenvedett. Kálváriajárásukat az apa ellentmondásos alakjának árnyéka kíséri, a tragikus feleség-férj viszony, ami a görög sorstragédiákat idéző fordulatokkal zárul. A Halálom után eltüzelni! az elszámolás, a jóvátétel regénye, az elveszettnek hitt anya megtalálása, elfogadása és elengedése, azzal a fájdalmas ottliki felismeréssel, hogy aki „meghalt, az is él, sőt, bizonyos szempontból csakis az él igazán.” (Kalligram, 2015)

(Új Forrás 2016/4)

Párhuzamos füves könyvek

Weöres Sándor Füveskönyv
Márai Sándor Füves könyv

A falon régóta ott függ Orosz István metszete. Rajta a művész munkásságnak védjegye, az anamorfózis, az átváltozás, a tizenkilencedik századot idéző vonalhálós rajz, mely mögött ott sejlik a világ filozófiai, szürrealista megközelítése. A darázstól egyszer kis híján búcsúznom kellett, de a női kezek mégsem emelték le a falról, (merthogy üres folt maradna ott, mint a szívekben tíz év együttélés után). Az ember ilyen helyzetekben (is) szükségét érezheti az orákulumnak, az isteni sugallatnak, az eligazító táblának. Végső esetben, (ha nincs kéznél a Biblia), találhat még könyveket, melyekben a szerzők megélt tapasztalatokkal dúsított esszenciaként, életrecepteket kínálnak az érzelmileg bizonytalan olvasónak. Noha óvakodunk az olyan közhelyektől, „két év múlva semmi jelentősége sem lesz”, „az idő majd segít”, Márai Sándor Boros (füves) könyvét forgatva, be kell látnunk, mindig helyük lehet a banalitásoknak: „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely a magyar gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől magyar: önmegóvó erő árad belőlük.”

A füves könyvek eredetileg a vadon termő és kertekben termesztett növények rendszeres leírását, orvosi hasznát és táplálkozási felhasználhatóságát tartalmazták. A későbbiekben a füves könyvek már a hétköznapi élet kisebb-nagyobb problémáival is foglalkoztak. (Kéznél voltak a háztartások polcain.) Az összegyűjtött bölcsességek a test és lélek gyógyítását szolgálták, amikor még a világ csak a nagy természeti és társadalmi kataklizmák idején fordult ki önmagából. Egyébként a maga módján működött. Nem volt igazságos, de kapaszkodókat adott, még ha az kormos gyertyafény is volt a kopár szobában. Zsoltár a vasárnapi istentiszteleten. Távoli harangszó a termőre fordult mezőn. A huszadik század emberének füves könyvei már a léleknek szólnak. A magányos tömegben utazónak. Az értékvesztett mindennapok díszleteiben otthont nem találó vándornak. Mai utódjának üzennek, a kereső, kutató, felfedezőnek, aki már bejárta a földrészek elhagyott szegleteit, de didergő szorongással szörföl a virtuális világ monitora előtt. Nem szeret egyedül lenni. Nincs ereje Tarkovszkij tükrébe nézni. Nem kívánja látni Kő Balázs népmesei kígyójának hátán a tudás almáját. Ha lenne mersze beleharapni, kinyílna előtte Weöres Sándor teljességet idéző univerzuma.

A napjainkban, a Helikonnál megjelentett két Füves könyv közül Márai örökbecsűje 1943-ban született. A dátumból (is) érthető, hogy az író miért ajánlja művét kedvenc ókori sztoikusainak, Senecának és Epiktétosznak, és az esszé műfaját megteremtő humanista Montaigne-nak. (Mellesleg barátainak, „És egy-két nőnek”, hogy tárgyszerűek maradjunk.) A mostani kötetet Kő Boldizsár illusztrációival vehetjük kézbe. A másik Füves könyv Steiner Ágota szerkesztői válogatása Weöres Sándor életművéből (A teljesség felé), tehát nem a költő szánta az emberi lélek bizonytalanságainak orvoslására, az erre a fonalra felfűzött opusokat. Mindehhez Orosz István grafikáiból, filmjeiből, esszéregényéből megismert filozofikus világlátás simul az illusztrációkban.

A két könyv között eltérés, hogy Márai eleve életvezetési tanácsokat írt füves könyvében, míg Weöres esetében (a már említett) válogatások alkotnak mozaikokból összeállított új egységet. A más műfaji megközelítés mellett a szemlélődő attitűd város és vidék ellentétpárjában, de még inkább a nyitott és zártabb élet különbözőségében ragadható meg. Márai (máshol közölt) emlékezése szerint, akkoriban a Margit-szigetre járt teniszezni tréneréhez („ne tessék futni, majd én kézre ütöm”), a levezető úszás után masszás, majd a Lánchídon keresztül autójával tért haza budai lakásába dolgozni. A kor sikeres írójának arcéle rajzolódik ki ebből a rövid anekdotikus elbeszélésből. Weöres az irodalmi sikerek csúcsán is megmaradt annál a visszahúzódó életstílusnál, ami egyébként a legjobb feltételeket biztosította számára az alkotáshoz. Nem voltak látványos társasági megjelenései, de lássuk be, ezt nem csak alkati okokkal magyarázhatjuk, akkoriban más idők jártak.

Márai életbölcsessége szerint a „Szeretetet lehet adni és kapni. Csak egyet nem lehet: szeretet zsarolni. S ezt nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek…A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret…” Weöres ezt írja: „Az igazi szeretet,/ mint a napsütés/magát senkitől nem sajnálja,/ magát senkinek nem kínálja./ Akinek kell, azé;/ barát, ellenség: neki mindegy,/ nincs érdeke/ és nem csábítja semmi se.”

Máraihoz hosszú ballonkabátot képzelek, sötétedő parkban homályos fényfoltokat vetnek a zörgő avarra az ostornyelű lámpák. A csupasz fák mögött ott zihál a város zaklatott forgalma, de érthetetlenül mégis csönd van. A háztetőkre csapódó párák kifényesednek a cserepeken, és ebben a hangos némaságban megszólal a folyó felől egy messzi hajókürt. Weöresnél halványuló nyárvégi napsütést látok, amolyan lusták kertjében, ahol otthonos minden virág. Kényelmes kerti széket, az asztalon üres teáscsészével. A megnyúlt árnyékok ismeretlen tájak katedrális tornyait rajzolják a gyepre. Még nem kell felvenni a kötött kardigánt.
A Márai életmű magyarországi újbóli folyamából a Füves könyv több kiadást megért, népszerű az olvasók körében. A mostani illusztrációkban Kő Balázs a templomablakok katedrálisüvegeinek keretében jeleníti meg a jellegzetes emberi tulajdonságokat. A rajzok ebből fakadóan (a szövegtől kevésbé elvonatkoztathatóan) valamiféle reneszánsz életérzést sugároznak, de inkább Pasolini fanyarabb, élettel telített stílusában. (A kötet része a Márai életbölcsességeit összegyűjtő sorozatnak, napvilágot látott darabjai még a Boros könyv, A négy évszak, előkészületben az Ég és Föld.) Orosz István a már emlegetett anamorfózis stílusjegyeivel a szemlélődő embert ragadja meg Weöres-illusztrációkban. Nem a szöveg textúrájához, konkrét jelentéséhez igazodik, hanem saját művészi eszközeivel rezonál a versekre, prózarészletekre.

Márai új kiadása és Weöres centenáriumi füves könyve olvasmányos szellemi napló (és mankó) lehet az élethez. Segíthetnek mérlegelni: jól élek-e, mire elég ez az idő, hová jutok az utamon. Néha úgy tűnik a javasolt gyógymódok ellentmondanak egymásnak. Ez sem baj. A döntést mi hozzuk meg, de előtte azért mégis olvassuk el Weöres Sándor versét: „Hagyd az eszméket, a színes szemüvegeket,/ láss a szemeddel, mint a gyerek./ Ne kövess egy-egy irányt:/ növekedj, mint az élőfa,/ fölfelé, lefele,/ s egyszerre minden irányba.” (Helikon,2013)

(Art Limes 2014./4.)

A bábokban ember van benne

Kiállítás a Kortárs Galériában

Lógnak a falról, posztamensen üldögélnek, egymáshoz támaszkodnak. Látszólag mozdulatlanok, mégis bármelyik pillanatban megszólalhatnak. Váratlan biccentéssel, karfelemeléssel életre kelhetnek. Bábok ők, embert formáznak akkor is, ha Egérkirályként trónolnak a Diótörőből, vagy éppen Csizmás kandúrként kalandoznak a képzelet világában. A gyermek- és felnőttmesék figuráinak színes és sötét, kedves és riasztó sokasága gyűlt össze a tatabányai Kortárs Galériában, ahol a városból elszármazott, most Kecskeméten élő Grosschmidt Erik bábtervező két évtizedes munkásságának alkotásai láthatók. Az óvodások és kisdiákok még önfeledten belefeledkeznek egy bábelőadásba, de a felnőtteknek készült előadások látogatói nem a színházak átlagnézőiből verbuválódnak. A szakmabeliekkel együtt szűkebb az érdeklődők köre, de van, és létezik. A bábozásnak óriási hagyományai vannak

Európában különösen a francia és cseh vonal az erős, az elsőre Kieslowski Veronika kettős élete is emlékeztethet, a bábjátékos filmbeli megjelenésével, az utóbbira Grosschmidt utal, miszerint a csehektől ránk hagyományozódott marionett bábok helyett, itthon minden bábtervezőnek meg kellett alkotni a saját, csakis rá jellemző figuráit. Magyarországon többek között Budapesten, Pécsen, Kecskeméten, Szombathelyen, Egerben és Békéscsabán vannak bábszínházak, bábos műhelyek és közösségek. Komoly színvonalon, olyannyira, hogy az Art-Limes művészeti folyóirat külön bábszámokat ad ki, a kiállítással egy időben éppen a XVIII. Bábtárat. A nemzetközi kitekintéssel is bíró periodikának komoly szakmai respektje van itthon és külföldön egyaránt.

„Alkalmazott képzőművészet a színházban. Így tudnám, egyszerűen jellemezni a munkám lényegét. Játék a színek, formák anyagok és az ember kapcsolatának kimeríthetetlen lehetőségeivel, világteremtő hatalmával. Ember van benne, ettől lesz teremtett világ, amely a játék megemel.” – mondja Grosschmidt Erik. A gyűjteményes tárlatán a kevésbé tájékozottak is láthatják, hogy a modern bábjáték messze túlhaladta a függöny mögül “billegtetett” bábok játékterét. A szereplőket már nem csak zsinórral, pálcával mozgatják, ha kell, a bábszínész belebújik az ember nagyságú bábfigura “bőrébe”, és így azonosul a szereppel, amit a mozgatott bábok között bábként kell hoznia. Nem kesernyés életfilozófiaként, inkább művészi üzenetként érvényesül a KFT örökifjú szövege, a “bábú vagy”.

Grosschmid Eriknek a kecskeméti Ciróka Bábszínházból indult el a pályája. Az ország szinte valamennyi bábszínházában dolgozott, és 1997 óta több mint ötven produkciót tervezett. Ciróka Bábszínház: Hófehérke, Gepetto és bábuja; Vojtina Bábszínház: A császár új ruhája, János vitéz, Mutatványos vitézek; Vaskakas Bábszínház: Brémai muzsikosok; Mesebolt Bábszínház: Minden egér szereti a sajtot; Budapest Bábszínház: Csizmás kandúr, Vadhattyúk, Túl a Maszat hegyen; Napsugár Bábszínház: Ármányos puncspancs; Kövér Béla Bábszínház: Szaszuni Dávid lakomája, Öt kis kínai; Bóbita Bábszínház: A kis hableány.

A Kortárs Galéria terének bábrengetegében nem tévedhet el az ember, biztos eligazodási pontot jelentenek, a mesékből felismert figurák. Operai világban bolyongunk, ahol még az Éj királynőjének sötét leple is ránk borulhat, csakhogy itt ijesztő banya képében terjeszti ki szárnyait. A kiállított báboknak meg van a maguk közös története, és ahogy haladunk csoportjaik előtt, érezzük, hogy a galéria zárása után összecsapnak a szépek és rútak, a jók és gonoszak. Hans Christian Andersen úr meseírói működése után nem lehetünk biztosak a győztesek személyét illetően.

                                                                                                                                 (Librarius online 2014. október)

A szembenézés bátorsága

Wehner Tibor Kovács Péter Halálversek – Halálrajzok

Szembenézni a létezés legnagyobb kihívásával. Keresni a feleletet, akkor is és úgyis, ha lehetetlen. Ez nem adhat felmentést. Egyébként meg kötelező. Mondhatni, ezért ír (a költő). Hiába minden halogatás, „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”. Kilenc éve lesz, hogy a Szépművészeti Múzeum alagsori kiállítótermébe keveredtem. A falakon Janet Brooks Gerloff képei József Attila verseire rezonáltak. (A „vers és a festmény” négykezeséből született meg „a kopogtatás nélkül” című megrendítő tárlat.)

Más árnyalatokkal, de hasonló a világa Wehner Tibor – Kovács Péter halál-versek halál-rajzok című kötetének. Eltérő érzékenységekkel, (majdnem) azonos válaszokkal. Ha Wehner korábbi (irodalmi) szövegeivel vetjük össze a prózaverseket, nem okozhat meglepetést nyers őszinteségük. A szerző (komoly) erénye eddig is a kendőzetlen (a mondatok textúrájában konkrétan tetten érthető) nyíltság volt, s ehhez mindig társult az a fajta (ön)ironikus látásmód, amely a levegőbe emelte a műveket. Most sincs másként. A „pontos sebészeti látlelet”-ben írja, „bemosakszom a halálhoz”, felütés máshonnan: „meghalni gyáva/ ezért bátran él tovább”. Újabb, a lényeget megragadó epigramma „közeleg feléd a halál/ vagy a halál felé közeledsz/ egyremegy”.

A szikrázó keménységű rövid sorokat erős sodrású prózaversek váltogatják a kötetben, groteszk élethelyzetekre épülő monológok. Mindazon sajátos jegyekkel, melyek Wehner írásait korábban is jellemezték. Ezek egyike, az eddigi életműben jól megfigyelhető, könyörtelen „látlelet” felvétele. A terápia írónak és olvasónak maga a mű, amely megszületik. A szerző (még) megőrizte „kibeszélési képességét”, nem enged a kísértésnek: „könnyű így megvonni azt a konzekvenciát, hogy talán az elhallgatás, a hallgatás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlünk”. Úgy látja, hogy egyetlen lehetőség – ”a semmibe foszló, artikulátlan üvöltés”. Citáljuk ide (helyén valón/ helytelenül) Ginsberget. Vannak élethelyzetek, az utolsó másodperc éteri csöndje (a halál metamorfózisa), az egzisztenciális lét hangos magánya (metropolis), amikor csak az üvöltés lehet a gyógyszer, (de a megváltást nem hozhatja el).

(Kiragadott. részlet): „a postáskisasszony halála (ön nyert)” című opuszában elhangzó életbiztosítási ajánlatra a versbeli válasz: ”engem kizárólag a halálbiztosítási kötvények érdekelnek”….”az életbiztosítási kötvénnyel/ elhalálozásom esetén szart se kezdhetek kész átverés az egész/ viszont a halálbiztosítási kötvény egy életen át kamatozik és így/ a halál pillanatában megüthetem a főnyereményt”.  Újabb példa a Wehner univerzumból arra, miként lehet valós élethelyzet ábrázolást abszurditásig fokozni: „láttam hogy a kisasszony kissé elmerevedett és végleg lehunyta a szemét/ és a következő kuncsaft minden próbálkozása hiábavaló volt/ az üvegfalba vágott szűk kerek beszélőnyíláson át/lehetetlen volt a szájon át megkísérelt/ újraélesztés”.

A próza- és drámaíró Wehner költészetét tematikájában rokoníthatjuk magyar pályatársakkal. A tavaly elhunyt Viola József markáns első kötete, a Kutyaszorító jut eszembe, de napjainkból Sajó László költeményeit sem hagyhatom említés nélkül. A világirodalomból (a halállal közvetlen párbeszédet folytató költők sorából) Gottfried Benn tabudöntögető költészete merül fel, híres-hírhedt versével, a „Férj és feleség átmegy a rákbarakkon”.
Miként ők sem, Wehner sem kíméli olvasóját. Megosztja vele minden szorongását: „a kérdés tehát az hogy mit hagy/ az ember maga után/ főként persze szennyet és mocskot sarat és váladékot”. Kedvezményes (irodalmi) utazást kínál a proszektúrán, ahol az alkalmi turistát megcsapja a tároló szekrények hidege, elvakítja a márványasztalok erős fényű lámpája, de tudja (él), kezében a hazautazásra szóló jegy.

A versszövegek monodrámájában, az ember biológiai létezésének elfogadhatatlan utolsó mozzanatának, a halálnak vigasztalan körbeírása nehezen lenne elviselhető a már említett (ön)ironikus szerzői szemlélet nélkül. Ennek eredménye azonban nem (önfeledt) nevetés, hanem (önkínzó) röhögés. A materiális leírásoknak nincs ellentételezése, a verssorok látszólag részvétlenek (menekülésre biztatnak). A lelket felszabadító kemény kimondás hideg élessége önmagában riasztónak ható gyógymód. A bátrabb (kitartóbb) olvasó azonban megtapasztalhatja, Wehner halálnaplójával pozíciót próbál nyerni, mint Antonius Block (a sakktáblán) A hetedik pecsétben.
A szerző legkínzóbb kérdése: „na most már feldobom a talpam/ vagy ha nem akkor végleg betiltom magam/…..aztán mindent befon a kíméletlen felejtés/ én is elfelejtem magam/ isteni állapot légüres tér a semmibe vesző szavak/ a szöveg észrevétlen elenyészése”.  A lét és idő heideggeri megközelítése sejlik föl a versekben és a műveket kísérő rajzokban. A jelenvaló lét és az idő előrehaladásával (határozottabb kontúrokkal) kirajzolódó halál előrevetített árnyéka készteti őszinte szembenézésre az alkotókat.

A Kondor Béla örökséget (is) folytató grafikusművész, Kovács Péter a kortárs magyar képzőművészet egyik meghatározó alakja. Munkásságának elhanyagolhatatlan része a könyvillusztráció. A korábbi évek jelentős vállalkozása az életmű e szegmensében a Zalán Tiborral való együttműködés volt, ennek különösen kiemelkedő kötete Zalán Fáradt kadenciák-ja, ahol a versek és rajzok egyneművé lényegültek. Miként a Wehner – művekkel való rajzos fúzióban, annak a korábbi megállapításnak a felidézésével, mely szerint (ebben az esetben) érdesebben érezni a rilkei „erősebb lét” közelségét. A látszólag szabadon futó vonalak időtlensége mögött fölsejlik a testet tartó váz egy-egy csontdarabja, a földből véletlenül kifordult koponyák üreges tekintete. A kimondhatatlannal és az ábrázolhatatlannal való küszködés kiemeli az esendő lelket, az így kívülről szemlélheti romlékony testi otthonát. Kovács Péter zaklatott, sűrített grafitvonalai, árnyalatai, fölsejlő formái önálló alkotások (a könyvlapokon is). A rajzok dinamizmusa, elsöprő lendülete a versekkel szimbiózisban új dimenziókat nyit meg. A szerzők közös könyvének újdonsága nem csak a halál tabujának föloldozására tett kísérlet. A kötet egyfajta közös alkotói performance (dokumentuma).

A (vers)szövegben: „…az igazság az hogy a lelkeknek az évezredek óta fennálló/ és állandósulni látszó torlódások miatt hosszú-hosszú/ kilátástalan várakozás a sorsuk…” A „várakozó listán a lelkek szekrényében” a folytatásban is a groteszk alapmetafora részletező leírásával húzza be végzetesnek tűnő örvényébe olvasóját, „és ezek a hangok és zörejek soha nem ülnek el” mert – ”rosszkedvében morog az Isten”.  Ez a megközelítés a wehneri próza- és drámavilág világszemléletének pontos lírai leképezése. A szerzőre jellemező abszurd és sziporkázó nyelvi lelemények fanyar füstöt hagynak maguk után. A groteszk sorok mélyebb rétegeiben azonban (kellő empátiával) felfedezhetjük a lírai én fájdalmas vallomását a halálról. Ha letesszük kezünkből a könyvet, a rekedt üvöltés utáni visszhangos csendben, tisztán hallhatjuk a kérdést, ami mindannyiunk lelkében “hangtalan vacog”.
Ebben a kontextusban érthetőbb, hogy a kiváló epikus Wehner Tibor miért a lírát találta érvényesnek saját halálfugájának megalkotására. Úgy tűnik, önazonosan leszállni az őszintéség bugyraiba versben könnyebben lehet. Mielőtt eldobnánk retúrjegyünk, érdemes megfordítani, hátoldalán apró betűkkel olvashatjuk”(biztos halál) olyannyira elfelejtenek, hogy meg sem kell halnod”. Egyébként „ohne anzuklopfen”. (Új Forrás Könyvek, 2013.)

                                                                                                                                           (Műhely/2014/4)

 Fiatalos huzat tapasztotta a képeket a falakra

Grotta II. a tatai várban

Fiatal képzőművészek tárlata nyílt meg a tatai vár törökkori bejárójában. A rusztikus kövekből épült boltozatos folyosó, mely a zordabb időkben az egyik bástyához vezetett, mostanság kiállítási térként működik. Az esemény kurátorai Kövesdi Mónika művészettörténész és Kammerlohr-Kovács László festőművész tavaly gondolták úgy, hogy a barlangként is meghatározható helyszínre tematikus képzőművészeti pályázatot hirdetnek, aztán annak sikerén felbuzdulva idén “Út/Utazás” tárgykörben várták a munkákat.

A tatai Kuny Domokos Múzeum művészettörténésze, Kövesdi Mónika szerint ezeket az alkotásokat az életkorból adódó lendület “huzata” tapasztotta a klasszikus művészettől tán idegen falakra. Ami azért is örvendetes, mert megfogalmazása szerint a cél az, “hogy a kortárs képzőművészet, méghozzá a fiatalok – művészeti egyetemek növendékei, illetve a pályán épphogy elindult ifjú alkotók – művészete gyökeret verjen a történelmi falak között, felhasználva annak a kontrasztnak a hatását, amit középkori vár, és a falai között működő történeti múzeum közege adhat.” Megjegyezzük, a tárlaton az évek számában már nem, de szemléletükben nagyon is ide illő művekkel, két olyan művész képviselteti magát, mint a baji szőlőhegy remetéje, Muzsnay Ákos (Zivatar, papír, vöröskréta), és a tatai Lévai Ádám, aki (Vacsora a halállal /Szindbád utazása Gasztronómiában III./papír, ceruza, tempera) értékes grafikai munkásságának újabb fejezetét nyithatja meg ezzel a sorozattal.
A tematika természetesen a legszélesebb értelmezést kínálta a művészeknek, akik nem riadtak vissza attól, hogy azt a legszabadabban értelmezzék. Megközelítéseik legalább akkor változatossággal bírnak, mint a megvalósításhoz alkalmazott módszereik. A figyelmes látogató, ha mágnesként nem vonzzák a nagyobb táblaképek, akkor már a belépéskor felfedezheti Birkás Mona performence-nek, “sellő rekonstrukció” egy nagyvárosi szökőkútnál, fotódokumentációját. Gombos Zsófia Vagabond-jának (olaj, vászon) vörös felületén hiperrealista tyúkok tipegnek a baromfiudvarból ismert pózokban. A sötét tónusú és szabályosnak tűnő alkotások sorából kifehérlik Görözdi Lilla Utazás űrhajóval (vegyes technika) című képe, az itt-ott érdesebben felvitt fehér árnyalatú színbe száradt gyermeki ceruzarajzok felé, meglehetős elszántsággal két preparált halfarokuszony halad. Lendvai Péter Gergely színes linómetszete mintázott mélytengeri halat idéz (Messenger), Varga Bálint Parabola antennája (grafit, farost) talán a magasból érkező képjeleken való hiábavaló utazásra utal, míg Varga Benedek Prófétájának (pasztell) zilált vonalai másfajta szellemvilág értelmezéséhez nyújthatnak kapaszkodót. Görözdi Rita (Lilla ikertestvére) vehette át a Mecénás Alapítvány díját az Út a szigetre (papír, kréta) sorozatáért, melyek légies könnyedségű rajzai a belső utazás megválaszolhatatlan kérdéseit teszik fel.

Tóth Norbert Giotto 2.-je a kő és bronz fizikai és esztétikai egymásra hatásának vizsgálata, Monok Balázs ready made-je (Utam során megkopott) bakancs, pénztárca, aprópénz installációban fogalmazza meg az út lényegét, Csernátony Lukács László Korean child with mask-ja (papír, vegyes technika) lefolyó rózsaszínével fest képet egy másik világról. Horváth András elgondolkodtató, egyedi fekete-fehér hungarocell nyomataival van jelen a tárlaton. Mórocz István a Zóna I. sajátos grafikai eljárásával (alulmaratás, hidegtű, mezzatinto) különös, távolodó táj érzékletét kelti a nézőben, melynek ellenpontozása lehet Kammerlohr-Kovács László olajfestménye az összetartó, szétnyíló színekben. Halmi Horváth István kasírozott vászonra vitt akrilje a vonalakból képzett mértani tér fegyelmezettségében talál felfedezni valót. Tata város díját Méry Beáta kapta meg három szőnyegtervéért (olaj, vászon, monotípia), amelyek soha nem volt egzotikus utazások emlékét is őrizhetik. Mint a képzelet.

                                                                                                                               (Librarius online 2014/8)

A némaság terei

Lois Viktor Megalázott embervilág Stációk 1-5.

 A Tatabányai Múzeum oszlopokkal tagolt üres terének padlóján Lois Viktor legújabb szobrai hevernek Mozdulatlanok és mozdíthatók. A fából faragott figurák mosógépdobokból készült őrlőgépek foglyai. Egy tenyérnyi gomb megnyomásával kiderülhetne az igazság, de még nem jött el a „beavatkozás bátorságának” ideje. Lois meghatározása szerint a művek hétköznapi élethelyzeteket ábrázolnak. „A pirosra festett gépi szerkezet a kihívást, míg a fából faragott alak az organikus emberi testet szimbolizálja. Egy központi kapcsoló indítja el a szobrok rezdülésszerű megmozdulását, ami a megalázás történetének origója” – vázolja a szituációt Lois, aki többször és nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy a folyamat beindítása a látogató döntésén múlik. „Felelőtlenül nem lehet visszavonhatatlan történeteket elindítani” – fogalmaz a művész, aki a mostani tárlaton visszatért a pályakezdő évek fontos alapanyagához, a fához.

LOIS AZ 1970-ES ÉVEK KÖZEPÉN-VÉGÉN FÁBÓL készült szobrokkal kezdte a pályát, amely aztán fémobjektekben, megszólaltatható hangszerszobrokban teljesedett ki, és lett sikeres. Korai alkotói korszakában fotókat, filmeket készített, performance-i is ismertek voltak. Ekkoriban házuk nyári konyhájában működtette a „Bánhidai Beteg Szamár” galériát. A fém alkatrészekből összeállított ironikus bútor, és erőgép sorozata után az igazi művészi áttörést a hangszerszobrok hozták meg számára. Ezek válogatása képviselte Magyarországot az 1993-as Velencei Biennálén. Köztük például a facsavaróhárfa, basszusradiátor és a hűtőborda-xilofon. Munkásságáért ekkor kapta meg a Munkácsy-díjat. Három év múlva ez a bővített kollekció került a Tatabányai Múzeum Ipari Skanzenjébe, az egykori XV/b akna bányászfürdőjének helyén megnyílt Hangfürdőbe.

Lois Viktor társakat talált saját készítésű hangszerszobrainak megszólaltatására. Ennek a törekvésnek eredménye a máig esetenként fellépő Tundravoice. A zenekar a kilencvenes években volt igazán aktív, az alternatív fesztiválok, események gyakori szereplője. Kedvelőik az őszinte megszólalásukat szeretik. A tundra monoton, sejtelmes, a sötétségen mégis áttörő hajnalának messzire hullámzó hangját fedezik fel zenéjükben. Az ősi népi és a minimal zene motívumai alkotnak sajátos, eredeti hangzást.

Lois a legutóbbi időben talált rá a fa és fém közös felhasználására. Ennek első manifesztuma a budapesti Neon Galériában 2012-ben bemutatott két műalkotás volt, melyek most a tatabányai újabb hárommal alkotnak tematikus együttest. Ez csak a jelenlegi állapotot tükrözi, mert az alkotássorozat új darabokkal gyarapodik majd, de a művész elképzelései szerint a régieket és újakat csak együtt lehet kiállítani a jövőben is. „Korszakváltáshoz érkeztem, amely nem csupán a felhasznált anyagok, hanem az alkotások mondanivalójában is tetten érhető. a közvetlen emberi kapcsolatokra szeretnék fókuszálni” – mondja a művész, miközben hosszas hezitálás után valaki rátenyerel a műveket mozgató kapcsolóra. Valóban leheletnyit mozdulnak a fém alkatrészek a fából faragott emberi testeken, de a zörejek a kétségbeesésig kitágítják a bekövetkező némáság terét. Halom forgácsig, sérült testekig, egészen a megfakult lélekig.

A HANGFÜRDŐ MEGNYITÁSA ÓTA szervezője és vezetője a nyaranta megrendezett KÉP-ZE-LET Nemzetközi Fémszobrász Szimpóziumnak a Tatabányai Ipari Skanzenben. Jelenleg Bostonban, az Amerikai Egyesült Államokban él, ahol a Contemporary Arts International (www.contemporaryartsinternational.org) művésztelep vezetője. Következő nagy projektje egy három kontinensre kiterjedő művészrezidens hálózat létrehozása, amely Ázsia (Tajvan), Amerika (USA), és Európa (Magyarország) alkotóművészeit fogja össze.

                                                                                                                                       (Librarius online 2014/7)

Egyre közelebb – újabb találkozás Toldi Miklóssal

A János Toldi Kass János rajzaival

„Mint ha pásztortűz ég őszi éjtszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem…”

Most, hogy soknál is több év után kézbe vettem a Toldit, bizony összeszorult a szívem. Az én „Toldim” bordó vászonkötésben volt, kopottasan, szorosan ott állt glédában a Verne-könyvekkel. Mellettük az Egri csillagok, a Tüskevár és a Petőfi „összes” sorakozott. Az Arany-életműsorozat egyik korai kiadásának zöld-arany példánya is ott árválkodott, benne „a walesi bárdokkal”. Téli estéken a konyha kályhájában már izzott a szén, apám az Amerika hangját próbálta beállítani a rádión. A hangszórókat takaró vászon közepén haszontalan óra díszelgett. Megállt rajta az idő. A valódi idő is megállt, amikor belelapoztam a Toldiba. Azt a Toldit valamikor az ötvenes évek végén adhatták ki, Kass János illusztrációi az 1964-es Móra-kiadáshoz készültek.  Mégis, ahogy belepillantottam a Széchenyi Könyvtárból megszerzett, Kass illusztrálta kötetbe, az otthon melege járt át. A rajzok valahogy „azonosak” voltak a gyermeki képzeletből megőrzöttekkel. Örömöt adott, hogy a Móra–Kárpáti 1975-ös második kiadását pedig megtaláltam a Kőrösi általános iskola könyvtárában. Esély ez arra, hogy napjaink olvasó kisdiákjai is találkozzanak a karton könyvborítón határozott vonalakkal megrajzolt daliával, akinek alakját így Kass rajzai is formálhatják bennük.

A művész a címlap-páron finom ötlettel, a kort megidéző kék-lila-piros harsonással jelzi, hogy hamarosan „Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,/Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.” A dinamikus mozdulatot  – a harsona megfújását – ábrázoló kép számomra egyben a históriamesélésre való utalás is, az olvasó figyelmének elnyeréséért. Észrevétlenül közvetíti az elbeszélő költemény feszültségét Toldi első megjelenése, az izmos, a vendégoldalt vállán tartó figura fekete-fehér grafikája, feje fölött a Nap narancssárga körkörös izzásával. Kass a történet illusztratív ábrázolásában a legkiélezettebb drámai pontoknál következetesen egyre nagyobb helyet ad a rajzoknak, melyek szélesebb terükkel „elrugaszkodást” kínálnak az olvasói képzeletnek. Ezt elsőként a Laczfi nándort idéző ábrázoláson fedezhetjük fel, ahol a piros-lila színek ellenére is érvényesül a szöveg sugallta kép:  „Délcegen megűli sárga paripáját,/Sok nehéz aranyhím terheli ruháját.” Nincs ez másként a folytatásban sem, ahol Toldi Miklós haragjában „Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,/Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála.” – a fekete-fehér grafika hátterében a faágak nyugtalan ide-oda hajlongása közvetíti a hatalmas indulatot. Ugyanezt érezzük Toldi bujkálásakor a nádas szélfútta nyugtalanságában, és a toportyánokkal való küzdelem megjelenítésekor.

Üzenete van annak, hogy Toldi fekete vonalas rajzokon jelenik meg előttünk, míg a külső világ figuráinak ábrázolásában ott vannak az élet élénkebb színei. Hősünk sorsa csak a vitézi párviadalra „színesedik” kékkel, lilával, aranysárgával: „Vett is amit kívánt: paizst, szépet, nagyot;/Dolmányán a szabó parasztot nem hagyott.” Jól tetten érhető ez a szigeten megvívott vitézi csata alakjainak egymásnak feszülésében, amely a győzelemről tudósító szövegben oldódik fel: „Nagy rivalgás támadt kétfelől a parton:/Tapsolnak, kiáltnak, zászlót lobogtatnak;/Buda nagy hegyei visszakurjongatnak.”  A királyi jutalom elnyerésekor az uralkodó tónusokban gazdag alakja méltósággal magasodik a féltérdre ereszkedett vitéz fölé.  A rajzok bősége – érzésem szerint – filmszerű pergésével, a grafikai ábrázolás dinamizmusa pedig lendületével segíti az elbeszélt történet megjelenítését. Az illusztrációk mégsem tolakodóak, inkább észrevétlenek, mintha mindig a műhöz tartoztak volna. Egyenrangúak vele. Varázslat volt újra találkozni Toldi Miklóssal, elmerülni abban, miként láttatja őt – együtt és külön-külön – a két klasszikus, Arany és Kass. S újra megállítani az időt, olvasni a „csuda-dolgairól” írt és rajzolt krónikát. Hátranézve látom, ahogy alakja távolodik a végtelen rónán, de tudom, az évek múlásával így ér egyre közelebb hozzám.

                                                                                                                                                           (Art-Limes 2011/3)