Trekking

A délutáni vendég
Gulyás János emlékének (1927-1990)

Északon a Balti-tenger volt a cél. Sokáig azt hittem, félúton történt valami. Kiderült, az a valami elveszett az emlékezet útvesztőjében. Vadul veszekedtünk a német kisváros vasútállomásán. Az orrunk előtt ment el a csatlakozó gyorsvonat.  A vita után kimenekültünk a pályaudvar melletti parkba. Szótlanul ültünk a cirádás kőpadon. Valóban ott voltunk-e a várakozás idejében? Ha igen, hallgatásunk mögött ott motoszkált-e a tenger? Az éjszaka hűvös pengeként vágott be a nyitott vagonablakon. A kerekek egyhangú kattogása bölcsődalként altatott el minket.
***
A súlyos hátizsákokkal álmos idegenekként botorkáltunk a hajnali utcákon. Colin önfejűen előre sietett, elképedt vigyorral intett nekünk. Az olajfoltos tengeri csatornában egymás hegyén-hátán horgonyoztak a rozsdás teherhajók. Eszter jókedvűen felnevetett: nesztek, a tenger! Leszegett fejjel, kitartóan vonszoltuk magunkat előre. Végre: fehér vitorlások a warnemündei mólónál. A párás horizonton halászhajók ringatóztak. Testes kompok igyekeztek a szürkészöld vízen. Mezítláb bolyongtunk a sós nedvességet őrző reggeli dűnék homokjában. Először láttuk a tengert, azt hittük, ez a végtelen. Eszünkbe sem jutott, hogy a dán partoktól hatvan percre vagyunk.
***
Három év múlva zsúfolt sztrádán autóztam a Földközi-tengerhez. Jéghideg ásványvizet ittam a csenevész bokrokkal körbevett benzinkutakon. A szigeten a szálloda kávézójában megelevenedett a régi kép. Eszterrel és Colinnal a sétány szegélyéhez igazodó kőpadon várakozunk a gyorsvonatra. A park a reggel leírhatatlan pompájában ragyog. A sziklák közé ékelt repülőtéri kifutópálya hirtelen elfogy a tengernél. Két év múlva arab terroristák Mogadishuba térítik el a német légitársaság utasszállítóját. A túszul ejtett utasok elengedéséért a spandaui börtönben fogva tartott társaik szabadon bocsátást követelik. A pilóta túlfutással szabotálja a landolást, a futóművek beássák magukat a homokba. A terroristák nem hezitálnak, lelövik kapitányt. Három napba sem telik el, ők is bevégzik. A brit és német kommandósoknak a sziklák közé ékelt kifutópályáról startolnak el az afrikai ország fővárosába.
***
A zaccos görög kávé csészéje fölül lestem a lomha charter-járatokat. Lehet-e jobban pontosítani helyszínt? Nem tudom, a park bizonyosság volt, a barátságé és a szerelemé. Akkor is, ha Eszterrel való szakításom után, Colin évekig tartó zavaros viszonyba keveredett volt barátnőmmel.
***
Évtizedek múlva sivatagi hőséget hozott a nyár. A vasúti pénztár üvegfülkéjében mintha viaszbábuként olvadozna a pénztárosnő. A peronon a bádog esőfogók felerősítik a  sugárzó napsütést. A külső vágányon dízelmozdony tolat. Az állomás tompa csöndjébe hangosan csattanak a tehervagonok ütközői. Harminc éve nem láttam Colint. Nehezen kászálódik le a másodosztályú kocsiból. Tekintete üres, mintha ép látással is befelé figyelne. Elhatároztam, bármilyen hajmeresztő dolgot hallok tőle, közömbösen fogadom.
***
Kilépünk a monarchiából megmaradt állomásépületből. Parasztbarokk házak utcája visz a főtér felé. A mutatós homlokzatok mögött közös udvarban élnek az emberek. A régi tulajdonosokról vajmi kevés tudomásuk van, régen eltűntek a múlt tejüveges homályában.
***
A főtéren Colin öklével nagyot sújt a bíróság boltíves kapujára. Bent is hallják meg az igazságot, ne csak az őt kínozza éjszakánként. Perben, haragban van a telefontársasággal: szent meggyőződése, többezer forinttal megkárosították. Colin nem a pénzéhez ragaszkodik, hanem az általa sokat emlegetett igazsághoz. Hirtelen váltással ifjúkorunk külföldi útjáról kezd beszélni, a tengerhez való utazásunkról.
***
Útitársaink lassanként elfogytak a vagonból. Puha itatóspapírként felszívta őket az éjszaka, Eszterrel hármasban maradtunk a kupéban. Hatalmas kereskedelmi hajók horgonyoztak a keskeny tengeri csatornában. Hosszan gyalogoltunk, hogy kiérjünk a nyílt vízhez. Szótlanul ültünk a szélbordás dűne nyirkos homokjában, bámultuk a tengert. Az éjszakai utazás fáradtságától elaludtunk. Dél körül a strandolók zsivaja ébresztett bennünket.
***
Colin csonka grafitceruzájával  ezt írta noteszébe: rothadó faág vagyok a világ gyökerén. Megismerkedett egy fényes, fekete hajú lánnyal, hamar összeházasodtak. Colint ebben nem zavarta viszonya Eszterrel, a házasság volt barátnőmet sem feszélyezte.
***
Colin dohos szagot hozott magával a Duna melletti faluból. Ide menekült házasságából, soha nem megy le a folyópartra. A házat belepték sűrű szövetükkel a pókhálók, Colin a pókok elől az ezotériába menekül. Folyamatosan issza a gyógyteákat, végzi a jógagyakorlatokat. Valóságos erődöt épít maga köré a máshol kidobott könyvekből. Szerszámokat, edényeket, bútorokat gyűjt, mozdulni sem lehet tőlük. Nem veszi hasznukat semmire. Ha nincs jó passzban, hadakozik a szomszédokkal. Birtokvitákba bonyolódik, melyekre a közösen megivott méregerős pálinka a gyógyszer. Kábulata ideig-óráig elnapolja a szomszédok iránt érzett haragját. Ilyenkor elhanyagolja az okkult tanokat, napokig az alkohol delejes mámorában támolyog. Nyomasztó álmok terhe alatt nyög, van egy visszatérő rémképe: az ártéri erdőben lakkbenzint locsol magára, de reszkető kezében nem kapnak lángra a gyufaszálak.
***
Kora ősztől fűrészeli, hasítja a fát télire. a fát. Ha elfogynak a hasábok, összetört bútorokkal, széttépett könyvekkel tüzel a kályhában. Tavasszal felpattan a régimódi biciklijére, a szomszédos város hipermarketjébe kerekezik. Nem akar  vásárolni semmit, nőkkel  szeretne ismerkedni. Ilyen napokon reggel lekaparja arcáról a borostát. A kiszemeltek közül egyiket sem meri megszólítani. Hazaérve dühében megissza a maradék pálinkát. És éjszaka jönnek az óriáspókok, nyálkás fonalukkal végleg behálózzák az életét.
***
A vasútállomáson türelmetlenül topogunk. Mindegyikünk menne a maga életéhez. A Colinnal  távolodó szerelvény a láthatáron átszakítja az alkonyi égboltot. Az így keletkezett résen lángoló lakkbenzin szúrós szagát sodorja a szél.

(ÚjNautilus2024/04/23)

Kilátástalan napok

David leendő szülei 1956. október 22-én kigombolt lódenkabátban álldogálnak a Boráros téri kiskocsmában, az ötvenes évek kényszerű divatjának kötelező darabját viselik, mint mindenki; a lódent posztószerűen szőtt durva gyapjúszövetből varrják, anyaga nem ereszti át a vizet, tehát esőkabátként is beválik, a téli hónapokban pedig jó meleg viselet. Nincs helye az egyénieskedő öltözködésnek, az emberek ősztől-tavaszig ebben a puritán szabású kabátban járnak-kelnek az utcákon, ha a hosszúlépésükre várakozó pár lódenjének címkéjét jobban megvizsgálnánk, megbizonyosodhatnánk arról, hogy mindkettő az 1951-ben Rákosi Mátyás ajándékaként átadott zalaegerszegi ruhagyárban készült. A férfi András édesapjának a testvéröccse, a legzordabb időben is hajadonfőtt mászkál a szabadban, hátrafésült, erősszálú fekete haja nem tűri a micisapkát, a belekaroló nő kontyba tűzött, szőke fürtjeit piros svájci sapka alá fésülte a gyári öltözőben. A kék kötényes pultos a többi papírfecnihez tűzi blokkjukat, két deci szódát spriccel a takarékosan kimért, többek szerint kukoricából készült fehérborba, a férfi kezébe nyomja a csap alatti gyors öblítéstől vizes poharakat. A fiatalok a gyöngyöző fröccsökkel az előre kiszemelt üres ablakmélyedésbe húzódnak, látszólag elmerülten hallgatják a kocsma duruzsoló zsivaját, pedig valójában mindkettőjük fejében az jár, hogy albérletükben alaposan befűtenek a cirádás öntöttvas kályhába, hogy összebújhassanak az ágyban. Most szabad a vásár, a főbérlő házaspár délutános műszakban dolgozik, a nagyobbacska gyerekeknek, ilyenkor hétfő késő délután, úttörőfoglalkozásuk van az iskolában; siethetnek a kocsmától három villamosmegállóra lévő gangos sarokház ötödik emeleti lakásának cselédszobájába. A férfi a dunántúli Tébából, a nő egy tiszántúli kis faluból, Sápról költözött Budapestre, ha közhelyes fordulatot használunk, a sors akaratából mindketten a Lampartban kaptak munkát, a 2×2 néha 5-öt, Ferrari Violettával és Zenthe Ferenccel már együtt nézték meg a Lenin körúti Vörös Csillag moziban. A soroksári fegyverüzem az államosítással lett hivatalosan lámpagyár, de mindenki tudja, a változás valójában csak annyi, hogy ezentúl a Frommel karabélyok helyett Kalasnyikov géppisztolyokat gyártanak; munkahelyük elődjét: a Fegyver és Gépgyár Részvénytársaságot 1889-ben alapították, az országban elsőként itt foglalkoztak nagyüzemi fegyvergyártással, akkoriban a Mannlicher-típusú puskákat szállították a császári és királyi hadseregnek. David szülei 1956  október huszonharmadikán este hat óra környékén sodródnak a lelkes tömeggel a Sztálin-szoborhoz, hogy milyen körülmények között kerültek ide, arról nem esik szó a harrerei ház szombatonként megtartott kerti partiján; a zimbabwei főváros magyarjai az erős angol söröktől egyre szilajabbul, századszor is elmesélik, miként sikerült végre-valahára elég helyet biztosítani a felvonulási téren, hogy a teherautókat beindítsák, és a nyakba kötött drótkötelekkel lerántsák túlméretezett talpazatáról a gyűlölt dromedár szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg, vigyázz, a szobor nem moccant, a drótkötelek egymás után szakadtak el, az emberek mérgükben és tehetetlenségünkben a sírás szélén álltak, de azt mondták, ember tette oda, ember le kell tudja, onnan vegye. Az egyik közeli gépipari technikumban találtak gázhegesztőt- és vágót, a tömeg ujjongott ahogy dolgoztak, de ahelyett, hogy fogytak volna, egyre csak többen lettek az emberek, így akadt segítség bőven, sokan értettek hozzá, mert az ipari iskolában vagy a munkahelyeken kitanulták ezt a szakmát. Nagy hozzáértéssel szinte percek alatt elvágták a térd alatt a szobrot, de a legnagyobb probléma megint csak az volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudják hátrébb kényszeríteni, mert ott nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy tanár, ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart. A tömeget végül sikerült hátra könyörögni, a  teherautók a most már a meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le tudták húzni a posztamensről. A gyűlölt szimbólum  hatalmas robajjal lezuhant, ott hevert földön, az emberek diadalmasan felmásztak rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust legyőzték volna, örömmámorban úsztak és csak ölelgették egymást. A szobordöntés másnapján, szerda kora délután sokan kászálódnak le a Csepel teherautóalvázra gyártott Fakarusz autóbuszból a tébai Öreg-telepen, a munkáskolónia hatajtós házainak kéményei olyan kedvtelenül füstölögnek, mint a szénporos arcú bányászok  szájában az 5 Éves Terv cigaretta; az emberek vállán lécekkel összeszögelt klecnik billegnek, a támfák ácsolásakor megmaradt gömbfadarabokat hazavihetik tüzelőnek. A nyitott csatornájú utcákon spontán kialakuló kisebb csoportokban vérmérsékletük szerint morgolódnak, szitkozódnak az újabb normaemelés miatt, hangosan nem merik kimondani, amit gondolnak, jelen esetben azt, hogy elegük van a kommunista műszakokból, a rendkívüli túlórákból; nem tudhatják, hogy a bányavállalat vezetőit a pártközpont és a nehézipari minisztérium folyamatosan sanyargatja a szénkitermelés növeléséért, de ez egyébként sem érdekelné őket. A főnökség, hogy megfeleljen a felső szintű elvárásoknak – teljesen szokatlan módon – a kiemelkedő munkateljesítményekért negyedévi prémiumot ígér a dolgozóknak, ráadásként hízott sertést ajánl fel a termelésben élen járó munkásoknak. A mérgelődő férfiak a konyhai mosakodás közben erről dohognak az asszonynak, aztán a viaszosvászonnal letakart asztalra tett krumplileves és grízes tészta fölött már azon méláznak, hogy milyen jól jönne az a disznó a családnak. A tébai laktanyában a pesti forradalom hírére – első intézkedésként – megerősítik az őrséget, a rendőrkapitányságon riadókészültségbe helyezik a teljes állományt, de a bányákban még zavartalan az éjszakai munka, a front alacsony vágataiban a bányászok rövid nyelű csákányaikkal, izzadtan, szótlanul fejtik a szenet, tolják a csilléket. Két ilyen dolgos napnak kell eltelnie ahhoz, hogy harmadnapon a hajnali műszakváltáskor a VI-os aknára kihívott rendőrök letartóztassák a sztrájkra felszólító röplapokat osztogató pesti fiatalokat. Az eset híre futótűzként terjed el Tébában és olyannyira feldúlja a közhangulatot, hogy a déli órákban a bányaipari technikum tanulói az eset miatti tiltakozásul otthagyják a tanórákat. A diákok borús ég alatt tüntetni vonulnak, a hatóságok meglepetésére, a  reggeli műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoznak hozzájuk. A többszáz főre gyarapodott menet a pártbizottság rideg épületénél a ruszkik hazát skandálja, amivel alaposan ráijesztenek az ablakfüggönyök mögül riadtan leselkedő hivatali apparatcsikokra, azokra, akik ahhoz is maflák voltak, hogy a párt városi vezetőihez hasonlóan, még időben kiosonjanak a hátsó bejáraton. A tüntetők olyan hevesen követelik a röplapokat osztogató  pesti fiatalok szabadon bocsátását, hogy erélyesen fellépő küldöttségüknek a városi rendőrkapitány személyesen mutatja meg az üres fogdát. Az események ilyetén fordulatára az éjszaka folyamán már vészjóslóan zúgnak az aknák légvágatai, miközben a laktanya parancsnoki tanácstermében ingerült katonai-, rendőri-, tanácsi- és pártvezetők arról vitatkoznak, hogy milyen lépéseket tegyenek a tébai munkáshatalom megvédésére, de budapesti központi irányítás híján, semmiben nem jutnak dűlőre. A helyiségben vágni lehet a cigarettafüstöt, ami a nyitott ablakokon kiszivárog a szabadba, és mérgező felhőként terül szét a nyugtalan álmoktól gyötört Téba fölé. David leendő szülei a Kelenföldi-pályaudvaron szállnak vonatra, nincs különösebb okuk az ország elhagyására, tétlen szemlélői voltak a forradalomnak, de a kalandvágy és a jobb élet reménye arra sarkallja őket, hogy a szakadó esőben csatlakozzanak ahhoz a húsz-huszonöt emberhez, akik a győri vasútállomás forgalmi irodájához közeli mellékutcában gyülekeznek, a hidegtől és a nyomasztó kételyektől Rajkáig vacognak az ütött-kopott Csepel teherautó ponyvája alatt, miközben az jár a fejükben, vajon helyes döntést hoztak-e azzal, hogy elpártolnak hazájuktól. A középkorú birkabőrbekecses férfi Győrben szedte össze tőlük az illegális határátkelésért kialkudott pénzt; hogy az egyik kukoricatábla latyakos dűlőútján a lelkükre kösse, ne toporogjanak itt sokáig, gyorsan induljanak el a mutatott irányba, nehogy belefussanak a határőrökbe, nem sok jót hallani felőlük, a szovjet katonákkal megerősített járőrök képesek lelőni bárkit, aki nem áll meg a felszólításukra. David leendő szülei sorstársaikkal együtt nehéz sóhajjal vágnak neki a veszélyes vállalkozásnak, minél előbb szeretnék elérni a zöldhatárt, de bakancsaik elnehezülnek a szántóföld esőáztatta földjétől, lábukon koloncként vonszolják magukkal a szülőföld marasztaló sarát. A sötétszürke felhőkből hidegen égető esőcseppek peregnek az arcukba, de fáradságos gyaloglással végül baj nélkül sikerül kiszabadulniuk az aratás nélkül maradt kukoricatáblák fogságából. A Deutsch Jahrndorf táblától osztrák önkéntesek kísérik őket a hajdani Németjárfalu templomkertjébe, ahol a vöröskeresztes sátorban fával fűtött dobkályha ontja a jóleső meleget és a fehér kötényes osztrák asszonyok az udvari gulyáságyúból zománcos pléhtányérokba merik az eperlevél tésztabetétes forró zöldséglevest. Az időugrás mechanizmusát nem ismerjük, de az elmélet hívei szerint egy előidéző faktor indítja be a folyamatot, fogadjuk el ennek azt a veterán harci repülőgépet, ami a vidéki autóbusz-végállomásra emlékeztető Port Elizabeth-i repülőtér terminálja előtt hívja a figyelmet a repülőgép-múzeumra. A típusát illetően sem titokzatoskodunk, a masszív kőposztamensen negyvenöt fokos szögben beállított, ha tetszik: égbetörően, egy kiöregedett Impala Mk1-es kapott helyet; az olasz gyártmányú kétüléses gép a dél-afrikai légierő oktatórepülője volt, de fedélzeti gépágyújával, géppuskájával valószínűleg harci bevetéseken is használták. A Venegono Superiore Aermacchi prototípusa először 1957 decemberében szállt fel Varesében, abban a hónapban, amikor David leendő szülei még az osztrák menekülttábor lakói, akik nem sejthetik, hogy Olaszországnak milyen jelentős szerepe lesz az életükben. Egyelőre ott tartunk, hogy társaikkal együtt a traiskircheni lágerbe szállítják őket, a tízezer lakosú kisváros Bécstől húsz kilométerre fekszik, magára hagyott, düledező iskolaépülete, a Bundesbetreuungsstelle für Asylwerber a magyar menekültek egyik központi állomáshelye. A komódfiókban fennmaradt családi dokumentumok szerint, David apja innen írja meg aggódó édesanyjának, hogy azonnal elutaznak a legelső országba, ahol befogadják őket, de amikor bedobja a gondosan megcímzett levelet a tábor postaládájába, még nem tudhatja, hogy milyen megpróbáltatások várnak rájuk. Az Egyesült Államok bécsi nagykövetsége indoklás nélkül elutasítja a bevándorlási kérelmüket, a baj nem jár egyedül, mert kitartó próbálkozásaik sorra kudarcot vallanak, hogy miért, ennek okát soha nem tudják meg, évtizedek múlva is valami titokzatos büntetésnek érzik az események akkori alakulását, amit hazájuk hűtlen elhagyása miatt mért rájuk a sors. A lélekben évekkel mérhető lágerhónapokban Ausztrália jelentette számukra a felcsillanó reményt, ehhez Olaszországba kellett vonatozniuk, a Rómától ötven kilométerre lévő Civitavecchiaból fut majd ki tengerjáró hajójuk a távoli földrész felé, de mégsem kapaszkodhatnak fel a fedélzetére, mert az ausztrál hatóságok az utolsó pillanatban törlik vízumukat. Emiatt keserű szájízzel várják az olasz fővárosban helyzetük jobbra fordulását, mígnem a kilátástalan napok valamelyikén bekopogtatnak a dél-rhodéziai követség kapuján, jókor és jó helyen zörgettek ajtót; két hét múlva elrepülnek Afrikába. A négymotoros gép Líbiában, Nigériában, Belga Kongóban is leszáll üzemanyagért, az új élettől aggódó emigránsokat Léopoldvilleben, a mai Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosának repülőterén, az ott élő magyarok fogadják, akik afrikai alapanyagokból főzött gulyáslevessel vendégelik meg őket, és szellős nyári ruhadarabokat ajándékoznak honfitársaiknak. Három nap múlva David apja az örökké sziszegő lángvágóval darabolja a kiselejtezett tehervagonokat a Rhodesia Railway harrerei vasúti remízében; esténként kimerülten bóbiskol a baptista egyház ingyenes angol nyelvtanfolyamán, de az első fizetésből futja a bútorozott lakás bérlésére, feleségével ott hagyhatják alkalmi szálláshelyüket, majd amikor David – évek múlva – hosszú vajúdással világra jön az anglikán kórházban, szépen berendezett kertes házukba térhetnek haza az újszülöttel. (regényrészlet)

(Új Forrás 2024/1)

A Galambdúc Fogadó a Kempton Parkban

A napfény olyan erővel lobban az utastérbe, hogy ösztönösen visszarántom az ablaknál a meggondolatlanul felengedett vászonrolót, Ruth szerencsére nem ébred fel, az utazás fáradtságától enyhén elnyíló szájjal alszik a szomszéd ülésen, vörös haja zilált keretbe foglalja az arcát. Néhány óra elteltével rendezett frizurával, gondos sminkkel, gúnyos oldalpillantásokkal figyeli, amint álomittasan próbálok megkapaszkodni a valóság elérhetetlen peremébe; mire magamhoz térek, túlesünk a reggelin, a pilóta már fokozatosan csökkenti a magasságot a leszálláshoz. Johannesburg üzleti negyedének csupaüveg felhőkarcolói lézersugárként verik vissza a napsugarakat a kabinablakra, ha oldalra pillantok, az északi fennsíkon önmaguk generálta szürkésfehér ködben úsznak az ipartelepek gyárai, s ezt az ijesztő látványt tetézi az ismeretlentől való félelmem is, ezért úgy érzem, hogy ennek a tízmilliós metropolisnak az organikus ereje örökre elnyeli a repülőgépünket. Ruth szó nélkül eltűnik az érkezési oldal fémkorlátokkal szabályozott labirintusában tolongó tömegben, semmi okom rá, de átfut rajtam, egy-két perc múlva azt is elfelejti, hogy útitársa voltam a hosszú repülőúton. Nekem ez nehezebb, talán azért, mert valljuk be, túlságosan tetszett ez a vöröshajú nő, akit önhatalmúlag Ruthnak neveztem el, s jó szokásomhoz híven, ismeretlenül is olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, melyekkel nyilván nem rendelkezik. Mielőtt túlságosan belemerülnék az emiatti önsajnálatba, a külső felszállópályán zömök Boeing 747-esre leszek figyelmes, éppen nekifut a szögesdrótkerítéssel lezárt horizontnak, hogy fehéren csillogó pontként felolvadjon a felhőtlenül vakító kék égen. A karórámra pillantok, biztos vagyok benne, hogy a fedélzetén üresen maradt a 63-as ülés, mert a mutatók állása szerint nem kétséges, hogy ez a Port Elizabeth-i járat, aminek – a müncheni váratlan hóvihar miatt – lélekben már a bajor fővárosban búcsút mondtam. „What is the purpose of your visit?“ kérdezi az üvegezett fülkében üldögélő hivatalnok, válaszomban igyekszem a tömör tényközlésre szorítkozni: „I’m going to my cousin.“, a vékony testalkatú, göndör hajú férfi felnéz az útlevelemből: „Which city?“, ezt sem cifrázom: „Port Elizabeth“, mondom közönyösen, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne az életemben, de az officer nem éri be ennyivel: „How long do you intend to stay?“, ha már ilyen messzire utaztam: “For three weeks.“, a férfi az üvegfal alsó résén kitolja az útiokmányomat:  „Great, have fun.“, teszi hozzá, s ezzel a rövid párbeszéddel hivatalosan is a Dél-Afrikai Köztársaság területére léptem. Az alagsor rideg hodályában többszázan várakozunk a csomagjainkra, meredten bámuljuk a szállítószalagon kerengő bőröndök monoton körforgását, sajátom fogantyújára otthon – a jobb felismerhetőség kedvéért – piros-fehér-zöld nemzetiszínű szalagot kötöttem. Az óriási repülőtér termináljának nyüzsgése, a mozgójárdák surrogása, az üzletek vásári zsivaja és a folyamatos lárma a gyermekkori vidámpark kísértetkastélyára emlékeztet, azonban kénytelen vagyok gyorsan visszazökkenni a valóságba, önként ajánlkozó férfiak hada rohan meg, akik az ókori kórusok kitartásával harsogják a fülembe: PORT ELIZABETH, Port ELIZABETH, PORT Elizabeth, PoRt EliZabeTH, POrt ElizAbeth, PoRT EliZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ElizaBETH. Hogy honnan sejtik úticélomat, azt nem értem, maradjon az ő titkuk, mindenesetre az erőszakos hordárok ötven randot kérnek szolgálatukért, hiába rázom tagadólag a fejem,  nem tudok tőlük megszabadulni, kénytelen vagyok súlyos csomagjaimmal majdhogynem elfutni előlük, amit lenéző megvetéssel fogadnak, ez mindenhol kijár a pénztelen utasoknak. A dél-afrikai légitársaság ügyfélpultjánál a szolgálatos fiatalember, ingére tűzött névjegye szerint Jacob, tehetetlenül széttárja a karját: “Sir, the rural officials working in Johanessburg and Pretoria are flying home for the weekend, so we only have tickets for the morning.“ Rémülten hívom David unokatestvéremet a mobiltelefonon, aki azzal próbál nyugtatni, hogy a túl nagy távolságok miatt errefelé teljesen természetesek a késések, tehát ne essek pánikba, vegyek ki szobát a repülőtéri gyorsvasút hetedik megállójánál, a négycsillagos Smaragd Hotelben, aztán rövid hallgatás után hozzáteszi: Johannesburg veszélyes város, szóval, a hotel személyzetén kívül mással ne elegyedjek szóba. Ettől szinte rám szakad a mennyezet, mintha leomló súlya az örökkévalóságig a várócsarnok színes műanyagszékébe szorítana, s ettől kezdve minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy  összeszedjem magam, legyen erőm megkeresni a gyorsvasút végállomását a repülőtéren. Budapesttől Münchenig egyszerű volt az út, az  ismeretlen idős férfi szóval tartott szülei holocaust-történetével, azonban leszálláskor jött a feketeleves, a szakadó hóesés, ráadásul a kézipoggyászom pántja meghúzta a vállamat. A South African Arlains Airbus-a három órás késéssel indult el, zsúfolt volt az Európából hazafelé tartó dél-afrikaiakkal, az utószezon előnyeire spekuláló skandináv és német nyugdíjasokkal; az ülés kényelmetlenül szűkös volt a turistaosztályon, a felszolgált ételek tetszetősnek tűntek, de a kabin túlnyomása miatt az ízük a menzakosztra hasonlított, erre magyarázat lehet az, amit valahol olvastam, hogy az overpressure teljesen megváltoztatja a fogások ízkarakterét. A Líbiai-sivatag fölött zuhantam álomba, a Közép-Afrikai Köztársaságnál lestem ki az ablakon, a tűző napsütés mélységében vörösen szikrázott a szikár föld, ekkor rántottam le a szürke vászonredőnyt, nehogy felébresszem utastársnőmet, akinek homlokán halvány forradás futott keresztbe, feltételezhetően valami baleset következményeként. Éjszaka arra riadtam fel, hogy alvás közben öntudatlanul a vállamra hajtotta a fejét, álmában nyilván azt gondolta, hogy a férjével utazik valamelyik turistaparadicsomba; a volt feleségem  hajdan csókolgatni kezdett a régen kihűlt hitvesi ágyban, aztán kinyitotta szemét, lassan megértette, hogy otthon van velem, halk nyögés szakadt föl belőle, gyorsan a másik oldalára fordult, szegény, azt hitte a szeretőjénél alszik; kimentem a konyhába, ittam egy pohár vizet, a kisszobában szuszogtak a gyerekek, visszabújtam az ágyba és hajnalig néztem a plafont. A pénztelenség végül legyőzi a félelmemet: a repülőtér meglepően gyors és ingyenes wifijén a négycsillagos Smaragd helyett a Kempton Park-i háromcsillagos panziót választom éjszakai szálláshelyül:

Maradjon közel az O.R. Tambo nemzetközi repülőtérhez, mint a térképen is láthatja, szállásunk alig három kilométerre fekszik az Ön légikikötőjétől, a hotel otthonos reggeliző helyiséggel és tágas szobákkal várja vendégeit, a jó ízléssel berendezett szobákban íróasztalt és televíziót is talál, mindegyikhez saját fürdőszoba tartozik káddal zuhanyzóval, a szálloda területén ingyenes a wifi, kellemes, parkosított a környezet, a reggelihez, kérésre hideg ebédet csomagolunk, a vendégházunk mosodai szolgáltatást, túrákat is kínál Johannesburgban.   ******

A Kempton Park jellegzetes johannesburgi külváros, ahonnan az apartheid idején a fekete lakosokat erőszakkal kitelepítették a hatvan kilométerre fekvő Thembisába, mindezt az értem küldött mikrobusz fekete sofőre meséli, miközben az autókkal telített körgyűrű sűrűjében rutinosan váltogatja a forgalmi sávokat, ennek a helyismeretnek jelentős szerepe van abban, hogy húsz perc alatt ott vagyunk a Galambdúc Fogadónál. Szálláshelyem utcafrontján szelídgesztenyék, aleppói fenyők takarják a kíváncsi szemek elől az épületet, a murvával felszórt udvaron hasas cserepekben madagaszkári pálmák, karcsú koronás liliomok nyújtózkodnak, a kerítésnél az őshonos bokrok ágaira a szertelen, rózsaszínű tölcsérjázminok kapaszkodnak. A recepció pultjánál körülményesen kitöltöm a bejelentőlapot, a portás hivatalos szívélyességgel elkísér földszinti szobámhoz, ahol a zuhany alatt didergésig engedem magamra a hidegvizet; a fürdés után trikóban és rövidnadrágban heveredek a bevetett ágyra, az éjjeliszekrény fiókjában megtalálom a Bibliát: „John 8:28-30 So Jesus said, When you have lifted up the Son of Man, then you will realize that I am he, and that I do nothing on my own, but I speak these things as the Father instruc ted me. And the one who sent me is with me; he has not left me alone, for I always do what is pleasing to him. As he was saying these things, many believed in him.“ Fiatal férfiak állítanak meg az utcán, a szemükbe húzott színes, kötött sapka alól gyanakvó tekintettel faggatóznak: honnan érkeztem Thembisába;  Magyarországot, de Európát sem tudják hova tenni, így kiegyezünk a tizennégy órás repülőútban, amit készséggel elfogadnak igazodási pontnak, majd nagylelkűen utamra engednek. A bódévárosi alkonyatban jókedvű gyerekek labdáznak a szabadban, arra is futja az erejükből, hogy tenyerükkel rápaskoljanak az úttesten haladó autók csomagtartójára; mutatványukat a férfiak dühös dudálással, a nők nevetéssel nyugtázzák. A bódék közötti keskeny közök labirintusában kószálok, az egyik udvaron széparcú asszony guggol nagymintás, színes ruhában a szabadtéri tűzhelynél, bal tenyeréből vékony sugárban csurgatja a kukoricadarát a forrón lobogó vízbe, a jobb kezében lévő fakanállal pedig körkörös mozdulatokkal kevergeti a kormos fazékban fortyogó kását. Jólelkűen megkínál az ételből, de mielőtt belekanalazhatnék az odanyújtott alumínium tányérba, zakatoló szívvel ébredek fel a Kempton Park Galambdúc Fogadójának puritán szobájában, a telefonomon hajnali fél négyet mutat a digitális kijelző, a bekapcsolva felejtett televízió képernyőjén nőstény oroszlánok kerítik be a bivalycsordától elkóborolt növendékborjút, a nagyragadozók az elejtett állat lágy részeit marcangolják. Hirtelen jelentkező szorongásom motorja az a tízezer kilométer, ami elválaszt az otthonomtól, David unokatestvérem, akivel soha életemben nem találkoztam, tőlem nyolcszáz kilométerre valószínűleg békésen alszik az ágyában, senkihez nem szólhatok, a Biblia betűi is összefolynak a szemem előtt, mindenféle légzőgyakorlatokkal próbálom csendesíteni szapora pulzusom, ez olyan jól sikerül, hogy szinte észrevétlenül újra álomba ringat a félelem. A München-Johannesburg járaton vagyok, Ruth mit sem tudva magáról, a vállamra dőlve szundít, a hajtóművek egyenletes zúgásában vészterhes sípolás jelzi, hogy repülőgépünk folyamatosan veszít magasságból, ezért kénytelenek vagyunk leszállni Banguiban. A Közép-afrikai Köztársaságban évek óta kilátástalan polgárháború dúl, a lázadó iszlám erők felégetik a keresztény falvakat, azok elkeseredett lakói fegyveres osztagokat szerveznek saját védelmükre. A fedélzetre keveredett francia békefenntartók ezredese a feszülten figyelő utasoknak beszámol arról, hogy találkozott a lázadók vezetőjével; a turbános férfi asztalán nyitva felejtett dossziéból kisilabizálta, hogy a felkelők kétmillió darab géppisztolylőszert kaptak egy semleges ország kormányától, ezt észrevéve az iszlamisták parancsnoka gúnyos mosollyal behajtotta a mappa fedelét. A Bangui repülőtér forró betonján elviselhetetlen a hőség, szomjasan várakozom az ivóvizes tartálykocsinál, előttem  kannákkal, mosdótálakkal, műanyagballonokkal sorakozó férfiak, nők, gyerekek; eközben tömzsi teherszállítógép fog talajt a kifutópályán, a szögesdrótakadályokkal, fegyveresek katonákkal őrzött raktárakhoz gurul, teherautókon innen hozzák a zajongó tömegbe a vászonzsákokba kimért élelmiszeradagokat. A tolongásban váratlanul mellbe taszít az a piros fezt viselő férfi, aki régóta méreget, a lökés erejétől hátra tántorodom, hiába nézek segélykérőn körbe, ebben a kétségbeesett helyzetben  rémülten veszem észre, hogy közben az Airbus nélkülem felemelkedett a levegőbe. A fülsüketítő csöndben fenyegetően tartanak felém az emberek, mindez szerencsére semmivé lesz, verejtékezve ülök az ágyamban, a kivilágosodó ablak jelzi, hajnalodik a Kempton Parkban. A Galambdúc Fogadó előtt már jár a mikrobusz motorja, hogy visszavigyen az Oliver Tambo légikikötőbe, a recepción az éjszakai portás csinos műanyag dobozban átnyújtja az ígért hideg reggelit, közben diszkréten közelebb hajol: „Usually we dont have white guests, but how would you know that? You are not from around.” (regényrészlet)

(ÚjNautilus 2023/10.08.)

Éjszaka Málta felett

Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.

Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járnánk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.

Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.

Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.

A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.

Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.

A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.

Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.

A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.

Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.

Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.

A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.

A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.

Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya. (regényrészlet)

(ÚjNautilus 2023/06.02.)

Csendes utca a miénk

Az utcát házhíjas telkek, almáskertek, kukoricaföldek tagolják, a vasútmenti bombatölcsérekből nádasok sarjadnak. A második világháború végén az amerikai Liberatorok az angol Lancesterekkel kötelékben a vidéki teherpályaudvarra és a gesztenyefaligetben megbújó klinkertéglás vasutasházakra szórták bombáikat. A robbanások ereje a szolgálati lakásokat a földdel tette egyenlővé, de az isteni gondviselés az ott élőket megóvta, mert aznap reggel – talán valami égi sugallatra – beköltöztek a villamos-felsővezeték áramellátását biztosító erőmű tágas légópincéjébe. A négymotoros repülőerődöket a felső-sziléziai olajfinomítóktól a ködös, felhős időjárás és a német légvédelem makacs ellenállása kényszerítette visszafordulásra. Hazafelé tartva a target of opportunity szellemében jártak el, a csendes utca közelében szabadultak meg pusztító rakományuktól, hogy elegendő üzemanyaguk maradjon angliai támaszpontjuk eléréséhez.

A csendes utcai családi házunkat sem kímélte a háború, tüzérségi aknatalálat érte a konyhát, a tizenkét darabos kommersz Zsolnay-étkészletéből – anyám hozományából – csak az öblös leveses tányér, az ovális kompótos tál, a kecses mártástartó és egyetlen kistányér maradt épen. Kétségkívül, rosszabbul is alakulhatott volna a dolog, de szüleim – kétgyermekes ifjú házasok –, idejében átmentek a szomszéd asztalosék pincéjébe, hogy ott vészeljék át a német és szovjet csapatok kitartó csetepatéit. A szovjet tüzérség haragját a kertünkben forgolódó – a frissen telepített gyümölcsfákat és szőlőtőkéket letaroló – Tigris harckocsi vívta ki, mert kezelőszemélyzete folyamatosan azon mesterkedett, hogy lövegének tüzével minél több kárt okozzon az alig párszáz méterre húzódó szovjet gyalogsági állásokban. Az oroszok ezt nem nézték jó szemmel és vaskos aknavetőikkel próbálták megsemmisíteni a tankot, de legalábbis távozásra bírni a helyzetét állandóan változtató, hivatalos osztályba sorolása alapján Panzerkampfwagen VI-ot. A lánctalpas jármű vastag páncélzatával, közel kilenc centiméter átmérőjű lövegével a második világháborús német haditechnikai fejlesztés mintapéldája volt, noha ezekre az időkre – a háború utolsó évéről beszélünk – nimbusza megkopott, tudniillik a szövetségesek a Ladoga-tavi első bevetésétől számított három év alatt kitapasztalták sebezhetőségét.

A családi legendárium úgy tartja – a leírt események után nyolc évvel jövök a világra –, ez a „Tiger” okozta étkészletünk javának pusztulását, mivel a szovjet akna nem a nehézkes, mégis ügyesen manőverező harckocsit találta telibe, hanem családi házunkat, egészen pontosan a konyhánkat. A francia mortier Brandt de 120 mm modèle 1935. mintájára  gyártott 120-мм полковой миномёт образца 1938 г. csövéből kilőtt gránát áttörte a szőlősi kőből rakott falat, s a detonáció ripityára zúzta a berendezést; ennek a mozzanatnak az ismeretében, kisebb csodának kell tekintenünk, hogy az étkészlet említett darabjai – mélyrózsaszín virágos girlandokat festettek peremükre a pécsi gyárban – sértetlenül megúszták a robbanást. Anyám halálával – ez nagyjából öt évtized múlva következik be – hozzám kerülnek a megmaradt porcelánok, de egyelőre a fehér damaszt terítős vasárnapi asztalon trónolnak, a kompótos tálban édes lében úszkálnak a negyedelt őszibarackok és a kimagozott cseresznyeszemek.

Utcavégi szoba-konyhás házunk – apám a Hangya Szövetkezet kölcsönéből építtette fel Smudla József kőművesmesterrel –  nyáron kellemesen hűvös, télen kellemetlenül hideg, „spórolunk” a szénnel. A tűzhely nemcsak főzésre szolgál, a „sparhelt” adja a meleget az üveges verandáról nyíló konyhának; a zömök, zománcos testéből áradó hőből terelünk át a szobába is, de ez reménytelen vállalkozás, úgyhogy zimankóban családunk a kövér dunyhák alatt, hideg orral „alussza túl magát” a téli éjszakákon. Az otthonosan „spájznak” hívott éléskamra a verandáról nyílik, a „stelázsin” ott sorakoznak a gyümölcsökkel teli befőttesüvegek. A muskátliknak, az anyósnyelveknek, az aszparáguszoknak és a termetes filodendronnak a verandán van a helyük, a helyiség kazettás ablakából jól látszik a telek hátsó frontján a szögesdróttal megerősített kaszárnyakerítés. Ahonnan az ötvenhatos forradalom bukása utáni  egyik borús napon kiköltöztetik a katonákat, a kantin helyén népbolt nyílik, a kék köpenyes eladók kis fémlapáttal mérik papírzacskóba, ahogy errefelé mondják: „stanicliba”, a párnaalakú selyemcukorkát. A keménymázas karamella a csendes utcai gyerekek kedvenc csemegéje, de miután nehéz idők járnak, ezért ritkán jutnak hozzá.

A kerti veteményesben slaggal locsolunk, a vízcseppek kora este szentjánosbogárként csillognak a növényeken. A krumplilevelekre matadort hintünk, hogy a  kékeslila por megölje az Amerikából idehonosodott kártékony, csíkos hátú kolorádóbogárakat. A Hungária Matador néven forgalmazott diklór-difenil-triklóretánt külföldön DDT-ként ismert, akkor még senki nem tudja, hogy a nagyhatású rovarméreg súlyosan károsítja az élővilágot. Mielőtt erre az illetékes hatóságok rájönnek és betiltják használatát, addigra feltalálóját, Paul Hermann Müller svájci vegyészt, Stockholmban orvostudományi Nobel-díjjal tüntetik ki, mert a DDT a trópusokon hatékonyan irtja a szúnyogokat, így az érintett földrészeken a szer hatására jelentősen csökkenek a maláriás és a sárgalázas megbetegedések.

Apám rézgáliccal és bordói lével permetezi a direkt termő izabellát, szlankát, delevárit, otellót, de csak karácsonykor és húsvétkor iszik egy pohárkával a borból. Nem kedveli az alkoholt, a kocsmákat becsületsüllyesztőknek tartja, s emiatt a pincében minden évben megmarad egy hordóval a termésből, amit az október eleji újabb szüretkor eladunk a pálinkafőzőbe.  Hát, így telnek a napok, hetek, hónapok, évek a csendes utcában, mígnem az egyik nyári vakáció unalmas délelőttjén gyorsan elsuhanó égi árnyékra kapom fel a fejem a szőlőlugasban. A különös jelenséget nem tudom mire vélni, úgyhogy lóhalálában kivágtatok a közeli rétre, ahol a fűcsomók tövéből már régen felszáradtak a hideg tocsogók, eltűntek a mocsári gólyahírek, kihaltak a színes nőszirmok, és az augusztusi hőségben a lila virágú serpencék közül csak az életerős sárga gyújtoványfüvek nyújtóznak. A tébai bányák zagyiszapjától állandóan barna színű a  patak vizén a mederbe dőlt égerfán egyensúlyozok a túlsó partra, s nem kell sokat futnom ahhoz, hogy a szúrós gabonatarlón észrevegyem a erőtlen madárként földön fekvő vitorlázó-repülőgépet. A kényszerleszállás híre rengeteg kíváncsiskodót csalt a városból a szántóföldre, még az újvárosi hidegvizes strandról is elcsattogtak idáig a vietnámi papucsos fürdőzők. A rendőrség szalagkordonja mögül mindenki a kockás inges pilótát bámulja, aki gondterhelt arccal kopogtatja a Góbé típusú vitorlázógép törékeny testét, mint páciensei hátát szigorú tekintetű gyerekorvosunk.

Vasárnap délelőtt anyámmal sietünk a tizenegy órási misére, erősen kapaszkodom horgolt kesztyűs kezébe, hogy tartsam a lépést vele, mert késésben vagyunk; a „Dominus vobiscum” a szenteltvíztartónál, az „Et cum spirito tuo” a karzaton talál minket. A kórus énekét szinte elnyeli a blockwerk orgona ónötvözetű sípjainak zúgása, mégis, ha a kóristák hamis hangot ütnek meg, az ötgyermekes kántor szenvedő ábrázattal az oltárfreskóra emeli a tekintetét. A falusi templomfestők Michelangelo Utolsó ítéletéből merítették az ihletet, de általános iskolai rajztanárunk gunyoros megjegyzése szerint, a piktorok inkább Hieronymus Bosch látomásainak ügyetlen másolatát mázolták a kupolába. A szellemesnek szánt jópofaságon az egész osztály teli szájjal röhög, persze, fogalmunk sincs arról, ki volt a németalföldi mester, viszont ez az izmos férfi tartja a tornaórákat is, tehát a cinkos nevetéstől azt reméljük, hogy megúszhatjuk az ügyetlen tigrisbukfencekért járó tarkónlegyintéseket, de utóbb kiderül, ez csak hiú ábránd marad. A „kórusról” szépnek, tisztának látom osztálytársnőimet a lenti padsorokban, akár szentképeken az angyalokat. Hogy a szomszédunkban lakó fiatalasszonyról mit fantáziálok este az ágyban, azt magamnak sem merem bevallani, de kényszeredett kötelességtudatból mégis makogok valamit róla a gyóntatószékben. Az ifjú káplán a „tisztátalan vágyak“ elűzésére korholóan azt javasolja, hogy ilyenkor gondoljak az édesanyámra, ezzel elűzhetem ezt  a ronda kísértést. A jótanácshoz penitenciaként még hozzácsap tíz Miatyánkot, de hiába az egész tortúra, az orgonabokrok mögül újra és újra meglesem a kertben kapálgató nagymellű bikinis nőt, hogy aztán kínzóbb legyen a reggeli bűntudatom.

A tébai bányagépgyártó üzem nagycsarnokának koszos üveghomlokzatán szilánkosra törnek a kora  reggeli napsugarak, a műhelyben a munkások  lenolaj és víz kékesfehér keverékével hűtik a csúcsesztergákon a „szupportba” fogott szerszámokat. A függőleges karusszelpadokon ezt nem csinálhatják, mert az öntöttvas csillekerekek szemcsés anyagszerkezete megrepedne a fellépő hőkülönbségtől. A nyári diákmunka első hetének elteltével már kiigazodom ebben a zajos, zűrzavaros világban, igyekszem alkalmazkodni legfontosabb szabályaihoz: ne légy láb alatt és hagyd szabadon a felfestett targoncautakat. Napi hat órában és viszonylagos nyugalomban söprögetem a betonpadlóról a  fémforgácsokat, az összegyűlt halmokat rádlis lemeztalicskán kitolom az udvari tárolóba, a teméntelen vashulladékot hetente rozoga teherautók szállítják el a feneketlen gyomrú kohóba.

Ha idegen jár Tébában, azon feltétlenül elcsodálkozik, hogy mindenhol zöldre festett vastraverzek merednek az égre. A rajtuk futó acélsodronyok húzzák-vonják a szénnel rakott csilléket a drótkötélrendszeren; a bányavagonok a nap huszonnégy órájában zakatolnak a magasban. A tartókötelek feszességét ellensúlyokkal biztosítják, a párhuzamos húzószálakat a pályák végpontjain vízszintes korongokkal hozzák lendületbe, a bányavágatokból előbújó csillék kuplungjai ezekbe kapaszkodnak bele. A bányavágatokból kitermelt kőszén így jut el az osztályozóra, ahol a barna kőzethegyekből a gázolaj kékeslila füstjét eregető markológépek pakolják meg a vasúti szerelvények tehervagonjait. Hogy évtizedek múlva – sic transit gloria mundi – ezt a körforgást megakassza az országba behozott olcsó dél-afrikai lignit, s emiatt bezárják a gazdaságtalannak nyilvánított mélyművelésű tébai bányákat.

De mielőtt ezek az évtizedek leperegnének, mint emberi testről a száraz homokszemek a tengerparti napozáskor, a második világháború után a kommunista párt a környék négy falujából összetákolja Tébát, az érintett falvak hiába tiltakoznak az összevonás ellen.  A szovjet védernyő alatt csellel és erővel keresztül viszik az akaratukat, kitalálják a „szocialista iparváros“ újkori történelmét, munkásmozgalmi múltját; ebben nem sokban térnek el a valóságtól, de erősebb kontúrokat használnak, ha ténybeli akadályokba ütköznek, azokat titokzatosra maszatolják, vagy egyszerűen igyekeznek kitörölni a közösségi emlékezetből. Az állami ünnepeken a hangszórók büszkén harsogják a divatos politikai mantrát: „a múltat végképp eltörölni, rabszolgahad indulj velünk”. Nem ágál ellene senki, ha mégis, akkor az illetőt internálják és börtönbe zárják; a parasztok földjeit, a lovakkal, a tehenekkel, a szekerekkel és a családi vagyonokkal beviszik a termelőszövetkezeti közös tulajdonba. A férfiak kényszerből bányásznak állnak, mint az ideköltözött „bányatelepiek”, s ettől kezdve ők is szénporosan jönnek haza a „sichtából”; vasárnap a nyaknál szorosra gombolt fehér ingben még elmennek a templomba, de aztán abbahagyják a misére járást, természetes életösztönük azt súgja, az életben maradáshoz alkalmazkodniuk kell ehhez a szép új világhoz.

A nyári kereset elég lenne a nadrágvásárláshoz, de hiába járom a tébai ruhaüzleteket, ahogy az egész országban, itt sem lehet farmert kapni. A szerencsés iskolatársaknak az ötvenhatban disszidált nyugati rokonok postai csomagokban elküldik az áhított blue jeanst, a többieknek marad az irigység vagy a bányatelepi maszek szabó, aki megvarrja a divatos holmit, amihez a mester kézen-közön beszerzi a farmerhez nélkülözhetetlen denimanyagot. A szabóműhelyben a próbafülke mellett hagyományos zakók, nadrágok, öltönyök is lógnak a ruhafogasokon, a sötétbarnára pácolt fapadlót szövetdarabok, fércek, cérnaszálak borítják. A fehér falon kifüggesztett fényképek arról tanúskodnak, hogy a családban apáról fiúra szállt a mesterség, míg a második világháború utolsó évében a csendőrök ebből a csendes utcából is elvitték a férfiakat, asszonyokat, gyerekeket. A lengyelországi koncentrációs táborból alig néhányan tértek vissza közülük, a tébai tanács húsz év múlva elbonttatja a szomszédos utcában omladozó zsinagógát, a faluszéli felekezeti temetőt pedig hallgatag konoksággal visszafoglalja a könyörtelen természet. A mester a szabócentivel akkurátusan felveszi a méreteket, majd azzal bocsát utamra, hogy két hét múlva jöhetek a farmerért, ahogy kilépek az utcára, elégedetten beleszippantok a napsütötte levegőbe, a Szabadság Filmszínháznál, a háború előtti Edisonnál, gimnazista lányokba botlom, akik a mozi üvegvitrinjében Venczel Vera és Kovács István fotóit bámulják az Egri csillagokból. A magasabbik lány első látásra megtetszik, copfos hajában a piros, fekete pöttyös hajcsat olyan, mint egy eltévedt katicabogár, szívesen odalépnék hozzá, de akkor ezt nem mertem megtenni.(regényrészlet) 

 (Új Forrás 2023/1)

A johannesburgi járat

Zsidó nagyapám a múlt században, a nagy gazdasági válság idején vándorolt ki Franciaországba, hadarja Jakab Rebstock a Lufthansa müncheni járatán, a megadóan hallgató Andrásnak, aki a szerteágazó elbeszélésből azt szálazza ki, hogy ismeretlen útitársának édesapja  Flandriában született, mert a jobb megélhetés reményében az egész család már korábban Belgiumba költözött. Szóval, nagyapjának számításai beváltak, a brüsszeli zsidó negyedbeli méteráru boltjuk forgalmából takarékoskodásra is futotta, de azért ez nem a Diamant Kwarter volt,  mosolyog ironikusan Rebstock úr a turbulencia okozta hirtelen liftezés közben. Nehéz lenne elvitatni azon megállapításának igazságát, miszerint  a történelem drasztikusan beleszólt az életükbe, miután a németek 1940 májusában megnyitották a nyugati frontot. Nagyapjáék rettegtek a náci megszállástól, ezért gyorsan csomagolni kezdtek, hogy a biztonságosabbnak vélt Franciaország felé vegyék az irányt, de természetesen ehhez már késő volt, több százezer emberrel együtt a túlzsúfolt francia utakon ragadtak. A Wehrmacht előretörő csapatai menetközben lesöpörték maguk elől a menekülő civileket, és ezek után nem volt kérdés, hogy lendületük kitart Párizsig. Rebstock úr nagyapja ezért úgy döntött, hogy magyar állampolgárok lévén, hazatérnek Budapestre; sok viszontagságot átélve ugyan, de vonatuk egy hétköznap délután, talán szerda lehetett, befutott a Keleti-pályaudvar harmadik vágányára. A nyüzsgő városi forgalom láttán azt gondolták, beigazolódott feltételezésük, hazatérésükkel nem csak időt, de életet is nyernek.

Könnyedén alkalmazkodtak az itthoni viszonyokhoz, Rebstock úr leendő apja a csepeli szabadkikötőben lesz rakodómunkás, akit rövid időre itt felejtünk az uszályoknál, mert fia belefog  családtörténetük másik szálának gombolyításába, majdani édesanyjáról mesél, aki egy tébai bányászcsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja bányamester volt, anyja a háztartási teendőket látta el a falusi portán; sváb származásúak lévén folyékonyan beszéltek németül. A família vasárnaponként szépen kiöltözött, elballagott a római katolikus templom szentmiséjére. Mintegy mellékesen, de azért hangsúlyosan, Rebstock úr azt is megemlíti, hogy anyai nagyapja tagja volt a németek magyarországi szervezetének, a Volksbundnak. Kis hallgatás után tér vissza édesanyja történetéhez, aki a nyolc elemiben plusz kétéves háztartási tanfolyamon gyarapította ismereteit; fiatalon felköltözött Budapestre, a fővárosban dolgozó nővére, Ilona fogadta be és testvéri szeretettel gyámkodott fölötte. Édesanyja kisebb éttermekben konyhalánykodott, aztán a fuss ide-fuss oda munkák után, több évig felszolgált abban a kifőzdében, ahol a tulajdonos idősebb zsidó házaspár megkedvelte őt, így jó viszonyban voltak egymással. Mit ad Isten, Rebstock úr apjának szülei és fiúk, az említett házaspár jó barátjaként, sokszor itt étkeztek.

Most pedig merüljünk el Rebstock úr monológjában: „Szóval, így találkoztak ők, apám gyönyörűnek látta a négy évvel idősebb lányt, és ahogy a mozifilmekben lenni szokott, egymásba szerettek, csakhogy ekkor már ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, a zsidótörvények miatt szerelmük nem lehetett zavartalan, de ha ez még nem lett volna elég, ugye, mint tudjuk, 1944 márciusában jött a német megszállás, a nyilasok azonnal átvették Horthyéktól a hatalmat, már aznap, március tizenkilencedikén az utcákon  összefogdosták a zsidókat, s ezeket a szerencsétlen embereket a lóversenypályára terelték, köztük a dédapámat is, aki sohasem tért haza, utólag tudtuk meg, hogy Auschwitzba vitték szegényt. A nyilas kormány sorban hozta a zsidóellenes rendeleteket, kötelezővé tették a sárga csillag viselését, kijárási tilalmat rendeltek el, a tizennyolc és negyvennyolc év közötti férfiakat behívták munkaszolgálatra, a hetedik kerületi a gettóba zsúfolták be a pesti zsidóságot. Apám is megkapta behívóját a munkaszolgálatra, de addigra az amerikai és brit légierő agyonbombázta az országot; a légicsapások súlyos károkat okoztak a vasúti hálózatban, ezért apámék egységét Szolnokra vezényelték a vasútállomás romjainak eltakarítására. Három hétig voltak ott és apám legnagyobb meglepetésére az egyik vasárnap anyám meglátogatta, nem félt felkutatni, pedig kormányrendelet tiltotta, hogy árja személyek zsidókkal tartsák a kapcsolatot. Édesanyám ekkor pénztáros volt egy csemegeüzletben, nem törődött ezzel, Dombóvárra is elutazott apámhoz, követte Soroksárra, Pestszentimrére, végül rábeszélte, hogy Szegedre már ne vonuljon be, így apám az augusztusi szabadságáról nem tért vissza a századához. Anyám meghamisította unokaöcsének igazolványait apámnak, albérletet is talált, ahol elbújtatta; a katonai rendőrség anyámat is kihallgatta, de nem mentek vele semmire, aki ettől még jobban felbátorodott, úgyhogy nagypapámat hamis papírokkal vonaton menekítette ki a nyíregyházi munkaszolgálatból. A front elérte a fővárost, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, bombázásokkal, ágyúzásokkal kezdetét vette az ostrom; nagymamám, nagynéném, két nagybátyám a gettóba szorult, a két fiú óriási szerencsével megszökött, de nagymamámat és beteg nagynénémet anyám valamilyen fortéllyal kihozta onnan. A család tagjait különböző álneveken Garay téri lakásokban rejtette el, gondoskodott az ellátásukról is, amennyire ezt szűkös lehetőségei megengedték. Végül mindegyikük túlélte a háború utolsó hónapjainak borzalmait és félelmeit, hála anyámnak, szabadok voltak. A fiatalok negyvenöt augusztusában házasodtak össze, de apám családja visszavágyott Belgiumba, így a szeptemberi amerikai transzporttal elutaztak Brüsszelbe. A szüleim harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, persze, az idő mindig meghozza a maga baját, de a háborúban átéltekhez képest azok csekélységek voltak. Édesanyámat erős honvágy kínozta, ezért már születésem után gyakran meglátogattuk a családját Tébában. Ahogy idősödött váratlan betegség vette le a lábáról, az vitte el szegényt; halála után sokáig idegen földben nyugodott, de most teljesítettem utolsó kívánságát, hazahoztam a hamvait szülei mellé a tébai temetőbe. Csodálatos, amit édesanyám tett édesapámért és a családjáért, sokat gondolkoztam azon, vajon miért vállalta az életveszélyt, ahhoz talán még a szerelem is kevés, mostanra az lett a meggyőződésem, anyám egyszerűen hitt abban, hogy a jóság legyőzheti a gonoszságot.“

Az utolsó mondat ott kavarog András fejében, miközben a Lufthansa-gép – a budapesti kora tavaszból – szakadó hóesésben landol a müncheni Franz Josef Strauss repülőtéren, rosszkedvűen nézi a terminál üvegfala mögül a sárga lámpával villogó hókotrók erőfeszítéseit, hogy megtisztítsák a kifutópályákat, ami egyelőre reménytelen vállalkozásnak tűnik. Nem tud szabadulni Jakab Rebstock történetétől, amit a München felé tartó járat szomszéd üléséről látszólag kitartó egykedvűséggel rázúdított; hiába próbálja elhessegetni, főleg az a kérése nyomasztja, hogy tébai újságíróként írjon cikket a „sztoriból“, ettől az idős férfi azt reméli, hogy édesanyja végre megkapja azt az emléktáblát, amit évek óta hiába kérvényez az illetékes hivataloknál. Ezzel a teherrel ül be az olasz caffettériába, ahol eszpresszót rendel a melírozott hajú pincérfiútól, kávézás közben azt találgatja, vajon a többi asztalnál milyen nyelven társalognak, aztán ennél a mondatnál feladja a játékot: „Oherwydd yr amser bach hwn, rydym yn hwyr yn ymuno“. Az apjától örökölt régimódi Doxa karórájára pillant, a menetrend szerint hamarosan indul a járata Johannesburgba, azonban a hirtelen havazás miatt valószínű, hogy holnap délelőtt az Oliver Tambo légikikötőben lekési a Port Elizabeth-i csatlakozást. Ezzel az utazással soha nem látott unokaöccse kérésének tesz eleget, akivel a rokoni szálak keresgélése közben az interneten akadt össze, de már szólítják a johannesburgi utasokat a beszálláshoz.

Az Airbus emberekkel tömött turistaosztályán bábeli hangzavar uralkodik, a skandináv és német nyugdíjasok körülményes türelemmel rakosgatják kézipoggyászaikat az ülések feletti polcokra; kedvtelenül várakozik a székek közötti szűk folyosón, hogy a végre a helyére ülhessen, mindenesetre elképzelni sem tudja, hogy másnap David házának teraszáról bámulja az Indiai-óceánt. Középkorú, tejfehér bőrű, enyhén szeplős, vörös hajú hölgy lesz az útitársa a hosszú repülőúton, a csinos, jól ápolt nő homlokán alig észrevehető, halvány forradás fut keresztbe, ezt akkor veszi észre, amikor befurakszik az ablak melletti ülésére, ahová a jegye szól, közben  jóformán megszédül útitársának édeskés, mégis diszkrét parfümjétől. Valós vagy képzelt bódulatából a kapitány hangja téríti magához, a tiszt a fedélzeti hangszórókból szenvtelenül közli, hogy tekintettel a váratlan hideg időjárásra, biztonsági okokból jégtelenítenik a repülőgépüket. Andrásnak ez a bejelentés még inkább előre vetíti a komor jövőt, tanácstalanul a vörös hajú nőre pillant, aki elhárítóan felvonja a vállát, és ettől a mozdulattól számítva a South African Airwais Airbus 380-asa – a jégtelenítésre várakozó éjszakai járatok hosszú sorában – közel három órát gurul a starthelyig. Ez idő alatt Andrásnak bőségesen van ideje megfigyelni a felhajtó erőt biztosító fékszárnyakon csillogó jégbordákat, amíg a speciális tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegyített melegvíz leolvasztja a jeget, hogy aztán a pilóta take off-jára felpörögjenek a robusztus hajtóművek. A gép rázkódó nekifutásakor András újra érzi, ahogy utazóbőröndje megbicsaklik az otthoni küszöbön, tanácstalanul visszanéz a gondosan kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében.

Az utazási magasságuk tízezer méter, András ennek elérésekor zökken vissza a valóságba; repülőjüket fagyos csillagokkal fogadja a kristálytiszta éjszakai égbolt, hogy majd félálomban észrevegye a feneketlen mélységben Róma misztikus ragyogását, ahol a fáradtságtól kábán Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt fríze alatt sodródik kifelé a tömeggel a Termini-pályaudvarról. A kánikulai hőségben nem száll autóbuszra, gyalogosan vonszolja magát és csomagját a három csillagos hotelhez; szálláshelye egy bérházból kialakított családi vállalkozás, hajításnyira a Piazza di Spagnától, keskeny, fapadozatú csigalépcső visz fel az ötödikre, a dupla ágy fölött háromkarú ventilátor forgatja a fülledt levegőt. Mint egy szürreális álomban a zárt spalettákon Rachmaninov második zongoraszonátája szűrődik be a szobába, zuhanyozás közben a nyitott fürdőablakból még inkább felerősödik a hangja, a zuhanyrózsából zúduló víz alatt erről eszébe jut a késő nyári utca budai bérpalotájának első emeleti ablakából kiömlő romantikus zongorafutam, ami megállásra kényszerítette;  estefelé járt már az idő, elveszettnek érezte magát azon az alkonyi órán, egyszerűen és közönségesen rátört a magány, noha erre semmi oka nem lett volna.

Mindenesetre, amikor András felébred a repülőgép hátra döntött ülésén, nem tudja eldönteni, hogy valóban ott volt-e a hömpölygő tömegben a spanyol-lépcsőn, ami a Piazza de Spagnától a Campo Marzio dombján álló Scalinata di Trinita dei Monti-hoz vezet, és lefelé jövet tényleg megitta-e a világos pörkölésű kávéból főzött mogyorós, krémes ízű kapucsínót a turistákkal teli Antico Caffé Grecoban, és másnap vajon valóban elment-e a Szent Péter-bazilikába, ahol a „Te Deum laudamus, te Dominum confitemur” zárta a vasárnapi szentmisét, hogy aztán a Basilica di San Giovanni in Lateranon-nál megtalálja a Scala Santát, a Jeruzsálemből idehozott Szent Lépcsőt,  amin Jézust vitték Pilátus elé, az utókor ezeket a fokokat 1721-ben  barnára pácolt diófával burkolta be, hogy a márványt megóvja a fájdalmaktól sajgó zarándoktérdek okozta kopásoktól, de a faburkolaton kicsi kerek ablakocskákat helyeztek el, hogy a megostorozott, töviskoronát viselő Jézus vérének nyoma jól látszódjék; kába ébrenlétében tétován felmerül az is, hogy a térden megtett lépcsőfokok tényleg arra kényszerítették-e, hogy kínjában a tenyerére támaszkodjon, és ha igen, akkor pihentetőnek mormolni kezdte-e a Miatyánkot, és valóban az első sor végére ért-e az imában, „aki a mennyekben vagy”, amikor könnyedén, villámgyorsan megelőzték az összekulcsolt kezű, térden csúszó, egymás közt vidáman csivitelő lengyel cserkészgyerekek. (regényrészlet)

(ÚjNautilus 2023/01.14.)

Lassú tánc

Az égbolt és az óceán a déli horizonton találkozik, ebből az irányból érkeznek a szertelen széllökések, erejükkel földre szorítják a csenevész cserjéket a domboldalon, ahol az elszórtan fekvő házakból valami rejtélyes módon utcák rajzolódnak ki, de az épületek többsége – egymástól való nagyobb távolságuk miatt – mégis magányosan veszi fel a harcot a természet szeszélyes erőivel, melyek az említett viharos szelek és a ritka, de bőséges esők formájában adnak életjelet magukról; a nyári forróság pusztító próbatételéről most szót se ejtsünk. András pontot tesz útinaplójának újabb feljegyzésében, felemeli fejét a füzetből: a szögesdróttal megerősített kőkerítést eltakaró örökzöld puszpángok árnyékában Davidék termetes zsemleszínű kutyája liheg, a borboelt a feketék kordában tartására tenyésztették a gyarmatosító fehér telepesek, de David ezen harsányan nevet, szerinte Káin, a remek izomzatú eb, a náluk mindenesként dolgozó alacsony, fekete férfihoz ragaszkodik a legjobban. A prófétai nevű Jeremiást Zimbabwéből hozták magukkal, amikor a megítélésük szerint a lehetetlenné vált politikai helyzet miatt feleségével – Ruthékhoz hasonlóan – úgy döntöttek, átköltöznek a Dél-Afrikai Köztársaságba; Jeremiás habozás nélkül velük tartott, nem akart visszatérni falusi rokonaihoz, amit másik lehetőségként felajánlottak neki. Unokatestvére a magyar szokásokkal ellentétben, nem csinál nagy ügyet érkezéséből, olyannyira nem, hogy Rachel, a felesége, az érkezését megelőző napon elrepült Durbanben élő édesanyjához, majd az egyik népszerű óceánparti üdülőhelyen csatlakozik hozzájuk, ahol egy baráti házaspárral bővül társaságuk. Davidnak most sürgős dolga akad a városban, különösebb aggályok nélkül otthon hagyja Andrást a mosolygó Jeremiással és bizalmatlan Káinnal, hogy vendége, később Rachel kocsijával a domboldalról leguruljon a tengerpartig, miközben nem csak a szokatlan baloldali közlekedéssel, de a túlzottan szofisztikált városi terepjáró kormányzásával is bajlódik. A King-Beach-nél az óceán hullámai átcsapnak a parti sziklákon, András jobbnak látja kitérőt tenni a Humewood-negyed élénkpiros, sötétkék, napraforgósárga földszintes házai közé, európai előítéletével mosolyog a Dél-Afrika alsó szögletében szürreálisnak ható Beethoven, Mozart, Debussy, Verdi utcaneveken. A sós párával telített tengeri levegő hamar kikezdi az épületek külső festését, ezért errefelé mindennapos vendégek a karbantartó mázolást vállaló alkalmi napszámosok, akik pemzlikkel, ecsetekkel, bádogdobozokkal, létrákkal üldögélnek az útszélen, hátha felfogadja őket valaki erre a munkára. A Humewood Beach-i móló strand feletti sétányán két női lovasrendőr poroszkál a napsütésben, kezükben lazán lóg a kantár, vaskos combjuk szorításával irányítják a Skóciából ideszármazott claydesdalea lovakat – ez fajta küllemre hasonlít a mosott sörényű magyar muraközihez –, de jóval elegánsabb, persze, nem igavonók, hanem megbecsült hátaslovak. Nem csak a skót pejek megtermettek, ebben a vonatkozásban szürke zubbonyos lovasaiknak sincs miért szégyenkezniük, állapítja meg András, akit megdelejez a nők csípőjének ringása a lovak nyergében, de ezt a látványt igyekszik minél előbb elhessegetni magától; az egyenruhások tekintélye nemüktől függetlenül érzékelhető, a parkoló környéki padokról komótosan feltápászkodik néhány bámészkodó férfi, nem túl sietősen, szép csendben eltűnnek a közeli utcák járókelői között. A rendőrnők derékszíján pisztolytáska, gumibot, könnygázspray lóg, nyeregkápájukban simára csiszolt, hosszú husángot tartanak, amit vélhetően jól hasznosíthatnak a tömegoszlatáskor, András – talán mosolygós arcuk miatt – ezt elképzelhetetlennek tartja, mármint, hogy ezek a nők a botokkal embereket ütlegelnek, de ez irányú vélekedését soroljuk életismeretének hiányosságai közé. Az első dél-afrikai háború során a brit katonák az anyaországból lovak ezreit hajózták be Port Elizabeth-be, az ütközetekben több százezer állat elpusztult, az érző szívű utókor szobrot állított az emlékükre „Egy nemzet nagysága nem annyira népének számában vagy területének kiterjedésében, mint inkább együttérzésének mértékében és igazságosságában áll”, olvassa András a márványtáblán, de közben felmerül benne a cinikus gondolat: a gyarmatosító britek utódai miért nem voltak legalább ennyire együttérzők a tízezrével megölt bennszülöttekkel. A tengerbe hosszan benyúló, széles sétányú móló mintha valamelyik dél-angliai fürdőhelyen lenne, András és David a korlátra könyökölve nézik a keleti kikötőben horgonyzó teherszállító hajókat, de a távolban jól kivehetők a sólepárlók fehér sivatagában sárga bogárként araszoló munkagépek is, északon a szárazföld forró délibábjában az autógyárak gigantikus csarnokai sejlenek, a nyugati homokos fövenyen fekvő fürdőzők napszemüvegeik mögül a délre tartó vitorlásokat követik. A helyi yacht- és horgászklub létrejötte három lelkes horgásznak köszönhető, név szerint Charles Elliot-nak, Natie Barris-nek és John Evans-nek, az alapító klubtagok a második világháború utolsó évében, 1945-ben ültek össze a Queen Street-i Criterion Hotel biliárdszalonjában, hogy összegyűjtsék a pénzt, amivel a kiszemelt – eredetileg a dél-afrikai vasúttársasághoz tartozó – tengerparti szakaszt megvásárolják az egyesületi klubház és a yacht-kikötő megépítésére. Az épület homlokzatára kardorrú fekete marlint festettek, erről a halfajtáról köztudott, hogy egyes kékesfekete hátú, ezüstfehér hasú példányai elérhetik a három-négy mázsa súlyt, ilyen egyeddel küszködik Hemingway Nobel-díjas regényében,az öreg Santiagó: „Ha a tengerre gondol, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok között akad néha, aki el mar-nak nevezi, vagyis hímnemű szóval illeti. Ezek a fiatalok úsztatóbóját kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jól lehetett keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra – gondolta.“ Nathan felhúzza a horgonyt és a villanymotorral hátra tolat a dokkból, ekkor jön el az idő, hogy David és András a kőgáttal védett kikötő kijáratáig felcsörlőzze az árbocra a durva szövésű vásznat, a vitorlákba belekapaszkodik a szél és helyes irányba lódítja a harminckét láb hosszú hajótestet. A Talisker háromcsomós sebességgel gyűri maga alá az Algoa-öböl hullámait, Nathan tapasztalt tengerjáró hajós, Afrika partvonalán Port Elizabeth-ből Londonig elvitorlázott, kormányzás közben sűrűn belekortyol a teástermoszba, amitől virágos kedve lesz, hogy utasai is megértsék, miért Talisker a hajó neve. Leleplezésekor derűsen körbe kínálja a hőtárolós palackba rejtett füstízű, jéghideg skót whiskyt, valóságos kiselőadást tart arról, hogy a Hebridákhoz tartozó Skye-szigeti tőzegen termett árpából, miként párolják le ilyen tökéletesre az italt. A steuerboordnál két pörölycápa bukkan fel a nyugtalan mélységből, az erősödő szél összekuszálja az égbolt tükörképét az óceán vízén, ez a szabadság, filozofál felelőtlen könnyelműséggel András a tengeri levegőtől és a jófajta whiskytől megrészegülten. A kikötés után a klubház teraszáról a szomszédos üres telken elhagyott, magányos sólyák rozsdás vascsontvázait látják, de a másik irányban ennek ellentételezéseként a messzeség ködében az India-óceánon vízén a veszteglő horgászhajókat. Ám a váratlanul rájuk törő zivatar fish and chipseikkel együtt beűzi őket az étterem fedele alá, ahonnan elmélyülten szemlélik az esőcseppek puskagolyó-pattogását a terasz fapadozatán, a ropogás hangját a tető védelmében az indiai fiú gitárral és szintetizátorral kísért éneke sem nyomja el: „Hey Jude, don’t make it bad, Take a sad song and make it better, Remember to let her into your heart, Then you can start to make it better.” (A középiskolai teadélután azzal indult, hogy András fiúosztálya a rendtartásban előírt öltönyben, nyakkendőben fogadta az óvárosi gimnázium matrózblúzos lányait; a tánchoz a tanítás tán a kémiateremben összetolták az asztalokat és a székeket.) A tupírozott hajú barna lány ennél a lassú Beatles-dalnál simul hozzá, de mégiscsak hosszas hezitálás után meri hazakísérni, a lány viszont olyan magától értődő természetességgel fogja meg a kezét, mintha régóta összetartoznának. Az utcai lámpák fényköre, a lombos fák árnyéka gyorsítja, lassítja lépteiket, egészen addig, amíg a lány kinyitja kertes házuk rácsos kapuját, és gyors puszival elbúcsúzik tőle. Ha lenne bátorságom, írhatnék arról, hogy ez a találkozás mindkettőnknek az első komoly szerelem, gyönyörűségeivel, kínjaival; és ez nem utólagos magyarázata a dolgoknak, akkor sem, ha fényévek távolában kénytelen vagyok belátni, hogy a kínok okozója én voltam, az önbizalomhiányommal, a bátortalanságommal, az önzésemmel. Ezek a tulajdonságok váratlanul, mint alvó vulkánokból a láva, robbantak ki a lelkem legmélyéből, hogy tönkretegyék a sétákat, érintéseket. Ha józanul visszagondolok, azt is megkockáztatom, ezek a kitöréseim később is lassú méregként fertőzték meg a nőkkel való kapcsolataimat, talán egy kivételével, mert akkor két erős önzés közös hisztériában feszült egymásnak, így nem kellett sok idő ahhoz, hogy felőrölje azokat az érzéseket, amelyek életre hívták. A nők sokáig elnézték a sértődéseket, féltékenységi rohamokat, megértőek voltak, aztán betelt a pohár, ilyenkor csodálkoztam, kétségbeestem, de nem volt mentség, az önsajnálatba merülten ültem az egyre kisebb lakásokban, barátaimmal felcipeltem a negyedikre a minden alkalommal fogyatkozó könyvtáramat, s azt a pár holmit, ami maradt a vagyoni osztozkodáskor, én mindig igyekeztem nagylelkű lenni, nem is volt más választásom, mert a feleségek, élettársak ezt a tulajdonságot a váláskor nélkülözték. Azt hiszem, lehet tévedek, hogy az együtt töltött közös évek érzelmi számláját ilyenformán, utólag nyújtották be az emocionális megrázkódtatásokért, mintegy pótdíjként felszámolták a bútorokat, festményeket, és ki tudja még mit nem. Ha őszintén magamba nézek, akkor nem tagadom, hogy az első válást tragikusan, botrányosan éltem meg, a többi is fájt, de a fájdalom egyre gyorsabban csökkent, ezt a lélek egészséges védekező mechanizmusának tudtam be, azzal a súlyos tapasztalattal, hogy hiába van bizalmas, meghitt lelki és testi viszonyom a nőkkel, az elszakadások után nem kell túl sokat várnom arra, hogy közömbös legyek irántuk. Ezt a jelenséget az élet természetes velejárójának gondoltam, barátom példája ugyan az ellenkezőjét bizonyította, amikor elmesélte, hogy a Nagykörúton első felesége után futott, pedig már harminc éve elváltak, a volt hitvese hiába élt külföldön, amiből következett, hogy a válás óta nem is találkoztak, örömmel érintette meg a vállát, pusztán üdvözölni akarta, de a nő olyan hidegen, idegenül nézett rá, hogy a barátom számára, igazából itt ért végett a házasságuk. De nekem, a barátommal ellentétben, az elengedő szakasz, ösztönös védekezésből, ugyan nem minden nehézség nélkül, de zökkenőmentesebben ment, pedig egy nő jelenléte az életbe való kapaszkodás is volt, mert sokáig azt hittem, ez a gyógyír a létezés kínzó kérdéseire, ami nyilvánvalóan súlyos és nevetséges ostobaság volt. A szerelmemmel való találkozás évében, május elsején, a munkásosztály nemzetközi ünnepén, a középiskolásoknak is kötelező felvonulás után volt az első randevúnk, a felvonulási menetben, a vörös és nemzetszínű zászlók erdejében, a párt buzdító jelszavait, vezetőinek kinagyított fotóit törzsi ereklyeként tartották magasba a hivatali és gyári dolgozók, jelenlétük a politikai demonstráción hivatalosan nem volt kötelező, viszont erősen ajánlott, erre lehetett következtetni a párttitkárok és szakszervezeti bizalmiak által köröztetett előzetes jelentkezési lap alapján, aminek aláírásakor, az emberek megkapták az ingyen virsli- és sörjegyeket is. Szóval, ezután a szovjet mintára megtartott politikai demonstráció után tanácstalanul bóklásztunk a tupírozott hajú lánnyal a városi parkban, hogy szabad padot találjunk, ami diszkréten megbújik egy árnyékosabb lombkorona alatt, ez nem volt egyszerű feladat, mert a tapasztaltabb párok már elfoglalták a legjobb helyeket. Végül szerencsénk volt, letelepedhettünk az egyik pirosra festett padra, hogy az esti szürkületig bódult csókolózással teljenek az órák, és sötétedéskor az íratlan illemszabályok szerint hazakísérjem a tupírozott hajú lányt, miközben az étlen-szomjan töltött délutántól egyszerre kordult meg a gyomrunk, amin már közös, felszabadult örömmel nevettünk. (regényrészlet)

 (Műhely 2022/ 5-6)

Az Őszirózsa panzió

Órák óta vezetett, már idegesítette az autópálya forgalmának zúgása. A fapados légijáratok messze szálltak le úticéljától. A drága, több átszállással járó vonatozásra nem akart költeni. Linz előtt állt meg egy puritán pihenőhelyen. Elment a mosdóba, nyújtózkodott a kocsi mellett. Szíve szerint rágyújtott volna, de leszokott a dohányzásról. Az illendőnél hosszabb ideig bámulta a kamionoknál nézelődő nagydarab, erősen kisminkelt nőt. Gyorsan észbekapott, hátat fordított neki. Késő volt, már érezte édeskés parfümjének illatát. Miért éppen engem szólít le, kérdezte kétségbeesetten magától. Tudta a választ, a sorbanálláskor folyton elé tolakodtak, koszos fémpénzeket kapott vissza a boltokban. Az autó rendszáma volt az árulkodó, mert a nő magyarul köszönt. Rögtön szabódni kezdett, nincs pénzem. Leheletnyi szünettel hozzátette, erre. Mire, kérdezett vissza a nő gúnyosan. Mire nincs pénzed, te lúzer. Van neked lóvéd meg kedved, de beszari alak vagy. Ezzel faképnél hagyta. A távolabbról figyelő kamionsofőrök gúnyosan vigyorogtak. Még ebédközben is feldúltan kavargatta a németesen sűrű gulyást. A kávézás lehunyt szemű napfényfürdőjében a vaskos nő meztelenül úszkált előtte. Az álom és ébrenlét határán egyensúlyozott a széken. Mire visszakapaszkodott a valóságba, a többi vendég már tovább állt. Egyedül üldögélt a teraszt árnyékoló vászon alatt.

Nyugdíjazásáig öltönyös változásmenedzserként dolgozott egy unalmas hivatalban. Évtizedekig sikerült eltitkolnia, mennyire utálja a változásokat. Otthon is kényszeresen ragaszkodott a megszokott dolgokhoz. Belebetegedett, ha a mosogatóból nem a helyére került a piros fazék. Az első adandó alkalommal visszacsempészte a konyhaszekrény alsó polcára. A palacsintasütő és a kék zománcos tepsi közé. A feleségével csak praktikus dolgokról beszéltek. Harminc év házasság hosszú idő ahhoz, hogy sok mondanivalójuk maradjon. Az, hogy a felesége mit gondol a kapcsolatukról, egy esős októberi napon derült ki. A nyugdíjazása előtti hónapokban rászokott arra, hogy a munkaidő végezetével tisztes távolból hazakísérje fiatal kolléganőjét. A lány a kihalt utcákon sem fordult hátra, csak léptei kopogtak az aszfalton. Nem akart vele kikezdeni, hallgatni akarta a kopogó léptek zaját. Jólesett elképzelni, ahogy az előszobában lerúgja lábairól a magassarkú cipőjét. Otthon azt hazudta, hogy munka után kiszellőzteti a fejét. Azon az esős októberi napon, az ajtóban lerázta a vizet esernyőjéről. A lakásban nagy csönd fogadta. Nem volt gyanús, mert ez gyakran előfordult. A konyhaasztalon feküdt a felesége levele. Röviden megindokolta, miért költözik el, kevés ellenérvet tudott volna felhozni. Botrányos viták, ügyvédek nélkül dűlőre jutottak. Felnőtt gyerekeik szó nélkül tudomásul vették válásukat. Nem haragudott a feleségére, inkább nagy kő esett le a szívéről. Volt bátorsága megtenni azt, amire neki soha nem lett volna.

Nem félt a magánytól. Nyugdíjazása után szívvel-lélekkel a hobbijának élt. Ritkán hiányzott a teniszpályáról. Ha nem szinglizett, akkor párost játszott. Fizetett trénerrel gyakorolta az ütéseket. Reggelenként félórát futott a szomszédos ligetben. Szorgalmasan járt a szenior versenyekre. Az sem vette el a kedvét, ha már az első fordulóban kiesett. Szenvedélyesen nézte a televíziós teniszközvetítéseket, aztán megérett benne az elhatározás. A valóságban is látni akarja kedvenc játékosait. Különösen Roger Federert. Ezért szánta rá magát az egész napos fárasztó autózásra. Bielefield előtt kanyarodott le a sztrádáról, a színét vesztő alkonyatban az észak-rajna-vesztfáliai mezők tanyái közt autózott. A gazdák foltos teheneiket már behajtották a fából ácsolt karámokba. A csönd és nyugalom úgy szétáradt benne, hogy majdnem elvétette az irányt. Az okostelefonja azonban segített rajta. A sötétedésben az otthon kiszemelt fürdővároska panziójához vezette. A recepció diszkrét éjszakai világításában kereste meg a pulton a szobakulcsot. A kézzel írt papírlapon az állt, hogy örülnek szerencsés megérkezésének. A 101-es számú szobát foglalja el, egyébként a szükséges formaságok ráérnek reggelig. A panzió hallját az udvarról elárasztotta a kerti virágok illata. A frissítő fürdés után az ágy meglepően kényelmes volt. Az éjjeliszekrény olvasólámpája alatt Julio Cortazár egyik könyve volt odakészítve. Kedve, ereje sem volt kézbe venni, mély alvásba zuhant. A vaskos nőt üldözte a parkolóban, akinek az egyik vigyorgó kamionsofőr kelt a védelmére. A megtermett fickó erősebb volt nála. Menekülésre kellett fognia a dolgot. Azonban a hajnali álmok törvénye szerint földbegyökezett a lába. Törődötten kászálódott ki az ágyból, nyelve a szárazságtól a szájpadlásához tapadt.

Mióta sportolt, a könnyebb reggeliket kedvelte. A joghurttal leöntött gyümölcsös zabkását, a vajas pirítóson savanykás áfonyalekvárral megkent hajszálvékony sajtszeletet. Ez utóbbit koppenhágai útján leste el a dánoktól. Nem kívánta az ínycsiklandó felvágottakat, a gőzölgő virsliket, a forró lágy tojásokat. Két csésze kávét is elkortyolgatott, közben felmérte a vendégeket. Az asztaloknál korosabb és középkorú házaspárok csevegtek. Jól szituáltnak és jókedvűnek tűntek. Mindegyik székkarfán ott lógtak a sétabotok, kampósra hajlítottan, gömbbel a fejükön. Még bányászfokos is előfordult. Lassan rájött, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, a város a sófürdőiről híres. Az emberek azért jöttek ide, hogy mozgásszervi bajaikat kúrálják. A panzióba való bejelentkezése kimerült a baráti kézfogásban. Az elegáns kékinges férfi kedves mosollyal intett, a papírokat ráérnek a távozáskor kitölteni. Délelőtti bóklászásakor a települést körbeölelő erdők murvás sétaútjain barangolt. Meg-megpihent az árnyas bükkfák lombjai alatt. A városban csöndes utcák és gondozott parkok fogadták. A lakóházak, a középületek stílusa az új klasszicizmus komolyságától a modern vasbeton egyszerűségéig terjedt. Alig néhány járókelővel találkozott, azok is botokkal bicegtek a járdán. A főtéren hidzsábot viselő muszlim nő árulta az epret és a spárgát. A papír-írószerboltban jobbára képeslapokat, füzeteket, naplókat, olcsó golyóstollakat, ceruzákat, kulcstartókat talált. A tetovált eladólány soha nem hallott a Kaweco töltőtollakról.

A séta során a fák közül egyre-másra bukkantak elő a fürdők, kórházak, szanatóriumok. A kovácsoltvas kerítésekkel körbevett kertekben egy lélek sem mutatkozott. A betegek valószínűleg a kezelőszobák előtt várakoztak. Ha beszólították őket, könnyedén lebegtek a márványmedencék sós vizében. Különböző pakolásokat kaptak fájó gerincükre, végtagjaikra, esetleg fizikoterápiás ultrahanggal enyhítették ízületi panaszaikat. A távolból zenefoszlányokat sodort felé a szél. Az egyik keskenyre nyírt sövény takarásából előbukkant a zenepavilon, klarinét, zongora és cselló szólt a kőkupolás szabadtéri színpadon. A zenészek ismert klasszikus darabokat, filmzenéket játszottak. Napernyővel sétáló hölgyeket és a kíséretükben lévő snájdig urakat idéztek meg a napfényes parkba. A nézőtéren viszont tolókocsis nők és férfiak üldögéltek a számukra kialakított betonplaccon, a kihajtható kerti székeken a botokkal, mankókkal érkezettek hallgatták az andalító muzsikát. Egészséges, épkézláb embert saját magán és az ápolókon kívül nem látott. Vigaszt nyújtott neki a tudat, hogy holnaptól már az innen harminc kilométerre lévő Halléba ingázik, nem a bicebócákat, hanem a teniszsztárokat nézi majd a stadionban.

Hazafelé menet feszélyezetten foglalt helyet az art deco berendezésű kávéházban, túl elegánsnak találta. Hátradőlt a széles karfájú, csíkos kárpittal bevont széken, bámulta a tükörsima márvány, a színes üveg, a rozsdamentes acél belső térbeli harmóniáját. Ketten ültek az asztaloknál egy szimpatikus hölggyel. Magányosnak tűnt, ez adott bátorságot, hogy megszólítsa. A pincér azonnal hozta a capuccinoját, figyelme kiterjedt arra is, hogy fesztelen mozdulattal arrébb tegye a virágvázát. Így a mályvaszínű hortenzia sem zavarta őket a társalgásban. Az időjárásról, a jázmin illatú, csokoládé ízű arabica kávéról beszélgettek. Martha délelőttönként gyakran felkereste a kávézót, könnyen megteheti, mert a kezelései délutánonként vannak. A nő ápolt kezével finoman forgatta az üvegpohár betétes, diszítésekkel cizellált fémcsészéjét. Nézte a mozdulat kecsességét és óvatosan megkérdezte, talán orvosként, netán fizikoterapeutaként segíti-e a betegek gyógyulását. Martha kesernyésen felnevetett és váratlanul megköszönte a kellemes együttlétet. Intett a kisportolt alkatú, jóvágású pincérnek, aki rutinos mozdulattal átültette a nőt egy elektromos meghajtású kerekesszékbe. Martha öntudatos fejbólintással elbúcsúzott tőle, és az akadálymentes rámpán kigördült az utcára.

Ahogy magához tért a dermedt döbbenetből, szélsebes tempóban rohant vissza az Őszirózsa panzióba. Az zsongott a fejében, vajon miért nem vette észre Martha állapotát. A hallban zaklatottan nyomogatta a recepció csengőjét, a ciripelő hangra végre előkerült a kékinges férfi. Figyelmesen végighallgatta a történteket, nem lepődött meg, hogy inkább a tenisztorna helyszínén, Halléban keres szállást magának. Megértően bólogatott, majd nyugodt hangon elmagyarázta, talán mégis érdemes lenne itt töltenie az éjszakát. Miért dobná ki a pénzét az ablakon, úgyis fizetnie kell a mai szállásdíjat. Holnap reggel higgadtabban mérlegelheti a helyzetét. Látszólag elfogadta a férfi érveit, beült a panzió éttermébe ebédelni. Ropogósra sült csülköt evett, szaftos krumpli gombóccal, párolt savanyú káposztával. A szorongás azonban ott hullámzott az ételek láthatatlan párájában. Újra nekivágott a városnak, vizsla szemekkel fürkészte, kereste a gyanús jeleket. Érzése szerint több volt a sánta nő és férfi a kelleténél, szívesen a nyomára bukkant volna valami titoknak. Sötétedésig lótott-futott az elnéptelenedő utcákon, belesett a szanatóriumi kertekbe, a kórházi udvarokba, a vendéglők, a házak ablakain. Végül fáradtan lerogyott az első útjába eső padra. Kedvtelenül megállapította, hogy semmire sem jutott a titok megfejtésében. Mikor felneszelt, vörösesszőke, fehér fityulás ápolónő ült mellette, együttérzően faggatta, netán rosszul érzi-e magát. Megnyugtatta, hogy semmi baja, talán túlságosan kimerült a sok aggodalmaskodásban. A nő gyengéden megveregette a térdét, fátyolos hangján arra biztatta, hogy térjen vissza a szállására.

A meccsen a pörgetett tenyeresek domináltak, de jól megnyesett fonákokkal is igyekeztek kizökkenteni egymást a ritmusból. A nézők visszafojtott lélegzettel követték a labdameneteket. Persze, mindenki Roger Federernek drukkolt. A svájci a háló mögé rövidített, azonnal elindult, de elcsúszott a füves talajon. A nézőtér morajlását elnyomta a jobb lábában tapasztalt éles nyilallás. Hanyatt feküdt a pályán és türelmetlenül várta, hogy kitisztuljon szeme előtt a világ. A szenvedés homályából az Őszirózsa panzió 101-es szobájának bézsszínű plafonját látta. Ruhástól hevert az ágyon, ezek szerint a kései ebédet követő szundikálás egész éjszakára kitartott. Már szilárd volt az elhatározása, gyorsan eltűnik innen, bármit is mondjon a recepciós férfi. Ahogy felállt az ágyról, a fájdalom a csípőjétől a bokájáig hasított. Nehezére esett a zuhany alá vánszorognia, de a menekülés ösztöne felturbózott motorral munkált a lelkében. Kivonszolta bőröndjét a puha szőnyeggel borított folyosóra, ekkor vette észre az ajtófélfának támasztott sétabotot. Egész testét elöntötte a félelem tapadós verítéke. Hadonászni kezdett a bottal, mint egy karmesteri pálcával, de nem szólaltak meg hangszerek, csak a némaság lett egyre mélyebb. A gyomrában a világvégi üres magány zakatolt. A belső hang azt súgta neki, bölcsebb lenne abbahagynia a dühöngést, a botra támaszkodott és megadóan lebicegett a recepcióhoz. A portáspult előtti fotelben bajuszos, ismeretlen öltönyös úr lapozgatta az újságokat, a csengőhangra felpillantott és a sarkától a feje búbjáig végigmérte. Aztán újra az olvasásba merült. A kékinges férfi nem sopánkodott, mintegy természetesnek fogadta el, hogy valaki alvás közben sánta lesz. Ezen úgy felhorgadt benne a düh, hogy csak rettenetes erőfeszítéssel tudta megőrizni önuralmát, szíve szerint törni-zúzni kezdett volna a bottal. A kékinges józan maradt, azonnal felajánlotta a segítségét, nem messze innen van egy kényelmes, megfizethető szanatórium. A párnapos vizsgálat eredményei után az orvosokkal együtt eldönthetik a tennivalókat. Bizalmasan közelebb hajolt, úgy súgta a fülébe, a sófürdők csodákra képesek. Bénultságot érzett, fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. Azt viszont érezte, hogy ezzel a lábbal, nemhogy vezetni, de menni sem fog egyhamar. Hallgatását a panziós beleegyezésnek könyvelte el, vetett egy pillantást a fotelban olvasó férfira. Az felpattant, bemutatkozott, kiderült róla, hogy ő az ajánlott szanatórium igazgatója. Ezután a kékingessel, közös erővel bizonygatták, hogy semmire nincs gondja. A csomagját eljuttatják ideiglenes lakhelyére, a szanatóriumba, az elővételben vásárolt teniszjegyeit eladják. Az autója maradhat a panzió parkolójában, ha majd tisztázódtak a dolgok, akkor rendelkezik a kocsiról. A maga számára is érthetetlen módon, tiltakozás nélkül, zsibbadó lábbal belekarolt az igazgatóba. A másik oldalán a bot tett nagyon jó szolgálatot. Üggyel-bajjal beszállt a panzió előtt várakozó mikrobuszba, a duruzsoló motorzajban az igazgató törte meg a csendet. Biztosította, hogy jól fogja magát érezni náluk. Ekkor újra elöntötte a menekülés vágya, artikulálatlan üvöltéssel feltört lelkéből az első nap óta befészkelt félelem. Vajon milyen összeesküvés áldozata lett? Az igazgató a karjára tette a kezét, ne aggódjon, megkapja a kezeléseket, ha itt az ideje, úgyis hazaengedik. Engesztelően hozzátette, azzal a bájos hölggyel is találkozhat, akivel tegnap délelőtt kávézott, Martha négy éve türelmes betegük. A mikrobusz rövid idő múlva nesztelenül befordult a szanatórium utcafrontra néző boltíves kapuján. (regényrészlet)

(Új Forrás 2020/8) 

Sakk a piros szalonban

„Író-olvasó találkozó volt a Népházban. A Népház a bánya művelődési háza, a Bányász Irodalmi Színpad otthona, máshol igazi színháznak is beillene. Ma itt játszik a Jászai Mari Színház. Kis közönség hallgatta, főleg fiatalok, egészen fiatalok, innen a húszon. Az este véget ért, ültek a nézőtéren, valamire vártak – Szóval, te vagy, akit idehoztak?! – kérdezte ellenségesen egy hosszú hajú fiú. Híre kelt hát, hogy Somogyból ideérkeztem, s ők, e tizennyolc éves fiúk, akik már legalább egy esztendeje verset írnak, feldühödtek azon, hogy a megye idegen költőt hoz a nyakukra. Nem is értettem, mi a méltatlankodás oka, ezek a hosszú hajú gyerekek valóban fel vannak háborodva, vagy csak színjátékot adnak elő. Lássuk, mit tudtok! Kértem tőlük műveket, s előkerültek a kéziratok. Lecsöndesedtek, s én éveken át olvastam újabb, meg újabb verseiket. Volt, aki abbahagyta, van, aki még ma is rendületlenül ír. Freisinger Ede ma már Faludi Ádám néven jelenteti meg verseit, novelláit, regényeit. Elmúlt hatvanéves, annál sokkal komolyabban veszi az irodalmat, minthogy egyetlen rezdülése szoborrá merevedjen. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a beatköltészeten, az amerikai irodalmon nőtt fel, a rockzenén. És írt egy nagyon szép könyvet, Hogyan teremtettem a világot címmel, a falusi gyerekkoráról. A megyei könyvtárban afféle alkotókört szervezetem nekik, minden hónapban kiadtunk, persze csak kezdetleges módon, fénymásolatban, egy kis füzetes gyűjteményt. Kakuk Tamás hamarosan messzebb jutott a többinél: verseit 1976-ban bemutatta az Új Forrás, az Alföld, szerepelt az Új Írás Ady-emlékszámában; a Mozgó Világ, a Kortárs is közölte. Azután elhallgatott, de jó ideje újra ír: a Vigíliában, a Műhelyben, a Bárkában, a Praeben, a Ligetben lehet a verseit olvasni, sőt prózai kötetet is kiadott.” – így emlékezik Győri László Tatabányára és ránk.

Nem vagyok ott a Népházban a hosszúhajúak lázadásán. A József Attila Megyei Könyvtár sápadt fényű folyóirat olvasójában ismerkedem meg ifjúkorom barátjával, mentorommal. Később elköltözik Tébából, azután évtizedekig hűtlenül nem keresem meg, nem tartom vele a kapcsolatot. „Ifjúmunkás utcai lakásunkban a piros tapétás szobába sokszor eljöttek; Kakukkal sakkoztam, és mindig veszítettem. Györe Balázs éppen Tatán dolgozott, ő is gyakran ellátogatott hozzánk, Hamvas Béláról és feleségéről, Kemény Katalinról mesélt.” Balázst munkába lépésekor a megyei moziüzemi vállalat főnöksége körbeviszi a nagyobb mozikba. Így találkozom vele a Turul Filmszínházban, ahol propagandistaként dolgozom. A pártzsargonból átvett kifejezés, a sok talpalással járó közönségszervezést takarja. Esélytelenként pályázok a lakatosműhelyből a megyei újságban megjelent álláshirdetésre. Valami isteni szerencse folytán, mégis én leszek a befutó a tizenegy jelölt közül. A gyári munka után élvezem a viszonylagos szabadságot, a délelőtti csatangolásokat az utcákon. Iskolákat, intézményeket, hivatalokat keresek fel, hogy becsábítsam a tanulókat, az alkalmazottakat a kevésbé népszerű filmekre. A Turul mozi a Kő-hegyen lévő millenniumi emlékműről kapta a nevét, a bronz turulmadár látszólag időtlen idők óta magasodik a hegyen a város fölött. Tavasszal az emberek sokasága kaptat fel a sáros szerpentinen hóvirágot szedni. A mozi megnyitáskor mindenkinek tetszik a modern vasbeton épület, a tágas, színes mozaikokkal díszített előcsarnok, a félezer embert befogadó süllyesztett nézőtér. Telt házakkal megy az elsőnek vetített film, A Rocco és fivérei.

Barátom, Győri Laci első felesége gyakran feltűnik a hétfői művészfilmek vetítésén. Egyedül jön, ilyenkor férje vigyáz a gyerekekre. Ha az esti órákban náluk vagyok, Emma a dolgozószoba egyetlen foteljébe kuporodik. A vastag cigarettafüstben a házigazda orosházi éveinek délibábja is kirajzolódik. Közben a „piros tapétás szoba” íróasztalánál, türelmesen olvasgatja a verseimet.  Győri Laci a fényévek távolában megírt emlékei szerint: Balázs első verseskötetében, A Jámbor Pafnutyij apát kezevonásában a harmadik ciklus címe: Babérligetben a fogadó. Mit írt Hamvas Béla a Babérligetben? „A füves domb oldalából gömbölyű szikla bújt ki. Jólesett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.„ Balázs élete akkori zűrzavarában ezt a magányt keresi a kölcsönkapott visegrádi nyaralóban, ideig-óráig a kényszerű tatai filmtári önkéntes rabságában is. Aztán úgy érzi, elfogyott a levegője, fuldokolik, menekül vissza Budapestre. Újra felkeresi Kemény Katalint, akinél tatai élete előtt is többször járt.

Kemény Katalin
súlyos betegséget jósolt nekem
1977. október 20-án
először látogattam meg
az Erzsébet királyné útján
nem kérdezhetem meg tőle
mire gondolt ez lenne
nem közölhetem vele
2004. január 22-én
először féltem életemben
tizenkét nappal halála után
ne teljesítsd be jóslatod
királynő engedd le jogarod

A Megszakítottam egy regényt című kötetből való a vers, a könyv sokáig nincs a polcomon, az egyetlen, amiből Balázs nem adott dedikált tiszteletpéldányt. Valahogy elfelejtődött, a megjelenése után tizenöt évvel kerül a kezembe. Balázs a vers írásakor a külsejét teljesen megváltoztató betegség lelki feldolgozásával küszködik. Én néhány éves budapesti kitérő után visszaköltözöm szülővárosomba. Egyre nyilvánvalóbb lesz második házasságom csődje. Az eltelt másfél évtized múlva a fővárosi bevásárló központ mosdójában, kézmosás közben dicsérem Balázsnak a verset. A maga szemérmes módján, hallgatással nyugtázza. A tükörbe néz, és ennyit mond: soha nem fogom elfogadni ezt az arcomat. Riadt némasággal szédülök ki vele a pláza nyüzsgő forgatagába. (regényrészlet)

(artlimesonline.hu/05.11.)

Séta az Angolparkban

Balázs és Ottlik Géza alakja lassan elveszik a platánok árnyékában. Ha ez így van, az alkonyati órát kell elképzelnünk. A Kiskastély felől beeső napfény ilyenkor megnyújtja a fák tükörképét a Cseke-tó vízén. Ha tekintetünkkel követjük a két férfit, azt látjuk, hogy Ottlik hátul összekulcsolja a kezeit. Megállnak a Kazinczy-padnál az emléktáblát böngészgetni.  A nyelvújító költő kocsijának lovai Pozsony felé menet, Tatánál megbokrosodnak, ahogy ő írja: „a két ló elragadá szekeremet, felfordulék, orrom nyerge bé vala törve, bal könyököm összezúza ferslágom, kocsim összetörve”. Batárja és egészségének helyreállítása érdekében beköltözik a Szarka-fogadóba. A fennmaradt elbeszélések szerint sokat pihen e helyen, ahol Ottlik és Balázs bámészkodik. A jelentős távolság miatt nem tudjuk, hogy miről folyik a társalgás kettőjük között. Most a második világháború után épített olimpiai edzőtábor sűrű, függőleges kerítésoszlopai előtt haladnak. Ezért mozgásuk olyan, mint a korai mozgóképrögzítő eszköz, a kinetográf felvétele. A gyöngykaviccsal felszórt sétaút a tó enyhe ívét követi és a borostyán talajtakaróval benőtt bükkösbe vezet. Itt hőseink elvesznek a szemünk elől, mintegy tíz-tizenöt perc múlva bukkannak elő a túlparti sziget alsó csücskénél.

Használjuk ki ezt az időt, és mérlegeljük, vajon mit kereshet itt a két férfi? Többféle magyarázat lehetséges. Első a bridzs. A Szarka-fogadóból Kristály Szállodává előlépett hotelben nyaranta többnapos országos versenyt rendeznek. Ez a fővárosi bridzsjátékosok körében is népszerű. A közeli Angolpark alkalmas arra, hogy a dohányfüsttől bódult egész napos játékot követően kiszellőztessék a fejüket. Morfondírozhatnak azon, hogy a tizenkettes asztalnál a három szanban benne volt-e a négy kör. Ottlik Gézának ekkor még nem jelent meg az angol nyelvű bridzskönyve, az Adventures in card play. Legfeljebb a Budapesti Hírlap 1936-ban indult bridzsrovatából idézhetünk: „A házban lakó hímnemű lények közül valószínűleg egy különösen élénk kiscica, Frédi – vagy helyesebben Sir Frederick, Metzengerstein grófja – volt a legjobb bridzsjátékos, legalábbis a lejátszás területén. Ha Timót bácsi volt a felvevő, Frédi felugrott valakinek az ölébe, majd onnan az asztal sarkára mászott, hogy értő szemekkel tanulmányozza a leterített lapokat.”

A második magyarázat: Ottlik nem a bridzs miatt érkezik Tatára. Balázs barátja levelet írt neki, vajon vállalkozna-e egy beszélgetésre vele. A Pálma Hotel teraszán, amit videoszalagra rögzítenének. Balázs barátja ekkor a moziüzemi vállalatnál dolgozik. Használhatja azt a hordozható, fekete-fehér felvételek készítésére alkalmas, japán szalagos videomagnót, melyből legfeljebb néhány darab van az országban. Hogy az miként került ide, az történetünk szempontjából lényegtelen. Ottlik ekkor még nem szerepel a Magyar Televízióban. Sőt, úgy tűnik nem is fog, ezért Balázs és barátja irodalomtörténeti jelentőségűnek gondolja kezdeményezésüket. Térjünk vissza Ottlikhoz és Balázshoz, akik a Charles Moreau tervezte műromoknál kelnek át a patak hídján. Ottlik azon morgolódik, hogy az Esterházyaknak volt képük a XII. századi vértesszentkereszti apátság maradványait beépíttetni. Közben Koromzay Dénes hegedűművész, Ottlik barátja taxit fogad a tatai vasútállomáson. Könnyű kisbőröndjével hamarosan megérkezik a Pálma Hotelbe. Azért jött, hogy másnap kora reggel a kamera előtt, fejest ugorjon Ottlik Gézával a szomszédos Kristály strand hideg vizébe. Az író ragaszkodott ennek a jelenetnek a felvételéhez.*

 „Reggelre millió kis vitorlás lepte el a Balatont. Vonat robog át az állomáson. Hűségesnek lennem az érzéseimhez. Visegrádi magányomhoz például 1977-ben. Hosszú-hosszú felolvasásaimhoz 1973-ban és 1979-ben. Vasárnap délben megeredt az eső. Különös alkonya (az alkonyok között) az életemnek. Őssziesség. Jó. A dolgok őszi romlásukban találnak magukra. Jó a hűvös szél, a sok felhő, a tócsák, didergő testem, zöld fák, magányos tó. Februári fényben érzékelek valakit a nyár közepén, amikor tulajdonképpen ősz van. 1952-ben gyártották azt az órát, amit a karomon hordok. Hogyan került ide ez a mondat.  Nincs itt. Dobálózhatok az évszámokkal, hónapokkal, mindenféle napszakokkal? Annyira sok van belőlük? Átugorhatok akár húsz évet, ha van kedvem hozzá? Nincs kedvem hozzá, mégis ugrálnom kell az időben. Egyetlenegy nagy érzés védelmében. Hétfőn délben kisütött a nap. Csendesedett a szél. Elutaztak a lányok. Egyedül maradtam a legfelső emeleten. Ülök, és nézem a tavat. Ülnöm kell, és néznem a hegyoldalt, az eget, nem hagyhatom el a látványt, nem hagyhatom magára a tájat, mert ha elhagynám, akkor valami fontosat hagynék itt. Őriznem kell. Valami fontosat hagynék el, ismétlem, ha elmennék innen. És a hegyvidék, a tó vajon magamra hagyna-e? Ha tehetnék? Mennyit érek vajon én nekik? …Hogyan kerültem ilyen hirtelen a balatoni házból az őszi erdei faházba? Mekkora távolság választja el őket? Messze vannak-e egyáltalán egymástól? Hány év különbség van köztük? Hogyan kerültem előbb az egyikbe, nyáron? S hogyan a másikba, ősszel? Mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy összetalálkozzanak itt a papíron? Történetnek kell meghúzódnia ezekben a házakban. Ki kell húzni óvatosan egy-két régi fiókot. Történet vezet el hozzájuk, sok-sok szereplővel. Csupa főszereplővel. Van-e még alázat, lehajtott fej? Egyetlen akár? Hogyan épültek ezek a házak? Örömet érzünk, vagy cak fájdalmunk elcsitulását? Csalódást saját testünkben és lelkünkben.”

Három évtized múlva a szövegrészletről ezt írja e-mail-ben Balázs: »Eszembe jutott a Vigadó Kamara-terme: az est(em), amit felvettetek (köszönet!) az idomított kutyával, Szilágyi Eszter Anna kabátban tekergette a fonalat hátul, Földényi bevezetője stb. Chikán Bálint volt, aki engedélyezte ezeket a ’80-as évek  második felében. “Chikán Bólint” – szokta mondani Bernáth Sanyi. Még Adrienne is felolvasott ott a Hekerle-emlékesten. Érdemes lenne ezt is belevenned, mert ma már szinte senki nem tud a Vigadó Kis-Kamara-termében történt eseményekről. Nagy dolog volt, hogy engedélyezték – telt ház mindig… « A felolvasóestet Balázs akkori egyik jó barátja, Legéndy Péter rendezi színpadra. Az első emlékét keresem című szöveg önálló fejezetként belekerül Balázs regényébe, A megszólítás ábrándjába. Miközben Balázs barátja ezeket a mondatokat most laptopjának képernyőjére írja, azon tépelődik, miként eshetett ki az emlékezetéből, hogy Földényi F. László mondta a bevezetőt a Vigadóban.

*Itt megszakad a történet, ami valójában el sem kezdődött. Ottlik Géza a pár soros levélre kedves telefonhívással válaszolt Balázsnak. Mindenképpen szerette volna, hogy Koromzay Dénes is részt vegyen a beszélgetésen. Fejest akart ugrani a Kristály strand hűvös vízébe. Aztán az egészből nem lett semmi. Ottlik a felvétel miatt nem utazott el Tatára. (regényrészlet)

(SZIFONline.hu/05.09.)

Kényszerleszállás

Ahogy lehunyt szemmel ül a helyén az utasszállító repülőgép robusztus hajtóműveinek zúgásában, kizárja a külvilágot, újra érzi a nehéz utazóbőrönd zökkenését a küszöbön, mielőtt gondosan elfordítja a kulcsot a zárban, hátranéz a kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében. A nyugtalanul pulzáló forgalomban a délkeleti autópálya irányába halad kocsijával, az elhagyatott bányamentő állomásnál csonka vasoszlopok merednek a világosodó égre, hosszú évtizedekig acélsodronyok húzták a szénnel teli csilléket a város felett szerteszét futó, lüktető érrendszerként működő pályákon. A bányavagonok monoton ritmusban zakatoltak a magasban, a tartókötél folyamatos feszességét hatalmas ellensúlyokkal biztosították, a végpontokon vízszintes korongok hozták lendületbe a másik drótkötelet, ezt kapta el a bányavágati sínpályán kifelé vontatott csillék kuplungja. A lignit így jutott el az szénosztályozóba, ahol a válogatás után hatalmas szénhalmok keletkeztek, ezekből rakodták meg az idetolatott vasúti teherszerelvényeket a benzinfüstöt árasztó markológépek.

A bányagépgyártó vállalatnál van nyári diákmunkán, az ősidőkből megmaradt, ipari műemléknek látszó földszintes üzemépületek keskeny átjárói vezetnek az új vasbetoncsarnokhoz, melynek homlokzati üvegfelületén poros napfény szűrődik be a régimódi transzmissziós- és a modernebb szerszámgépekre, ahol olajos munkaruhás férfiak gyártják a bányagépek karbantartásához a pótalkatrészeket. A kapitalista profit helyett negyedszázada a szocialista termelés munkatervei koptatják a fogaskerekeket, az esztergályosok, a marósok, a fúrósok megfontolt mozdulatokkal dolgoznak, így is teljesítik az előírt normát, amit senkinek sem célszerű túllépnie. A munkások a forgácsolástól felhevült fémeket tejszínű folyadékkal hűtik, a csúcsesztergáknál bőven engedik a szerszámokra, kivételt képeznek az állványos karusszel padokon megmunkált öntöttvas tömbök, ezeket tilos a hűteni, mert az megváltoztatja a munkadarabok anyagszerkezetét. Rádlis lemeztalicskáját tologatja ide-oda a műhelyben, összesöpri a kipattanó fémforgácsokat, kihordja az udvari fémhordókba, a vashulladékot pénteki napokon a közeli kohóba szállítják beolvasztani. Műszakváltáskor a reggelesek rendezetlen sorokban baktatnak a horpadt lemezszekrényektől szűkös öltözőbe, innen közvetlenül nyílik a nem túl tágas fürdő, ahová derekukra törülközőt csavarva, fapapucsban csattognak a meztelen emberek. A zuhanyrózsákból gőzölgő forró víz alig habosítja a mosószappant, amit használnak, de ragaszkodnak hozzá, mert úgy gondolják, hogy ez viszi le legjobban a makacs szennyeződéseket. Az öltözés befejezésekor a nedves törülközőket a bezárt szekrényajtók külső oldalára terítik száradni, aztán mindenki igyekszik a megállóba, hogy elérje a legkorábbi hármas jelzésű autóbuszt, az emberek a porta korlátokkal határolt kijárójában közömbösen tűrik, hogy a rendészek kényszerű kötelességből belekukkantanak a táskájukba, de ezt gyorsan, majdnem felületesen csinálják, nehogy lemaradjon valaki a csikorgó fékkel érkező Ikaruszról.

A repülőgép ablakából megdöbbenve látja, hogy a Lufthansa járata a budapesti kora tavaszias időjárásból szakadó hóviharban ér talajt a müncheni repülőtéren, így a terminál üvegfalai mögül növekvő aggodalommal figyeli a villogó sárga lámpákkal cikázó hókotrókat. A járművek a kifutópályák megtisztítására tett konok erőfeszítései egyelőre nem járnak sikerrel, úgyhogy rosszkedvűen bámulja a hóval borított légikikötő fogságába esett utasszállítókat. Vigasztalásul a gyermekkori vitorlázógépre gondol, amikor a rétről már eltűntek a mocsári gólyahírek, a fűcsomók tövében bújó hideg tocsogókat felszárította a nyári forróság, a sárga nőszirom is kihalt az augusztus eleji hőségben, de a gyújtoványfüvek életerősen nyújtózkodtak a mezőn. A bányákból kiszivattyúzott zagyiszap sárgára festette a patakot, a lomha folyásiránnyal szembe, a vízbe dőlt égerfáig futott, a kinyúló ágakba kapaszkodva egyensúlyozott a túlsó partra, és nemsokára szúrós gabonatarlón szedte a lábait. Ziháló mellkassal csodálta az apró kabinjához képest tekintélyes szárnyakkal rendelkező vitorlázót, melynek folyamatosan lejjebb ereszkedő körözését a diófa, még veszély nélkül megmászható legmagasabb ágáról vette észre. A kényszerleszállás más hívatlan bámészkodót is odacsalt, ezért a kiszuperált szovjet katonai dzsippel érkező rendőrök ideiglenes kordont állították fel, ami mögött a rövid ujjú, kockás inget viselő pilóta olyan gondterhelten kopogtatta a géptörzset, mint télen a páciensei hátát a szigorú, fekete keretes szemüveget viselő gyerekorvosuk.

A hivatalos menetrend szerint másfél óra múlva száll fel a johannesburgi járat, de ezt a jelen helyzetben korántsem érzi biztosnak, megpróbálja elhessegetni azt a gyötrő rémképet, hogy másnap délelőtt lekési a Port Elisabeth-i csatlakozást, a dél-afrikai fekete politikusról, Oliver Tamboról elnevezett repülőtéren. Rossz érzéseit tetézi, hogy a beszálláskor félreállítják a sorból, megpróbálja palástolni a rátörő szorongást, noha méltánytalannak érzi ezt a megkülönböztetett eljárást, holott tudja, a számítógép szeszélyes algoritmusa választotta ki a rutinellenőrzésre. A többiek észre sem veszik ezt a kínosnak vélt intermezzót, minden procedúra nélkül tódulnak a harmonika folyosóra, amely a South African Airways repülőgépének ajtajához vezet, de egyébként felesleges volt a drukkja, mindent rendben lévőnek találnak nála, beléphet a hóval borított Airbus zsúfolt turistaosztályára. A bábeli hangzavarban tétován keresi a helyét, nehézkesen halad előre, mert utastársai nem érik be a légitársaság katonás rendben ülésekre készített plédjeivel, párnáival, a szűk kabinfolyosón egymást lökdösve kutatnak kézipoggyászaikban személyes tárgyaikért, legyen az akár egy plüsskutya, hogy az otthonosság megnyugtató illúzióját érezhessék a tizenkét órás repülés alatt. Jegye a baloldali két férőhelyes üléssorba, az ablak mellé szól, sportos eleganciával öltözött középkorú nő lesz a szomszédja, a kölcsönös bemutatkozás, a szabódásokkal járó helyfoglalás után, maga is türelmetlenül turkálni kezd kézipoggyászában, miközben önostorozó módon azon mélázik, vajon miért hiányzik belőle a többiek magabiztossága, de talál felmentést. Az óvodától az iskoláig, az egyetemtől az első munkahelyig, nem csak tennivalóit szabták meg sokáig, de felettesei gyámkodóan gondoskodtak is róla, ennek lett a következménye, hogy sok honfitársához hasonlóan, tartózkodó, félszeg, mégis gyermeki bizalommal tekintett főnökeire, titokban mindig tőlük várta ügyeinek elintézését. Ez a mindkét fél számára kényelmes kapcsolat akkor szűnt meg, amikor a váratlanul beköszöntött politikai változások szabadabb légkört teremtettek, s az emberek végre saját lábukra állhattak, de korosztályának tagjaihoz hasonlóan, sokszor ő is légszomjjal küszködik a szabadság tisztának tűnő levegőjében.

Ruth tekintete a fedélzet első harmadát pásztázza, mintha a függönnyel leválasztott első osztály utasainak kilétét kutatná, majd később előhalássza neszesszerét, és ezüst púdertartójának felpattintott fedelének tükrében ellenőrzi diszkrét sminkjét. Andrást zavarja a német turisták hangos jókedve, hiszen az afrikai utószezoni nyaralás egyelőre legfeljebb ködképként lebeghet a szemük előtt, elég kinézniük a kabinablakon, láthatják a törzs méretéhez képest viszonylag kis fesztávolságú szárnyakra rakódott havat, a felhajtó erőt biztosító fékszárnyak fagyos csillogását. A kapitány a hangszórókból arról tájékoztatja az utasokat, hogy a felszállást megelőzően a légikikötő speciális gépjárművei jégtelenítik a repülőgépet, a türelmetlen várakozás negyedórájából így lesz három órás vánszorgó gurulás a hótól megtisztított betonon. A hosszú távú járatok gépei egymás nyomában araszolnak a kifutópályához, de mielőtt ráfordulnának, a tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegy meleg víz zubog rájuk, majd dübörgő sebességgel ezután emelkedhetnek fel a bajor főváros éjszakai égboltjára. A fedélzeten a feszengő tétlenséget felváltja a bizakodó öröm, a biztonsági övek kioldásával a stewardessek is előkerülnek, a légikisasszonyok marhahúst, csirkét, zöldségsalátákat kínálnak kései dinernek, de a tetszetős fogások nem ízlenek Andrásnak, mintegy igazolva azt, hogy az ételek élvezeti értéke jelentősen csökken az alacsonynyomású kabin szárazságában, ami az emberi szervezet természetes reakciója a mesterséges körülményekre. A vacsora alatt András beszélgetést kezdeményez Ruthtal, de társalgásuk kizárólag a menüre korlátozódik, miközben kínosan ügyelnek arra, hogy kényszerű közelségükben véletlenül se érjenek egymáshoz. András a műanyag evőeszközökkel bíbelődés közben veszi észre az erősen fehérbőrű, enyhén szeplős, vörösbarna hajú Ruth homlokán a halvány forradást, aki elfogyasztja a desszertként szolgáló étcsokoládés süteményt, majd fejtámlájához gyűri kispárnáját, és teljesen eltűnik a puha tapintású, skótkockás takaró alatt. András jobb híján bóbiskolva bámulja a kinti sötétséget, tekintetével a földi fényfoltokat keresi a feketeségben, szíve mélyén szépnek találja a kivilágított városok emissziós sugárzását, nem foglalkozik azzal, hogy emiatt a Földről drasztikusan csökken a látható csillagok száma, és a mélységben megpillantja Róma misztikus ragyogását.

A Termini – pályaudvarnál, Amerigo Tot alumíniumlemez fríze alól lávaként ömlik a tömeg, a verejtékező emberek többsége felpréselődik a végállomásként működő téren a kék buszok belsejébe, a tűző nap miatt úgy dönt, hogy a Via Barberini árnyékos oldalán gyalogol a Piazza di Spagnához. Bérházból kialakított családi panzióban van a szállása, ez gyakori errefelé, a földszinti recepciótól kopott csigalépcső visz a harmadik emeletre, a szoba behajtott spalettái sem tudják kizárni a kánikulát, ahogy a régimódi ventilátor is csak erőlködik a mennyezeten, egy szál alsónadrágban fekszik az dupla ágyon és a fáradtságtól azonnal elalszik. Tízévesen anyja horgolt kesztyűs kezébe kapaszkodik, együtt sietnek a vasárnapi misére, a Dominus vobiscum a szenteltvíztartónál éri őket, az Et cum spirito tuo-nál oson fel a karzatra, hallgatja, ahogy a kórus éneke nyújtott hajlításokkal igazodik a blockwerk orgona ónötvözetű sípjainak dallamához. Szemével a lenti padokban ülő osztálytársnőit fürkészi, de fentről azt is látja, hogy Úrfelmutatáskor a ministránsfiúk titokban csipkedik egymást. A mise végén az ismerős sekrestyés megengedi, hogy belekapaszkodjon a harangkötélbe, emelkedjen-süllyedjen a kondulásokkal, ám váratlanul kicsúszik kezéből a kötél és kalimpáló lábbakkal zuhan a kőpadlóra, de a Scalinata della Trinita dei Monti harangjainak zúgása szerencsére felébreszti zavaros délutáni álmából.

Az utcán semmivé lesz a frissítő hideg vizes zuhanyzás, világos inge, drapp színű nadrágja sötét foltokban itatja fel testéről az izzadságot, belenyugvó egykedvűséggel baktat a spanyol lépcsőn, és mielőtt a zsibongó, mobiltelefonokkal fényképező emberfolyammal besodoródna a katedrálisba, még látja a lenti lüktető forgatagból kibukkanó Bernini szökőkutat, a márványba faragott léket kapott hajót. Az Antico Caffé Greco állóhelyén magához hasonló turistákkal tolakodik a pultnál, hogy mielőbb megkapja eszpresszóját, és a krémes, vöröses-mogyoróbarna, cirmos habos kávé felhörpintése után a pénztelenek gőgjével sétál a korzón a Pantheonhoz, szemügyre veszi a kirakatok hivalkodó árukínálatát, erről eszébe jut első farmernadrágja, amit középiskolás korában a bányatelep félreeső műhelyében varratott magának a bányagépgyártóban kapott nyári keresetéből. A boltokban nincs a divatos blue jeans-ből, kézen-közön, a nyugat-európai rokonoktól lehet beszerezni, akiknek így nem jut, azok a hallgatag szabómester kuncsaftjai, aki a letépett újságszélekre jegyzeteli a kívánt méreteket, és valószínűleg külföldről jut hozzá a farmervarráshoz nélkülözhetetlen denim anyaghoz. Az apró helyiség sarkában fehér zománcos szenes kályha áll, a falakon töredezett családi fotók függnek barna keretükben, a felvételek arról árulkodnak, hogy a famíliában apáról fiúra szállt a mesterség. A második világháború utolsó évében a fényképeken szereplő férfiak, asszonyok, gyermekek mindegyike a sebtében felállított helyi gettóba került, ugyanez lett a sorsa a főutcai boltok tulajdonosainak és hozzátartozóiknak, a lengyelországi koncentrációs táborból alig néhányan térnek vissza, a hatóság két évtized múlva elbontatja az elhagyatott zsinagógát, a kőkerítéssel körbevett felekezeti temetőt pedig, újra birtokba veszi a könyörtelen természet. (regényrészlet)

(Új Forrás 2018/3)

Királyindiai támadás

A fővárosban körbezárt német egységek kiszabadítására ellenoffenzíva indul, a támadó csapatok északnyugaton elfoglalják a bányavidéket. A bányászokat felmentik az erődítési munkák alól, növelniük kell a szénkitermelést. A katonák a közeli hegyekben új harcmodorra kényszerülnek, a természet adottságaihoz kell alkalmazkodniuk, a harcokban a vadászat és az üldözés szabályai érvényesülnek. Az erdő sűrűjében sebtében ásott lövészárkokból – egy-két nap múlva – saját sírjaik lesznek. A hadműveleti területen megbújó pusztákon, kifosztott uradalmi házak, üres istállók maradnak hátra. A bányákból, a harcok idején is teljes kapacitással hozzák fel a szenet.

Szülei, a két gyerekkel a szomszédos család pincéjében találnak menedéket. A szövetségesek őszi légitámadását is ott vészelték át. A nagy magasságban repülő Wellingtonok és Liberátorok a vasúti pályaudvarra szórták bombáikat, az angol finanszírozásból épült magyar erőművet véletlenül megkímélték.
A bányaváros csak másodlagos célpont volt, mert a tervezettnél, a sziléziai bányáknál hatalmas ködfelhő fogadta a brit és amerikai gépeket. A németek a lengyel szénből kőolajat gyártanak, a harcok folytatásához minden áron üzemanyagra van szükségük, ezért jelentős tűzerejű légvédelmüket, mesterséges köd előállításával segítik. A légi kötelékek visszafordulnak támaszpontjaikra, de a hazatéréshez meg kell szabadulniuk súlyos bombáiktól. A target of opportunity jegyében a bányavárosra szórják terhüket, a környéket évtizedekig bombatölcsérek csúfítják.

Az otthoni szőlőlugasnál Tigris harckocsi forgolódik, a gyalogosok aknavetőket telepítenek a kertbe. Két katona a rakétavetővel foglalkozik, hivatalos elnevezése 8,8 cm RPzB 54, de mindenki csak Panzerschreck, páncélrém néven emlegeti. A hátralökés nélküli fegyver 150 méter távolságon belül, a legnehezebb harckocsik ellen is alkalmazható. Páncélátütő képessége 100 milliméter, kezeléséhez két fő, az irányzó és a lőszeres szükséges. A 4322 jelzésű gránát, szárnystabilizált, csapódó-gyújtós típus, ennek tömege 3 kilogramm. A család, a közvetlen rokonsággal együtt összepakolja a legszükségesebb holmikat, sokakhoz hasonlóan nem akarják bevárni a szovjet hadsereget. A menekülők tömegével szekéren, gyalog igyekeznek nyugatra. Az utakon kanyargó emberfolyam felett állandóan ott lebeg a homályos rettegés köde. Elkeseredett menetüket a szemből érkező német és magyar csapatok járművei akadályozzák, az előrevont katonaságot támadó szovjet vadászgépek géppuskatüze többször földre kényszeríti őket.

A rokonság, nagyapja határmenti szülőfalujában szeretné átvészelni a nehéz napokat. Reményeik szerint a kistelepülésen túlrohan a front, így nem eshet bántódásuk. Számításaik nem válnak be, még úton vannak, amikor hátuk mögött hatvan kilométerrel szétrobban a védelem vonala. A megnyílt réseken megállíthatatlanul árad az orosz haderő, az ellenlökés lavinaként görget maga előtt mindent, ami az útjába áll.
A tompa morajlás egyre hangosabb apjáék sarkában, az első alkalommal menedéket kérnek az útba eső faluban. A szovjet reguláris erők előőrseként részeg, civil ruhás rohamosztagosok érkeznek. A felöltőkön, öltönyökön, papi ornátusokon vörös karszalag jelzi hovatartozásukat. A dobtáras géppisztolyok szaggatott sorozatait félelmetes csend követi, begyűjtik a halottak, az élők értékeit, a nőket elvonszolják.

Harmadik osztályos, amikor elásott gránátokra bukkannak az útfelújítást végző munkások, az iskolába menet, barátaival gyakran futnak keresztül a sövénnyel szegélyezett kis téren. A tűzszerészek fehér szalagot feszítenek körbe a területen, körülményes vizsgálódásuk lezárásaként elszállítják a veszélyes hadianyagot.
A tavaszi napsütésben kertek és telkek váltakoznak, szemben a titokzatos nádas. Száraz törekeken egyensúlyoznak, hogy a zsombékokon lépegetve eljussanak a tenyérnyi szigetig. Hallgatják a nádtövek közötti vékony vízerek csordogálását. Erősebb ágakból cölöpöket vernek a mocsaras talajba, hajlékony fűzfaveszőket bújtatnak közéjük: indián kunyhót építenek. A törzsi tanácskozáson felvetődik, hogy felderítő portyákat tegyenek a közeli hegyekben, hátha rábukkannak az egykori harcok helyszínén egy-két töltényhüvelyre.

Másnap reggel rendkívüli sorakozót rendelnek el az iskolaudvaron. Két hatodikos fiú páncéltörő gránátot talált a fenyvesben, amit hazavittek magukkal. A nyári konyhában ütögették a lőszert, a puskaporra fájt a foguk, de a lövedék felrobbant. Súlyosan megsérültek, egyikük elvesztette a karját. Az igazgató felhívja a „tanuló ifjúság” figyelmét, ha robbanószert találnak, azt hagyják a helyén, és haladéktalanul szóljanak a felnőtteknek.  Az osztályteremben erről suttognak egymással, amíg belép az énektanár, és kezének könnyed intésére rázendítenek a kijelölt dalra.

Ma még a küzdelemnek vége-hossza nincs.
A népek tudják jól, a béke drága kincs,
de majd a hajnal biztos eljő,
s béke lesz a Földön,
s összeroppan minden rabbilincs.
És száll a dal majd: ócseny harasó.
És száll a dal majd: ócseny harasó.
És száll a dal majd: ócseny, ó, ó, ócseny,
Ó, ó, ócseny harasó.

(regényrészlet)

(Új Forrás 2017/8)

Zárt szicíliai

Karóráján mozdulatlanok a foszforeszkáló mutatók, gyalogol az éjszakában, bozótos ösvényen lyukad ki a tanyához. A láncra kötött kutyák dühödten ugatnak, amíg kivilágosodik az ablak. A szobából az alvás melege áramlik a kihűlt konyhába, a középkorú asszony horgolt kendőt terít a vállára. A gyenge lámpafénynél rádöbben, a nő az egészségügyi részlegnél dolgozik. Feldereng benne, ahogy barna haját szigorú kontyban hordja a kaszárnyában. Megpróbálja átölelni, de az asszony ellöki magától. Kinyitja szemét és a századügyeletest látja, aki vállát rázva ébreszti az őrség utáni alvásból. Minden porcikája tiltakozik ellene, maradna a beteljesületlen álom valóságában.

A délelőtti órában kihalt a laktanyaudvar, a földszintes barakképület félhomályos folyosóján betűzgeti a neveket. A kopogás előtt mély levegőt vesz, mint gyerekkorában a strandon, ahol mindig talpassal ugrott a hidegvizes medencébe. Egyszerűen nem volt bátorsága fejest ugrani. A mészfehér falak határolta helyiségben a legszükségesebb bútorok, a súlyos, kulcsra zárt páncélszekrény szinte betölti a teret. Az íróasztallal szemben egyetlen szék, a sarokban a dohányzóasztalon a Szovjetunió című havilap színes példánya. Az ablakból a sportpályára látni, a katonák atlétatrikóban, gyakorlónadrágban, bakancsban róják a köröket. A főhadnagy elmélyülten figyeli a futókat.

A Katonai Elhárító Csoportfőnökség működési területén, Honvédelmi minisztérium, Magyar Honvédség, Határőrség, Belső Karhatalom, a következő állambiztonsági szakmai feladatokat látja el: a nyugati országok hírszerzőinek felderítése, tevékenységük megakadályozása, a hadseregbe, illetve a katonai iskolák, tanintézetek állományába felvételre kerülők állambiztonsági ellenőrzése.
Az elhárító tiszt elnézést kér, hogy pihenőből iderendelte, szeretné megosztani vele a jó hírt, az ezredtörzshöz kerül írnoknak. Értesült arról, hogy Sebastian beajánlotta a vegyvédelmi szolgálat főnökének. Az amerikai rokonra legyint, de a könyvtár kölcsönzési kartotékján látta, hogy szereti a krimiket. A főhadnagy meglepő szavaira elöntik a szorongás hullámai, úgy érzi, hogy a veríték láthatóan átüt a zubbonyán. Ettől még jobban izzadni kezd, ahogy Philip Marlowe a pálmaházi hőségben.

A kocsifeljárón két másik kocsi állt már: egy nagy, magántulajdonban lévő személykocsi, meg egy rendőrségi jármű, melynek egyenruhás sofőrje a hátsó lökhárítóra támaszkodva cigarettázott, és a holdat bámulta. Ohls odalépett hozzá, valamit mondott neki, s a sofőr egy pillantást vetett Ohls kocsijába, a fiúra. Felmentünk a házhoz, becsengettünk. Sima hajú, szőke férfi nyitott ajtót és végigvezetett bennünket a folyosón, keresztül egy mélyebben fekvő, hatalmas nappali szobán, mely zsúfolva volt nehéz, sötét bútorokkal, azután egy újabb folyosón. Bekopogott egy ajtón, aztán benyitott előttünk, az ajtót szélesre tárta, s mi beléptünk a faburkolatos dolgozószobába, melynek végében, a nyitott franciaajtón át, ki lehetett látni a sötét kertre és a kertben a kísérteties fákra. Az ablakon beáradt a nedves föld és virágok szaga. A falakon nagy, sötét olajfestmények függtek, néhány karosszék volt a szobában, könyvek, s drága szivarok füstje elegyedett a nedves föld és a virágok szagával.

Az elhárító tiszt a tervezett együttműködés alapjának a kölcsönös bizalmat nevezi meg. Havonta tenne titkos látogatást ebben az irodában, csak beszélgetnének egymással, nem lesz kíváncsi arra, hogy az ezredtörzsnél a tisztek konyakkal isszák-e a kávét. Ellenben érdekli a páncélszekrények nyitva felejtése, a hivatalos iratok elvesztése, a titkos anyagok hanyag kezelése. A főhadnagy palástolni próbálja, de csalódottan fogadja a visszautasítást. Rosszkedvűen kéri a diszkrécióját, és búcsúzóul odaveti, az írnokok nem mindegyike ennyire kényes. Kezet nyújtva kíván jó munkát új beosztásában.
Valóban Sebastian menti ki a lövészszázadból. Az eddigi irodista otthoni kapcsolataival másik helyőrségbe helyeztette magát, Sebastian főnöke új embert keresett. Sokat nyom a latba a műszaki rajzolói munkahely, a gyártóautomata kuplungjának rajzolása redisztollal. A fekete tussal írt dőlt betűk, az öreg Continentalon lekopogott feljegyzések. A kattogás közbeni csilingelés figyelmeztető jel a margóra. Az alacsony, szemüveges őrnagy − jövendő főnöke − ügyeletes tiszti szolgálata alatt rendeli magához. A civil életéről, családjáról faggatja, a legkedvezőbb színben igyekszik feltüntetni magát. Az őrnagy gúnyosan nevet azon, hogy az amerikai nagybácsi miatt esett kútba a tisztes kiképzése.

Szocializmust építő népi demokráciánk államhatalma parancsolólag megköveteli, hogy országunknak a külső és belső ellenségtől való megvédése érdekében korszerűen felfegyverzett, erős, ütőképes és vasfegyelemmel felvértezett hadserege legyen. A fiatal vasutas ezt a toborzót olvasta a vidéki állomás mozdonyjavító műhelyében, már gyalogsági százados, amikor elvégzi a gyorstalpaló vegyvédelmi tanfolyamot. Ezért a tiszti akadémiai jelvényt viselheti az egyenruháján, közvetlenül A Munkás-paraszt Hatalomért érdemrend szomszédságában.

Nem szeretett a lövészszázadnál lenni, mégis nehéz szívvel hagyja el a megszokott környezetét. Hiányozni fog a szakaszkörlet szűk légterének áporodott szaga, az emeletes ágyak közötti keskeny járatok szűkössége, a takarodó előtti monoton zsibongás. Az új körletben sakktáblaszerűen, négyesével helyezkednek el a fekvőhelyek, szigetek a hatalmas teremben, ahol széntüzelésű kályhákkal fűtenek. Kilépve, jobbra nyílik a raktár, mellette a rácsos ajtajú fegyverszoba. A mosdóban minden fehér, az ötvenliteres villanybojlerből itt is negyedóra alatt elfogy a melegvíz.

A szocializmus eszmei fellazításának egyik eszköze a revizionizmus, amely külsőleg marxista nézeteket hirdet, de a valóságban a marxizmus alaptételeit kérdőjelezi meg. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1973. májusi határozata leszögezi, hogy a párt megvédi a marxizmust és a szocializmust az ellenük irányuló támadásoktól. A vezetés számol azzal, hogy a nemzetközi tőke támadásba lendült a szocialista világ ellen. Megrettent azoktól a sikerektől, amelyeket a szocialista országok az 1960-as évektől elértek. Magyarország is elindult a gazdasági fejlődés útján, a szocializmus megszilárdult. 1968-ban a szocialista világ képes volt megvédeni a szocializmust Csehszlovákiában.

A Magyar Szocialista Munkáspárt napilapjából több példány hever a klub alacsony asztalain. A szögvasakból hegesztett polcokon sakktáblák, társasjátékok, hanglemezek, a televíziót konzolokkal rögzítették a plafonhoz. A bejárattal szembeni sarkot egy rövid pulttal leválasztották, mögötte − az engedélyezett kotyogóban − az önként vállalkozó kávét főzhet a többieknek. A klub, délután öt órától a tanácstalan szabadidős téblábolás helye. Üldögélés a piros műbőrrel bevont puffokon. Sebastiannal és Ferenccel, aki felszökik hozzájuk a földszintről, itt játsszák a végtelen sakkpartikat. A szicíliaiban, világos kinyithatja az állást, mert a királyszárnyon támadást tervez. Sötét jobban jár, ha huszárját nem f6-ra teszi, mert így f7-f5-tel feltarthatja a világos gyalogokat, ráadásul a bonyolult állással a sötét tisztek aktívabbak lehetnek.

A gondosan rejtegetett füzetében megkísérli leírni hajnali álmát. Visszapörgeti hozzá a képeket, akár a filmet a vetítőgépben, nézi az újra megelevenedett történetet. A gyermekkori deres háztetőket a nagyböjtben, a régimódi térdeplős gyóntatószéket, Márk passióját a Szentírásból, ahogy kilépnek a templomból kezükben a megszentelt barkával. A naptól áttört felhőket, és a rögtön elboruló eget. Az udvari fenyőkről a széltől földre sodort tobozokat. Mintha előre látná Gyöngyössy Imre Virágvasárnapját, a fekete-fehér filmben színesen virágzik a barackfa. (regényrészlet)

(Tiszatáj Online 2017/szeptember)

Russian defense

Az újonnan kinevezett fiatal zászlóaljparancsnok nem engedi a tisztesiskolára, nem lesz rajparancsnok. A vörös diplomás főhadnagy a New Yorkban élő nagybácsit rosszallja, így beosztott lövészkatona marad. Reggeli fények Hal Ashby Utolsó szolgálatából. A fegyverszobában éles lőszerekkel veszi kézbe a géppisztolyt. Az ügyeletes tiszt a szemlén a gyufásdoboz peremét húzogatja az arcán. Visszazavarja az egész szakaszt a körletbe. A sorállományú őrparancsnok káromkodva szidja a századost.  Nem bántja, nem kell újraborotválkoznia. A mosdóablaknál dohányozik, próbálja elképzelni, hogy mi lenne kinn, a városban. A park közelében befordulna a csöndes mellékutcába. Ha megállna, az élelmiszerbolt kirakatüvegéből szemébe tűzne a visszaverődő napfény. A kenyeres pultnál a sós kiflik sápadtan hevernének a kosárban. Titokban figyelné, ahogy az eladólányok könnyű köpenyeikben nyújtózkodnak.

A környék szélfútta buckás síkság: mezőgazdasági művelésre hasznosítják. A homokos hordalékkúpokat erdőmaradványok borítják. A patakvölgyekben reggel párásak a legelők. Az omladozó pusztai malom patakját vékonyka erek táplálják. Nevét lassú vízfolyásáról a renyhe kifejezésből eredeztetik. Vízgyűjtőterülete közel ezer négyzetkilométer. A heves esőzések pangó tavakba gyűlnek a mezőkön.

Ferenc becsempészi a sakk-könyvet az őrszobára. Ha megtalálják nála, őrség helyett a fogdába kerül. Tapasztalt öregkatona, tudja, a megismételt szemlén sietni kell az ügyeletes tisztnek. A szolgálati szabályzat szerint a leváltásra váró őrségnek jár a délelőtti pihenő. A sakktábla figuráit rendezgetik: sötét nem védi e5 gyalogját, kényszeríteni akarja világost e4 gyalogja védelmére. Világosnak ebben az esetben fejletlen vonalra nyílik a centruma, és nem remélhet fölényt. Ezért bonyolultabb állásra, és nyitott centrumra kell törekednie, ahol tempóelőnyt szerezhet.

A nyár ekkor már teljes szépségében kivirágzott az autócsárdák tetőteraszain, az útmenti garázsok előtti apró kertekben, a lámpafényben csillogó piros benzinkutak körül. West Eggbe érve, behajtottam házam udvarára, kocsimat bevittem a garázsba, és ráültem az udvaron hagyott gyephengerlőre. A szél elállt, az éjszaka hangos és csillagfényes volt, madárszárnyak csapkodása hallatszott a fák lombjai közül, és mintha a föld teljes erővel búgó orgonája lett volna, harsogva zengett a békák hangversenye. A holdfényben egy lopakodó macska sziluettje libegett, és amikor odanéztem, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Ötvenyardnyira tőlem egy férfi alakja bukkant elő a szomszéd villa árnyékából: kezét zsebébe dugva nézte a csillagok ezüstszínű pontjaival telehintett égboltozatot. Komótos mozgásából és abból a biztonságból, ahogyan a gyepen megállt, azt következtettem, hogy csak Mr. Gatsby lehet, s most azért jött ki a házból, hogy szemügyre vegye, milyen rész jut neki a mi saját, West Egg fölötti egünkből. Azt gondoltam, megszólítom.

Az idő múlásának maratonja ez a két év. A leszerelés napja a sarokkő az életükben. A világot kimozdító archimédeszi pont. Naivul hiszik, hátrahagyhatják az itt töltött hosszú hónapokat. Mint költözéskor a felesleges bútorokat. Kilépnek idegenné lett lakásból, erősen becsapják maguk után az ajtót. Felhajtott kabátgallérral elbandukolnak a vasúti restibe. Megfontoltan belekortyolnak a sörükbe, kényelmesen kifújják a cigarettafüstöt. Nem sejthetik, keserű lesz az ital, mint kiböjtölt szabadságuk. Qualified unhappiness, if we examine it, is the opposite of unqualified happiness. Ezt a mondatot találja feljegyezve  Scott Fitzgerald-tól. A többször javított fordítás az angol szöveg alatt: Ha nem létezik a tökéletes boldogság, talán teljes boldogtalanság sincs.

A harmadik váltáskor kapaszkodik fel a huzatos őrtoronyba. A látóhatáron megmunkált szántóföldek. A közeli erdőben földalatti titkos lőszerraktár, háta mögött a bezárt javítóműhelyek. A laktanyában most kezdődik a vacsoráig tartó szabadidő. A szabadság látszatának ideje. A könyvtárban a harckocsizó főhadnagy felesége cédulázza a könyveket. A körlet örökös hangzavarában kézzelfogható magány: Mindez a valóságban is létezik?

Az AMD–65 hazai gyártású, Kalasnyikov- rendszerű gépkarabély. A harcjárművek kezelőszemélyzetének és a deszant csapatoknak szánták. Az automatafegyvert a légierőnél, a páncélosoknál, a gépesített lövészcsapatoknál is hadrendbe állították. Válltámasz nélkül is elfogadható célzott lövést lehet leadni vele, de pontossága mégis elmarad az elvártnál. A harceszközt a baráti hadseregeknél és a palesztin szervezeteknél is használják.

Kamasz korában a tapasztaltabb atlétákkal végzi az edzéseket. A klub salakos futballpályájánál másznak át a kerítésen. Ez a legegyszerűbb módja, hogy kijussanak a stadionból. Kis kerülővel a bejárati kapun keresztül is megtehetnék, de a palánk leküzdése rituális része a tréningnek. Tíz percig kényelmesen futnak, amíg megszűnik a bányaaknák és szénosztályozó között ingázó teherautók zaja. Az ipari tájsebekkel borított erdők ösvényein felgyorsítják a tempót. A lehullott lombok levélszőnyege tompítja lábdobogásukat. A váltott vezetésű iramban, egyre inkább elmerülnek a légszomj búvárharangjában.
Az őrtoronyban a szakaszos alvástól nyúlósan összefolynak az órák. A fáradtságtól halványulnak a garázssor lámpái, sötét lyukak az épületek távoli ablakai. Hátrahúzza a géppisztoly reteszét, az első lőszer halk kattanással csúszik a csőbe. Ki ellen fordítsa? Az élet megnyugtató jelét keresi a vasúti szerelvény zakatolásában. Csak képzelet, mi? A szárnyvonalon ingázó kis motorvonat éjszaka nem közlekedik.  A vagonokban télen még kályhával fűtenek, arra gondol, talán az otthoni bányákból hozzák a szenet.

A PSZH alkalmas a vízen átkelésre. Lövegtornyában 12,7 mm-es KPVT és 7,62 mm-es KGKT géppuska működik. A kilenc lövészkatonát szállító hegesztett acélszerkezetű páncélozott szállítójárműnek teljes körű az atom-, biológiai- és vegyivédelme.

A harcjármű szűk oldalnyílásán tuszkolódnak a szabadba, a nehézgéppuska szaggatott sorozata fedezi támadásukat. A műszakiak üggyel-bajjal felrobbantják a szögesdrótakadályt.  Az elől haladó golyószóró kelepelése mögé húzódva, futólépésben igyekeznek a keskeny átjáróhoz. Az ellenséges vonalak lövészárkaiból folyamatosan villognak a torkolattüzek. A határhoz közeli hadgyakorlaton az ellenséges támadás első hullámát próbálják feltartóztatni. A térképen kékkel jelölt osztrák hegyivadász egységeket verik vissza a szövetséges szovjet csapatok érkezéséig. Az ezred erőszakos átkelése elakad a folyó vízszintjének váratlan csökkenése miatt. Az úszó harcjárművek kerekei belesüllyednek az iszapos mederbe. Az utászok nagy nehézségek árán hidat vernek a túlsó partra. A hadművelet túllépi a magasabb egységnél tervezett normaidőt. A felsőbb parancsnokság, büntetésből gáztámadást jelez a térségben. Tisztek és közlegények vegyvédelmi ruhában és gázálarcban botorkálnak a mesterséges ködben.

Méltó módon ünnepelte az ország Április 4-ét, hazánk felszabadulásának évfordulóját, A vörös khmerek ostromgyűrűbe zárják Kambodzsa fővárosát, Phnom Penht. Dél-Dakotában sziú indiánok tiltakoznak a rezervátumokban uralkodó állapotok ellen. Magyarország legmagasabb épületeként átadták a 197 méter magas pécsi tévétornyot.  A Műszaki Egyetem kollégiumában megnyílt Galántai György “Becsomagolt” című tárlata, ahol a lektorátus által kizsűrizett műveit állította ki becsomagolva. Sebastian híre a fővárosból.

A hittudományi főiskola klasszicista építmény a folyóparton. Farmernadrágos szeminarista söpri az udvart. Hallgatag folyosók vezetnek Ferenc cellaszerű szobájához. Középkori spanyol festő Madonnájának reprodukciója a falon. Az ágy felett a kereszt. A kápolnában reverendás fiatalember térdel az imazsámolyon. A homályos térben elvész a freskók szentjeinek tekintete.  Nehéz dolgokat, és a magad, sőt, mindannyiunk számára fájdalmas dolgokat vetsz fel. Nincsenek válaszok, hogy miért történtek így a dolgok. A kételyek hullámai között telnek napjaink. Tőle nem várhatunk semmit, de talán kaphatunk.

Az elhúzódó látogatáskor lekési az esti vonatot. A vasúti váróterem padján üldögélő lány a barátját kereste az egyetem kollégiumában. A fiú nem tudott a lány érkezéséről, ezért hazautazott szüleihez. A menetrend szerinti, legközelebbi vonat mindkettőjüknek kora hajnalban indul. Együtt várakoznak a szerelvényre, közben beszélgetnek. Az éjszakai rendőrjárőr kelletlenül visszaadja a személyi igazolványaikat. Minden rendben az irataikkal, a vonatra várakozni nem tilos. A lány éjfél után elalszik, önkéntelenül a vállára hajtja a fejét. Kezét a derekára csúsztatja, úgy érzi, mintha szorosabban hozzábújna.

Az őrszoba pihenőhelyiségében szemébe vág a váratlanul felkapcsolt lámpa. Lendületesen felpattan a műbőrrel bevont deszkapriccsről, nincs értelme az időhúzásnak. Kábán megigazítja a zubbonyát, lábára húzza a bakancsot. Kitámolyog az asztalokkal, padokkal berendezett másik terembe. Az őrszolgálat utolsó váltása következik: világos c4-ről elűzte a sötét figurát, a d5 pontot szeretné elvenni ellenfelétől, hogy szabad kezet kapjon, sötét a kellemetlenül kötő g4 futóra és a d4 támadásra alapozza stratégiáját, de először sáncolnia kell. (regényrészlet)

(SZIF Online 2017 június)

Falkbeer-ellencsel

A postahivatalban elfogott rablót felakasztják. A fegyverrel szerzett pénzzel disszidálni akart. Fehér Bagoly a szálkás papírra nyomtatott újságban látja a hírt. A fotón alig felismerhető elnagyolt szürke foltok. Két tányérsapkás férfi a megbilincselt vádlottal. (A tárgyalás megkezdése előtt készítették?) Az országhatárt addigra dupla szögesdrótkerítéssel lezárták, a senki földjére taposóaknákat telepítettek. Esténként apjával hallgatja a lehalkított rádiót, New Yorkban délután fél kettő van. A T- 34-es harckocsik a kertjükkel szomszédos kaszárnyából másik állomáshelyre vonulnak. A megszálló hadsereg katonáinak új laktanyákat építenek a közeli falvakban. Thébából ponyvával fedett teherautókon hordják az élelmezésüket. A járművek cirill feliratait a hadifogságot megjárt férfiak és az iskolások betűzgetik.

Hétvégén a hajnali sorban állással sem lehet sertéshúshoz jutni. Esetleg fagyasztott, lilapecsétes argentin marhacombhoz. A húsboltban hétköznapokon a kampók üresen lógnak. Sertésmáj konzervekből rakott piramisok a polcokon. A fahordó levében savanyú káposzta érlelődik. A fehér svájcisapkás hentes kinn a szabadban cigarettázik. A háború előtt a családjuk tulajdonában volt az üzlet, de az államosítás óta alkalmazott. A bejárat fölött rózsaszínűre festett, kerámia disznófej bámulja a rosszkedvű vásárlókat.

A lakók nélkül maradt laktanyába pártiskolásokat költöztetnek. A szünetekben a hallgatók csoportokba verődnek az udvaron. Erős dohányosok, a fejük felett gomolygó füstfelhő olvashatatlan üzenet a kívülállóknak. A lőteret is újra használatba veszik, a golyófogó dombon piros jelzőzászló hívja fel a figyelmet a veszélyre. Az acélszürke egyenruhás nők és férfiak dobtáras géppisztollyal lőnek a céltáblákra. A fegyverropogás hangja jeges záporként zúdul a kertekre, ahol az utcabeliek szótlanul merik a kútvizet a locsoláshoz. A gellert kapott lövedékek éles jeleket hasítanak a levegőbe.

Fehér Bagolyék ritkán merészkednek a vasúton túlra, de a kora nyári tocsogós rét átcsábítja őket. Szitakötők cikáznak a lomha patak fölött, nemsokára kitörhetnek az iskola rezervátumából. A mindenki számára kötelező házimunkát követően az esti erőműi dudaszóig övék a világ. A szülők íratlan szabálya szerint a harcosoknak ekkor kötelező a hazatérés. A késésért alapos verés jár otthon, a büntetést a gondoskodó anyai szigor vezeti. Ha véletlenül a bűn üti fel a fejét az indiánok táborában, az apák veszik kézbe a nadrágszíjat.

Az erőmű hűtőtavából kiömlő Zúgóhoz mezítláb gyalogolnak a dinnyeföldek forró homokjában. A földrajzszertár térképen alig felfedezhető vékony, kék vonal a folyó. A mederszűkületekben sebesebbek az áramlásai. Vízbe hajítják a felpumpált autógumi belsőt, kapaszkodva sodortatják magukat a hínáros zsiliprácsig.
A Dunántúl villamosítási terve felkeltette az angol befektetők érdeklődését, ennek része a thébai erőmű megépítése. A vasúti fejlesztést is magába foglaló beruházás finanszírozására a Power and Traction Finance Co. Ltd. nyerte meg a tendert. A magyar állam a megvalósításra egymillió pengő alaptőkével részvénytársaságot alapított. A thébai bányák minőségi szénkészlete egyik biztosítéka a villamos energia termelésének. az erőmű megépítésének. Az erőművet háromszáz nap alatt üzembe helyezik. „A Centrálé, amely ma az európai szakkörök bámulatának tárgya, elsősorban Verebély László érdeme.

Édesapja gyapotronggyal törölgeti a színesre festett burkolatú turbinákat a sárga kerámiakockás gépházban Rágyújt egy Munkás-ra, de cigarettázás közben sem hagyja abba a vaskos öntvényszelvények tisztítását. Az alsó szinten a szivattyúk elszántan pumpálják a hűtőtóból visszanyert vizet. Az indiánok ide is szívesen járnak a fürdeni. A nagy kiterjedésű mesterséges vízfelületen szórófejek és a hosszanti gát segíti a cirkulálást. A thébaiak közül sokan ebben a langyos vízben keresnek menedéket a hőség elől. A hatóságok később az egészségre károsnak találják a strandolást és a tiltó táblákat helyeznek el a parton.
Az erőmű tisztviselő lakótelepén a családi házak nyílegyenes utcákat alkotnak. Gondozott virágoskertekkel a kerítéseken belül. A tágas szobákat, a fürdőszobát radiátorok fűtik, a konyhához villamos tűzhely, jégszekrény tartozik. Harminckét évvel az első lakók megérkezése után a diákmiséről gyalogol keresztszüleihez.

Három leány unokatestvérével römiznek az üveges verandán, nádból font karosszékek veszik körbe az asztalt. A vonalas irkalapon ceruzával számolják a pontokat, neki gyűlik össze a legkevesebb. A víztorony szembeni Otthon is a háború előtti időkre emlékeztet. A földszinti szolid söntés mellett biliárdterem. Az alagsorban mosókonyha gőzvasalóval, mángorlóval. Mozi hetente háromszor az emeleti teremben. Kabale und Liebe 16 milliméteres fekete-fehér filmen, a tekercsek cseréje miatti szünetekkel.

Az aknáktól hosszú kötélpályán érkezik a palaszén az erőműbe. Magas vastraverzeken kapaszkodnak a csillék, hogy elérjék a széndeponálót. A rakományból a csigák átgördülésekor kis mennyiség a földre potyog. A nehéz idők fűtési idényeiben sokan eljönnek összeszedni a lehullott palaszenet. Az apja is zsákba szedi és talicskán tolja hazáig az ingyen fűtőanyagot. Az utcájukban egyformán szegények, csak karácsonykor, és kivételes zord napok esti óráiban ropog a tűz a szobai kályhában Az almák jobban elállnak a hidegben a szekrények tetején. Az egyik fiókjában háború előtti képes újságokat talál egymáson.

A megesett és kitagadott vidéki úrilány, Kártély Gyöngyi egy mulató női zenekarában hegedül, a szegény, árva paraszt lány, Torma Vica egy építkezésen malteros lány. Gyöngyi megmenti Vicát Csiszár István főmérnök erőszakoskodásától. Magához veszi a falujabeli lányt, anyáskodik felette, taníttatja, öltözteti, állást szerez neki. Vica viszont közbenjár Gyöngyi apjánál s elintézi, hogy anyagilag támogassa lányát. Miután rendezett anyagi körülmények közé kerülnek, Gyöngyi a művészetben, Vica pedig a házasságban találja meg a boldogságát.

Krasznai bácsi erőműi nyugdíjasként hallgatagon bütyköl otthoni műhelyében. Pedáns rendet tart szerszám arzenáljában. Anyagbeszerző körútján saját kezűleg barkácsolt dongómotoros biciklijével közlekedik. Az irigyelt kétkerekűt nyaranta a pesti rokongyerek használhatja. A benzinüzemű kerékpárt néha kölcsönadja a törzs tagjainak. Az indiánok nyomkereső fehér vadászként befogadják maguk közé. Az ezermester ezért hálás, mert nyugodtan bíbelődhet a satupadnál. Vendégül látja a rézbőrűeket és lángra lobbantott magnéziummal kápráztatja el közönségét. Az Óz a csodák csodájában is ezt a trükköt alkalmazza a nagy varázsló. Az égés során magnézium-oxid (égetett magnézia) keletkezik. A magnézium oxigénnel alkotott vegyülete általában fehér por formájában fordul elő. A magnézium és az oxigén között ionos kötés található. A folyamat vakító, fehér láng kíséretével jár.

A két jegenyefánál megmaradt a világháborús bombatölcsér a kedvenc búvóhelyük. Az őszi esőzések azonban használhatatlanná teszik. A téli fagyokban keletkező buckás jégen tilos csúszkálniuk. A patakot rekesztik el a réten és a drasztikusan lehűlő éjszakai hőmérséklet gondoskodik a jégpályáról. A bakancsok talpához rögzített kurblis korcsolyákkal üggyel-bajjal siklanak. Fehér Bagoly csodálja hátrafelé koszorúzó barátait. Lökések közben cé betűt írnak le külső lábukkal, belső lábuk elé rakják a külsőt, és ezt ismételgetik, amíg bírják.

Szülei színes kendővel tompítják a lámpafényt a konyhában. A láz tartós kábulatában fekszik a priccsen, betegsége kiköltöztette a fűtetlen szobából. A bőrkabátos orvos gondterhelten távozik. A folyamatos orrvérzéssel járó tüdőgyulladás és a hozzátársult kanyaró teljesen legyengíti. A járványkórházban tér magához. Az országban hiánycikk a penicillin. Az amerikai nagybácsi repülőgépen küldi a nélkülözhetetlen antibiotikumot. A piros-fehér dobozokban kétkomponensű a gyógyszer. A nővér az üvegcséről eltávolítja a védőkupakot. Az injekciós tűvel átszúrja a rugalmas gumifedelet. A fecskendőbe felszívja a fehér port és a másik ampullából a hígító folyadékot. Megkocogtatja az injektor falát és a dugattyú nyomásával eltávolítja a légbuborékokat. A sebbenzines vattával töröl a combján és a tű behatol az izomba. A szer a lassú nyomás hatására szétárad a rostok véráramaiban.

A penicillinben lévő β-laktám antibiotikumok a baktériumok sejtfalában a peptidoglikánok közötti keresztkötések kialakulását gátolják. A penicillin β-laktám része ahhoz a transzpeptidáz enzimhez kötődik, amely a baktérium peptidoglikán molekuláit kötné össze. Az enzim így nem tud megfelelően működni és a baktérium sejtfala osztódás során meggyengül. A felhalmozódott peptidoglikán prekurzorok a baktériumban aktiválják a sejtfal hidrolázok működését, amelyek tovább rombolják a baktérium meglevő peptidoglikánját.

A kúra végére helyreáll a világgal való kapcsolata. Ujjaival újra kitapinthatja a bambisüveg rücskös felületét. Lötyög benne a világos színű kórházi tea. Kézbe veszi a lepattogzott festékű éjjeli szekrényről az Egri csillagokat. A vizitkor átviharzó fehér köpenyes orvosok rámosolyognak. Édesanyja a zárójelentéssel elviszi a híres thébai specialistához. Nem tudja meg soha, szülei honnan teremtették erre elő a pénzt. A főorvos a mandulájában látja a bajok okát, s a láztalan időszakban azonnali műtétet javasol. A hallásvizsgálatkor ezt a szót súgja a fülébe: csoki. (regényrészlet)

(Új Forrás online 2017 április)

Bringanapló folyamkilométerek

útinapló

A kitárt szárnyú ablakból látni a linzi nitrogén-előállító gyár tornyait. A lángok áldozati tűzként szöknek fel az esti égboltra. A hőség éjszakára sem csökken. A fából készült falak ontják magukból a forróságot. A Dunához közeli Steyregg moteljében minden természetes anyagból készült. Közel száztíz kilométert tekertünk le egy nap alatt. Most összeszorított fogakkal és kényszerű nyújtógyakorlatokkal küzdök az izomgörcsökkel. A trikó és nadrág kimosva szárad a ruhafogason. Turkálok a bringa csomagtartójáról lecsatolt táskákban. Nem találom a holnapi váltóruhát. Egyetlen mozdulattal kiborítok mindent a padlóra. Ezzel megszűnik az otthon összeállított lista, mit hol találok a rekeszekben. Biciklis barátom a szomszéd szobában alszik. Én az ágyon fekve bámulok ki a sötétbe. A távoli lidérces lángnyelvek álomba ringatnak.

Kintről kopogó léptek az utcaköveken. A gázlámpák alatt megtermett alak imbolyog. Komor pofaszakállas arcát nem ismerem. Befordul az első kapualjba. Kis idő múlva az egyik harmadik emeleti ablakfüggöny mögött világosság támad. A férfi lúdtollat hegyez a hatalmas íróasztalnál. A dolgozószobában biedermeier bútorok. A szekrények a házigazdához hasonlóan zömökök, nagy testűek. A sima homlokzat alatti párkányukon szétszórt ételmaradék. A padlón sorakozó borospalackok viszont katonás rendben várják a másnapi takarítást. A sokfiókos sifonér mellett ülő Adalbert Stifter komoran mered a papírra. A sorok szaporodásával arcvonásai egyre lágyabbak lesznek. Az ifjúság saját korlátlanságát és a jövő végtelenségét látja a költészetben, ez pedig eltakarja a fogyatékosságokat, és pótolja a hiányt. Azt költi bele a műalkotásba, amit saját szívében él át. Ezért jelentősen különböző művek egyformán képesek magukkal ragadni az ifjúságot, s hogy fiatalon a legvégső nagyság termékeit sem tudjuk megérteni, ha azok nem az ifjúság virágzásának tükröződései.

A kerékpáros túra után évek múlva találkozom a szöveggel. A leeresztett redőnyű nappaliban a ventilátor óvatos örvényébe merülök. Kinn kitartó kánikula tombol. Szentkuthy Miklós Frivolitások és hitvallások című vaskos önéletrajzi könyve a kezemben. Komótosan haladok a mondatfolyamok áradásával. Néha fennakadok a számomra ismeretlen zátonyokon. Ezek egyike a Der Nachsommer, amit Halász Gábor ajánlott a betűre örökké éhes Prae szerzőjének. Németül olvasták, magyar fordítás majd csak a harmadik évezred tizenegyedik évében készül el. Nyárutó, mint a nagy kaland indulásakor. A súlyos biciklistáskákkal terhelt gépeket hajnalban taszigáljuk fel a nemzetközi gyorsvonatra. A cél a Donauradweg-Passau bis Wien – Rajka útvonal teljesítése.

A Westbahnhofra érkezik a szerelvény. A zürichi gyorssal tovább Welsbe, ott újabb átszállás Passauba. Magyarországon nem vásárolható osztrák biciklijegy. A vasúti pénztárnál most fogyott el. Toporgunk a kerékpárokkal a peronon. A tandemmel érkező magyar ifjú pár nőtagja németül győzködi a vasutast. Ha lekésik a svájci csatlakozást, csak két nap múlva lesz vonatuk a franciaországi Carcassonne-ba. A poggyászkocsis rezzenéstelenül ismételgeti: ha marad hely. A hosszú hajú lány arcán némán folynak a könnyek. A barátja felhős kedvvel támaszkodik a tandemre. Hirtelen messzire kerül tőlük Európa legszebb középkori vára, amit a frankok a 12. században építettek. Szent Lajos és Merész Fülöp erősítette meg bevehetetlen erőddé. Szép Fülöp idején a harcokban megrongálódott román templomot gótikus katedrálissá építették át. A településről az Aude folyó boltíves hídja vezet a vár kapujáig.

A Dreiflüssestadt egyszerűen szép. Az Ilz folyón kajakosok edzenek az alagút után, mielőtt torkolata elérné a Dunát. Az Inn hiába bővebb áradású, mégis a Duna viszi tovább a vizét. Szállásunk nyitott ablakán beáramlik a folyó hűvös légáramlata. Mégis éberen alszunk. A jochsteini vízerőműig a bajor erdő természetvédelmi területén nyomjuk a pedált. A műszaki létesítmény a bánhidai erőmű régi gépházára emlékeztet. Kerámiakockás padozatba süllyesztett, színesre festett turbinák, az alsó szinten szivattyúk, tolózárak, fenn a nyugodt és izgága mutatók a műszerfalban. Apámon tiszta, fakókék munkásruha, jókedvűen nevet rám. A kezében gyapotcsomóval az olajfoltokat törölgeti. Nyaralni visz minket az üzemudvarról a kisbusz. Anyám vajas kenyeret csomagolt tízóraira, a két karéj között vékonyra szelt zöldpaprikával. Sátorban fogunk aludni a gyári üdülő kertjében. Még soha nem láttam a Balatont. Az erőmű hűtőtavában fürdünk nyaranta, amit mindenki Centrálénak hív. Nyugati csücskében zsilipeken zubog át a felesleges víz, ezzel táplálja a Dunáig kanyargó patakot. Most évtizedekkel később a folyam felső szakaszán újra olyan izgatott szabadságot érzek, mint a gyerekkori nyaraláskor.

A hegyek közé szorított keskeny folyóvölgyet az aschachi vízi erőmű zárja, innen kiszélesedik a Duna. Már a kilométerek és a kormányra rögzített sebességmérő rabjai vagyunk. Az enyhe ellenszélben szótlanul tekerjük a pedálokat. Az ottensheimi vízi erőmű gátján kelünk át a túlsó partra. A felduzzasztott folyam a betonmonstrum gyomrában óriási robajjal pörgeti a turbinalapátokat. A zsilipkamrák riasztó mélységei üresen ásítanak. A túlsó oldalon a mesterségesen kialakított holtágban evezőspálya. A nagy melegben mozdulatlan víztükröt két-három kajak karcolja. A naplementével érjük el Linzet. Elgyötörten pedálozunk Steyregg moteljéig.

A bicikliút rövid szárazföldi kitérő után Mauthausennél tér vissza a Dunához. Az épületek a középkorból eredő múltat idézik. Az üzletekben és kávéházakban hétköznapi forgalom. A nyári verőfényben nem létező sötét felhőként mégis ránk vetül a hajdani megsemmisítő tábor árnyéka. Az embertelenség korának legkisebb lágerét kényszerítették az itt élőkre. Mit jelent ez a szó, hogy legkisebb? Szabad-e kimondani ott, ahol százezernél több embernek vették el az életét. „Abból, amit azután elmondtak, lényegében annyit vettem ki, hogy ’a gyászhír valódiságában, sajnos, nem kételkedhetünk’, mivel ez ’volt bajtársak tanúságán alapszik’, akik szerint apám ’rövid szenvedés után hunyt el’, egy ’németországi táborban’, amely azonban tulajdonképp ausztriai területen fekszik, no… hogy is hívják… ejnye, s mondtam: – Mauthausen –Mauthausen! – örvendtek meg arra, majd komorodtak el ismét: – Igen, úgy van.” – Kertész Imre írja ezt a Sorstalanságban.

A táskákat lepakoljuk a csomagtartóról. A legkisebb fogaskerékre váltunk a biciklin. Kiakasztjuk a fékpofákat, kinyitjuk a villánál a gyorszárat. Kicsit hátra húzzuk a váltót, így a bicikliláncot könnyen leszedjük. Kezeink reménytelenül olajosak lesznek. Kicsúsztatjuk a kereket a vázból. Az egyik gumileszedőt becsúsztatjuk a felni és a külső gumi pereme közé. A másik gumileszedővel kis lépésekben átemeljük a gumi peremét a felni oldalán. Egy idő után könnyedén végig tudjuk húzni körbe a szerszámot. Jön a következő perem is, ugyanebben az irányban. A külsőt kívül-belül átnézzük, a régi helyett jöhet az új belső. Fújjunk bele egy kis levegőt, hogy legyen tartása. Beillesztjük a külsőbe, majd a szelepnél kezdve helyére pattintjuk. Visszaállítjuk az eredeti állapotot. Az otthon gyakorolt limitidőn belül vagyunk. Tekerünk tovább.

Az ipartelepek elhagyott útjain közelítünk a melki apátsághoz. A túránk során látott legnagyobb látszó vízi erőmű zárja le a láthatárt. Közben elborul az ég. Sötét viharfelhők követnek minket. Menekülünk a nyári zivatar elől. Fedél alá kell húzódnunk minél előbb. Nem találunk szállást. Irány a híd, a másik parton kell szerencsét próbálnunk. A meredek szerpentinen három emelet magasba toljuk a bringákat. Megérkezik a vihar előszele. A legnagyobb áttéttel teperünk, alattunk irdatlan mélység. Az erősödő széllökésekben kódorgunk Emersdorf kihalt utcáin. Végre találunk kiadó szobát az egyik házban. A tárolóba tesszük a kerékpárokat. A csomagokkal föltrappolunk az emeletre. Ekkor szakad le az ég. Izzadtan, porosan hátra vágjuk magunkat az ágyon. Megkönnyebbülten hallgatjuk a szemközti istállóból a tehenek ijedt bőgését.

Másnap ismét váratlanul érkező zivatarfelhők noszogatnak az úton. Gyorsan érünk Kremsbe. Elővigyázatosságból menedéket keresünk a városkapu boltíve alatt. Közel egy órát várakozunk, hogy elálljon a nyári zivatar. A Steiner Tor szűk átjárójából mintha kamerán keresztül néznénk az esőverte, üres korzót. A megemelt híd után hurokkanyar fordít minket Tulln felé. A Duna gátján haladunk az altenvörthi vízi erőműig. A legnagyobb teljesítményű ilyen osztrák létesítmény. A Duna medrét is átrendezték az építésekor. Miközben morfondírozunk a vízi erőművek hasznáról, káros környezeti hatásairól, elérjük a zwentendorfi atomerőművet. Népszavazás akadályozta meg az üzembe helyezést. A hetvenes években 5,2 milliárd schillingbe került a beruházás. A száztíz méter magas kémény így lett a sikeres tiltakozás felkiáltójele. Az ellenzők az elhasznált nukleáris fűtőanyag elhelyezésének megoldatlanságára hívták fel a figyelmet. A kész erőművet a tulajdonos cégek csendesen leszerelték. A reaktor alkatrészeit az azonos tervek alapján épült németországi erőművekbe építették. Az alsó-ausztriai energiaszolgáltató vállalat a kétezres évek közepén vásárolta meg az erőművet. Ezer napelemet helyeztek el az udvaron és az épületek homlokzatán. Elkezdődött a környezetbarát energia betáplálása az osztrák elektromos hálózatba.

Tullnban a Marcus Aurel téri középiskolai kollégium tornaöltöző szagú szobájában hajtjuk álomra fejünket. Megérkezéskor a bicikliket az udvaron lemezekből összecsavarozott ideiglenes raktárba toljuk. Szívet melengető látvány az ott sorakozó százötven-kétszáz színes, jobbnál jobb kerékpár. A Duna-parton megnézzük a Nibelung-kutat. A feliratból kisilabizáljuk, hogy köze van Attila hun fejedelemhez. Sötétben ballagunk a kihalt utcákon. Előttünk az ifjú Egon Schiele árnyéka imbolyog. A tévék kékes fényei villognak a redőnyök mögül. A biciklisták kimerülten szuszognak a diákszállás emeletes ágyain. Nem hallják, ahogy az európai keresztény seregek átkelnek a folyón, hogy felszabadítsák a török ostrom alól Bécset. A kéttornyú templom anyakönyvét az 1683-as évszámnál hajtja ki a plébános.

Hűvös a reggel, amikor rákanyarodunk a bécsi kerékpárútra. A Duna egy újabb vízi erőmű miatt szinte tóhoz hasonlít. A greifensteini házak fölött a küzdelmes történelmi idők jelképe a vár. Klosterneuburgnál már célegyenesben vagyunk. Az Ágoston-rendi apátság Mátyás király idején magyar kézen is volt. A bécsi külső kerületek utcáin kékre festett biciklisávok védenek minket az autósoktól. Telepek, raktárak, kikötők váltják egymást. Vasúti vágányok fölött kelünk át, magabiztos olaszok szélárnyékában érünk be a Duna-csatorna melletti Uránia csillagvizsgálóig. Nem követjük őket a Ringre, így nem látjuk a Klimt múzeumot sem. Klimt nemcsak a szecesszió nagymestere, de Egon Schiele atyai jó barátja is volt. Nagy nehezen kijutunk a Práterhez. A büfés hölgy szlováknak néz bennünket. Kalandos ösvények vezetnek a szélesebb aszfaltozott útra. A bécsiek itt bicikliznek, görkorcsolyáznak, futnak és sétáltatják a kutyáikat. Szűk szerpentinen jutunk fel a Duna-híd alá függesztett kerékpáros hídra. Szinte a levegőbe lógva tekerünk át a túlsó partra. Fejünk felett dübörög a zsúfolt közúti forgalom.

A Bad Deutsch-Altenburg-i szürreális szálláson csak mi vagyunk vendégek. Jóval éjfél után kopogó menetelést hallok. Találgatás közben visszazuhanok az álomba. A hainburgi hídon nyomom a pedált. A vízi erőművek miatti folyamszabályozás eredményeként kisebb felhőkarcoló magasságából nézek a mélybe. Az acél és feszített vasbeton építmény végtelen hosszúságúnak tűnik. A nyílegyes bicikliút korlátja csípőmagasságban van. A másik felén erős fémháló zárja el az átjárást a közúti forgalomba. Egyre jobban elhatalmasodik az érzés, hogy soha nem érek át a túloldalra. A magaslaton lévő hainburgi vár és a szürke betonút között ugrál a tekintetem. Izzadtan ébredek. A szobában az esti rendetlenség. Szerteszét a ruhák, kulacsok, csokoládék, trikók. Még tart az éjszaka.

A sötétben lovak patái csattognak. A közeli lovasság táborához igyekezhet a kései járőr a kihalt korzón. Közömbös arccal kerülgetik a nagyméretű cserepekben kihelyezett virágzó leandereket. A lovasok az itt állomásozó Apollinaris légió castruma mellett kaptak helyet. A Classis Flavia Pannonica dunai flotta első hajóraja az előző napon kötött ki a folyóparton. A katonai tábortól nyugatra felépült városban nyugalom honol. A hegytetőn Jupiter-szentély. A Borostyánút-menti településen császárkonferenciát is tartanak. Az uralkodók megegyeznek a birodalom négyfelé osztásáról. Még nem láthatják a negyedik századi barbár hadakat. Támadásaik döntik romlásba felső Pannónia fővárosát. Sokáig csak azok találkoznak Carnuntum nevével, akik kézbe veszik Marcus Aurelius Elmélkedéseit. Második könyvét itt jegyezte fel a germán háborúk idején.

“Gondold meg, mióta tétovázol már, hányszor kaptál az istenektől haladékot, s nem használod ki! Egyszer már rá kell eszmélned, hogy milyen az a világrend, amelynek része, vagy milyen az a világot kormányzó elv, amelynek kisugárzása vagy, s hogy kimért az időd, és ha kedélyed derítésére nem használod fel, elszalad, s nincs több lehetőség. Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem kívánnak többet. Hánynak-vetnek a külső események? Találj már rá időt, hogy valami jót tanulj, s szüntesd be az ide-oda kapkodást. De vigyázz, nehogy valami más tévelygésbe bonyolódj! Mert balgák azok, kik sürögve-forogva belefáradnak az életbe, s nincs határozott céljuk, ami felé minden törekvésüket és egész eszmevilágukat irányítanák.”

Keservesen tapasztaljuk meg, hogy kiváló helyre telepítették a környezetbarát energiát termelő szélerőműveket. A borult égbolt alatt éles ellenszélben igyekszünk előre. A kihalt táj keskeny betonútjának párhuzamosa elvész a távolban. A síkságon a szélkerekek suhogása erősíti fel a csöndet. Két magányos biciklis éri el Németjárfalut, Deutsch Jahrndorfot, Nemecké Jarovcét a magyar–osztrák–szlovák hármas határon. A nyeregből egy pillantást vetünk az elhagyott osztrák határőr laktanyára. A dupla szögesdrótkerítés, a taposóaknák, az elektronikus jelzőrendszer helyén kukoricaföldek. A földúton szembejövő második traktor már magyar rendszámú. Felkapaszkodunk az autópálya felett átívelő hídra. Csepergő esőben Rajka utcáin. Az öt nap alatt 450 kilométert tettünk meg. Betoljuk a bicikliket a vasútállomásra. Várjuk a vonatot.

(Liget 2016. június)

Scott kapitány aktatáskája

esszé

A kecskéket és a juhokat kiengedték az akolból. Leszegett fejjel legelnek. A lakópark határában megnyugtató a nyáj jelenléte. A magasból nézem vándorlásukat. A reggeli “megszólítás ábrándja”. Lassan, nyugodtan, hangosan. Nem számít hova jutok vele. A csecsemőt is ölbe veszed, eteted, tisztába teszed, rakod a kiságyba, de mindez önmagában kevés. Folyamatosan beszélned kell hozzá, akkor is, ha nincs válasz. Később ettől lesz jelentősége hallgatásodnak. Tibeti jóga az ablakkal szemben. A mozgás szótagjai. Fokozatosan mulasztják el az éjszaka fájdalmait. Közben elhalványulnak a templom színei. Kitartó, szürke felhők futnak felette.

„Jézus arra oktatja tanítványait, hogy könnyű teherrel utazzanak -, micsoda ellentét a mai utazók szokásaival szemben! Nem foglalkozik a csomagok súlyhatárával, hanem kéri tőlünk, hogy nézzük meg a szívünket, mennyire vagyunk szabadok. Engem vajon mennyire határoz meg a csomagom? Meg tudok-e pihenni valós önmagamban, és el tudom-e engedni azt, amit nem számít? Elképzelem aggályaimat a repülőtéri csomagkiadó körforgásában; újra és újra feltűnnek-, mi történik, ha nem veszem fel őket?”
¬Régimódi gyóntatószék. A padban azon gondolkozom, miért feszélyezne, ha face to face kéne színt vallani, beszélni. A bűnök is szemtől szembe történnek. Az evangélium Márk passiója. Az utcán rövid időre kisüt a nap, aztán újra elborul. Emlékeimben Gyöngyössy Imre Virágvasárnapjában színesen virágzik a barackfa, de ez nem történhetett meg, a film fekete-fehér.
A napsütésben is hűvös a levegő. Délelőtt tíztől délután fél hétig dolgozunk a szőlőben. Szemben a másik hegyen több hektáros szőlőültetvények. A metszés általában két napig tart, most egy alatt rendbe tesszük a félhektáros gyalogtőkéket. Este maréknyi direkt termő szőlővesszőt viszek hajdani barátomnak. Csengetek a kertkapunál. Óvatosan nyílik a verandaajtó. A kerítésen keresztül adom át a vesszőket. Gyermekkorom utolsó megmaradt íze a delevári szőlő, mondja fázósan.
Az éj szelíd trónját távoli katonai helyőrségben olvasom. Sokáig azt gondolom, Szinnai Tivadar fordította. Barátja révén, akinek a nagybátyja volt, az én legjobb barátom örököli meg Szinnai viseletes aktatáskáját. Szinnai rengeteget fordított, például Cooper a könyveket, de Fitzgeraldot nem. Ez csalódás nekem, mert úgy érzem neve különös zenéje illik a címhez, ami Keats versből ered:” ím itt vagyok! – ül már az éj szelíd/ trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor/ tündéri rajban körbefürtözé,/ de e mély árnyba itt/ az égről halk fényt csak a szél sodor/ mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.” Tóth Árpád. Szinnai ezerkilencszáznegyvenötben Sötét ablakok címmel írt dokumentumregényt. Dicsérték többen, de nem adták ki újra. Az éj szelíd trónjának fordítását Osztovits Levente jegyzi.
Folyóirat lapszámbemutatón ifjabb korom barátjával diskurálok. Akkoriban majd minden nap a kisvárosi önkiszolgáló étteremben ettük a menüebédet. A délutáni szemerkélő esőben átmásztunk a teniszpálya magas kerítésén, hogy játszani tudjunk. A gondnok már régen hazament. Józanul azt gondolta, ilyen időben nem lehet játék. Mi persze a döntő szettig ütöttük az alig felpattanó, vizes labdákat.
Legjobb barátom telefonon mondja, meghalt a filmrendező. Több Ottlik Géza írást vitt vászonra. Mozisként a Honvéd utcában havonta három napig filmeket néztem. Éppen kiszédültem a vetítőből, amikor a közelben belefutottam egy forgatásba. Több részes tv-filmet készített Sinkó Ervin regényéből. Az utcasarkon harmincas évekbeli egyenruhás rendőr. A korabeli hirdetőoszlop mögé bújtam. A kamera fhartsínen kísért két fiatal, hosszúkabátos, kalapos férfit. Egyikük népszerű színész lett később. A rendező a fhartkocsin ült az operatőr mellett. A káoszban maga volt a nyugalom.
Két év múlva filmművészeti főiskola felvételi bizottsága előtt Wolfgang Borchertről beszélgetünk egymással, vagy inkább ő kérdez. Ha már szóba hoztam a fiatalon elhunyt német írót. Nem tudom, hogy Az ajtón kívülből Balassa Sándor operát írt, ráadásul, amit ő rendezett. A háromszázból tíz embert vesznek fel. Egyikük sem lesz ismert filmes. Így is úgyis közéjük tartozom. Kedves levélből: „az számít, ami ’odabenn’ van”. Nem egyszerű idáig eljutni, de mindig ezen az úton.
Ottlik „Az alkotás cselekedet… Szakadatlan éberség, állandó szenvedélyes jelenlét… Az írónak, azt látjuk, gyakran sokféle tehetsége van, melyeken tündöklő közönnyel lép keresztül egyetlen kedvéért, ahogyan a sokféle lehetséges cselekedet közül a legveszélyesebb mellett dönt. Ez a választása is tett. És tett a tétovázás nélküli mozdulat, mellyel anyagához és eszközéhez nyúl.” A Buda az Új szeptember a haranglábnál fejezetének elejéből Robert Scott naplójának utolsó mondata a fagyhalál előtt: “Úgy lehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.”

(Új Forrás online 2016. május)

Biciklibelső

edzésnapló

(tél) Napközben azon morfondírozok, hogy elmegyek a közeli edzőterembe. Van néhány kardiogépük, biciklijük is. Már hazafelé tartok, amikor kisüt a nap. Telefonos egyeztetés, utána villámgyors öltözés. Későn indulunk, nehézkesen pörgünk fel. Az új kerékpárúton tekerünk az Által-ér partján. A volt Esterházy uradalmi malomban lovarda működik. A víz akkor eredeti medrében mozgatta a falapátokat. A kis folyót nem kényszerítették köves támfalak közé. Elérünk a szomszéd falu magasságába, vörös téglából épített pillérek tartják a kopott kőhidat. A túlsó oldalon szürke gémek, fehér kócsagok csapnak fel a nádasból. A sík terepen a lehető legnagyobb áttétekkel nyomjuk a pedált. A tavasziasnak tűnő idő ellenére téli hideggel vág a menetszél. A horgásztavon túl a délutáni nap tompa sárgára festi a házakat. A látóhatár peremén kopár a hegyoldal. Befordulunk a hosszabb egyenesbe, vitorlás hajóként repít bennünket a hátszél. Hamar elérjük a legközelebbi kisvárost. A kertes házak utcáin egy visszaváltással igyekszünk felfelé a meredeken. Keresztülhajtunk a hajdani grófi parkon, fenyők, platánok szegélyezik a sétányokat. A ligeti tó műromjaiba a kora középkori kolostor idehordott köveit is beépítették. A szerzetesek a Vértes rengetegében húzták meg magukat. Az épületek és a templom romjai a párizsi Notre-Dame-l egyidősek. Az enyészet és a későbbi korok mohó templomépítő urai és mesterei elkoptatták a köveket, de azok máig megőrizték a szakrális hely alaprajzolatát. Néhány jelentősebb falmaradvány is magasodik a fák lombjai alatt, a bányaüzem szállítószalagjának szomszédságában. Mert egy-két lépéssel a titkos hely mellett már az ipari táj sebei éktelenítik az erdőt. P. a régészek évtizedekkel ezelőtt elhagyott felvonulási épületében húzta meg magát. Talált támogatókat, hogy őrizze, gondozza a tizenharmadik századi bencés lakhelyet. Zsemleszínű labradorral a nyomában rózsákat ültet, füvet nyír, ide-oda rakodik. Festi a képeit, éjszaka pedig hallgatja a kerengő felől érkező hangokat. Megérkezünk a település szélére, ismét egy emelkedő tesz próbára. Újabb bicikliút vezet a másik faluba, közben megbeszéljük, fölkaptatunk a hegyre. Kemény, elnyújtott íveken magasabbra. Az első harmad után gyorsabban szedjük a levegőt. Nehézkes taposások, lassulok. Mínusz húsz év különbséggel A. erősebb. Kínok közepette érek fel, oldalra pillantok. A nap elé szürke felhők húzódtak, a hegy alattunk dimbes-dombos tájjá szelídül. Ebbe simulnak bele a fénytelenségben megfáradt tavak tükrei. Dűlőút vezet a pincesorra, mi az ellenkező irányba, a templomdombról lefelé pedálozunk.  A svábok lakta falu főutcájának végén ismét lendületet kell vennünk, hogy feljussunk a tetőre. Szőlőültetvények amerre a szem ellát, a sorok még hosszú álmukat alusszák. Elérjük a hegyoldalba épült borászatot. A csúcsra alattomos emelkedő vezet, kellő sebesség és időbeni váltások nélkül „ledobnánk a vasmacskát”. Fenn tágasra nyílik a láthatár, hűvös szél szárítja az átizzadt polár felsőket. A Duna ezüstszürke csíkján túl, facsoportokkal, erdősávokkal, szántóföldekkel fut befelé a síkság. Kis képzelőerővel látjuk, ahogy feljebb nyugaton, a kiszélesedett Által-ér a folyóba ömlik. Tekintetünk még utoljára végigpásztázza az alkonyba forduló táját, majd visszafordulunk a hazaútra.  Lassan ránk sötétedik. Lefelé zúdulunk a hegyről. Működő lámpákkal és fényvisszaverőkkel, szótlanul, leszegett fejjel próbáljuk az ideális sebességet tartani a síkon is. A szembeszél pengeéles, messzi lámpafüzérek jelzik a településeket. Némán taposunk. Negyvennégy kilométerrel a lábunkban az esti harangszóra érkezünk meg. A hegyre és a Dunára gondolunk.

(ősz) A Bagolyvárig néptelen utcákon. Ha van ilyen, szemlélődő biciklizés. Bakonyi Dezső református lelkész az ötvenes években nagy nehézségek árán építtette meg a félbe maradt templomot. „A Síkvölgyi úton négy méter magas, négy falból álló alap volt látható. A négy fal között tátongó üresség volt, a mélyben pedig a befolyt eső- és talajvíz bűzlött. A bánhidai gyülekezet főleg bányászokból állt, akik a templomépítés elhatározásához igen lelkesen álltak hozzá. Felépítettük a templomot a környei lelkesedéshez és áldozatos munkához hasonlóan. Két harangot is vettünk a toronyba, melyeket Hartáról és Mosonszentjánosról szereztünk be.” Apám is tagja volt az építő gyülekezetnek, de katolikus vasutas családból való anyám kedvérét, még a háború előtti házasságkötéskor reverzálist tett, vagyis ígéretet arra, hogy a születendő gyerekek katolikus nevelést kapnak. Enélkül nem jött volna létre a frigy. Aztán Bakonyi lelkész urat elhelyezték, apám pedig nem járt templomba, mert elégedetlen volt az utódokkal. A gondosan parkosított síkvölgyi temető mellett hajtok el, a megszüntetett falusiból idehelyezték át az ott nyugvókat. Sorházak foglalták el a régi sírok helyét. Az ott lakók platánokat ültettek a holtak emlékére. Paradzsanov filmjének, Az elfelejtett ősök árnyainak képei lopódznak be az őszbe. A temető kapujából bevezető platánsor fáiról is hullanak az elszáradt levelek.  Teljesítettük apám kérését, megtaláltuk Bakonyi lelkész urat, aki tisztességgel eltemette, és mi kopjafát emeltünk a sír fölé. Kiérek a síkvölgyi közútra, a sűrű bokrokkal szegélyezett, töredezett aszfalton életveszélyes a biciklizés. A kerékpározás még társakkal is magányos elfoglaltság, de egyedül könnyebb elmerülni a szaporodó lélegzetvételekben, miközben résen kell lenni. Az autósok egymás kockázatos előzésébe kezdenek a szűk, kanyargós úton. Aztán a jobbkanyar után ritkulnak a gépkocsik, a Vértes pereménél kinyílik a táj. Az ősz rátelepedett erdőre, mezőre. A fák között halott üzemi létesítmények, a megszűnt bányaipar elhagyott emlékművei. Letérek a Gesztesig vezető útról, gidres-gödrösen aszfaltozott erdein kapaszkodom fölfelé. A rugógyári kör bónusza. Néhol finoman surran, máskor kelletlenül kattog a váltó hegynek föl, völgynek le. Ez a nagy nekifeszülések ideje. A pulzusszám ingaórájának hangjai szinte füllel hallhatók a csendben.  A meredek emelkedő szomszédságában elhagyott akna. Még élnek néhányan, akik politikai fogolyként hajnalban itt csoszogtak munkakezdéskor a kashoz.  A rugógyárnál látom a csarnokokat, éveket töltöttem az egyikben. Monotonon csaptak le az egymást követő napokra a gyártó automaták levágó kései. A kerítés mellett suhanok lefelé a dombról, néhány tíz másodpercbe sűrűsödnek az akkor megélt évek. A leginkább próbára tevő emelkedő a Vadorzó elágazásához visz fel. Az egyik alkalommal óvatosan, szinte halkan követett a menetrendszerinti autóbusz. A városon kívüli kiskertekbe hozza-viszi óránként az embereket. Ekkora járművel ott egy biciklistát is lehetetlen kikerülni. Tisztes távolból tolt maga előtt, de a sofőr nem dudált, miközben erőtartalékaimat felélve küzdöttem le a látszólag rövidke szerpentin utolsó alattomos szakaszát. A Vadorzó akna az ötvenes évekbeli munkaversenyének szilveszteri műszakjában bekövetkezett metánrobbanásában, közel száz ember vesztette életét. A hallgatás félévszázadig is kitartott, még a majdnem harminc évvel későbbi újabb robbanás huszonhat áldozatot követelő szerencsétlenségekor sem emlegette fel a hatalom. A bányászsírok azonban ott sorakoztak katonás rendben a település temetőiben, halottak napján lobogó gyertyalángokban a mélység sötét alagútjába lehet látni. A bányát, a többivel együtt bezárták. Azóta a föld alatt szabadon működnek azok a titokzatos energiák, amelyekről az ember azt hihette, hogy ideig-óráig sikerült kordába fogni őket. Az otthon még messze van, de lassan eljutok oda, hogy a felkapaszkodások után a lejtők surrogó csöndje vigyen magával, mint háborgó vízen a hajókat a kedvező széljárás.

(nyár) Két kulacs víz, némi energiaital porral. Néhány müzli szelet az eléhezés ellen. Keresztül a városon, csöndes utcák, a hármas híd, a régi szénosztályzó, el a szegénységbe süllyedt telepi házak előtt. A múlt század első felében a párhuzamos utcában állt az Edison, ifjúkorom Szabadság mozijának épülete. Ez a Szent János utca volt, üzletek, boltok, a helyi zsidó közösség maga építette zsinagógája.  Mára nincs nyoma semminek, csak a lelkekben bujkáló törékeny tudásnak, amiért súlyos árat fizettünk mindannyian. Aztán a Kálvária-hegy oldalába simuló, sváb gondossággal rendben tartott elődfalu. Emberrel nem találkozni, mindenki visszahúzódott a hűvösbe. Az emelkedő szótlanságra kényszerít minket is. A felvégen nem csatlakozunk ki a forgalmas főútra, hanem terepkerékpárosok módjára felkapjuk a bicikliket, megmásszunk a töltést, átszerencsétlenkedjünk magunkat az útkorláton, és nekivágunk a szomszéd település irányába. Pár évtizede jött divatba ideköltözni, az itt élők dicsérik a mikroklímáját. Éppen hogy érintjük a szélső utcákat, fölfagyott, gidres-gödrös bekötő úton vergődünk ismét a főútig, azon átkelve vetjük be magunkat a Vértes rengetegébe. Az erdészet aszfaltozott üzemi útját a gyalogos turisták régóta használják, a kerékpárosok az utóbbi időben léptek át a tűrt kategóriából az elfogadottba. Elkél a napszemüveg, mert az árnyékban is megvéd a nyári hőségben gomolygó rovarfelhőktől, amiket a menetszél a ziháló biciklista elé sodor. Ezért az orron át tanácsos venni a levegőt, ami 25-30 kilométeres tempónál nehezen kivitelezhető. Nincs kitűzött cél, megyünk bele a vakvilágba, a néhol kanyargós, másutt nyílegyenes, a folyamatos alattomosságú gyengéd emelkedőn. Terebélyes fakoronák alatt táblával jelzett és névtelen ösvények ágaznak szét az erdőben, de mi ragaszkodunk a magunk útjához, amit még ki sem jelöltünk. Kihagyjuk a Mátyás-kúthoz vezető rettenetes szerpentint, profiknak is becsületére válna a feltekerés. A. természetesen forszírozná, de végül belátja, hogy jobb lesz ezt neki máskor, egyedül megcsinálni. A második világháborúban komoly harcok folytak ezen a tájékon. A hullámzó frontvonal kereszttel jelölt sírjai elmosódott írásjelek a fák árnyékában. A huszadik kilométer táján elfogy az erdő, nagyobb rét fogad minket. Jobbra kanyarodva érnénk Vérteskozmára. A hetvenes években pesti filmesek, művészek vásárolták meg a romlásukban is szép parasztházakat. Rendbe hozták a húsznál talán nem több portát. A művészek napjainkra elfogytak, eladták a házakat, de megmentették az egyutcás települést, aminek ma már állandó lakosai is vannak, akik erős közösséget alkotnak. Meredek dombon kapaszkodnánk fel a hegyről lezúduló Gesztesig vezető földes-köves autószélességű dűlőútra, de mi maradunk az erdészeti úton. A pulzusszámot próbára tevő erőfeszítéssel felküzdjük magunkat a fehérvári főútra, ahol Kőhányás-pusztát vesszük célba.  Konokul felfelé visz, amíg sikerül a nagy forgalmú közútról balra elmenekülnünk. Az aszfaltcsík képzeletbeli folytatása az erdőgazdaság üzemi útjának. Azt érzékelem, hogy megváltozott az erdő, nem olyan otthonos, mint a korábbi volt. Egyre erősebben jelentkezik a test fáradtsága, így a fogyó energiákat a lélek kénytelen pótolni. A dombok itt sem maradnak el, minden száguldás után jön felfelé a büntető etap. Az erdő mélyén egy-egy kő, falmaradvány emlékeztet a vértesi végvárakra. A szentkereszti bencés romok közelében tekerünk, de most nem látogatjuk meg a templom morózus őrét. Ezen a tájon is intenzív bányászat folyt, az ipari múlt pusztuló maradványait lassan visszafoglalja az erdő. A bányafaluból itt is sokemeletes város lett, magányos vasúti szárnyvonal köti össze a miénkkel. Egyébként végállomás. Ide igyekszünk, hogy ötven kilométer kerékpározás után elérjük a menetrendszerű járatot. A vonatot hajszállal lekéssük. A hőség és a megtett táv hirtelen súlyos lesz. Az elhagyott állomás szétmállik az időben. Ülünk az árnyékban, várjuk a következő vonatot, amivel talán elmenekülhetünk.

(tavasz) Komoly erőfeszítésekkel vágok neki az útnak. Hosszas vacillálás után, hirtelen felindulásból toltam ki a bringát a garázsból. A szél szembe fúj, ami a kerékpárosoknak alapigazság. A meglepetés az, hogy ezen a szakaszon mindig hazafelé kell farkasszemet nézni a széllel. Most nem. Nyeregből súlypont áthelyezésből előredőlni, vádli helyett combból tekerni. Korántsem ilyen tudományos ez, ösztönösen erre törekszik az ember. A patakból kis folyó lett, szélesen, álmosan igyekszik az Öreg-tóhoz. Útközben vadkacsapár tipeg a part túloldalán. Éles kanyarral rátérek a nagyobb horgásztavat kerülő ívre. Két évtizede elvadult víz volt, most partjának kétharmadán a tisztesnél nagyobb faházak sorakoznak. Több a parabolaantenna, mint kevesebb. Nyílegyenes szakaszon érem el a kempinget. Kimegyek a kerülő biciklisávra, aztán befordulok a tóhoz. Néhányan lézengenek a parton, kutyát sétáltatnak, kisfiú ugrándozik az egyik stégen. A tavasz már ott bújkál a vár elmosódott kontúrjai mögött. A hétvégi házak ablakai még szenderegnek, de némelyik már kíváncsi a világra, mint a nappalra a hosszú távú éjszakai repülés alvásából ébredező utas. Hazafelé tartok, de félúton elkanyarodok Samu faluja felé, onnan vissza a városba a benti bicikli utakra, lámpás kereszteződésekbe. Majdnem tíz kilométert a Paradicsom-kertig, ahol valamikor bolgárkertészek laktak. Innen kisforgalmú köz- és ipari utakon jutok el a „Szivattyús” és „Salakos” horgászhelyek mellett, az egykor szebb napokat látott, vízbőséggel megáldott, mára a vízutánpótlás hiánya miatt kiszáradt Kacsás-tóig. Erős szálú fűzfa magócok serege lepte el a homokos medret. Még a vízbőség, és a horgászkorszak idején szép csukát fogtam itt. Késő délután érkeztünk biciklivel, a hátsó kosárban izgatott tacskólány várta a vízi vadászatot. Körbesétáltuk a tavat, alkalmas helyen repült a műcsali, a zsinór ökörnyálként lebegett az alkonyati napfényben. A villantó puhán, szaknyelven „hulló falevélként” csobbant a vízben. Az idillt állandó elakadás, zsinórszakadás, szerelés árnyékolta. A pergető csukázás erős jellemnevelő. A szürkület utolsó dobása hozta meg a halat, a megfeszülő bot visszarúgott, és a tacskó vad ugatásba kezdett. Valami ősi zsákmányszerző ösztön öröme járt át mindkettőnket. Azóta eladtam a horgászbotokat, másik két kutya is elhagyott már, de mégis jönnek velem, viszem őket magammal, ahogy az embereket, akikkel „titkos szál” kötött össze életem során. Az erdő napsütötte sávjában rengeteg medvehagyma zöldell, szedek egy csokorra valót. Vigasztaló az illatuk. A külső ipari úton behúzott nyakkal kaptatok fel, mert nagysebességgel előznek az autók. Sokan használják városkerülőnek a hajdani bányacég vezetőjéről elnevezett ipari utat. A régi kórház romos épületeit magam mögött hagytam, a színház előtti lejtőn próbálgatom a nagyfokozatú váltóállást. A sváb előtelepülés házai után jönnek az újvárosi szovjet mintára épült monumentális házgyári tízemeletesek. Elfordulhatnék hazafelé, de inkább tekerek a ma már látott szomszéd faluig, ahonnan visszahajthatok az Által-ér melléki bicikliútra, hogy meglegyen a képzeletben megrajzolt útvonalhurok. Ezen a szakaszon az ellenszél és a pökhendien megválasztott túlzott sebesség sokat kivesz belőlem. A nap búcsúzni kezd a tájtól. Hűvös a levegő, a kiskertekből erősödik a kesernyés füstszag. Viszem a friss medvehagymát a vacsorához. Egyedül, szemben a távolsággal. Besötétedett, lámpám fényköre halvány foltként imbolyog az aszfalton. Elvezet hazáig, ahol várnak rám.

(Új Forrás online 2015. február)

Kék templom

Kaposi Endre születésnapjára

A Kék templom ott van a helyén. Költözhettem ide-oda, ezüst keretében jött velem. Előfordult, hogy az üres szoba falán néztem az éjszakai utca beszűrődő fényeiben. Mindeközben festője, Kaposi Endre 75 éves lett. A festményeknek is megvan a maguk sorsa. Kora nyáron a Duna-parti hegyekben fiatal művészek találkoztak. Néhányan már publikálnak, kiállítanak, téblábolnak ott ifjú művészetpártolók is. Szobrásznak készülő barátom kapacitál, hazafelé ugorjunk fel mesteréhez. A közeli városban ásítozik a hőség. A műterem magasából kubista háztetők, a Mester rosszkedvű, de koncentráltan figyel a beszélgetésre. Az itt-ott letámasztott képeket nézegetem. Fegyelmezettek, letisztultak, mérnöki pontosságúak, de robbannak a feszültségtől. Elmondom neki, amikor kérdezi, akadozva, hosszabban, de a lényeget illetően ezt. A búcsúzásnál kezembe nyomja a Kék templomot, vigyázzak rá. Neki nem kell, egyáltalán. Erőtlenül tiltakozom, hiába. Azóta figyelem, próbálom megfejteni a Kék templom titkát. Farostra festette a Mester, olajjal. Változó sötétzöldekkel a domboldalt, a templom körül holdudvarosan halványabban, jobban üssön az épület kemény kékje, a lőrésablakok árnyékos feketéje, a tető mélyebb pirosa. A domb ívén ezüstszürke foltokban az égbolt, ilyen húzódik az északi tengerpartok házai felett. A sarokból alig észrevehető, sápadtan sárga virágfejek vezetnek az ebből kiugró csupasz, göcsörtös fa felkiáltójelére. Talán ez helyettesíti a toronysisakról hiányzó feszületet, a törzsből lehajló két vaskosabb ágból mintha töviskorona nőne. A természet keresztje fájdalmasan várja a kiválasztottat. Telnek az évtizedek és közben néha találkozom a Mesterrel. Szemérmes mosollyal bólintunk, váltunk szót. A Kék templomról soha. Rövid televíziós portrét forgatok róla, ekkor már szigorú szerkesztésű kollázsokat, talált alkatrészekből fém kollázsokat, kronnogrammákat készít. Üzeneteik megfejtésre várnak. Aztán újra feltűnnek a tárlatokon a kisméretű táblaképek, finoman felvitt színekkel a mértani utcarészletek, Szent Ferenc keretbe szorított határozott arcéle. Gyűjteményes kiállítására a rendezőknek kölcsönadom a Kék templomot. A Mester csendesen nézi, aztán tűnődő arccal továbblép. Elveszett az évek útvesztőjében a régi látogatás emléke?  Mindegy. Az idő fénytöréseit legyőzve akkor lett közös tulajdonunk a Kék templom. Most már sodródhatunk előre saját ladikunkban a folyón, ahogy megfestette egy másik képen, fürkészhetjük a sötétedő partot, hogy megtaláljuk a Kék templomot, ahol ott vár minket az örök Vigasztaló.

(Új Forrás online 2014. március)

Róma lépcsői

útinapló

Odakinn éget a hőség. Padlón heverő késpengék a redőny résein beeső fénycsíkok. A friss műtéti hegek sajgásával bicegek le a lépcsőn. Rómában mindegyik felfelé visz. Szálláshelyünkre tartunk, a Termini pályaudvarnál vetünk egy pillantást Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt, lendületes frízére. A rómaiak dinoszaurusznak becézik az ötvenes évek elején épült modernista vasbetonmonstrumot. Az ekkor absztrakt korszakát élő magyar származású szobrászművészről két évtized múlva Huszárik Zoltán készít, zseniális rövidfilmet. A kánikulában vonszoljuk csomagjainkat a hotelhez. Bérházból kialakított családi vállalkozás, szinte mindegyik ilyen a Piazza di Spagna környékén. A szállodavendégek lépéseitől kikoptatott csigalépcső visz a harmadik emeletre. Az ágy fölött fáradt ventilátor kavarja a meleg levegőt.

A kötelező séta után felpolcolt lábbal fekszem a lakás árnyékos sötétjében. Rachmaninov III. zongoraversenye szól a rádióban, később utána nézek, száz éve Rómában kezdte írni a Harangok kottáját, amit Poe azonos című verse inspirált. Mit jelent a harangszó? A kora reggel megkonduló a világosság bizonyosságát, a déli a kiteljesíthető reményét, az esti az elmélyültségre törekvő számadásét?

Kilépünk a szálloda kapuján, szinte előttünk kúszik fel a középen szétágazó, majd újra összeérő Spanyol lépcső, a tizenhatodik századi barokk homlokzatú templomig, a Scalinata della Trinita dei Monti-ig. Tarka sokaságba vegyülünk, ahol a harmadik világból érkezett kényszermunkások szelíd erőszakossággal kínálják olcsó tömegáruikat. Fölkapaszkodunk a most hallgatag kettős harangtoronyig, a vásári zsinat moraja, a lépcsőkön ülő emberek színes foltjai alatti téren a léket kapott hajó, a Fontana di Barcaccia, az egyik Bernini márványszökőkútja.  A közeli korzónál az Antico Caffé Greco, Itália legrégibb kávéháza, a Rómában időző költők, művészek, politikusok kedvelt helye évszázadok óta, ma inkább a turistáké. A kávéja kitűnő.

A kanapén, bokám alatt a párnákkal, az elmúlt évtizedek ritka és a mostani ritmustalan fájdalmak tapasztalatait próbálom összegezni. A szenvedéssel őszintén kell szembenézni, ez a sovány eredmény. Fel kell mérni a távlatát, mint amikor nekivágsz a tengernek, egyik karcsapást teszed a másik után, de a fordulás után sem eshetsz pánikba, ha messzinek tűnik a part, amitől eltávolodtál.

Róma otthonos, már az első látogatáskor úgy érzed, ide visszatértél. Sétálsz, rohansz a városfalakon belül, nézelődsz, ha okos vagy, hagyod, vigyenek az érzéseid.  Így lépünk be az Il Gésu kapuján, váratlanul, hirtelen kerülünk oda, belül a barokk lélegzetelállító pompája, később megidézhetetlen tárgyszerű valósága, mintha egy zenekari szimfóniát próbálnál szavakba önteni. Az élmény egyszerre szorít a márványpadozathoz, és emel a kupola freskóinak magasságába.

Reggeli forróság perzsel, a varratszedésre tartok a kórházba. Rugalmas fásli segíti a vér visszaáramlását a jobb lábamban. Nem lépcsőzhetek a negyedikre, lifttel kell mennem. A korai hőséggel nem számolhatott senki az operáció előtt. Éppen becsúsztam a nyári szünet előtti utolsó műtéti napra. A csipesszel kifeszített szálakat szikével metszik el, majd kihúzzák hegekből. Némelyik mozdulat után jó lenne szisszenni nagyot, de nem illendő, tehát hallgatok. Ez a nap az igazi elbocsátás ideje, hiába van nálam már egy hete a zárójelentés. A pékségben a kávé kortyolgatása közben azt érzem, megszabadultam, de a lélek és a test, a legváratlanabb pillanatokban emlékeztet majd kábult kiszolgáltatottságomra a műtőasztalon.

A reggeli után Santa Maria Maggiore bazilikához indulunk. Az Esquilinus-dombot a nyári napon hó fedte, ezért építették ide Mária dicsőségére a székesegyházat. A jezsuitáknál olvasom, hogy Havas Boldogasszony augusztusi ünnepén fehér virágszirmokat szórnak szét, hogy emlékeztessen az égi látomásra, mely szerint itt kell állnia a Madonna templomának.  A reneszánsz kazettás mennyezet és az ión fehér márvány oszlopsor a barokk pápai oltárhoz vezeti a tekintetet. A lélek nem tud betelni a látvánnyal. Az évszázadokban egymást követő pápák nem mindig önzetlen művészi mecenatúrája, mégis egyesült az Ad majorem Dei gloriam üzenetében. A krisztinavárosi templomba többször beültem, mielőtt a vonatút reggeli penzuma után, nekivágtam a Naphegy lépcsőinek. Jóval később tudom meg, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence esküvőjének helyszíne, 1757 óta Havas Boldogasszony temploma.

Genthon István Római naplója tökéletes és utolérhetetlen munka. Szelíd és alázatos lesz az ember olvasása közben. A várost megtalálni egy másik latinos, Lénárd Sándor segített. A Római történetek írója vészterhes időkben tapasztalta meg az itt élő emberek mediterrán könnyedségét, ami akkor számára egyenlő volt a túléléssel. A hidegháború éveiben mégis a brazil őserdőbe menekült, az akkor valósnak látszó atomháború elől. Bikácsy Gergely Saját Róma, szintén kihagyhatatlan, a maga pattogós, szurkálós világlátásával. Respighi Róma fenyői szerepel az elsők közt megszerzett klasszikus bakelitlemezen, a másik oldalon, mintha Liszt művek lettek volna. Nem emlékszem a darabokra, így arra sem, hogy közük lett volna Rómához.

A vatikáni múzeumhoz szabályerősítő kivételként metróval érkezünk, az állomásról lépcsők vezetnek a bejárathoz. A pénztáraknál nincs senki, pedig hosszú sorban állásra számítottunk. Ez kisebb csoda. A termekben viszont hirtelen sokan leszünk, kerülgetjük az embereket, kezünkben a lista, amit feltétlenül látni akarunk. Egyébként tempós rohanás. Néhány a kipipált nevekből, Michelangelo, Raffaello, Fra Angelico, valahol Caravaggio és nyakfájdító bámészkodás a Sixtus-kápolnában. Az egyik japán turista minden tiltó tábla ellenére a freskókra vakuzik. A teremőrök ingerülten rendre utasítják.

A helyzet alapvetően nem változott, rekorddöntögető hőség odakinn, leeresztett redőnyökkel a sötétség látszat-hűvöse idebenn. Hiába a sebek gyógyulása, a nagy meleg tágítja az ereket, a mozgás, a séta a gyógyszer, inkább reggel és este, napközben célirányos lábkörzések. Privat label display: fájdalom, therapy: ”kifeszített vékony szálon/alatta a sérülékeny táj/térképe szakadó papír/hozzáérsz/sebet ejt/éget mint/ a hideg vágás/forrósága”.

A Szent Péter-bazilikában vasárnap 11 órakor mise. Előző nap láttuk az üvegfal mögé zárt Pietát. Minden más látnivaló ránk dől, csak a hatalmas épület egységében tudjuk megőrizni. (Mit?) Külön szálazni az ott töltött idő alatt reménytelen, később lehetetlen. Kinn a biztonsági őrök lakonikusan eltanácsolják azokat, akik nem ügyelnek az öltözetre, Second time, mondják. A bejáratnál kétfelé válik a tömeg, a többség sűrű sorokban kaptat fel lépcsőkön a pazar kilátást ígérő kupolába. Mi tovább sodródunk a világ legnagyobb székesegyházának ünnepi miséjére, több ezren vagyunk, Te Deum laudamus: te Dominum confitemur.

A pápai püspökség székhelye a Basilica di San Giovanni in Laterano, legrégebbi és legviharosabb múltú templom Rómában. Szomszédságában a Scala Santa, a Szent Lépcső, ami a déli órákban zárva van. A Jeruzsálemből idehozott márványlépcsőkön vitték Jézust Pilátus elé, a huszonnyolc fok kikopott a zarándoktérdek alatt, ezért diófával borították be, hogy így óvják meg. Nézem, mielőtt nekiindulnánk, a férfiak és nők térdelve két tenyerükre támaszkodnak, miközben meg-megállnak. Az hajdani sportoló gőgjével térden, kéztámaszték nélkül teszem meg az első pár lépcsőfokot, aztán hamar rádöbbenek, hogy itt mindenkinek vinnie kell élete hendikep-súlyait.  Nincs felmentés, amit összegyűjtött az évtizedek alatt, azt nem hagyhatja a lépcső alján. Kínlódom felfelé. Lengyel cserkészgyerekek előznek meg szélsebesen, csivitelnek, kezük összekulcsolva.

Az alkonyat megnyúlt árnyékait kerülgetem a dűlőúton a biciklivel. A műtét után hat hét telt el, tizenkét kilométer tekerés a patakparton, a mező túlsó felén már összecsukódtak napraforgók. Néha lepillantok a lábamra, a gyógyuló forradásokra.  Érzem az esteledő rét súlyos illatát, fokozom a tempót, még világosban szeretnék hazaérni.

(Új Forrás online 2013. szeptember)

Úton a Jóreménység-fokához

útinapló

Elhúzom az ablaknál a függönyt. Hézagosan elhelyezkedő házak a domboldalon, a szabad mezőn birkanyáj legel. A horizonton összeér az égbolt az Indiai-óceánnal. A „szelek városában” ébredünk, a februári nyár reggeli ragyogása a déli féltekén. Napok múlva látjuk a learatott hatalmas búzaföldeket, a tarlókon barna szarvasmarhacsordák legelnek. A Cape Town környéki szőlőültetvényeken szüretelik a korán érő fajtákat.  Autóval megyünk Port Elizabeth központjába. Nincs igazi tömegközlekedés, régen villamosok jártak a belvárosban, de már romos a remíz. A külső kerületekben kitaposott ösvények az utak mellett, ezen közlekednek a gyalogosok. Coetzee regénye elevenedik meg, ahogy hármas-négyes csoportokban bandukolnak a fekete emberek. Az Algoa-öböl mentén közelítjük meg Humewood Beach-et, a tenger ereje megtörik a sziklákon. Az óceánról érkező szél földre szorítja a cserjéket, elhajlítja a csenevész fákat. A látóhatár végtelen kékje szétfut, mint vizes akvarellpapíron a festék. Megfoghatatlanul időtlen minden. Némán hallgatjuk a kitartó hullámverést, John Eliot Gardiner vezényeli Beethoven III. szimfóniáját.

A tengerparti sétányon futók és kerékpárosok, víkend van. A móló alatti homokos parton napoznak, strandolnak néhányan. A tehetősebbek a nyugatra eső divatos tengerparti üdülőhelyekre autóznak, két-háromszáz kilométer itt nem számít távolságnak. Port Elizabeth iparváros, másfél millióan élnek a szeles dombokon, a gyárak délen, a kikötő közelében vannak. Ide hajózták be a búr háborúban a brit hadsereg lovait, rengeteg elpusztult a harcokban. Bronzba öntött szobor őrzi emléküket, felirata szerint: ”Egy nemzet nagysága nem annyira lakóinak számában vagy területének kiterjedésében mutatkozik, hanem együttérzésének mértékében és méltányosságában.” Mali labdarúgó válogatottja a „fokhagymának” becézett stadionban 3:1-re legyőzi az Afrikai Kupa bronzmérkőzésén Ghána csapatát. Közben Mali északi térségében az iszlamista tuareg lázadók kiszorítják a kormányerők csapatait. Két-három hónap múlva az ENSZ, harmadik legnagyobb létszámú békefenntartó kontingense érkezik az országba.

Hajónk csendesen igyekszik a nyílt vízre. Felhúzzuk a vitorlákat, elhagyjuk a kikötő védettségét. A fordulási manőver után párhuzamosan haladunk a parttal, a hullámok barátságosak, de így is próbára teszik a szárazföldi utazót. A szél kötelességtudóan feszíti a vásznakat, négy csomós sebességgel haladunk. Ötszáz évvel ezelőtt itt vetett horgonyt Bartolomeu Dias két karavellával, de legénysége skorbutot kapott. Néhány napig még kelet felé vették az irányt, onnan fordultak vissza Portugáliába. Dias tudta, hogy megtalálta a keresett utat, de azt nem sejthette, soha nem jut el Indiába.

Nyugatra tartunk Fokvárosba. Letérünk az autópályáról, kopár hegyek között, afrikaans farmokat hagyunk el, viruló gyümölcsösök, barack és alma. Az ültetvényeken kék overallos, fekete munkások szedik a termést. A kertek szomszédságában kőből, fából, bádogból készült kis lakóházak, parabola antennákkal és öreg autókkal. Puritán protestáns templomok a tájban. Érzékelhető a szegénység, de a nagyvárosi ennél sokkal riasztóbb lesz.

A hegyek lábánál Calitzdorp, színes a lakossága, afrikaans a nyelve, a fehérek, feketék száma elenyésző.  A vidék mikroklímája kedvez a szőlőnek, de a borászatok késő délután már zárva vannak. A néptelen utcán felfedezünk egy galériát. Kopogásunkra magányos arcú hölgy nyit ajtót. Portrékat fest a helybeliekről, vagy amerikai hiperrealista stílusban, irdatlan méretű képeket visz a vászonra. Azt javasolja, nézzünk be a szemközti anglikán templom orgonakoncertjére. Hatan kuporgunk a karzaton. Köpcös, rövidnadrágos férfi Corelli, Bach, Haydn darabokat játszik, lelkes lendülettel, közben eligazító magyarázatokkal szolgál. A koncert végén megáld minket, a helyi lelkész lehet.

Szállásunkon, a haciendákra emlékeztető házak előtt sarat lapátolnak a munkások. A felhőszakadás után nincs villany, gyertyafénynél fürdünk. Mély falusi csönd, semmi zaj, minden sötét, lefekszünk aludni. Az éjszaka folyamán a biztonsági őr bevilágít az ablakon, elemlámpájának fénye nyolcasokat ír a falakra. Riadt félálomban próbálom eldönteni, Ivan Passer vagy Luis Bunuel rendezi-e a filmet, aminek szereplői vagyunk.

A nyolcszáz kilométeres autóút végállomása Cape Town. A szalagkorlát túloldalán Khayelitsha, az ötödik legnagyobb bádogváros, félmillióan lakják. A johannesburgi elhíresült Sowetoban kétszer többen élnek. A lemezbódék többségén parabolaantenna, az új autó sem ritka az aszfaltozott utakon, magas póznákon reflektorok adják a közvilágítást. A township-ekben a saját törvények érvényesek, a hatóságok a legritkább esetekben intézkednek. Az itt élő emberek közül sokan bejárnak dolgozni Fokvárosba, de más ide nem teheti be a lábát, mert az életét veszélyezteti. Mindegyik településnek megvan a maga bádogvárosa.

Cape Town Afrika multikulturális nagyvárosa.  Ez eltéveszthetetlenül a levegőben van, lüktet a forgalom, miközben csendes, Budát idéző utcákba lehet tévedni. Kora fokföldi holland és viktoriánus negyedek, villák, a city majdnem felhőkarcolói, afrikai, indiai, maláj éttermek. Fiatal lány csellót cipel a hátán, a konzervatóriumba igyekszik. Fokvárost az Atlanti-óceán partján magas hegyek veszik körbe, köztük a Table-Mountain. Ezer méter magas fennsíkjának lapos szikláin aprócska gyíkok napoznak, gyér cserje a növényzet, és lenn a mélyben az ötmilliós metropolisz, ha a hegytető asztallapjára nem húznak abroszt a felhők. A városnéző autóbuszon idősebb férfi érdeklődik angolul, milyen nyelven beszélünk. Tippel, magyarul. Helyeslünk, örülünk itt idegenben az alig látható, de minket mégis összekötő szál felfedezésének. Utastársunk megosztja velünk, hogy édesapja magyar volt, de ő soha nem tanulta meg a papa nyelvét, majd szó nélkül átül a jármű távoli szegletébe. Újra idegen, bámészkodó turista lesz. Nem esik jól.

Cape Town belvárosában szélesek a sugárutak, szűk a korzó, rengeteg az üzlet. Mindenkit biztatnak, napközben keresse fel a cityt, de napnyugta után ne jöjjön ide, nem biztonságos. Maradjon a turisták által kedvelt helyeken, ezek egyike a nyüzsgő Victoria and Waterfront, ott nem eshet bántódása, ha betartja az alapvető szabályokat. A táskán behúzza a cipzárt, minimális készpénzt hord magánál, több zsebbe elosztva, mindenhol bankkártyával fizet, idegenekkel nem ismerkedik, egyedül nem mászkál az utcákon, taxit a szálloda személyzetével hívat, nem keresi fel a veszélyes kerületeket. Rendőrök, biztonsági emberek sokasága vigyáz a rendre. Ezzel együtt az autóban a slusszkulcs elfordítása után a központi zár kattintása következik. Ezt mindenki betartja, legyen az fehér, fekete, színes vagy afrikaans. A házak kerítésein szögesdrótok, kifeszített, árammal teli vezetékek, kamerák. A látogató csodálkozik, de a helyiek úgy tesznek, mintha természetes lenne.

Stellenbosch híres borászati centrum. A közeli Franschhoek-ot az elűzött hugenották alapították az 1600-as évek végén, a kései utódok shiráz-t szüretelnek, tartalmas, fűszeres vörösbor készül a kíméletesen préselt szőlőfürtökből. A helyi vörös a pinotage, joggal büszkék rá, testes, mégis ragyogóan vibráló bor. A völgyekben rendezett szőlőültetvények. Hangulatos udvarházak, kiemelkedik közülük az 1812-ben épített Boschendal-kúria. Az egyik borászat címerében a francia trikolor és a gall keresztes hadak feszülete.

Simon’s Town a Holland Kelet-indiai Társaság kikötője volt. A hegyek szinte belecsúsznak az óceánba, a sziklás partszakaszokat folyamatosan ostromolják a hullámok. Az angol flotta ágyútüze 1814-ben innen űzte a szárazföld belsejébe a holland telepeseket. Tengerparti üdülőhely, de egyben komoly katonai bázis. Hadikikötővel, raktárakkal, és a tenger irányába fordított lövegekkel. Egyenruhás fekete fiatalok sietnek irattáskával a kezükben, a matrózok hátán tengerészzsák, mint Hal Ashby Utolsó szolgálat című filmjében.

A Cape of Good Hope a Table Mountain Nemzeti Parkhoz tartozik. A területet füves, cserjés, lapos síkságra borotválja a megállíthatatlan szél. A Cape Point öreg világítótornyától madártávlatból látni a Jóreménység-fokát. Először az Algoa-öbölig eljutó Bartolomeu Dias kerülte meg, „a vihar fokának” nevezte el, miután az erős északi szél elsodorta déli irányba. A Szuezi-csatorna megépítése előtt minden hajó megkerülte ezt a szirtfokot, ha Dél-, vagy Kelet-Ázsiába igyekezett, vagy vissza Európába. A felfedezők, a kereskedők, a tengerészek örök reménye volt a sziklákkal szegélyezett földnyelv. Kisebb vitorlás távolodik tőle, apró pont, lassan eltűnik a legyőzhetetlennek látszó kékségben.

(Új Forrás online 2013. május)