Kényszerleszállás

regényrészlet

Ahogy lehunyt szemmel ül a helyén az utasszállító repülőgép robusztus hajtóműveinek zúgásában, kizárja a külvilágot, újra érzi a nehéz utazóbőrönd zökkenését a küszöbön, mielőtt gondosan elfordítja a kulcsot a zárban, hátranéz a kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében. A nyugtalanul pulzáló forgalomban a délkeleti autópálya irányába halad kocsijával, az elhagyatott bányamentő állomásnál csonka vasoszlopok merednek a világosodó égre, hosszú évtizedekig acélsodronyok húzták a szénnel teli csilléket a város felett szerteszét futó, lüktető érrendszerként működő pályákon. A bányavagonok monoton ritmusban zakatoltak a magasban, a tartókötél folyamatos feszességét hatalmas ellensúlyokkal biztosították, a végpontokon vízszintes korongok hozták lendületbe a másik drótkötelet, ezt kapta el a bányavágati sínpályán kifelé vontatott csillék kuplungja. A lignit így jutott el az szénosztályozóba, ahol a válogatás után hatalmas szénhalmok keletkeztek, ezekből rakodták meg az idetolatott vasúti teherszerelvényeket a benzinfüstöt árasztó markológépek.

A bányagépgyártó vállalatnál van nyári diákmunkán, az ősidőkből megmaradt, ipari műemléknek látszó földszintes üzemépületek keskeny átjárói vezetnek az új vasbetoncsarnokhoz, melynek homlokzati üvegfelületén poros napfény szűrődik be a régimódi transzmissziós- és a modernebb szerszámgépekre, ahol olajos munkaruhás férfiak gyártják a bányagépek karbantartásához a pótalkatrészeket. A kapitalista profit helyett negyedszázada a szocialista termelés munkatervei koptatják a fogaskerekeket, az esztergályosok, a marósok, a fúrósok megfontolt mozdulatokkal dolgoznak, így is teljesítik az előírt normát, amit senkinek sem célszerű túllépnie. A munkások a forgácsolástól felhevült fémeket tejszínű folyadékkal hűtik, a csúcsesztergáknál bőven engedik a szerszámokra, kivételt képeznek az állványos karusszel padokon megmunkált öntöttvas tömbök, ezeket tilos a hűteni, mert az megváltoztatja a munkadarabok anyagszerkezetét. Rádlis lemeztalicskáját tologatja ide-oda a műhelyben, összesöpri a kipattanó fémforgácsokat, kihordja az udvari fémhordókba, a vashulladékot pénteki napokon a közeli kohóba szállítják beolvasztani. Műszakváltáskor a reggelesek rendezetlen sorokban baktatnak a horpadt lemezszekrényektől szűkös öltözőbe, innen közvetlenül nyílik a nem túl tágas fürdő, ahová derekukra törülközőt csavarva, fapapucsban csattognak a meztelen emberek. A zuhanyrózsákból gőzölgő forró víz alig habosítja a mosószappant, amit használnak, de ragaszkodnak hozzá, mert úgy gondolják, hogy ez viszi le legjobban a makacs szennyeződéseket. Az öltözés befejezésekor a nedves törülközőket a bezárt szekrényajtók külső oldalára terítik száradni, aztán mindenki igyekszik a megállóba, hogy elérje a legkorábbi hármas jelzésű autóbuszt, az emberek a porta korlátokkal határolt kijárójában közömbösen tűrik, hogy a rendészek kényszerű kötelességből belekukkantanak a táskájukba, de ezt gyorsan, majdnem felületesen csinálják, nehogy lemaradjon valaki a csikorgó fékkel érkező Ikaruszról.

A repülőgép ablakából megdöbbenve látja, hogy a Lufthansa járata a budapesti kora tavaszias időjárásból szakadó hóviharban ér talajt a müncheni repülőtéren, így a terminál üvegfalai mögül növekvő aggodalommal figyeli a villogó sárga lámpákkal cikázó hókotrókat. A járművek a kifutópályák megtisztítására tett konok erőfeszítései egyelőre nem járnak sikerrel, úgyhogy rosszkedvűen bámulja a hóval borított légikikötő fogságába esett utasszállítókat. Vigasztalásul a gyermekkori vitorlázógépre gondol, amikor a rétről már eltűntek a mocsári gólyahírek, a fűcsomók tövében bújó hideg tocsogókat felszárította a nyári forróság, a sárga nőszirom is kihalt az augusztus eleji hőségben, de a gyújtoványfüvek életerősen nyújtózkodtak a mezőn. A bányákból kiszivattyúzott zagyiszap sárgára festette a patakot, a lomha folyásiránnyal szembe, a vízbe dőlt égerfáig futott, a kinyúló ágakba kapaszkodva egyensúlyozott a túlsó partra, és nemsokára szúrós gabonatarlón szedte a lábait. Ziháló mellkassal csodálta az apró kabinjához képest tekintélyes szárnyakkal rendelkező vitorlázót, melynek folyamatosan lejjebb ereszkedő körözését a diófa, még veszély nélkül megmászható legmagasabb ágáról vette észre. A kényszerleszállás más hívatlan bámészkodót is odacsalt, ezért a kiszuperált szovjet katonai dzsippel érkező rendőrök ideiglenes kordont állították fel, ami mögött a rövid ujjú, kockás inget viselő pilóta olyan gondterhelten kopogtatta a géptörzset, mint télen a páciensei hátát a szigorú, fekete keretes szemüveget viselő gyerekorvosuk.

A hivatalos menetrend szerint másfél óra múlva száll fel a johannesburgi járat, de ezt a jelen helyzetben korántsem érzi biztosnak, megpróbálja elhessegetni azt a gyötrő rémképet, hogy másnap délelőtt lekési a Port Elisabeth-i csatlakozást, a dél-afrikai fekete politikusról, Oliver Tamboról elnevezett repülőtéren. Rossz érzéseit tetézi, hogy a beszálláskor félreállítják a sorból, megpróbálja palástolni a rátörő szorongást, noha méltánytalannak érzi ezt a megkülönböztetett eljárást, holott tudja, a számítógép szeszélyes algoritmusa választotta ki a rutinellenőrzésre. A többiek észre sem veszik ezt a kínosnak vélt intermezzót, minden procedúra nélkül tódulnak a harmonika folyosóra, amely a South African Airways repülőgépének ajtajához vezet, de egyébként felesleges volt a drukkja, mindent rendben lévőnek találnak nála, beléphet a hóval borított Airbus zsúfolt turistaosztályára. A bábeli hangzavarban tétován keresi a helyét, nehézkesen halad előre, mert utastársai nem érik be a légitársaság katonás rendben ülésekre készített plédjeivel, párnáival, a szűk kabinfolyosón egymást lökdösve kutatnak kézipoggyászaikban személyes tárgyaikért, legyen az akár egy plüsskutya, hogy az otthonosság megnyugtató illúzióját érezhessék a tizenkét órás repülés alatt. Jegye a baloldali két férőhelyes üléssorba, az ablak mellé szól, sportos eleganciával öltözött középkorú nő lesz a szomszédja, a kölcsönös bemutatkozás, a szabódásokkal járó helyfoglalás után, maga is türelmetlenül turkálni kezd kézipoggyászában, miközben önostorozó módon azon mélázik, vajon miért hiányzik belőle a többiek magabiztossága, de talál felmentést. Az óvodától az iskoláig, az egyetemtől az első munkahelyig, nem csak tennivalóit szabták meg sokáig, de felettesei gyámkodóan gondoskodtak is róla, ennek lett a következménye, hogy sok honfitársához hasonlóan, tartózkodó, félszeg, mégis gyermeki bizalommal tekintett főnökeire, titokban mindig tőlük várta ügyeinek elintézését. Ez a mindkét fél számára kényelmes kapcsolat akkor szűnt meg, amikor a váratlanul beköszöntött politikai változások szabadabb légkört teremtettek, s az emberek végre saját lábukra állhattak, de korosztályának tagjaihoz hasonlóan, sokszor ő is légszomjjal küszködik a szabadság tisztának tűnő levegőjében.

Ruth tekintete a fedélzet első harmadát pásztázza, mintha a függönnyel leválasztott első osztály utasainak kilétét kutatná, majd később előhalássza neszesszerét, és ezüst púdertartójának felpattintott fedelének tükrében ellenőrzi diszkrét sminkjét. Andrást zavarja a német turisták hangos jókedve, hiszen az afrikai utószezoni nyaralás egyelőre legfeljebb ködképként lebeghet a szemük előtt, elég kinézniük a kabinablakon, láthatják a törzs méretéhez képest viszonylag kis fesztávolságú szárnyakra rakódott havat, a felhajtó erőt biztosító fékszárnyak fagyos csillogását. A kapitány a hangszórókból arról tájékoztatja az utasokat, hogy a felszállást megelőzően a légikikötő speciális gépjárművei jégtelenítik a repülőgépet, a türelmetlen várakozás negyedórájából így lesz három órás vánszorgó gurulás a hótól megtisztított betonon. A hosszú távú járatok gépei egymás nyomában araszolnak a kifutópályához, de mielőtt ráfordulnának, a tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegy meleg víz zubog rájuk, majd dübörgő sebességgel ezután emelkedhetnek fel a bajor főváros éjszakai égboltjára. A fedélzeten a feszengő tétlenséget felváltja a bizakodó öröm, a biztonsági övek kioldásával a stewardessek is előkerülnek, a légikisasszonyok marhahúst, csirkét, zöldségsalátákat kínálnak kései dinernek, de a tetszetős fogások nem ízlenek Andrásnak, mintegy igazolva azt, hogy az ételek élvezeti értéke jelentősen csökken az alacsonynyomású kabin szárazságában, ami az emberi szervezet természetes reakciója a mesterséges körülményekre. A vacsora alatt András beszélgetést kezdeményez Ruthtal, de társalgásuk kizárólag a menüre korlátozódik, miközben kínosan ügyelnek arra, hogy kényszerű közelségükben véletlenül se érjenek egymáshoz. András a műanyag evőeszközökkel bíbelődés közben veszi észre az erősen fehérbőrű, enyhén szeplős, vörösbarna hajú Ruth homlokán a halvány forradást, aki elfogyasztja a desszertként szolgáló étcsokoládés süteményt, majd fejtámlájához gyűri kispárnáját, és teljesen eltűnik a puha tapintású, skótkockás takaró alatt. András jobb híján bóbiskolva bámulja a kinti sötétséget, tekintetével a földi fényfoltokat keresi a feketeségben, szíve mélyén szépnek találja a kivilágított városok emissziós sugárzását, nem foglalkozik azzal, hogy emiatt a Földről drasztikusan csökken a látható csillagok száma, és a mélységben megpillantja Róma misztikus ragyogását.

A Termini – pályaudvarnál, Amerigo Tot alumíniumlemez fríze alól lávaként ömlik a tömeg, a verejtékező emberek többsége felpréselődik a végállomásként működő téren a kék buszok belsejébe, a tűző nap miatt úgy dönt, hogy a Via Barberini árnyékos oldalán gyalogol a Piazza di Spagnához. Bérházból kialakított családi panzióban van a szállása, ez gyakori errefelé, a földszinti recepciótól kopott csigalépcső visz a harmadik emeletre, a szoba behajtott spalettái sem tudják kizárni a kánikulát, ahogy a régimódi ventilátor is csak erőlködik a mennyezeten, egy szál alsónadrágban fekszik az dupla ágyon és a fáradtságtól azonnal elalszik. Tízévesen anyja horgolt kesztyűs kezébe kapaszkodik, együtt sietnek a vasárnapi misére, a Dominus vobiscum a szenteltvíztartónál éri őket, az Et cum spirito tuo-nál oson fel a karzatra, hallgatja, ahogy a kórus éneke nyújtott hajlításokkal igazodik a blockwerk orgona ónötvözetű sípjainak dallamához. Szemével a lenti padokban ülő osztálytársnőit fürkészi, de fentről azt is látja, hogy Úrfelmutatáskor a ministránsfiúk titokban csipkedik egymást. A mise végén az ismerős sekrestyés megengedi, hogy belekapaszkodjon a harangkötélbe, emelkedjen-süllyedjen a kondulásokkal, ám váratlanul kicsúszik kezéből a kötél és kalimpáló lábbakkal zuhan a kőpadlóra, de a Scalinata della Trinita dei Monti harangjainak zúgása szerencsére felébreszti zavaros délutáni álmából.

Az utcán semmivé lesz a frissítő hideg vizes zuhanyzás, világos inge, drapp színű nadrágja sötét foltokban itatja fel testéről az izzadságot, belenyugvó egykedvűséggel baktat a spanyol lépcsőn, és mielőtt a zsibongó, mobiltelefonokkal fényképező emberfolyammal besodoródna a katedrálisba, még látja a lenti lüktető forgatagból kibukkanó Bernini szökőkutat, a márványba faragott léket kapott hajót. Az Antico Caffé Greco állóhelyén magához hasonló turistákkal tolakodik a pultnál, hogy mielőbb megkapja eszpresszóját, és a krémes, vöröses-mogyoróbarna, cirmos habos kávé felhörpintése után a pénztelenek gőgjével sétál a korzón a Pantheonhoz, szemügyre veszi a kirakatok hivalkodó árukínálatát, erről eszébe jut első farmernadrágja, amit középiskolás korában a bányatelep félreeső műhelyében varratott magának a bányagépgyártóban kapott nyári keresetéből. A boltokban nincs a divatos blue jeans-ből, kézen-közön, a nyugat-európai rokonoktól lehet beszerezni, akiknek így nem jut, azok a hallgatag szabómester kuncsaftjai, aki a letépett újságszélekre jegyzeteli a kívánt méreteket, és valószínűleg külföldről jut hozzá a farmervarráshoz nélkülözhetetlen denim anyaghoz. Az apró helyiség sarkában fehér zománcos szenes kályha áll, a falakon töredezett családi fotók függnek barna keretükben, a felvételek arról árulkodnak, hogy a famíliában apáról fiúra szállt a mesterség. A második világháború utolsó évében a fényképeken szereplő férfiak, asszonyok, gyermekek mindegyike a sebtében felállított helyi gettóba került, ugyanez lett a sorsa a főutcai boltok tulajdonosainak és hozzátartozóiknak, a lengyelországi koncentrációs táborból alig néhányan térnek vissza, a hatóság két évtized múlva elbontatja az elhagyatott zsinagógát, a kőkerítéssel körbevett felekezeti temetőt pedig, újra birtokba veszi a könyörtelen természet.

(Új Forrás 2018/3)

Királyindiai támadás
(részlet a Keleti zóna című regényből)

A fővárosban körbezárt német egységek kiszabadítására ellenoffenzíva indul, a támadó csapatok északnyugaton elfoglalják a bányavidéket. A bányászokat felmentik az erődítési munkák alól, növelniük kell a szénkitermelést. A katonák a közeli hegyekben új harcmodorra kényszerülnek, a természet adottságaihoz kell alkalmazkodniuk, a harcokban a vadászat és az üldözés szabályai érvényesülnek. Az erdő sűrűjében sebtében ásott lövészárkokból – egy-két nap múlva – saját sírjaik lesznek. A hadműveleti területen megbújó pusztákon, kifosztott uradalmi házak, üres istállók maradnak hátra. A bányákból, a harcok idején is teljes kapacitással hozzák fel a szenet.

Szülei, a két gyerekkel a szomszédos család pincéjében találnak menedéket. A szövetségesek őszi légitámadását is ott vészelték át. A nagy magasságban repülő Wellingtonok és Liberátorok a vasúti pályaudvarra szórták bombáikat, az angol finanszírozásból épült magyar erőművet véletlenül megkímélték.
A bányaváros csak másodlagos célpont volt, mert a tervezettnél, a sziléziai bányáknál hatalmas ködfelhő fogadta a brit és amerikai gépeket. A németek a lengyel szénből kőolajat gyártanak, a harcok folytatásához minden áron üzemanyagra van szükségük, ezért jelentős tűzerejű légvédelmüket, mesterséges köd előállításával segítik. A légi kötelékek visszafordulnak támaszpontjaikra, de a hazatéréshez meg kell szabadulniuk súlyos bombáiktól. A target of opportunity jegyében a bányavárosra szórják terhüket, a környéket évtizedekig bombatölcsérek csúfítják.

Az otthoni szőlőlugasnál Tigris harckocsi forgolódik, a gyalogosok aknavetőket telepítenek a kertbe. Két katona a rakétavetővel foglalkozik, hivatalos elnevezése 8,8 cm RPzB 54, de mindenki csak Panzerschreck, páncélrém néven emlegeti. A hátralökés nélküli fegyver 150 méter távolságon belül, a legnehezebb harckocsik ellen is alkalmazható. Páncélátütő képessége 100 milliméter, kezeléséhez két fő, az irányzó és a lőszeres szükséges. A 4322 jelzésű gránát, szárnystabilizált, csapódó-gyújtós típus, ennek tömege 3 kilogramm. A család, a közvetlen rokonsággal együtt összepakolja a legszükségesebb holmikat, sokakhoz hasonlóan nem akarják bevárni a szovjet hadsereget. A menekülők tömegével szekéren, gyalog igyekeznek nyugatra. Az utakon kanyargó emberfolyam felett állandóan ott lebeg a homályos rettegés köde. Elkeseredett menetüket a szemből érkező német és magyar csapatok járművei akadályozzák, az előrevont katonaságot támadó szovjet vadászgépek géppuskatüze többször földre kényszeríti őket.

A rokonság, nagyapja határmenti szülőfalujában szeretné átvészelni a nehéz napokat. Reményeik szerint a kistelepülésen túlrohan a front, így nem eshet bántódásuk. Számításaik nem válnak be, még úton vannak, amikor hátuk mögött hatvan kilométerrel szétrobban a védelem vonala. A megnyílt réseken megállíthatatlanul árad az orosz haderő, az ellenlökés lavinaként görget maga előtt mindent, ami az útjába áll.
A tompa morajlás egyre hangosabb apjáék sarkában, az első alkalommal menedéket kérnek az útba eső faluban. A szovjet reguláris erők előőrseként részeg, civil ruhás rohamosztagosok érkeznek. A felöltőkön, öltönyökön, papi ornátusokon vörös karszalag jelzi hovatartozásukat. A dobtáras géppisztolyok szaggatott sorozatait félelmetes csend követi, begyűjtik a halottak, az élők értékeit, a nőket elvonszolják.

Harmadik osztályos, amikor elásott gránátokra bukkannak az útfelújítást végző munkások, az iskolába menet, barátaival gyakran futnak keresztül a sövénnyel szegélyezett kis téren. A tűzszerészek fehér szalagot feszítenek körbe a területen, körülményes vizsgálódásuk lezárásaként elszállítják a veszélyes hadianyagot.
A tavaszi napsütésben kertek és telkek váltakoznak, szemben a titokzatos nádas. Száraz törekeken egyensúlyoznak, hogy a zsombékokon lépegetve eljussanak a tenyérnyi szigetig. Hallgatják a nádtövek közötti vékony vízerek csordogálását. Erősebb ágakból cölöpöket vernek a mocsaras talajba, hajlékony fűzfaveszőket bújtatnak közéjük: indián kunyhót építenek. A törzsi tanácskozáson felvetődik, hogy felderítő portyákat tegyenek a közeli hegyekben, hátha rábukkannak az egykori harcok helyszínén egy-két töltényhüvelyre.

Másnap reggel rendkívüli sorakozót rendelnek el az iskolaudvaron. Két hatodikos fiú páncéltörő gránátot talált a fenyvesben, amit hazavittek magukkal. A nyári konyhában ütögették a lőszert, a puskaporra fájt a foguk, de a lövedék felrobbant. Súlyosan megsérültek, egyikük elvesztette a karját. Az igazgató felhívja a „tanuló ifjúság” figyelmét, ha robbanószert találnak, azt hagyják a helyén, és haladéktalanul szóljanak a felnőtteknek.  Az osztályteremben erről suttognak egymással, amíg belép az énektanár, és kezének könnyed intésére rázendítenek a kijelölt dalra.

Ma még a küzdelemnek vége-hossza nincs.
A népek tudják jól, a béke drága kincs,
de majd a hajnal biztos eljő,
s béke lesz a Földön,
s összeroppan minden rabbilincs.
És száll a dal majd: ócseny harasó.
És száll a dal majd: ócseny harasó.
És száll a dal majd: ócseny, ó, ó, ócseny,
Ó, ó, ócseny harasó.

(Új Forrás 2017/8)

Zárt szicíliai

(részlet a Keleti zóna című regényből)

Karóráján mozdulatlanok a foszforeszkáló mutatók, gyalogol az éjszakában, bozótos ösvényen lyukad ki a tanyához. A láncra kötött kutyák dühödten ugatnak, amíg kivilágosodik az ablak. A szobából az alvás melege áramlik a kihűlt konyhába, a középkorú asszony horgolt kendőt terít a vállára. A gyenge lámpafénynél rádöbben, a nő az egészségügyi részlegnél dolgozik. Feldereng benne, ahogy barna haját szigorú kontyban hordja a kaszárnyában. Megpróbálja átölelni, de az asszony ellöki magától. Kinyitja szemét és a századügyeletest látja, aki vállát rázva ébreszti az őrség utáni alvásból. Minden porcikája tiltakozik ellene, maradna a beteljesületlen álom valóságában.

A délelőtti órában kihalt a laktanyaudvar, a földszintes barakképület félhomályos folyosóján betűzgeti a neveket. A kopogás előtt mély levegőt vesz, mint gyerekkorában a strandon, ahol mindig talpassal ugrott a hidegvizes medencébe. Egyszerűen nem volt bátorsága fejest ugrani. A mészfehér falak határolta helyiségben a legszükségesebb bútorok, a súlyos, kulcsra zárt páncélszekrény szinte betölti a teret. Az íróasztallal szemben egyetlen szék, a sarokban a dohányzóasztalon a Szovjetunió című havilap színes példánya. Az ablakból a sportpályára látni, a katonák atlétatrikóban, gyakorlónadrágban, bakancsban róják a köröket. A főhadnagy elmélyülten figyeli a futókat.

A Katonai Elhárító Csoportfőnökség működési területén, Honvédelmi minisztérium, Magyar Honvédség, Határőrség, Belső Karhatalom, a következő állambiztonsági szakmai feladatokat látja el: a nyugati országok hírszerzőinek felderítése, tevékenységük megakadályozása, a hadseregbe, illetve a katonai iskolák, tanintézetek állományába felvételre kerülők állambiztonsági ellenőrzése.
Az elhárító tiszt elnézést kér, hogy pihenőből iderendelte, szeretné megosztani vele a jó hírt, az ezredtörzshöz kerül írnoknak. Értesült arról, hogy Sebastian beajánlotta a vegyvédelmi szolgálat főnökének. Az amerikai rokonra legyint, de a könyvtár kölcsönzési kartotékján látta, hogy szereti a krimiket. A főhadnagy meglepő szavaira elöntik a szorongás hullámai, úgy érzi, hogy a veríték láthatóan átüt a zubbonyán. Ettől még jobban izzadni kezd, ahogy Philip Marlowe a pálmaházi hőségben.

A kocsifeljárón két másik kocsi állt már: egy nagy, magántulajdonban lévő személykocsi, meg egy rendőrségi jármű, melynek egyenruhás sofőrje a hátsó lökhárítóra támaszkodva cigarettázott, és a holdat bámulta. Ohls odalépett hozzá, valamit mondott neki, s a sofőr egy pillantást vetett Ohls kocsijába, a fiúra. Felmentünk a házhoz, becsengettünk. Sima hajú, szőke férfi nyitott ajtót és végigvezetett bennünket a folyosón, keresztül egy mélyebben fekvő, hatalmas nappali szobán, mely zsúfolva volt nehéz, sötét bútorokkal, azután egy újabb folyosón. Bekopogott egy ajtón, aztán benyitott előttünk, az ajtót szélesre tárta, s mi beléptünk a faburkolatos dolgozószobába, melynek végében, a nyitott franciaajtón át, ki lehetett látni a sötét kertre és a kertben a kísérteties fákra. Az ablakon beáradt a nedves föld és virágok szaga. A falakon nagy, sötét olajfestmények függtek, néhány karosszék volt a szobában, könyvek, s drága szivarok füstje elegyedett a nedves föld és a virágok szagával.

Az elhárító tiszt a tervezett együttműködés alapjának a kölcsönös bizalmat nevezi meg. Havonta tenne titkos látogatást ebben az irodában, csak beszélgetnének egymással, nem lesz kíváncsi arra, hogy az ezredtörzsnél a tisztek konyakkal isszák-e a kávét. Ellenben érdekli a páncélszekrények nyitva felejtése, a hivatalos iratok elvesztése, a titkos anyagok hanyag kezelése. A főhadnagy palástolni próbálja, de csalódottan fogadja a visszautasítást. Rosszkedvűen kéri a diszkrécióját, és búcsúzóul odaveti, az írnokok nem mindegyike ennyire kényes. Kezet nyújtva kíván jó munkát új beosztásában.
Valóban Sebastian menti ki a lövészszázadból. Az eddigi irodista otthoni kapcsolataival másik helyőrségbe helyeztette magát, Sebastian főnöke új embert keresett. Sokat nyom a latba a műszaki rajzolói munkahely, a gyártóautomata kuplungjának rajzolása redisztollal. A fekete tussal írt dőlt betűk, az öreg Continentalon lekopogott feljegyzések. A kattogás közbeni csilingelés figyelmeztető jel a margóra. Az alacsony, szemüveges őrnagy − jövendő főnöke − ügyeletes tiszti szolgálata alatt rendeli magához. A civil életéről, családjáról faggatja, a legkedvezőbb színben igyekszik feltüntetni magát. Az őrnagy gúnyosan nevet azon, hogy az amerikai nagybácsi miatt esett kútba a tisztes kiképzése.

Szocializmust építő népi demokráciánk államhatalma parancsolólag megköveteli, hogy országunknak a külső és belső ellenségtől való megvédése érdekében korszerűen felfegyverzett, erős, ütőképes és vasfegyelemmel felvértezett hadserege legyen. A fiatal vasutas ezt a toborzót olvasta a vidéki állomás mozdonyjavító műhelyében, már gyalogsági százados, amikor elvégzi a gyorstalpaló vegyvédelmi tanfolyamot. Ezért a tiszti akadémiai jelvényt viselheti az egyenruháján, közvetlenül A Munkás-paraszt Hatalomért érdemrend szomszédságában.

Nem szeretett a lövészszázadnál lenni, mégis nehéz szívvel hagyja el a megszokott környezetét. Hiányozni fog a szakaszkörlet szűk légterének áporodott szaga, az emeletes ágyak közötti keskeny járatok szűkössége, a takarodó előtti monoton zsibongás. Az új körletben sakktáblaszerűen, négyesével helyezkednek el a fekvőhelyek, szigetek a hatalmas teremben, ahol széntüzelésű kályhákkal fűtenek. Kilépve, jobbra nyílik a raktár, mellette a rácsos ajtajú fegyverszoba. A mosdóban minden fehér, az ötvenliteres villanybojlerből itt is negyedóra alatt elfogy a melegvíz.

A szocializmus eszmei fellazításának egyik eszköze a revizionizmus, amely külsőleg marxista nézeteket hirdet, de a valóságban a marxizmus alaptételeit kérdőjelezi meg. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1973. májusi határozata leszögezi, hogy a párt megvédi a marxizmust és a szocializmust az ellenük irányuló támadásoktól. A vezetés számol azzal, hogy a nemzetközi tőke támadásba lendült a szocialista világ ellen. Megrettent azoktól a sikerektől, amelyeket a szocialista országok az 1960-as évektől elértek. Magyarország is elindult a gazdasági fejlődés útján, a szocializmus megszilárdult. 1968-ban a szocialista világ képes volt megvédeni a szocializmust Csehszlovákiában.

A Magyar Szocialista Munkáspárt napilapjából több példány hever a klub alacsony asztalain. A szögvasakból hegesztett polcokon sakktáblák, társasjátékok, hanglemezek, a televíziót konzolokkal rögzítették a plafonhoz. A bejárattal szembeni sarkot egy rövid pulttal leválasztották, mögötte − az engedélyezett kotyogóban − az önként vállalkozó kávét főzhet a többieknek. A klub, délután öt órától a tanácstalan szabadidős téblábolás helye. Üldögélés a piros műbőrrel bevont puffokon. Sebastiannal és Ferenccel, aki felszökik hozzájuk a földszintről, itt játsszák a végtelen sakkpartikat. A szicíliaiban, világos kinyithatja az állást, mert a királyszárnyon támadást tervez. Sötét jobban jár, ha huszárját nem f6-ra teszi, mert így f7-f5-tel feltarthatja a világos gyalogokat, ráadásul a bonyolult állással a sötét tisztek aktívabbak lehetnek.

A gondosan rejtegetett füzetében megkísérli leírni hajnali álmát. Visszapörgeti hozzá a képeket, akár a filmet a vetítőgépben, nézi az újra megelevenedett történetet. A gyermekkori deres háztetőket a nagyböjtben, a régimódi térdeplős gyóntatószéket, Márk passióját a Szentírásból, ahogy kilépnek a templomból kezükben a megszentelt barkával. A naptól áttört felhőket, és a rögtön elboruló eget. Az udvari fenyőkről a széltől földre sodort tobozokat. Mintha előre látná Gyöngyössy Imre Virágvasárnapját, a fekete-fehér filmben színesen virágzik a barackfa.

(Tiszatáj Online 2017/szeptember)

Russian defense

(részlet a Keleti zóna című regényből)

Az újonnan kinevezett fiatal zászlóaljparancsnok nem engedi a tisztesiskolára, nem lesz rajparancsnok. A vörös diplomás főhadnagy a New Yorkban élő nagybácsit rosszallja, így beosztott lövészkatona marad. Reggeli fények Hal Ashby Utolsó szolgálatából. A fegyverszobában éles lőszerekkel veszi kézbe a géppisztolyt. Az ügyeletes tiszt a szemlén a gyufásdoboz peremét húzogatja az arcán. Visszazavarja az egész szakaszt a körletbe. A sorállományú őrparancsnok káromkodva szidja a századost.  Nem bántja, nem kell újraborotválkoznia. A mosdóablaknál dohányozik, próbálja elképzelni, hogy mi lenne kinn, a városban. A park közelében befordulna a csöndes mellékutcába. Ha megállna, az élelmiszerbolt kirakatüvegéből szemébe tűzne a visszaverődő napfény. A kenyeres pultnál a sós kiflik sápadtan hevernének a kosárban. Titokban figyelné, ahogy az eladólányok könnyű köpenyeikben nyújtózkodnak.

A környék szélfútta buckás síkság: mezőgazdasági művelésre hasznosítják. A homokos hordalékkúpokat erdőmaradványok borítják. A patakvölgyekben reggel párásak a legelők. Az omladozó pusztai malom patakját vékonyka erek táplálják. Nevét lassú vízfolyásáról a renyhe kifejezésből eredeztetik. Vízgyűjtőterülete közel ezer négyzetkilométer. A heves esőzések pangó tavakba gyűlnek a mezőkön.

Ferenc becsempészi a sakk-könyvet az őrszobára. Ha megtalálják nála, őrség helyett a fogdába kerül. Tapasztalt öregkatona, tudja, a megismételt szemlén sietni kell az ügyeletes tisztnek. A szolgálati szabályzat szerint a leváltásra váró őrségnek jár a délelőtti pihenő. A sakktábla figuráit rendezgetik: sötét nem védi e5 gyalogját, kényszeríteni akarja világost e4 gyalogja védelmére. Világosnak ebben az esetben fejletlen vonalra nyílik a centruma, és nem remélhet fölényt. Ezért bonyolultabb állásra, és nyitott centrumra kell törekednie, ahol tempóelőnyt szerezhet.

A nyár ekkor már teljes szépségében kivirágzott az autócsárdák tetőteraszain, az útmenti garázsok előtti apró kertekben, a lámpafényben csillogó piros benzinkutak körül. West Eggbe érve, behajtottam házam udvarára, kocsimat bevittem a garázsba, és ráültem az udvaron hagyott gyephengerlőre. A szél elállt, az éjszaka hangos és csillagfényes volt, madárszárnyak csapkodása hallatszott a fák lombjai közül, és mintha a föld teljes erővel búgó orgonája lett volna, harsogva zengett a békák hangversenye. A holdfényben egy lopakodó macska sziluettje libegett, és amikor odanéztem, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Ötvenyardnyira tőlem egy férfi alakja bukkant elő a szomszéd villa árnyékából: kezét zsebébe dugva nézte a csillagok ezüstszínű pontjaival telehintett égboltozatot. Komótos mozgásából és abból a biztonságból, ahogyan a gyepen megállt, azt következtettem, hogy csak Mr. Gatsby lehet, s most azért jött ki a házból, hogy szemügyre vegye, milyen rész jut neki a mi saját, West Egg fölötti egünkből. Azt gondoltam, megszólítom.

Az idő múlásának maratonja ez a két év. A leszerelés napja a sarokkő az életükben. A világot kimozdító archimédeszi pont. Naivul hiszik, hátrahagyhatják az itt töltött hosszú hónapokat. Mint költözéskor a felesleges bútorokat. Kilépnek idegenné lett lakásból, erősen becsapják maguk után az ajtót. Felhajtott kabátgallérral elbandukolnak a vasúti restibe. Megfontoltan belekortyolnak a sörükbe, kényelmesen kifújják a cigarettafüstöt. Nem sejthetik, keserű lesz az ital, mint kiböjtölt szabadságuk. Qualified unhappiness, if we examine it, is the opposite of unqualified happiness. Ezt a mondatot találja feljegyezve  Scott Fitzgerald-tól. A többször javított fordítás az angol szöveg alatt: Ha nem létezik a tökéletes boldogság, talán teljes boldogtalanság sincs.

A harmadik váltáskor kapaszkodik fel a huzatos őrtoronyba. A látóhatáron megmunkált szántóföldek. A közeli erdőben földalatti titkos lőszerraktár, háta mögött a bezárt javítóműhelyek. A laktanyában most kezdődik a vacsoráig tartó szabadidő. A szabadság látszatának ideje. A könyvtárban a harckocsizó főhadnagy felesége cédulázza a könyveket. A körlet örökös hangzavarában kézzelfogható magány: Mindez a valóságban is létezik?

Az AMD–65 hazai gyártású, Kalasnyikov- rendszerű gépkarabély. A harcjárművek kezelőszemélyzetének és a deszant csapatoknak szánták. Az automatafegyvert a légierőnél, a páncélosoknál, a gépesített lövészcsapatoknál is hadrendbe állították. Válltámasz nélkül is elfogadható célzott lövést lehet leadni vele, de pontossága mégis elmarad az elvártnál. A harceszközt a baráti hadseregeknél és a palesztin szervezeteknél is használják.

Kamasz korában a tapasztaltabb atlétákkal végzi az edzéseket. A klub salakos futballpályájánál másznak át a kerítésen. Ez a legegyszerűbb módja, hogy kijussanak a stadionból. Kis kerülővel a bejárati kapun keresztül is megtehetnék, de a palánk leküzdése rituális része a tréningnek. Tíz percig kényelmesen futnak, amíg megszűnik a bányaaknák és szénosztályozó között ingázó teherautók zaja. Az ipari tájsebekkel borított erdők ösvényein felgyorsítják a tempót. A lehullott lombok levélszőnyege tompítja lábdobogásukat. A váltott vezetésű iramban, egyre inkább elmerülnek a légszomj búvárharangjában.
Az őrtoronyban a szakaszos alvástól nyúlósan összefolynak az órák. A fáradtságtól halványulnak a garázssor lámpái, sötét lyukak az épületek távoli ablakai. Hátrahúzza a géppisztoly reteszét, az első lőszer halk kattanással csúszik a csőbe. Ki ellen fordítsa? Az élet megnyugtató jelét keresi a vasúti szerelvény zakatolásában. Csak képzelet, mi? A szárnyvonalon ingázó kis motorvonat éjszaka nem közlekedik.  A vagonokban télen még kályhával fűtenek, arra gondol, talán az otthoni bányákból hozzák a szenet.

A PSZH alkalmas a vízen átkelésre. Lövegtornyában 12,7 mm-es KPVT és 7,62 mm-es KGKT géppuska működik. A kilenc lövészkatonát szállító hegesztett acélszerkezetű páncélozott szállítójárműnek teljes körű az atom-, biológiai- és vegyivédelme.

A harcjármű szűk oldalnyílásán tuszkolódnak a szabadba, a nehézgéppuska szaggatott sorozata fedezi támadásukat. A műszakiak üggyel-bajjal felrobbantják a szögesdrótakadályt.  Az elől haladó golyószóró kelepelése mögé húzódva, futólépésben igyekeznek a keskeny átjáróhoz. Az ellenséges vonalak lövészárkaiból folyamatosan villognak a torkolattüzek. A határhoz közeli hadgyakorlaton az ellenséges támadás első hullámát próbálják feltartóztatni. A térképen kékkel jelölt osztrák hegyivadász egységeket verik vissza a szövetséges szovjet csapatok érkezéséig. Az ezred erőszakos átkelése elakad a folyó vízszintjének váratlan csökkenése miatt. Az úszó harcjárművek kerekei belesüllyednek az iszapos mederbe. Az utászok nagy nehézségek árán hidat vernek a túlsó partra. A hadművelet túllépi a magasabb egységnél tervezett normaidőt. A felsőbb parancsnokság, büntetésből gáztámadást jelez a térségben. Tisztek és közlegények vegyvédelmi ruhában és gázálarcban botorkálnak a mesterséges ködben.

Méltó módon ünnepelte az ország Április 4-ét, hazánk felszabadulásának évfordulóját, A vörös khmerek ostromgyűrűbe zárják Kambodzsa fővárosát, Phnom Penht. Dél-Dakotában sziú indiánok tiltakoznak a rezervátumokban uralkodó állapotok ellen. Magyarország legmagasabb épületeként átadták a 197 méter magas pécsi tévétornyot.  A Műszaki Egyetem kollégiumában megnyílt Galántai György “Becsomagolt” című tárlata, ahol a lektorátus által kizsűrizett műveit állította ki becsomagolva. Sebastian híre a fővárosból.

A hittudományi főiskola klasszicista építmény a folyóparton. Farmernadrágos szeminarista söpri az udvart. Hallgatag folyosók vezetnek Ferenc cellaszerű szobájához. Középkori spanyol festő Madonnájának reprodukciója a falon. Az ágy felett a kereszt. A kápolnában reverendás fiatalember térdel az imazsámolyon. A homályos térben elvész a freskók szentjeinek tekintete.  Nehéz dolgokat, és a magad, sőt, mindannyiunk számára fájdalmas dolgokat vetsz fel. Nincsenek válaszok, hogy miért történtek így a dolgok. A kételyek hullámai között telnek napjaink. Tőle nem várhatunk semmit, de talán kaphatunk.

Az elhúzódó látogatáskor lekési az esti vonatot. A vasúti váróterem padján üldögélő lány a barátját kereste az egyetem kollégiumában. A fiú nem tudott a lány érkezéséről, ezért hazautazott szüleihez. A menetrend szerinti, legközelebbi vonat mindkettőjüknek kora hajnalban indul. Együtt várakoznak a szerelvényre, közben beszélgetnek. Az éjszakai rendőrjárőr kelletlenül visszaadja a személyi igazolványaikat. Minden rendben az irataikkal, a vonatra várakozni nem tilos. A lány éjfél után elalszik, önkéntelenül a vállára hajtja a fejét. Kezét a derekára csúsztatja, úgy érzi, mintha szorosabban hozzábújna.

Az őrszoba pihenőhelyiségében szemébe vág a váratlanul felkapcsolt lámpa. Lendületesen felpattan a műbőrrel bevont deszkapriccsről, nincs értelme az időhúzásnak. Kábán megigazítja a zubbonyát, lábára húzza a bakancsot. Kitámolyog az asztalokkal, padokkal berendezett másik terembe. Az őrszolgálat utolsó váltása következik: világos c4-ről elűzte a sötét figurát, a d5 pontot szeretné elvenni ellenfelétől, hogy szabad kezet kapjon, sötét a kellemetlenül kötő g4 futóra és a d4 támadásra alapozza stratégiáját, de először sáncolnia kell.

(SZIF Online 2017 június)

Falkbeer-ellencsel

(részlet a Keleti zóna című regényből)

A postahivatalban elfogott rablót felakasztják. A fegyverrel szerzett pénzzel disszidálni akart. Fehér Bagoly a szálkás papírra nyomtatott újságban látja a hírt. A fotón alig felismerhető elnagyolt szürke foltok. Két tányérsapkás férfi a megbilincselt vádlottal. (A tárgyalás megkezdése előtt készítették?) Az országhatárt addigra dupla szögesdrótkerítéssel lezárták, a senki földjére taposóaknákat telepítettek. Esténként apjával hallgatja a lehalkított rádiót, New Yorkban délután fél kettő van. A T- 34-es harckocsik a kertjükkel szomszédos kaszárnyából másik állomáshelyre vonulnak. A megszálló hadsereg katonáinak új laktanyákat építenek a közeli falvakban. Thébából ponyvával fedett teherautókon hordják az élelmezésüket. A járművek cirill feliratait a hadifogságot megjárt férfiak és az iskolások betűzgetik.

Hétvégén a hajnali sorban állással sem lehet sertéshúshoz jutni. Esetleg fagyasztott, lilapecsétes argentin marhacombhoz. A húsboltban hétköznapokon a kampók üresen lógnak. Sertésmáj konzervekből rakott piramisok a polcokon. A fahordó levében savanyú káposzta érlelődik. A fehér svájcisapkás hentes kinn a szabadban cigarettázik. A háború előtt a családjuk tulajdonában volt az üzlet, de az államosítás óta alkalmazott. A bejárat fölött rózsaszínűre festett, kerámia disznófej bámulja a rosszkedvű vásárlókat.

A lakók nélkül maradt laktanyába pártiskolásokat költöztetnek. A szünetekben a hallgatók csoportokba verődnek az udvaron. Erős dohányosok, a fejük felett gomolygó füstfelhő olvashatatlan üzenet a kívülállóknak. A lőteret is újra használatba veszik, a golyófogó dombon piros jelzőzászló hívja fel a figyelmet a veszélyre. Az acélszürke egyenruhás nők és férfiak dobtáras géppisztollyal lőnek a céltáblákra. A fegyverropogás hangja jeges záporként zúdul a kertekre, ahol az utcabeliek szótlanul merik a kútvizet a locsoláshoz. A gellert kapott lövedékek éles jeleket hasítanak a levegőbe.

Fehér Bagolyék ritkán merészkednek a vasúton túlra, de a kora nyári tocsogós rét átcsábítja őket. Szitakötők cikáznak a lomha patak fölött, nemsokára kitörhetnek az iskola rezervátumából. A mindenki számára kötelező házimunkát követően az esti erőműi dudaszóig övék a világ. A szülők íratlan szabálya szerint a harcosoknak ekkor kötelező a hazatérés. A késésért alapos verés jár otthon, a büntetést a gondoskodó anyai szigor vezeti. Ha véletlenül a bűn üti fel a fejét az indiánok táborában, az apák veszik kézbe a nadrágszíjat.

Az erőmű hűtőtavából kiömlő Zúgóhoz mezítláb gyalogolnak a dinnyeföldek forró homokjában. A földrajzszertár térképen alig felfedezhető vékony, kék vonal a folyó. A mederszűkületekben sebesebbek az áramlásai. Vízbe hajítják a felpumpált autógumi belsőt, kapaszkodva sodortatják magukat a hínáros zsiliprácsig.
A Dunántúl villamosítási terve felkeltette az angol befektetők érdeklődését, ennek része a thébai erőmű megépítése. A vasúti fejlesztést is magába foglaló beruházás finanszírozására a Power and Traction Finance Co. Ltd. nyerte meg a tendert. A magyar állam a megvalósításra egymillió pengő alaptőkével részvénytársaságot alapított. A thébai bányák minőségi szénkészlete egyik biztosítéka a villamos energia termelésének. az erőmű megépítésének. Az erőművet háromszáz nap alatt üzembe helyezik. „A Centrálé, amely ma az európai szakkörök bámulatának tárgya, elsősorban Verebély László érdeme.

Édesapja gyapotronggyal törölgeti a színesre festett burkolatú turbinákat a sárga kerámiakockás gépházban Rágyújt egy Munkás-ra, de cigarettázás közben sem hagyja abba a vaskos öntvényszelvények tisztítását. Az alsó szinten a szivattyúk elszántan pumpálják a hűtőtóból visszanyert vizet. Az indiánok ide is szívesen járnak a fürdeni. A nagy kiterjedésű mesterséges vízfelületen szórófejek és a hosszanti gát segíti a cirkulálást. A thébaiak közül sokan ebben a langyos vízben keresnek menedéket a hőség elől. A hatóságok később az egészségre károsnak találják a strandolást és a tiltó táblákat helyeznek el a parton.
Az erőmű tisztviselő lakótelepén a családi házak nyílegyenes utcákat alkotnak. Gondozott virágoskertekkel a kerítéseken belül. A tágas szobákat, a fürdőszobát radiátorok fűtik, a konyhához villamos tűzhely, jégszekrény tartozik. Harminckét évvel az első lakók megérkezése után a diákmiséről gyalogol keresztszüleihez.

Három leány unokatestvérével römiznek az üveges verandán, nádból font karosszékek veszik körbe az asztalt. A vonalas irkalapon ceruzával számolják a pontokat, neki gyűlik össze a legkevesebb. A víztorony szembeni Otthon is a háború előtti időkre emlékeztet. A földszinti szolid söntés mellett biliárdterem. Az alagsorban mosókonyha gőzvasalóval, mángorlóval. Mozi hetente háromszor az emeleti teremben. Kabale und Liebe 16 milliméteres fekete-fehér filmen, a tekercsek cseréje miatti szünetekkel.

Az aknáktól hosszú kötélpályán érkezik a palaszén az erőműbe. Magas vastraverzeken kapaszkodnak a csillék, hogy elérjék a széndeponálót. A rakományból a csigák átgördülésekor kis mennyiség a földre potyog. A nehéz idők fűtési idényeiben sokan eljönnek összeszedni a lehullott palaszenet. Az apja is zsákba szedi és talicskán tolja hazáig az ingyen fűtőanyagot. Az utcájukban egyformán szegények, csak karácsonykor, és kivételes zord napok esti óráiban ropog a tűz a szobai kályhában Az almák jobban elállnak a hidegben a szekrények tetején. Az egyik fiókjában háború előtti képes újságokat talál egymáson.

A megesett és kitagadott vidéki úrilány, Kártély Gyöngyi egy mulató női zenekarában hegedül, a szegény, árva paraszt lány, Torma Vica egy építkezésen malteros lány. Gyöngyi megmenti Vicát Csiszár István főmérnök erőszakoskodásától. Magához veszi a falujabeli lányt, anyáskodik felette, taníttatja, öltözteti, állást szerez neki. Vica viszont közbenjár Gyöngyi apjánál s elintézi, hogy anyagilag támogassa lányát. Miután rendezett anyagi körülmények közé kerülnek, Gyöngyi a művészetben, Vica pedig a házasságban találja meg a boldogságát.

Krasznai bácsi erőműi nyugdíjasként hallgatagon bütyköl otthoni műhelyében. Pedáns rendet tart szerszám arzenáljában. Anyagbeszerző körútján saját kezűleg barkácsolt dongómotoros biciklijével közlekedik. Az irigyelt kétkerekűt nyaranta a pesti rokongyerek használhatja. A benzinüzemű kerékpárt néha kölcsönadja a törzs tagjainak. Az indiánok nyomkereső fehér vadászként befogadják maguk közé. Az ezermester ezért hálás, mert nyugodtan bíbelődhet a satupadnál. Vendégül látja a rézbőrűeket és lángra lobbantott magnéziummal kápráztatja el közönségét. Az Óz a csodák csodájában is ezt a trükköt alkalmazza a nagy varázsló.
Az égés során magnézium-oxid (égetett magnézia) keletkezik. A magnézium oxigénnel alkotott vegyülete általában fehér por formájában fordul elő. A magnézium és az oxigén között ionos kötés található. A folyamat vakító, fehér láng kíséretével jár.

A két jegenyefánál megmaradt a világháborús bombatölcsér a kedvenc búvóhelyük. Az őszi esőzések azonban használhatatlanná teszik. A téli fagyokban keletkező buckás jégen tilos csúszkálniuk. A patakot rekesztik el a réten és a drasztikusan lehűlő éjszakai hőmérséklet gondoskodik a jégpályáról. A bakancsok talpához rögzített kurblis korcsolyákkal üggyel-bajjal siklanak. Fehér Bagoly csodálja hátrafelé koszorúzó barátait. Lökések közben cé betűt írnak le külső lábukkal, belső lábuk elé rakják a külsőt, és ezt ismételgetik, amíg bírják.

Szülei színes kendővel tompítják a lámpafényt a konyhában. A láz tartós kábulatában fekszik a priccsen, betegsége kiköltöztette a fűtetlen szobából. A bőrkabátos orvos gondterhelten távozik. A folyamatos orrvérzéssel járó tüdőgyulladás és a hozzátársult kanyaró teljesen legyengíti. A járványkórházban tér magához.
Az országban hiánycikk a penicillin. Az amerikai nagybácsi repülőgépen küldi a nélkülözhetetlen antibiotikumot. A piros-fehér dobozokban kétkomponensű a gyógyszer. A nővér az üvegcséről eltávolítja a védőkupakot. Az injekciós tűvel átszúrja a rugalmas gumifedelet. A fecskendőbe felszívja a fehér port és a másik ampullából a hígító folyadékot. Megkocogtatja az injektor falát és a dugattyú nyomásával eltávolítja a légbuborékokat. A sebbenzines vattával töröl a combján és a tű behatol az izomba. A szer a lassú nyomás hatására szétárad a rostok véráramaiban.

A penicillinben lévő β-laktám antibiotikumok a baktériumok sejtfalában a peptidoglikánok közötti keresztkötések kialakulását gátolják. A penicillin β-laktám része ahhoz a transzpeptidáz enzimhez kötődik, amely a baktérium peptidoglikán molekuláit kötné össze. Az enzim így nem tud megfelelően működni és a baktérium sejtfala osztódás során meggyengül. A felhalmozódott peptidoglikán prekurzorok a baktériumban aktiválják a sejtfal hidrolázok működését, amelyek tovább rombolják a baktérium meglevő peptidoglikánját.

A kúra végére helyreáll a világgal való kapcsolata. Ujjaival újra kitapinthatja a bambisüveg rücskös felületét. Lötyög benne a világos színű kórházi tea. Kézbe veszi a lepattogzott festékű éjjeli szekrényről az Egri csillagokat. A vizitkor átviharzó fehér köpenyes orvosok rámosolyognak. Édesanyja a zárójelentéssel elviszi a híres thébai specialistához. Nem tudja meg soha, szülei honnan teremtették erre elő a pénzt. A főorvos a mandulájában látja a bajok okát, s a láztalan időszakban azonnali műtétet javasol. A hallásvizsgálatkor ezt a szót súgja a fülébe: csoki.

(Új Forrás online 2017 április)

Bringanapló folyamkilométerek

útinapló

A kitárt szárnyú ablakból látni a linzi nitrogén-előállító gyár tornyait. A lángok áldozati tűzként szöknek fel az esti égboltra. A hőség éjszakára sem csökken. A fából készült falak ontják magukból a forróságot. A Dunához közeli Steyregg moteljében minden természetes anyagból készült. Közel száztíz kilométert tekertünk le egy nap alatt. Most összeszorított fogakkal és kényszerű nyújtógyakorlatokkal küzdök az izomgörcsökkel. A trikó és nadrág kimosva szárad a ruhafogason. Turkálok a bringa csomagtartójáról lecsatolt táskákban. Nem találom a holnapi váltóruhát. Egyetlen mozdulattal kiborítok mindent a padlóra. Ezzel megszűnik az otthon összeállított lista, mit hol találok a rekeszekben. Biciklis barátom a szomszéd szobában alszik. Én az ágyon fekve bámulok ki a sötétbe. A távoli lidérces lángnyelvek álomba ringatnak.

Kintről kopogó léptek az utcaköveken. A gázlámpák alatt megtermett alak imbolyog. Komor pofaszakállas arcát nem ismerem. Befordul az első kapualjba. Kis idő múlva az egyik harmadik emeleti ablakfüggöny mögött világosság támad. A férfi lúdtollat hegyez a hatalmas íróasztalnál. A dolgozószobában biedermeier bútorok. A szekrények a házigazdához hasonlóan zömökök, nagy testűek. A sima homlokzat alatti párkányukon szétszórt ételmaradék. A padlón sorakozó borospalackok viszont katonás rendben várják a másnapi takarítást. A sokfiókos sifonér mellett ülő Adalbert Stifter komoran mered a papírra. A sorok szaporodásával arcvonásai egyre lágyabbak lesznek. Az ifjúság saját korlátlanságát és a jövő végtelenségét látja a költészetben, ez pedig eltakarja a fogyatékosságokat, és pótolja a hiányt. Azt költi bele a műalkotásba, amit saját szívében él át. Ezért jelentősen különböző művek egyformán képesek magukkal ragadni az ifjúságot, s hogy fiatalon a legvégső nagyság termékeit sem tudjuk megérteni, ha azok nem az ifjúság virágzásának tükröződései.

A kerékpáros túra után évek múlva találkozom a szöveggel. A leeresztett redőnyű nappaliban a ventilátor óvatos örvényébe merülök. Kinn kitartó kánikula tombol. Szentkuthy Miklós Frivolitások és hitvallások című vaskos önéletrajzi könyve a kezemben. Komótosan haladok a mondatfolyamok áradásával. Néha fennakadok a számomra ismeretlen zátonyokon. Ezek egyike a Der Nachsommer, amit Halász Gábor ajánlott a betűre örökké éhes Prae szerzőjének. Németül olvasták, magyar fordítás majd csak a harmadik évezred tizenegyedik évében készül el. Nyárutó, mint a nagy kaland indulásakor. A súlyos biciklistáskákkal terhelt gépeket hajnalban taszigáljuk fel a nemzetközi gyorsvonatra. A cél a Donauradweg-Passau bis Wien – Rajka útvonal teljesítése.

A Westbahnhofra érkezik a szerelvény. A zürichi gyorssal tovább Welsbe, ott újabb átszállás Passauba. Magyarországon nem vásárolható osztrák biciklijegy. A vasúti pénztárnál most fogyott el. Toporgunk a kerékpárokkal a peronon. A tandemmel érkező magyar ifjú pár nőtagja németül győzködi a vasutast. Ha lekésik a svájci csatlakozást, csak két nap múlva lesz vonatuk a franciaországi Carcassonne-ba. A poggyászkocsis rezzenéstelenül ismételgeti: ha marad hely. A hosszú hajú lány arcán némán folynak a könnyek. A barátja felhős kedvvel támaszkodik a tandemre. Hirtelen messzire kerül tőlük Európa legszebb középkori vára, amit a frankok a 12. században építettek. Szent Lajos és Merész Fülöp erősítette meg bevehetetlen erőddé. Szép Fülöp idején a harcokban megrongálódott román templomot gótikus katedrálissá építették át. A településről az Aude folyó boltíves hídja vezet a vár kapujáig.

A Dreiflüssestadt egyszerűen szép. Az Ilz folyón kajakosok edzenek az alagút után, mielőtt torkolata elérné a Dunát. Az Inn hiába bővebb áradású, mégis a Duna viszi tovább a vizét. Szállásunk nyitott ablakán beáramlik a folyó hűvös légáramlata. Mégis éberen alszunk. A jochsteini vízerőműig a bajor erdő természetvédelmi területén nyomjuk a pedált. A műszaki létesítmény a bánhidai erőmű régi gépházára emlékeztet. Kerámiakockás padozatba süllyesztett, színesre festett turbinák, az alsó szinten szivattyúk, tolózárak, fenn a nyugodt és izgága mutatók a műszerfalban. Apámon tiszta, fakókék munkásruha, jókedvűen nevet rám. A kezében gyapotcsomóval az olajfoltokat törölgeti. Nyaralni visz minket az üzemudvarról a kisbusz. Anyám vajas kenyeret csomagolt tízóraira, a két karéj között vékonyra szelt zöldpaprikával. Sátorban fogunk aludni a gyári üdülő kertjében. Még soha nem láttam a Balatont. Az erőmű hűtőtavában fürdünk nyaranta, amit mindenki Centrálénak hív. Nyugati csücskében zsilipeken zubog át a felesleges víz, ezzel táplálja a Dunáig kanyargó patakot. Most évtizedekkel később a folyam felső szakaszán újra olyan izgatott szabadságot érzek, mint a gyerekkori nyaraláskor.

A hegyek közé szorított keskeny folyóvölgyet az aschachi vízi erőmű zárja, innen kiszélesedik a Duna. Már a kilométerek és a kormányra rögzített sebességmérő rabjai vagyunk. Az enyhe ellenszélben szótlanul tekerjük a pedálokat. Az ottensheimi vízi erőmű gátján kelünk át a túlsó partra. A felduzzasztott folyam a betonmonstrum gyomrában óriási robajjal pörgeti a turbinalapátokat. A zsilipkamrák riasztó mélységei üresen ásítanak. A túlsó oldalon a mesterségesen kialakított holtágban evezőspálya. A nagy melegben mozdulatlan víztükröt két-három kajak karcolja. A naplementével érjük el Linzet. Elgyötörten pedálozunk Steyregg moteljéig.

A bicikliút rövid szárazföldi kitérő után Mauthausennél tér vissza a Dunához. Az épületek a középkorból eredő múltat idézik. Az üzletekben és kávéházakban hétköznapi forgalom. A nyári verőfényben nem létező sötét felhőként mégis ránk vetül a hajdani megsemmisítő tábor árnyéka. Az embertelenség korának legkisebb lágerét kényszerítették az itt élőkre. Mit jelent ez a szó, hogy legkisebb? Szabad-e kimondani ott, ahol százezernél több embernek vették el az életét. „Abból, amit azután elmondtak, lényegében annyit vettem ki, hogy ’a gyászhír valódiságában, sajnos, nem kételkedhetünk’, mivel ez ’volt bajtársak tanúságán alapszik’, akik szerint apám ’rövid szenvedés után hunyt el’, egy ’németországi táborban’, amely azonban tulajdonképp ausztriai területen fekszik, no… hogy is hívják… ejnye, s mondtam: – Mauthausen –Mauthausen! – örvendtek meg arra, majd komorodtak el ismét: – Igen, úgy van.” – Kertész Imre írja ezt a Sorstalanságban.

A táskákat lepakoljuk a csomagtartóról. A legkisebb fogaskerékre váltunk a biciklin. Kiakasztjuk a fékpofákat, kinyitjuk a villánál a gyorszárat. Kicsit hátra húzzuk a váltót, így a bicikliláncot könnyen leszedjük. Kezeink reménytelenül olajosak lesznek. Kicsúsztatjuk a kereket a vázból. Az egyik gumileszedőt becsúsztatjuk a felni és a külső gumi pereme közé. A másik gumileszedővel kis lépésekben átemeljük a gumi peremét a felni oldalán. Egy idő után könnyedén végig tudjuk húzni körbe a szerszámot. Jön a következő perem is, ugyanebben az irányban. A külsőt kívül-belül átnézzük, a régi helyett jöhet az új belső. Fújjunk bele egy kis levegőt, hogy legyen tartása. Beillesztjük a külsőbe, majd a szelepnél kezdve helyére pattintjuk. Visszaállítjuk az eredeti állapotot. Az otthon gyakorolt limitidőn belül vagyunk. Tekerünk tovább.

Az ipartelepek elhagyott útjain közelítünk a melki apátsághoz. A túránk során látott legnagyobb látszó vízi erőmű zárja le a láthatárt. Közben elborul az ég. Sötét viharfelhők követnek minket. Menekülünk a nyári zivatar elől. Fedél alá kell húzódnunk minél előbb. Nem találunk szállást. Irány a híd, a másik parton kell szerencsét próbálnunk. A meredek szerpentinen három emelet magasba toljuk a bringákat. Megérkezik a vihar előszele. A legnagyobb áttéttel teperünk, alattunk irdatlan mélység. Az erősödő széllökésekben kódorgunk Emersdorf kihalt utcáin. Végre találunk kiadó szobát az egyik házban. A tárolóba tesszük a kerékpárokat. A csomagokkal föltrappolunk az emeletre. Ekkor szakad le az ég. Izzadtan, porosan hátra vágjuk magunkat az ágyon. Megkönnyebbülten hallgatjuk a szemközti istállóból a tehenek ijedt bőgését.

Másnap ismét váratlanul érkező zivatarfelhők noszogatnak az úton. Gyorsan érünk Kremsbe. Elővigyázatosságból menedéket keresünk a városkapu boltíve alatt. Közel egy órát várakozunk, hogy elálljon a nyári zivatar. A Steiner Tor szűk átjárójából mintha kamerán keresztül néznénk az esőverte, üres korzót. A megemelt híd után hurokkanyar fordít minket Tulln felé. A Duna gátján haladunk az altenvörthi vízi erőműig. A legnagyobb teljesítményű ilyen osztrák létesítmény. A Duna medrét is átrendezték az építésekor. Miközben morfondírozunk a vízi erőművek hasznáról, káros környezeti hatásairól, elérjük a zwentendorfi atomerőművet. Népszavazás akadályozta meg az üzembe helyezést. A hetvenes években 5,2 milliárd schillingbe került a beruházás. A száztíz méter magas kémény így lett a sikeres tiltakozás felkiáltójele. Az ellenzők az elhasznált nukleáris fűtőanyag elhelyezésének megoldatlanságára hívták fel a figyelmet. A kész erőművet a tulajdonos cégek csendesen leszerelték. A reaktor alkatrészeit az azonos tervek alapján épült németországi erőművekbe építették. Az alsó-ausztriai energiaszolgáltató vállalat a kétezres évek közepén vásárolta meg az erőművet. Ezer napelemet helyeztek el az udvaron és az épületek homlokzatán. Elkezdődött a környezetbarát energia betáplálása az osztrák elektromos hálózatba.

Tullnban a Marcus Aurel téri középiskolai kollégium tornaöltöző szagú szobájában hajtjuk álomra fejünket. Megérkezéskor a bicikliket az udvaron lemezekből összecsavarozott ideiglenes raktárba toljuk. Szívet melengető látvány az ott sorakozó százötven-kétszáz színes, jobbnál jobb kerékpár. A Duna-parton megnézzük a Nibelung-kutat. A feliratból kisilabizáljuk, hogy köze van Attila hun fejedelemhez. Sötétben ballagunk a kihalt utcákon. Előttünk az ifjú Egon Schiele árnyéka imbolyog. A tévék kékes fényei villognak a redőnyök mögül. A biciklisták kimerülten szuszognak a diákszállás emeletes ágyain. Nem hallják, ahogy az európai keresztény seregek átkelnek a folyón, hogy felszabadítsák a török ostrom alól Bécset. A kéttornyú templom anyakönyvét az 1683-as évszámnál hajtja ki a plébános.

Hűvös a reggel, amikor rákanyarodunk a bécsi kerékpárútra. A Duna egy újabb vízi erőmű miatt szinte tóhoz hasonlít. A greifensteini házak fölött a küzdelmes történelmi idők jelképe a vár. Klosterneuburgnál már célegyenesben vagyunk. Az Ágoston-rendi apátság Mátyás király idején magyar kézen is volt. A bécsi külső kerületek utcáin kékre festett biciklisávok védenek minket az autósoktól. Telepek, raktárak, kikötők váltják egymást. Vasúti vágányok fölött kelünk át, magabiztos olaszok szélárnyékában érünk be a Duna-csatorna melletti Uránia csillagvizsgálóig. Nem követjük őket a Ringre, így nem látjuk a Klimt múzeumot sem. Klimt nemcsak a szecesszió nagymestere, de Egon Schiele atyai jó barátja is volt. Nagy nehezen kijutunk a Práterhez. A büfés hölgy szlováknak néz bennünket. Kalandos ösvények vezetnek a szélesebb aszfaltozott útra. A bécsiek itt bicikliznek, görkorcsolyáznak, futnak és sétáltatják a kutyáikat. Szűk szerpentinen jutunk fel a Duna-híd alá függesztett kerékpáros hídra. Szinte a levegőbe lógva tekerünk át a túlsó partra. Fejünk felett dübörög a zsúfolt közúti forgalom.

A Bad Deutsch-Altenburg-i szürreális szálláson csak mi vagyunk vendégek. Jóval éjfél után kopogó menetelést hallok. Találgatás közben visszazuhanok az álomba. A hainburgi hídon nyomom a pedált. A vízi erőművek miatti folyamszabályozás eredményeként kisebb felhőkarcoló magasságából nézek a mélybe. Az acél és feszített vasbeton építmény végtelen hosszúságúnak tűnik. A nyílegyes bicikliút korlátja csípőmagasságban van. A másik felén erős fémháló zárja el az átjárást a közúti forgalomba. Egyre jobban elhatalmasodik az érzés, hogy soha nem érek át a túloldalra. A magaslaton lévő hainburgi vár és a szürke betonút között ugrál a tekintetem. Izzadtan ébredek. A szobában az esti rendetlenség. Szerteszét a ruhák, kulacsok, csokoládék, trikók. Még tart az éjszaka.

A sötétben lovak patái csattognak. A közeli lovasság táborához igyekezhet a kései járőr a kihalt korzón. Közömbös arccal kerülgetik a nagyméretű cserepekben kihelyezett virágzó leandereket. A lovasok az itt állomásozó Apollinaris légió castruma mellett kaptak helyet. A Classis Flavia Pannonica dunai flotta első hajóraja az előző napon kötött ki a folyóparton. A katonai tábortól nyugatra felépült városban nyugalom honol. A hegytetőn Jupiter-szentély. A Borostyánút-menti településen császárkonferenciát is tartanak. Az uralkodók megegyeznek a birodalom négyfelé osztásáról. Még nem láthatják a negyedik századi barbár hadakat. Támadásaik döntik romlásba felső Pannónia fővárosát. Sokáig csak azok találkoznak Carnuntum nevével, akik kézbe veszik Marcus Aurelius Elmélkedéseit. Második könyvét itt jegyezte fel a germán háborúk idején.

“Gondold meg, mióta tétovázol már, hányszor kaptál az istenektől haladékot, s nem használod ki! Egyszer már rá kell eszmélned, hogy milyen az a világrend, amelynek része, vagy milyen az a világot kormányzó elv, amelynek kisugárzása vagy, s hogy kimért az időd, és ha kedélyed derítésére nem használod fel, elszalad, s nincs több lehetőség. Minden órában szigorúan tedd fel, hogy mindenkori ügyeidben római és férfi módjára pontosságra törekvő, mesterkéletlen méltósággal jársz el, s hogy minden más elfogultságtól megszabadítod magad. Ezt eléred, ha minden tettedet úgy intézed, mintha az volna az életben az utolsó: minden léhaság, józan megfontolástól elvonatkozott szenvedélyesség, képmutatás, önzés, sors elleni zúgolódás nélkül. Látod-e, milyen kevés kell ahhoz, hogy boldog, szinte az istenekéhez méltó életet élhessünk! Mert aki ezt betartja, attól az istenek sem kívánnak többet. Hánynak-vetnek a külső események? Találj már rá időt, hogy valami jót tanulj, s szüntesd be az ide-oda kapkodást. De vigyázz, nehogy valami más tévelygésbe bonyolódj! Mert balgák azok, kik sürögve-forogva belefáradnak az életbe, s nincs határozott céljuk, ami felé minden törekvésüket és egész eszmevilágukat irányítanák.”

Keservesen tapasztaljuk meg, hogy kiváló helyre telepítették a környezetbarát energiát termelő szélerőműveket. A borult égbolt alatt éles ellenszélben igyekszünk előre. A kihalt táj keskeny betonútjának párhuzamosa elvész a távolban. A síkságon a szélkerekek suhogása erősíti fel a csöndet. Két magányos biciklis éri el Németjárfalut, Deutsch Jahrndorfot, Nemecké Jarovcét a magyar–osztrák–szlovák hármas határon. A nyeregből egy pillantást vetünk az elhagyott osztrák határőr laktanyára. A dupla szögesdrótkerítés, a taposóaknák, az elektronikus jelzőrendszer helyén kukoricaföldek. A földúton szembejövő második traktor már magyar rendszámú. Felkapaszkodunk az autópálya felett átívelő hídra. Csepergő esőben Rajka utcáin. Az öt nap alatt 450 kilométert tettünk meg. Betoljuk a bicikliket a vasútállomásra. Várjuk a vonatot.

(Liget 2016. június)

Scott kapitány aktatáskája

esszé

A kecskéket és a juhokat kiengedték az akolból. Leszegett fejjel legelnek. A lakópark határában megnyugtató a nyáj jelenléte. A magasból nézem vándorlásukat. A reggeli “megszólítás ábrándja”. Lassan, nyugodtan, hangosan. Nem számít hova jutok vele. A csecsemőt is ölbe veszed, eteted, tisztába teszed, rakod a kiságyba, de mindez önmagában kevés. Folyamatosan beszélned kell hozzá, akkor is, ha nincs válasz. Később ettől lesz jelentősége hallgatásodnak. Tibeti jóga az ablakkal szemben. A mozgás szótagjai. Fokozatosan mulasztják el az éjszaka fájdalmait. Közben elhalványulnak a templom színei. Kitartó, szürke felhők futnak felette.

„Jézus arra oktatja tanítványait, hogy könnyű teherrel utazzanak -, micsoda ellentét a mai utazók szokásaival szemben! Nem foglalkozik a csomagok súlyhatárával, hanem kéri tőlünk, hogy nézzük meg a szívünket, mennyire vagyunk szabadok. Engem vajon mennyire határoz meg a csomagom? Meg tudok-e pihenni valós önmagamban, és el tudom-e engedni azt, amit nem számít? Elképzelem aggályaimat a repülőtéri csomagkiadó körforgásában; újra és újra feltűnnek-, mi történik, ha nem veszem fel őket?”
¬Régimódi gyóntatószék. A padban azon gondolkozom, miért feszélyezne, ha face to face kéne színt vallani, beszélni. A bűnök is szemtől szembe történnek. Az evangélium Márk passiója. Az utcán rövid időre kisüt a nap, aztán újra elborul. Emlékeimben Gyöngyössy Imre Virágvasárnapjában színesen virágzik a barackfa, de ez nem történhetett meg, a film fekete-fehér.
A napsütésben is hűvös a levegő. Délelőtt tíztől délután fél hétig dolgozunk a szőlőben. Szemben a másik hegyen több hektáros szőlőültetvények. A metszés általában két napig tart, most egy alatt rendbe tesszük a félhektáros gyalogtőkéket. Este maréknyi direkt termő szőlővesszőt viszek hajdani barátomnak. Csengetek a kertkapunál. Óvatosan nyílik a verandaajtó. A kerítésen keresztül adom át a vesszőket. Gyermekkorom utolsó megmaradt íze a delevári szőlő, mondja fázósan.
Az éj szelíd trónját távoli katonai helyőrségben olvasom. Sokáig azt gondolom, Szinnai Tivadar fordította. Barátja révén, akinek a nagybátyja volt, az én legjobb barátom örököli meg Szinnai viseletes aktatáskáját. Szinnai rengeteget fordított, például Cooper a könyveket, de Fitzgeraldot nem. Ez csalódás nekem, mert úgy érzem neve különös zenéje illik a címhez, ami Keats versből ered:” ím itt vagyok! – ül már az éj szelíd/ trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor/ tündéri rajban körbefürtözé,/ de e mély árnyba itt/ az égről halk fényt csak a szél sodor/ mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.” Tóth Árpád. Szinnai ezerkilencszáznegyvenötben Sötét ablakok címmel írt dokumentumregényt. Dicsérték többen, de nem adták ki újra. Az éj szelíd trónjának fordítását Osztovits Levente jegyzi.
Folyóirat lapszámbemutatón ifjabb korom barátjával diskurálok. Akkoriban majd minden nap a kisvárosi önkiszolgáló étteremben ettük a menüebédet. A délutáni szemerkélő esőben átmásztunk a teniszpálya magas kerítésén, hogy játszani tudjunk. A gondnok már régen hazament. Józanul azt gondolta, ilyen időben nem lehet játék. Mi persze a döntő szettig ütöttük az alig felpattanó, vizes labdákat.
Legjobb barátom telefonon mondja, meghalt a filmrendező. Több Ottlik Géza írást vitt vászonra. Mozisként a Honvéd utcában havonta három napig filmeket néztem. Éppen kiszédültem a vetítőből, amikor a közelben belefutottam egy forgatásba. Több részes tv-filmet készített Sinkó Ervin regényéből. Az utcasarkon harmincas évekbeli egyenruhás rendőr. A korabeli hirdetőoszlop mögé bújtam. A kamera fhartsínen kísért két fiatal, hosszúkabátos, kalapos férfit. Egyikük népszerű színész lett később. A rendező a fhartkocsin ült az operatőr mellett. A káoszban maga volt a nyugalom.
Két év múlva filmművészeti főiskola felvételi bizottsága előtt Wolfgang Borchertről beszélgetünk egymással, vagy inkább ő kérdez. Ha már szóba hoztam a fiatalon elhunyt német írót. Nem tudom, hogy Az ajtón kívülből Balassa Sándor operát írt, ráadásul, amit ő rendezett. A háromszázból tíz embert vesznek fel. Egyikük sem lesz ismert filmes. Így is úgyis közéjük tartozom. Kedves levélből: „az számít, ami ’odabenn’ van”. Nem egyszerű idáig eljutni, de mindig ezen az úton.
Ottlik „Az alkotás cselekedet… Szakadatlan éberség, állandó szenvedélyes jelenlét… Az írónak, azt látjuk, gyakran sokféle tehetsége van, melyeken tündöklő közönnyel lép keresztül egyetlen kedvéért, ahogyan a sokféle lehetséges cselekedet közül a legveszélyesebb mellett dönt. Ez a választása is tett. És tett a tétovázás nélküli mozdulat, mellyel anyagához és eszközéhez nyúl.” A Buda az Új szeptember a haranglábnál fejezetének elejéből Robert Scott naplójának utolsó mondata a fagyhalál előtt: “Úgy lehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.”

(Új Forrás online 2016. május)

Biciklibelső

edzésnapló

(tél) Napközben azon morfondírozok, hogy elmegyek a közeli edzőterembe. Van néhány kardiogépük, biciklijük is. Már hazafelé tartok, amikor kisüt a nap. Telefonos egyeztetés, utána villámgyors öltözés. Későn indulunk, nehézkesen pörgünk fel. Az új kerékpárúton tekerünk az Által-ér partján. A volt Esterházy uradalmi malomban lovarda működik. A víz akkor eredeti medrében mozgatta a falapátokat. A kis folyót nem kényszerítették köves támfalak közé. Elérünk a szomszéd falu magasságába, vörös téglából épített pillérek tartják a kopott kőhidat. A túlsó oldalon szürke gémek, fehér kócsagok csapnak fel a nádasból. A sík terepen a lehető legnagyobb áttétekkel nyomjuk a pedált. A tavasziasnak tűnő idő ellenére téli hideggel vág a menetszél. A horgásztavon túl a délutáni nap tompa sárgára festi a házakat. A látóhatár peremén kopár a hegyoldal. Befordulunk a hosszabb egyenesbe, vitorlás hajóként repít bennünket a hátszél. Hamar elérjük a legközelebbi kisvárost. A kertes házak utcáin egy visszaváltással igyekszünk felfelé a meredeken. Keresztülhajtunk a hajdani grófi parkon, fenyők, platánok szegélyezik a sétányokat. A ligeti tó műromjaiba a kora középkori kolostor idehordott köveit is beépítették. A szerzetesek a Vértes rengetegében húzták meg magukat. Az épületek és a templom romjai a párizsi Notre-Dame-l egyidősek. Az enyészet és a későbbi korok mohó templomépítő urai és mesterei elkoptatták a köveket, de azok máig megőrizték a szakrális hely alaprajzolatát. Néhány jelentősebb falmaradvány is magasodik a fák lombjai alatt, a bányaüzem szállítószalagjának szomszédságában. Mert egy-két lépéssel a titkos hely mellett már az ipari táj sebei éktelenítik az erdőt. P. a régészek évtizedekkel ezelőtt elhagyott felvonulási épületében húzta meg magát. Talált támogatókat, hogy őrizze, gondozza a tizenharmadik századi bencés lakhelyet. Zsemleszínű labradorral a nyomában rózsákat ültet, füvet nyír, ide-oda rakodik. Festi a képeit, éjszaka pedig hallgatja a kerengő felől érkező hangokat. Megérkezünk a település szélére, ismét egy emelkedő tesz próbára. Újabb bicikliút vezet a másik faluba, közben megbeszéljük, fölkaptatunk a hegyre. Kemény, elnyújtott íveken magasabbra. Az első harmad után gyorsabban szedjük a levegőt. Nehézkes taposások, lassulok. Mínusz húsz év különbséggel A. erősebb. Kínok közepette érek fel, oldalra pillantok. A nap elé szürke felhők húzódtak, a hegy alattunk dimbes-dombos tájjá szelídül. Ebbe simulnak bele a fénytelenségben megfáradt tavak tükrei. Dűlőút vezet a pincesorra, mi az ellenkező irányba, a templomdombról lefelé pedálozunk.  A svábok lakta falu főutcájának végén ismét lendületet kell vennünk, hogy feljussunk a tetőre. Szőlőültetvények amerre a szem ellát, a sorok még hosszú álmukat alusszák. Elérjük a hegyoldalba épült borászatot. A csúcsra alattomos emelkedő vezet, kellő sebesség és időbeni váltások nélkül „ledobnánk a vasmacskát”. Fenn tágasra nyílik a láthatár, hűvös szél szárítja az átizzadt polár felsőket. A Duna ezüstszürke csíkján túl, facsoportokkal, erdősávokkal, szántóföldekkel fut befelé a síkság. Kis képzelőerővel látjuk, ahogy feljebb nyugaton, a kiszélesedett Által-ér a folyóba ömlik. Tekintetünk még utoljára végigpásztázza az alkonyba forduló táját, majd visszafordulunk a hazaútra.  Lassan ránk sötétedik. Lefelé zúdulunk a hegyről. Működő lámpákkal és fényvisszaverőkkel, szótlanul, leszegett fejjel próbáljuk az ideális sebességet tartani a síkon is. A szembeszél pengeéles, messzi lámpafüzérek jelzik a településeket. Némán taposunk. Negyvennégy kilométerrel a lábunkban az esti harangszóra érkezünk meg. A hegyre és a Dunára gondolunk.

(ősz) A Bagolyvárig néptelen utcákon. Ha van ilyen, szemlélődő biciklizés. Bakonyi Dezső református lelkész az ötvenes években nagy nehézségek árán építtette meg a félbe maradt templomot. „A Síkvölgyi úton négy méter magas, négy falból álló alap volt látható. A négy fal között tátongó üresség volt, a mélyben pedig a befolyt eső- és talajvíz bűzlött. A bánhidai gyülekezet főleg bányászokból állt, akik a templomépítés elhatározásához igen lelkesen álltak hozzá. Felépítettük a templomot a környei lelkesedéshez és áldozatos munkához hasonlóan. Két harangot is vettünk a toronyba, melyeket Hartáról és Mosonszentjánosról szereztünk be.” Apám is tagja volt az építő gyülekezetnek, de katolikus vasutas családból való anyám kedvérét, még a háború előtti házasságkötéskor reverzálist tett, vagyis ígéretet arra, hogy a születendő gyerekek katolikus nevelést kapnak. Enélkül nem jött volna létre a frigy. Aztán Bakonyi lelkész urat elhelyezték, apám pedig nem járt templomba, mert elégedetlen volt az utódokkal. A gondosan parkosított síkvölgyi temető mellett hajtok el, a megszüntetett falusiból idehelyezték át az ott nyugvókat. Sorházak foglalták el a régi sírok helyét. Az ott lakók platánokat ültettek a holtak emlékére. Paradzsanov filmjének, Az elfelejtett ősök árnyainak képei lopódznak be az őszbe. A temető kapujából bevezető platánsor fáiról is hullanak az elszáradt levelek.  Teljesítettük apám kérését, megtaláltuk Bakonyi lelkész urat, aki tisztességgel eltemette, és mi kopjafát emeltünk a sír fölé. Kiérek a síkvölgyi közútra, a sűrű bokrokkal szegélyezett, töredezett aszfalton életveszélyes a biciklizés. A kerékpározás még társakkal is magányos elfoglaltság, de egyedül könnyebb elmerülni a szaporodó lélegzetvételekben, miközben résen kell lenni. Az autósok egymás kockázatos előzésébe kezdenek a szűk, kanyargós úton. Aztán a jobbkanyar után ritkulnak a gépkocsik, a Vértes pereménél kinyílik a táj. Az ősz rátelepedett erdőre, mezőre. A fák között halott üzemi létesítmények, a megszűnt bányaipar elhagyott emlékművei. Letérek a Gesztesig vezető útról, gidres-gödrösen aszfaltozott erdein kapaszkodom fölfelé. A rugógyári kör bónusza. Néhol finoman surran, máskor kelletlenül kattog a váltó hegynek föl, völgynek le. Ez a nagy nekifeszülések ideje. A pulzusszám ingaórájának hangjai szinte füllel hallhatók a csendben.  A meredek emelkedő szomszédságában elhagyott akna. Még élnek néhányan, akik politikai fogolyként hajnalban itt csoszogtak munkakezdéskor a kashoz.  A rugógyárnál látom a csarnokokat, éveket töltöttem az egyikben. Monotonon csaptak le az egymást követő napokra a gyártó automaták levágó kései. A kerítés mellett suhanok lefelé a dombról, néhány tíz másodpercbe sűrűsödnek az akkor megélt évek. A leginkább próbára tevő emelkedő a Vadorzó elágazásához visz fel. Az egyik alkalommal óvatosan, szinte halkan követett a menetrendszerinti autóbusz. A városon kívüli kiskertekbe hozza-viszi óránként az embereket. Ekkora járművel ott egy biciklistát is lehetetlen kikerülni. Tisztes távolból tolt maga előtt, de a sofőr nem dudált, miközben erőtartalékaimat felélve küzdöttem le a látszólag rövidke szerpentin utolsó alattomos szakaszát. A Vadorzó akna az ötvenes évekbeli munkaversenyének szilveszteri műszakjában bekövetkezett metánrobbanásában, közel száz ember vesztette életét. A hallgatás félévszázadig is kitartott, még a majdnem harminc évvel későbbi újabb robbanás huszonhat áldozatot követelő szerencsétlenségekor sem emlegette fel a hatalom. A bányászsírok azonban ott sorakoztak katonás rendben a település temetőiben, halottak napján lobogó gyertyalángokban a mélység sötét alagútjába lehet látni. A bányát, a többivel együtt bezárták. Azóta a föld alatt szabadon működnek azok a titokzatos energiák, amelyekről az ember azt hihette, hogy ideig-óráig sikerült kordába fogni őket. Az otthon még messze van, de lassan eljutok oda, hogy a felkapaszkodások után a lejtők surrogó csöndje vigyen magával, mint háborgó vízen a hajókat a kedvező széljárás.

(nyár) Két kulacs víz, némi energiaital porral. Néhány müzli szelet az eléhezés ellen. Keresztül a városon, csöndes utcák, a hármas híd, a régi szénosztályzó, el a szegénységbe süllyedt telepi házak előtt. A múlt század első felében a párhuzamos utcában állt az Edison, ifjúkorom Szabadság mozijának épülete. Ez a Szent János utca volt, üzletek, boltok, a helyi zsidó közösség maga építette zsinagógája.  Mára nincs nyoma semminek, csak a lelkekben bujkáló törékeny tudásnak, amiért súlyos árat fizettünk mindannyian. Aztán a Kálvária-hegy oldalába simuló, sváb gondossággal rendben tartott elődfalu. Emberrel nem találkozni, mindenki visszahúzódott a hűvösbe. Az emelkedő szótlanságra kényszerít minket is. A felvégen nem csatlakozunk ki a forgalmas főútra, hanem terepkerékpárosok módjára felkapjuk a bicikliket, megmásszunk a töltést, átszerencsétlenkedjünk magunkat az útkorláton, és nekivágunk a szomszéd település irányába. Pár évtizede jött divatba ideköltözni, az itt élők dicsérik a mikroklímáját. Éppen hogy érintjük a szélső utcákat, fölfagyott, gidres-gödrös bekötő úton vergődünk ismét a főútig, azon átkelve vetjük be magunkat a Vértes rengetegébe. Az erdészet aszfaltozott üzemi útját a gyalogos turisták régóta használják, a kerékpárosok az utóbbi időben léptek át a tűrt kategóriából az elfogadottba. Elkél a napszemüveg, mert az árnyékban is megvéd a nyári hőségben gomolygó rovarfelhőktől, amiket a menetszél a ziháló biciklista elé sodor. Ezért az orron át tanácsos venni a levegőt, ami 25-30 kilométeres tempónál nehezen kivitelezhető. Nincs kitűzött cél, megyünk bele a vakvilágba, a néhol kanyargós, másutt nyílegyenes, a folyamatos alattomosságú gyengéd emelkedőn. Terebélyes fakoronák alatt táblával jelzett és névtelen ösvények ágaznak szét az erdőben, de mi ragaszkodunk a magunk útjához, amit még ki sem jelöltünk. Kihagyjuk a Mátyás-kúthoz vezető rettenetes szerpentint, profiknak is becsületére válna a feltekerés. A. természetesen forszírozná, de végül belátja, hogy jobb lesz ezt neki máskor, egyedül megcsinálni. A második világháborúban komoly harcok folytak ezen a tájékon. A hullámzó frontvonal kereszttel jelölt sírjai elmosódott írásjelek a fák árnyékában. A huszadik kilométer táján elfogy az erdő, nagyobb rét fogad minket. Jobbra kanyarodva érnénk Vérteskozmára. A hetvenes években pesti filmesek, művészek vásárolták meg a romlásukban is szép parasztházakat. Rendbe hozták a húsznál talán nem több portát. A művészek napjainkra elfogytak, eladták a házakat, de megmentették az egyutcás települést, aminek ma már állandó lakosai is vannak, akik erős közösséget alkotnak. Meredek dombon kapaszkodnánk fel a hegyről lezúduló Gesztesig vezető földes-köves autószélességű dűlőútra, de mi maradunk az erdészeti úton. A pulzusszámot próbára tevő erőfeszítéssel felküzdjük magunkat a fehérvári főútra, ahol Kőhányás-pusztát vesszük célba.  Konokul felfelé visz, amíg sikerül a nagy forgalmú közútról balra elmenekülnünk. Az aszfaltcsík képzeletbeli folytatása az erdőgazdaság üzemi útjának. Azt érzékelem, hogy megváltozott az erdő, nem olyan otthonos, mint a korábbi volt. Egyre erősebben jelentkezik a test fáradtsága, így a fogyó energiákat a lélek kénytelen pótolni. A dombok itt sem maradnak el, minden száguldás után jön felfelé a büntető etap. Az erdő mélyén egy-egy kő, falmaradvány emlékeztet a vértesi végvárakra. A szentkereszti bencés romok közelében tekerünk, de most nem látogatjuk meg a templom morózus őrét. Ezen a tájon is intenzív bányászat folyt, az ipari múlt pusztuló maradványait lassan visszafoglalja az erdő. A bányafaluból itt is sokemeletes város lett, magányos vasúti szárnyvonal köti össze a miénkkel. Egyébként végállomás. Ide igyekszünk, hogy ötven kilométer kerékpározás után elérjük a menetrendszerű járatot. A vonatot hajszállal lekéssük. A hőség és a megtett táv hirtelen súlyos lesz. Az elhagyott állomás szétmállik az időben. Ülünk az árnyékban, várjuk a következő vonatot, amivel talán elmenekülhetünk.

(tavasz) Komoly erőfeszítésekkel vágok neki az útnak. Hosszas vacillálás után, hirtelen felindulásból toltam ki a bringát a garázsból. A szél szembe fúj, ami a kerékpárosoknak alapigazság. A meglepetés az, hogy ezen a szakaszon mindig hazafelé kell farkasszemet nézni a széllel. Most nem. Nyeregből súlypont áthelyezésből előredőlni, vádli helyett combból tekerni. Korántsem ilyen tudományos ez, ösztönösen erre törekszik az ember. A patakból kis folyó lett, szélesen, álmosan igyekszik az Öreg-tóhoz. Útközben vadkacsapár tipeg a part túloldalán. Éles kanyarral rátérek a nagyobb horgásztavat kerülő ívre. Két évtizede elvadult víz volt, most partjának kétharmadán a tisztesnél nagyobb faházak sorakoznak. Több a parabolaantenna, mint kevesebb. Nyílegyenes szakaszon érem el a kempinget. Kimegyek a kerülő biciklisávra, aztán befordulok a tóhoz. Néhányan lézengenek a parton, kutyát sétáltatnak, kisfiú ugrándozik az egyik stégen. A tavasz már ott bújkál a vár elmosódott kontúrjai mögött. A hétvégi házak ablakai még szenderegnek, de némelyik már kíváncsi a világra, mint a nappalra a hosszú távú éjszakai repülés alvásából ébredező utas. Hazafelé tartok, de félúton elkanyarodok Samu faluja felé, onnan vissza a városba a benti bicikli utakra, lámpás kereszteződésekbe. Majdnem tíz kilométert a Paradicsom-kertig, ahol valamikor bolgárkertészek laktak. Innen kisforgalmú köz- és ipari utakon jutok el a „Szivattyús” és „Salakos” horgászhelyek mellett, az egykor szebb napokat látott, vízbőséggel megáldott, mára a vízutánpótlás hiánya miatt kiszáradt Kacsás-tóig. Erős szálú fűzfa magócok serege lepte el a homokos medret. Még a vízbőség, és a horgászkorszak idején szép csukát fogtam itt. Késő délután érkeztünk biciklivel, a hátsó kosárban izgatott tacskólány várta a vízi vadászatot. Körbesétáltuk a tavat, alkalmas helyen repült a műcsali, a zsinór ökörnyálként lebegett az alkonyati napfényben. A villantó puhán, szaknyelven „hulló falevélként” csobbant a vízben. Az idillt állandó elakadás, zsinórszakadás, szerelés árnyékolta. A pergető csukázás erős jellemnevelő. A szürkület utolsó dobása hozta meg a halat, a megfeszülő bot visszarúgott, és a tacskó vad ugatásba kezdett. Valami ősi zsákmányszerző ösztön öröme járt át mindkettőnket. Azóta eladtam a horgászbotokat, másik két kutya is elhagyott már, de mégis jönnek velem, viszem őket magammal, ahogy az embereket, akikkel „titkos szál” kötött össze életem során. Az erdő napsütötte sávjában rengeteg medvehagyma zöldell, szedek egy csokorra valót. Vigasztaló az illatuk. A külső ipari úton behúzott nyakkal kaptatok fel, mert nagysebességgel előznek az autók. Sokan használják városkerülőnek a hajdani bányacég vezetőjéről elnevezett ipari utat. A régi kórház romos épületeit magam mögött hagytam, a színház előtti lejtőn próbálgatom a nagyfokozatú váltóállást. A sváb előtelepülés házai után jönnek az újvárosi szovjet mintára épült monumentális házgyári tízemeletesek. Elfordulhatnék hazafelé, de inkább tekerek a ma már látott szomszéd faluig, ahonnan visszahajthatok az Által-ér melléki bicikliútra, hogy meglegyen a képzeletben megrajzolt útvonalhurok. Ezen a szakaszon az ellenszél és a pökhendien megválasztott túlzott sebesség sokat kivesz belőlem. A nap búcsúzni kezd a tájtól. Hűvös a levegő, a kiskertekből erősödik a kesernyés füstszag. Viszem a friss medvehagymát a vacsorához. Egyedül, szemben a távolsággal. Besötétedett, lámpám fényköre halvány foltként imbolyog az aszfalton. Elvezet hazáig, ahol várnak rám.

(Új Forrás online 2015. február)

Kék templom

Kaposi Endre születésnapjára

A Kék templom ott van a helyén. Költözhettem ide-oda, ezüst keretében jött velem. Előfordult, hogy az üres szoba falán néztem az éjszakai utca beszűrődő fényeiben. Mindeközben festője, Kaposi Endre 75 éves lett. A festményeknek is megvan a maguk sorsa. Kora nyáron a Duna-parti hegyekben fiatal művészek találkoztak. Néhányan már publikálnak, kiállítanak, téblábolnak ott ifjú művészetpártolók is. Szobrásznak készülő barátom kapacitál, hazafelé ugorjunk fel mesteréhez. A közeli városban ásítozik a hőség. A műterem magasából kubista háztetők, a Mester rosszkedvű, de koncentráltan figyel a beszélgetésre. Az itt-ott letámasztott képeket nézegetem. Fegyelmezettek, letisztultak, mérnöki pontosságúak, de robbannak a feszültségtől. Elmondom neki, amikor kérdezi, akadozva, hosszabban, de a lényeget illetően ezt. A búcsúzásnál kezembe nyomja a Kék templomot, vigyázzak rá. Neki nem kell, egyáltalán. Erőtlenül tiltakozom, hiába. Azóta figyelem, próbálom megfejteni a Kék templom titkát. Farostra festette a Mester, olajjal. Változó sötétzöldekkel a domboldalt, a templom körül holdudvarosan halványabban, jobban üssön az épület kemény kékje, a lőrésablakok árnyékos feketéje, a tető mélyebb pirosa. A domb ívén ezüstszürke foltokban az égbolt, ilyen húzódik az északi tengerpartok házai felett. A sarokból alig észrevehető, sápadtan sárga virágfejek vezetnek az ebből kiugró csupasz, göcsörtös fa felkiáltójelére. Talán ez helyettesíti a toronysisakról hiányzó feszületet, a törzsből lehajló két vaskosabb ágból mintha töviskorona nőne. A természet keresztje fájdalmasan várja a kiválasztottat. Telnek az évtizedek és közben néha találkozom a Mesterrel. Szemérmes mosollyal bólintunk, váltunk szót. A Kék templomról soha. Rövid televíziós portrét forgatok róla, ekkor már szigorú szerkesztésű kollázsokat, talált alkatrészekből fém kollázsokat, kronnogrammákat készít. Üzeneteik megfejtésre várnak. Aztán újra feltűnnek a tárlatokon a kisméretű táblaképek, finoman felvitt színekkel a mértani utcarészletek, Szent Ferenc keretbe szorított határozott arcéle. Gyűjteményes kiállítására a rendezőknek kölcsönadom a Kék templomot. A Mester csendesen nézi, aztán tűnődő arccal továbblép. Elveszett az évek útvesztőjében a régi látogatás emléke?  Mindegy. Az idő fénytöréseit legyőzve akkor lett közös tulajdonunk a Kék templom. Most már sodródhatunk előre saját ladikunkban a folyón, ahogy megfestette egy másik képen, fürkészhetjük a sötétedő partot, hogy megtaláljuk a Kék templomot, ahol ott vár minket az örök Vigasztaló.

(Új Forrás online 2014. március)

Róma lépcsői

útinapló

Odakinn éget a hőség. Padlón heverő késpengék a redőny résein beeső fénycsíkok. A friss műtéti hegek sajgásával bicegek le a lépcsőn. Rómában mindegyik felfelé visz. Szálláshelyünkre tartunk, a Termini pályaudvarnál vetünk egy pillantást Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt, lendületes frízére. A rómaiak dinoszaurusznak becézik az ötvenes évek elején épült modernista vasbetonmonstrumot. Az ekkor absztrakt korszakát élő magyar származású szobrászművészről két évtized múlva Huszárik Zoltán készít, zseniális rövidfilmet. A kánikulában vonszoljuk csomagjainkat a hotelhez. Bérházból kialakított családi vállalkozás, szinte mindegyik ilyen a Piazza di Spagna környékén. A szállodavendégek lépéseitől kikoptatott csigalépcső visz a harmadik emeletre. Az ágy fölött fáradt ventilátor kavarja a meleg levegőt.

A kötelező séta után felpolcolt lábbal fekszem a lakás árnyékos sötétjében. Rachmaninov III. zongoraversenye szól a rádióban, később utána nézek, száz éve Rómában kezdte írni a Harangok kottáját, amit Poe azonos című verse inspirált. Mit jelent a harangszó? A kora reggel megkonduló a világosság bizonyosságát, a déli a kiteljesíthető reményét, az esti az elmélyültségre törekvő számadásét?

Kilépünk a szálloda kapuján, szinte előttünk kúszik fel a középen szétágazó, majd újra összeérő Spanyol lépcső, a tizenhatodik századi barokk homlokzatú templomig, a Scalinata della Trinita dei Monti-ig. Tarka sokaságba vegyülünk, ahol a harmadik világból érkezett kényszermunkások szelíd erőszakossággal kínálják olcsó tömegáruikat. Fölkapaszkodunk a most hallgatag kettős harangtoronyig, a vásári zsinat moraja, a lépcsőkön ülő emberek színes foltjai alatti téren a léket kapott hajó, a Fontana di Barcaccia, az egyik Bernini márványszökőkútja.  A közeli korzónál az Antico Caffé Greco, Itália legrégibb kávéháza, a Rómában időző költők, művészek, politikusok kedvelt helye évszázadok óta, ma inkább a turistáké. A kávéja kitűnő.

A kanapén, bokám alatt a párnákkal, az elmúlt évtizedek ritka és a mostani ritmustalan fájdalmak tapasztalatait próbálom összegezni. A szenvedéssel őszintén kell szembenézni, ez a sovány eredmény. Fel kell mérni a távlatát, mint amikor nekivágsz a tengernek, egyik karcsapást teszed a másik után, de a fordulás után sem eshetsz pánikba, ha messzinek tűnik a part, amitől eltávolodtál.

Róma otthonos, már az első látogatáskor úgy érzed, ide visszatértél. Sétálsz, rohansz a városfalakon belül, nézelődsz, ha okos vagy, hagyod, vigyenek az érzéseid.  Így lépünk be az Il Gésu kapuján, váratlanul, hirtelen kerülünk oda, belül a barokk lélegzetelállító pompája, később megidézhetetlen tárgyszerű valósága, mintha egy zenekari szimfóniát próbálnál szavakba önteni. Az élmény egyszerre szorít a márványpadozathoz, és emel a kupola freskóinak magasságába.

Reggeli forróság perzsel, a varratszedésre tartok a kórházba. Rugalmas fásli segíti a vér visszaáramlását a jobb lábamban. Nem lépcsőzhetek a negyedikre, lifttel kell mennem. A korai hőséggel nem számolhatott senki az operáció előtt. Éppen becsúsztam a nyári szünet előtti utolsó műtéti napra. A csipesszel kifeszített szálakat szikével metszik el, majd kihúzzák hegekből. Némelyik mozdulat után jó lenne szisszenni nagyot, de nem illendő, tehát hallgatok. Ez a nap az igazi elbocsátás ideje, hiába van nálam már egy hete a zárójelentés. A pékségben a kávé kortyolgatása közben azt érzem, megszabadultam, de a lélek és a test, a legváratlanabb pillanatokban emlékeztet majd kábult kiszolgáltatottságomra a műtőasztalon.

A reggeli után Santa Maria Maggiore bazilikához indulunk. Az Esquilinus-dombot a nyári napon hó fedte, ezért építették ide Mária dicsőségére a székesegyházat. A jezsuitáknál olvasom, hogy Havas Boldogasszony augusztusi ünnepén fehér virágszirmokat szórnak szét, hogy emlékeztessen az égi látomásra, mely szerint itt kell állnia a Madonna templomának.  A reneszánsz kazettás mennyezet és az ión fehér márvány oszlopsor a barokk pápai oltárhoz vezeti a tekintetet. A lélek nem tud betelni a látvánnyal. Az évszázadokban egymást követő pápák nem mindig önzetlen művészi mecenatúrája, mégis egyesült az Ad majorem Dei gloriam üzenetében. A krisztinavárosi templomba többször beültem, mielőtt a vonatút reggeli penzuma után, nekivágtam a Naphegy lépcsőinek. Jóval később tudom meg, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence esküvőjének helyszíne, 1757 óta Havas Boldogasszony temploma.

Genthon István Római naplója tökéletes és utolérhetetlen munka. Szelíd és alázatos lesz az ember olvasása közben. A várost megtalálni egy másik latinos, Lénárd Sándor segített. A Római történetek írója vészterhes időkben tapasztalta meg az itt élő emberek mediterrán könnyedségét, ami akkor számára egyenlő volt a túléléssel. A hidegháború éveiben mégis a brazil őserdőbe menekült, az akkor valósnak látszó atomháború elől. Bikácsy Gergely Saját Róma, szintén kihagyhatatlan, a maga pattogós, szurkálós világlátásával. Respighi Róma fenyői szerepel az elsők közt megszerzett klasszikus bakelitlemezen, a másik oldalon, mintha Liszt művek lettek volna. Nem emlékszem a darabokra, így arra sem, hogy közük lett volna Rómához.

A vatikáni múzeumhoz szabályerősítő kivételként metróval érkezünk, az állomásról lépcsők vezetnek a bejárathoz. A pénztáraknál nincs senki, pedig hosszú sorban állásra számítottunk. Ez kisebb csoda. A termekben viszont hirtelen sokan leszünk, kerülgetjük az embereket, kezünkben a lista, amit feltétlenül látni akarunk. Egyébként tempós rohanás. Néhány a kipipált nevekből, Michelangelo, Raffaello, Fra Angelico, valahol Caravaggio és nyakfájdító bámészkodás a Sixtus-kápolnában. Az egyik japán turista minden tiltó tábla ellenére a freskókra vakuzik. A teremőrök ingerülten rendre utasítják.

A helyzet alapvetően nem változott, rekorddöntögető hőség odakinn, leeresztett redőnyökkel a sötétség látszat-hűvöse idebenn. Hiába a sebek gyógyulása, a nagy meleg tágítja az ereket, a mozgás, a séta a gyógyszer, inkább reggel és este, napközben célirányos lábkörzések. Privat label display: fájdalom, therapy: ”kifeszített vékony szálon/alatta a sérülékeny táj/térképe szakadó papír/hozzáérsz/sebet ejt/éget mint/ a hideg vágás/forrósága”.

A Szent Péter-bazilikában vasárnap 11 órakor mise. Előző nap láttuk az üvegfal mögé zárt Pietát. Minden más látnivaló ránk dől, csak a hatalmas épület egységében tudjuk megőrizni. (Mit?) Külön szálazni az ott töltött idő alatt reménytelen, később lehetetlen. Kinn a biztonsági őrök lakonikusan eltanácsolják azokat, akik nem ügyelnek az öltözetre, Second time, mondják. A bejáratnál kétfelé válik a tömeg, a többség sűrű sorokban kaptat fel lépcsőkön a pazar kilátást ígérő kupolába. Mi tovább sodródunk a világ legnagyobb székesegyházának ünnepi miséjére, több ezren vagyunk, Te Deum laudamus: te Dominum confitemur.

A pápai püspökség székhelye a Basilica di San Giovanni in Laterano, legrégebbi és legviharosabb múltú templom Rómában. Szomszédságában a Scala Santa, a Szent Lépcső, ami a déli órákban zárva van. A Jeruzsálemből idehozott márványlépcsőkön vitték Jézust Pilátus elé, a huszonnyolc fok kikopott a zarándoktérdek alatt, ezért diófával borították be, hogy így óvják meg. Nézem, mielőtt nekiindulnánk, a férfiak és nők térdelve két tenyerükre támaszkodnak, miközben meg-megállnak. Az hajdani sportoló gőgjével térden, kéztámaszték nélkül teszem meg az első pár lépcsőfokot, aztán hamar rádöbbenek, hogy itt mindenkinek vinnie kell élete hendikep-súlyait.  Nincs felmentés, amit összegyűjtött az évtizedek alatt, azt nem hagyhatja a lépcső alján. Kínlódom felfelé. Lengyel cserkészgyerekek előznek meg szélsebesen, csivitelnek, kezük összekulcsolva.

Az alkonyat megnyúlt árnyékait kerülgetem a dűlőúton a biciklivel. A műtét után hat hét telt el, tizenkét kilométer tekerés a patakparton, a mező túlsó felén már összecsukódtak napraforgók. Néha lepillantok a lábamra, a gyógyuló forradásokra.  Érzem az esteledő rét súlyos illatát, fokozom a tempót, még világosban szeretnék hazaérni.

(Új Forrás online 2013. szeptember)

Úton a Jóreménység-fokához

útinapló

Elhúzom az ablaknál a függönyt. Hézagosan elhelyezkedő házak a domboldalon, a szabad mezőn birkanyáj legel. A horizonton összeér az égbolt az Indiai-óceánnal. A „szelek városában” ébredünk, a februári nyár reggeli ragyogása a déli féltekén. Napok múlva látjuk a learatott hatalmas búzaföldeket, a tarlókon barna szarvasmarhacsordák legelnek. A Cape Town környéki szőlőültetvényeken szüretelik a korán érő fajtákat.  Autóval megyünk Port Elizabeth központjába. Nincs igazi tömegközlekedés, régen villamosok jártak a belvárosban, de már romos a remíz. A külső kerületekben kitaposott ösvények az utak mellett, ezen közlekednek a gyalogosok. Coetzee regénye elevenedik meg, ahogy hármas-négyes csoportokban bandukolnak a fekete emberek. Az Algoa-öböl mentén közelítjük meg Humewood Beach-et, a tenger ereje megtörik a sziklákon. Az óceánról érkező szél földre szorítja a cserjéket, elhajlítja a csenevész fákat. A látóhatár végtelen kékje szétfut, mint vizes akvarellpapíron a festék. Megfoghatatlanul időtlen minden. Némán hallgatjuk a kitartó hullámverést, John Eliot Gardiner vezényeli Beethoven III. szimfóniáját.

A tengerparti sétányon futók és kerékpárosok, víkend van. A móló alatti homokos parton napoznak, strandolnak néhányan. A tehetősebbek a nyugatra eső divatos tengerparti üdülőhelyekre autóznak, két-háromszáz kilométer itt nem számít távolságnak. Port Elizabeth iparváros, másfél millióan élnek a szeles dombokon, a gyárak délen, a kikötő közelében vannak. Ide hajózták be a búr háborúban a brit hadsereg lovait, rengeteg elpusztult a harcokban. Bronzba öntött szobor őrzi emléküket, felirata szerint: ”Egy nemzet nagysága nem annyira lakóinak számában vagy területének kiterjedésében mutatkozik, hanem együttérzésének mértékében és méltányosságában.” Mali labdarúgó válogatottja a „fokhagymának” becézett stadionban 3:1-re legyőzi az Afrikai Kupa bronzmérkőzésén Ghána csapatát. Közben Mali északi térségében az iszlamista tuareg lázadók kiszorítják a kormányerők csapatait. Két-három hónap múlva az ENSZ, harmadik legnagyobb létszámú békefenntartó kontingense érkezik az országba.

Hajónk csendesen igyekszik a nyílt vízre. Felhúzzuk a vitorlákat, elhagyjuk a kikötő védettségét. A fordulási manőver után párhuzamosan haladunk a parttal, a hullámok barátságosak, de így is próbára teszik a szárazföldi utazót. A szél kötelességtudóan feszíti a vásznakat, négy csomós sebességgel haladunk. Ötszáz évvel ezelőtt itt vetett horgonyt Bartolomeu Dias két karavellával, de legénysége skorbutot kapott. Néhány napig még kelet felé vették az irányt, onnan fordultak vissza Portugáliába. Dias tudta, hogy megtalálta a keresett utat, de azt nem sejthette, soha nem jut el Indiába.

Nyugatra tartunk Fokvárosba. Letérünk az autópályáról, kopár hegyek között, afrikaans farmokat hagyunk el, viruló gyümölcsösök, barack és alma. Az ültetvényeken kék overallos, fekete munkások szedik a termést. A kertek szomszédságában kőből, fából, bádogból készült kis lakóházak, parabola antennákkal és öreg autókkal. Puritán protestáns templomok a tájban. Érzékelhető a szegénység, de a nagyvárosi ennél sokkal riasztóbb lesz.

A hegyek lábánál Calitzdorp, színes a lakossága, afrikaans a nyelve, a fehérek, feketék száma elenyésző.  A vidék mikroklímája kedvez a szőlőnek, de a borászatok késő délután már zárva vannak. A néptelen utcán felfedezünk egy galériát. Kopogásunkra magányos arcú hölgy nyit ajtót. Portrékat fest a helybeliekről, vagy amerikai hiperrealista stílusban, irdatlan méretű képeket visz a vászonra. Azt javasolja, nézzünk be a szemközti anglikán templom orgonakoncertjére. Hatan kuporgunk a karzaton. Köpcös, rövidnadrágos férfi Corelli, Bach, Haydn darabokat játszik, lelkes lendülettel, közben eligazító magyarázatokkal szolgál. A koncert végén megáld minket, a helyi lelkész lehet.

Szállásunkon, a haciendákra emlékeztető házak előtt sarat lapátolnak a munkások. A felhőszakadás után nincs villany, gyertyafénynél fürdünk. Mély falusi csönd, semmi zaj, minden sötét, lefekszünk aludni. Az éjszaka folyamán a biztonsági őr bevilágít az ablakon, elemlámpájának fénye nyolcasokat ír a falakra. Riadt félálomban próbálom eldönteni, Ivan Passer vagy Luis Bunuel rendezi-e a filmet, aminek szereplői vagyunk.

A nyolcszáz kilométeres autóút végállomása Cape Town. A szalagkorlát túloldalán Khayelitsha, az ötödik legnagyobb bádogváros, félmillióan lakják. A johannesburgi elhíresült Sowetoban kétszer többen élnek. A lemezbódék többségén parabolaantenna, az új autó sem ritka az aszfaltozott utakon, magas póznákon reflektorok adják a közvilágítást. A township-ekben a saját törvények érvényesek, a hatóságok a legritkább esetekben intézkednek. Az itt élő emberek közül sokan bejárnak dolgozni Fokvárosba, de más ide nem teheti be a lábát, mert az életét veszélyezteti. Mindegyik településnek megvan a maga bádogvárosa.

Cape Town Afrika multikulturális nagyvárosa.  Ez eltéveszthetetlenül a levegőben van, lüktet a forgalom, miközben csendes, Budát idéző utcákba lehet tévedni. Kora fokföldi holland és viktoriánus negyedek, villák, a city majdnem felhőkarcolói, afrikai, indiai, maláj éttermek. Fiatal lány csellót cipel a hátán, a konzervatóriumba igyekszik. Fokvárost az Atlanti-óceán partján magas hegyek veszik körbe, köztük a Table-Mountain. Ezer méter magas fennsíkjának lapos szikláin aprócska gyíkok napoznak, gyér cserje a növényzet, és lenn a mélyben az ötmilliós metropolisz, ha a hegytető asztallapjára nem húznak abroszt a felhők. A városnéző autóbuszon idősebb férfi érdeklődik angolul, milyen nyelven beszélünk. Tippel, magyarul. Helyeslünk, örülünk itt idegenben az alig látható, de minket mégis összekötő szál felfedezésének. Utastársunk megosztja velünk, hogy édesapja magyar volt, de ő soha nem tanulta meg a papa nyelvét, majd szó nélkül átül a jármű távoli szegletébe. Újra idegen, bámészkodó turista lesz. Nem esik jól.

Cape Town belvárosában szélesek a sugárutak, szűk a korzó, rengeteg az üzlet. Mindenkit biztatnak, napközben keresse fel a cityt, de napnyugta után ne jöjjön ide, nem biztonságos. Maradjon a turisták által kedvelt helyeken, ezek egyike a nyüzsgő Victoria and Waterfront, ott nem eshet bántódása, ha betartja az alapvető szabályokat. A táskán behúzza a cipzárt, minimális készpénzt hord magánál, több zsebbe elosztva, mindenhol bankkártyával fizet, idegenekkel nem ismerkedik, egyedül nem mászkál az utcákon, taxit a szálloda személyzetével hívat, nem keresi fel a veszélyes kerületeket. Rendőrök, biztonsági emberek sokasága vigyáz a rendre. Ezzel együtt az autóban a slusszkulcs elfordítása után a központi zár kattintása következik. Ezt mindenki betartja, legyen az fehér, fekete, színes vagy afrikaans. A házak kerítésein szögesdrótok, kifeszített, árammal teli vezetékek, kamerák. A látogató csodálkozik, de a helyiek úgy tesznek, mintha természetes lenne.

Stellenbosch híres borászati centrum. A közeli Franschhoek-ot az elűzött hugenották alapították az 1600-as évek végén, a kései utódok shiráz-t szüretelnek, tartalmas, fűszeres vörösbor készül a kíméletesen préselt szőlőfürtökből. A helyi vörös a pinotage, joggal büszkék rá, testes, mégis ragyogóan vibráló bor. A völgyekben rendezett szőlőültetvények. Hangulatos udvarházak, kiemelkedik közülük az 1812-ben épített Boschendal-kúria. Az egyik borászat címerében a francia trikolor és a gall keresztes hadak feszülete.

Simon’s Town a Holland Kelet-indiai Társaság kikötője volt. A hegyek szinte belecsúsznak az óceánba, a sziklás partszakaszokat folyamatosan ostromolják a hullámok. Az angol flotta ágyútüze 1814-ben innen űzte a szárazföld belsejébe a holland telepeseket. Tengerparti üdülőhely, de egyben komoly katonai bázis. Hadikikötővel, raktárakkal, és a tenger irányába fordított lövegekkel. Egyenruhás fekete fiatalok sietnek irattáskával a kezükben, a matrózok hátán tengerészzsák, mint Hal Ashby Utolsó szolgálat című filmjében.

A Cape of Good Hope a Table Mountain Nemzeti Parkhoz tartozik. A területet füves, cserjés, lapos síkságra borotválja a megállíthatatlan szél. A Cape Point öreg világítótornyától madártávlatból látni a Jóreménység-fokát. Először az Algoa-öbölig eljutó Bartolomeu Dias kerülte meg, „a vihar fokának” nevezte el, miután az erős északi szél elsodorta déli irányba. A Szuezi-csatorna megépítése előtt minden hajó megkerülte ezt a szirtfokot, ha Dél-, vagy Kelet-Ázsiába igyekezett, vagy vissza Európába. A felfedezők, a kereskedők, a tengerészek örök reménye volt a sziklákkal szegélyezett földnyelv. Kisebb vitorlás távolodik tőle, apró pont, lassan eltűnik a legyőzhetetlennek látszó kékségben.

(Új Forrás online 2013. május)